Gyógyítható-e az angol betegség?

Kevés politikus van ma Európában, aki nagyobb híve volna az Európai Uniónak David Cameronnál. Ha június 23-án mégis bekövetkezne a „brexit”, vagyis a népszavazáson a kilépés mellett döntenének a britek, neki az aligha tenne jót. Pocsékba menne hazárdjátéka, nagy-nagy igyekezete, hogy az unió tántoríthatatlan reformereként adja el magát otthon, így szerelve le a kilépés mellett érvelőket, köztük – szép számban – saját párttársait is.

Azoknak a briteknek lenne igazuk akkor, akik eddig is azt állították: lehet, hogy Brüsszelnek sok volt Cameron „tántoríthatatlansága”, de nekünk ez kevés. We must exit.

Nem csoda hát, hogy a kőkemény reformer az uniós színfalak mögött valóságos könyörgő körutat járt be, hogy mérvadó uniós partnereit meggyőzze arról, néhány módosításba mindenképp egyezzenek bele, hogy aztán Britanniában ezzel ő a tagság mellett érvelhessen. Végtére a távozás az uniónak sem lenne érdeke.

Nota bene, főleg azért nem, mert az európai bankvilág összefonódása olyan mértékű már, hogy aligha akadna olyan magország, amely ne érezné meg, ha az unió elveszítené a londoni City-t. ( Amelynek persze szintén nem tenne jót a brexit, nem véletlen, hogy az e heti angolszász médiában csak úgy sorjáznak a latolgatások a kilépés lehetséges pénzügyi hátrányairól.)

Hol vannak már azok az idők, amikor De Gaulle minden áron meg akarta akadályozni a britek közös piaci tagságát? Pedig akkor még csak hat tagból állt a Közös Piac, szó sem volt holmi föderatív jellegű európai alternatíváról. De a hórihorgas francia elnök már akkor is úgy vélte, a szigetországiak sohasem voltak és nem is lesznek képesek a kontinentális Európához hasonulni, maradjanak csak meg a „splendid isolation” (a ragyogó elzárkózás) állapotában. Ami persze nem más, mint a gyógyíthatatlan angol betegség narcisztikus neve.

Ehhez képest a mostani francia politikusok, ha mindenben nem is tapsoltak Cameron elképzeléseinek, a brexitet azért szeretnék elkerülni.

Ezzel együtt a brit külön utasságot az unió veszélyként, ragályos példaként éli meg. Éppen Manuel Valls, francia miniszterelnök hangsúlyozta ki, hogy a tagság nem afféle a la carte helyzet, senki sem válogathat tetszése szerint az uniós menüből, ha aktuális érdekei éppen ezt vagy azt diktálják.

Csakhogy a ragály veszélyét a tető alá hozott múlt hétvégi megegyezésnek mégsem sikerült orvosolnia. Az egyik neuralgikus engedményben máris több ország követni akarja a briteket. Történetesen éppen abban, amit a Visegrádi Négyek a leginkább szerettek volna elkerülni.     Történetesen, de nem véletlenül.

Hazárdjátékában Cameronnak tudniillik kezére játszott, hogy az unió vezetői mindmáig elképedve nézik a migrációs kérdésben szokatlanul erős érdekszövetségben fellépő visegrádiakat. Úgy fest, hogy a V 4 már-már nagyobb kihívás számukra, mint maga a migráció. Ezt a falakon belüli „lázadást” az EU-csúcson szigorúan kezelniük kellett. Úgy engedtek tehát a Cameronnak, hogy az legjobban a Lajtán túli Európának fájjon, amely sok tekintetben egyébként egyetért vele.      Merkelék pontosan kiszámították, hová érdemes az éket beverni.

Cameron ezután már szinte tetszése szerint alkalmazhatja a külföldi munkavállalókat, értsd az uniós tagországok polgárait is érintő szigorításokat. És ezt a példát a németek, az osztrákok és a dánok máris szeretnék követni…

Mert ha ragály, legalább használjuk ki.

Már csak az a kérdés, ki itt a betegebb?

A britek?

Netán az unió maga?

 

Galló Béla

 

Érdekes volt a cikk? Ossza meg!

Szóljon hozzá