Meddig fáj az állam?

Ha a kormány tényleg újabb nemzeti konzultációval rukkol elő – ezúttal a terrorveszéllyel indokolt alaptörvény-módosítás ügyében -, az eredmény borítékolható. A válaszadók többsége alighanem rábólint majd a nagyobb biztonságot ígérő változtatásokra.

És nem csupán azért, mert a kérdések nyilván ügyesen lesznek megfogalmazva. (A néphez intézett kérdések már csak ilyenek.) Hanem azért is, mert az emberek többsége – doktriner liberális olvasók nyugodtan hunyják be most a szemüket –, ha döntenie kell a szabadság és a biztonság között, rendre az utóbbit részesíti előnyben.

Persze, ismerem én is Petőfi Sándor gyönyörű verseit a farkasok, meg a kutyák daláról, egykor, iskolai ünnepélyeken még szavaltam is. „Fázunk és éhezünk/ S átlőve oldalunk,/Részünk minden nyomor…/De szabadok vagyunk!”- dalolják büszkén a farkasok, s ilyenkor bizonyára még az ebtartók is őket választanák lábhoz szoktatott, jóllakott kutyáik helyett.

Csakhogy a népben, leszámítva az iskolai ünnepélyeket, a szürke hétköznapokon általában nem tengenek túl az alanyi költők. Mi több, a viharos idők – és mostanság olyanokat élünk – még inkább megszaporítják a „kutyákat”.

De ne legyünk velük szemben igazságtalanok.

Nem biztos, hogy a biztonságvágyban az alattvalói attitűd, a gyámságra vágyódó lustaság tükröződik. Elementáris emberi vágy ez, amely a szabadság szükségletét történetileg jóval megelőzi A szabadság szükséglete a már intézményesült, az egyének számára korlátokat felállító társadalomban keletkezett, gyűjtögető, vadászó őseink még mit se tudtak róla. Csak azt tudták, hogy a barlangban biztonságosabb, mint a szabadban éjszakázni.

A ma uralkodó main-stream liberális felfogás szerint a társadalom intézményei közül az állam a szabadság legnagyobb ellensége. Pedig ez hol így van, hol meg nem így. Sötét históriai tapasztalatok és Franz Kafka művei sokat tettek azért, hogy az állam-Moloch képe a tudatunkba égjen – s maradjon is csak ott. A múlt még nem múlt el, a Moloch veszélye fennáll, nem vitás, észben kell tartani.

Ne essünk azonban a ló másik oldalára se.

A kockázatos, sőt veszélyes világban egyre kevésbé nélkülözhetjük az államot. A laissez faire, az öngondoskodás („a szent önzés) rugóira járó társadalomszervezési elvek gyakorlatilag csődbe mentek, vagy afelé közelítenek. De nem következett be Lenin papíron tetszetősnek tűnő víziója sem az állam eltűnéséről, amelynek elhaló szerepét akár a szakácsnők is átvehetik. A fakanállal irányított társadalom helyett egészen más következett be: jött és lesújtott a proletár-állam vasökle.

A bolsevizmus előbb bukott meg, mint a doktriner liberalizmus, de mindketten szívesen leírták volna az államot, ha nem is ugyanúgy és nem is ugyanazért.

Állam-ügyben a XXI. századi baloldalnak egyik sem lehet a példaképe, még csak előképe se. Mindig azt kellene mérlegelnie, meddig hasznos az állam, s mikortól fáj már az embereknek, s, hogy ne fájjon, ehhez milyen biztosítékokat kell a működésébe beépítenie. A doktriner liberalizmus üzeneteinek ismétlése helyett ezen illenék a fejét törnie.

Különben hamarosan újabb és újabb fiaskók tényét magyarázgathatja.

Akár már a szóban forgó nemzeti konzultáció után is.

 

Galló Béla

Érdekes volt a cikk? Ossza meg!

Szóljon hozzá