„Kísértet járja be Európát”

Európát angolok, franciák, németek, magyarok, lengyelek, stb. alkotják, nem pedig sose látott „európaiak”. Integrációjuk stabil alapzatát a közös gazdasági érdekek adják: az a gondolat, hogy a gazdasági összefonódás tartósan csökkenti a háborúk esélyét, jó gondolat. A politikai egységesülés, a „mélyülés” szükségszerűsége mégsem vezethető le ebből automatikusan. Legelőször a gazdasági fejlettség szintkülönbségein kellene enyhíteni: ma Európa legmélyebb problémája ez, minden más – köztük a konkrét politikai hogyan tovább kérdése is – csak ez után következik.
Ehhez képest a Brexit ürügyén mindenki mondja a magáét, miközben a szövegek többségéből hiányzik pár világos mondat. Például, hogy az uniót ma már nemcsak az említett – a kohéziós alapokkal sem csökkenő – szintkülönbségek feszítik, hanem több mint látványosak a fejlett országokon belüli szociális feszültségek is. Nyugaton a jólét elvesztésének lehetőségétől, nálunk a szegénység tartósságától frusztráltak a társadalmak, kísértet járja be Európát, a „fortélyos félelem” kísértete.
Vajon mennyivel kevésbé nyugtalanító ez, mint a „kommunizmus kísértete”?
A Brexitre szavazók indulatát főleg ez a félelem magyarázza. Szerte Európában ez táplálja a látványosan előretörő szélsőjobbot, idegenellenességük mögött rendre ott lapul a szociális sovinizmus. A pulzáló gazdasági migrációtól nem csak a párhuzamos társadalmak kialakulása, nemcsak a terrorizmus könnyített behatolása miatt félnek az emberek. A hol beáradó, hol csak beszivárgó tömegektől féltik a munkahelyeiket is. Kiváltképp az alsó középosztály érzi dühösnek magát, mert ellentétben a munkanélküliekkel nekik van még mit veszíteniük.
A kilépésre szavazó vidéki angol nyugdíjasokat lesajnálhatjuk persze, de mit kezdjünk azzal, hogy a szélsőjobb európai táboraiban szignifikánsan nagy számban találhatók fiatalok? Ki merné azt állítani, hogy ha mondjuk a mediterrán országokban is lesz népszavazás, a fiatal munkanélküliek tömegei majd a maradásra szavaznak?
Kötve hiszem, hogy a szociális problémákra a föderatív vagy a nemzetek Európája alternatíva önmagában választ jelentene. Márpedig a Brexit kapcsán a fecsegő felszín, a politika és az általa vezérelt média azt sugallja, mintha ez volna Európa kardinális kérdése. Nota bene, nem az. Fontos ugyan a politikai hogyan tovább, de bármerre dől is el a politikai harc, ha Európa nagytőkései nem hajlandók az integráció gazdasági-társadalmi költségeit, a viszonylagos kiegyenlítődést – átgondoltan – megfinanszírozni, egyik változat sem lesz tartósan életképes. És ma már, mint ahogy említettük, egyszerre kellene a belső, illetve az integrációs szintkülönbségekből fakadó feszültségeket tompítani.
Az európai szociáldemokrácia szemmel láthatóan nemigen tud mit kezdeni a fenti dilemmákkal. Tisztelet a ritka kivételeknek, liberális kötőfékén engedelmesen kókadozva, a szociális kihívásokat „populizmusnak” bélyegezve, a föderatív fejlődést propagálja. Csakhogy egy neoliberális töltetű európai föderáció (ideértve a többsebességes Európát is) a társadalmak felől nézve alighanem a rosszabbik változat: tovább növelné a szociális feszültségeket, miközben hizlalná az unió demokrácia-deficitjét, csökkentené a nemzeti politikai osztályok döntési kompetenciáját, s ezzel a legitimációjukat. Nem állítom, hogy a nemzetek Európája kapásból jobb lenne – azt is szemellenzők s illúziók nélkül érdemes csak mérlegelni, meggondolni.
A Brexittel mindenesetre sok minden bezárult, illetve kinyílt. Előbb-utóbb választani kell.
Most kellene ide a józan nemzeti öntudat.

Galló Béla

Érdekes volt a cikk? Ossza meg!

Szóljon hozzá