Nagyok a problémák, kicsik a politikusok

A migrációs válság, jól jegyezd meg, nem csupán az Európai Unió egymásra torlódó problémáinak egyike. Hanem amióta az Unió Uniónak nevezi magát, azóta minden bizonnyal az eddigi legveszélyesebb is. Merthogy megingatja azt a közhelyet, mi szerint az európai integráció mindeddig a saját válságainak tapasztalataiból tanulva fejlődött volna, s mindig ezeket meghaladva-megoldva lépett volna egyet előre.

Megingatja, hiszen momentán nyoma sem látszik annak, hogy az Unió akárcsak a migrációs kihívások súlyát megértené, nemhogy még tanulna is belőlük. Tényleges, illetve de jure vezetői mindmáig úgy tesznek, mintha eddigi – fölöttébb elégtelen – válaszaik mindezen kihívásokra stratégiai megoldásokat jelentenének.

Talán a lengyel Tusk, az Európai Tanács elnöke az egyetlen kivétel közöttük. Ő legalább őszinte, a maga módján. Amennyiben az Unió közös egyetértéssel pár héten belül nem tudja kialakítani a migrációs stratégiai válaszlépéseit, az beláthatatlan következményekkel járhat, mondja Tusk, és ebben igaza van. Ha nem lesz közösen kialkudott modus vivendi, akkor az Uniónak, pestiesen szólva, előbb-utóbb annyi.

Vajon miből is kellene egy illúziótlan stratégiának kiindulnia?

Kezdjük e dilemmát mi is egy kérdéssel.

A világproblémák migrációs következményeinek manapság miért egyedül Európa a kiszemelt kompenzáló kontinense? Amerika, Ausztrália honfoglalói egykor a befogadói „üdvözlégy-kultúra” értékeit vallották maguk is (miután persze az ottani őslakosságot annak rendje-módja szerint „minimalizálták”, hadd legyen némi tere a tág keblű befogadásnak), mostanság azonban ez a nagylelkű feladat többnyire mintha magától értetődően Európára hárulna.

Miért is?!

Hiszen Közel-Kelet, Afrika és Ázsia jelenlegi konfliktusait sokkal inkább az USA és világpolitikai ellenlábasai generálták, hozzájuk képest Európa mindezekben csupán „kis bűnös” volt csupán, és most mégis ő vigye el a balhét?

Vagyis fogadjuk el azt az érdekes XXI. századi paradoxont, hogy a világpolitikailag egyre jelentéktelenebb Európa egyre nagyobb rész vállal a mások által okozott problémák menedzseléséből, a világ terheinek – mégoly időleges – kompenzálásából?

Ezek után tehető fel a következő kérdés.

Ha az uniós politikusok mindezt el is fogadják (külön probléma, vajon miért fogadják el …), mit szól mindehhez az európai társadalom? Pontosabban mit szólnak ehhez az egyes uniós országok társadalmai? Adnak-e erre felhatalmazást a politikusoknak?

Nem adnak, sőt kifejezetten tiltakoznak ellene, s eme feszültségtől izzik most egész Európa. Főleg persze azok az országok forronganak, amelyek a migránsok úti céljai. Szociális, kulturális, életviteli konfliktusok éleződnek ki ott, kézzelfoghatóan megváltoztatva a mindennapok zavartalan komfortjához szokott nyugati lakosság érzületeit. Hiszen a hétköznapi atrocitások talán még a véres, de mégiscsak ritkábban előforduló terrorizmusnál is irritálóbbak.

Ha az életvitel rendje van veszélyben, az már tűrhetetlen, azt tessék minden eszközzel azonnal megakadályozni. S ha eközben az európai politikusok egy része még mindig a valóság fölött éteri magasságokban keringő értékekre hivatkozik, a társadalom nagy része ezekre egyre dühösebben legyint.

Változást akar. Holmi szóvirágokkal már nem érheti be,

S mert nem tapasztalja a változást, némi joggal érezheti úgy, hogy cserben hagyták. Más szóval, hogy nagyok a problémák, viszont kicsinyek a politikusaik.

Galló Béla

 

Érdekes volt a cikk? Ossza meg!

Szóljon hozzá