A barbárokra várva

– “Jeles szónokaink miért nem jöttek,
hogy mint máskor, beszédet tartsanak?


– Mivel ma megérkeznek a barbárok,
s a szónoklás idegeikre megy.


– Mi ez a hirtelen nagy nyugtalanság,
mért ürülnek oly gyorsan az utcák,
terek, piacok, s mély gondba merülve
miért igyekszik mindenki haza?

  • Mert itt az est, s a barbárok nem jönnek.
    Néhányan, kik a határról érkeztek,
    azt állítják: barbárok nincsenek.

 

– Mi lesz velünk most a barbárok nélkül?
Úgy hittük, ők hoznak megoldhatatlan

dolgainkra holmi megoldásfélét.” [1]

Vajon hogyan sejtette meg ez a Konstantinápolyban született és Alexandriában meghalt görög költő már vagy száz évvel ezelőtt a mai helyzetünk csapdáját? Jeles szónokainknak sok hiábavaló, erőtlen próbálkozása után kiderült ismét, hogy dolgaink – az ő színvonalukon legalábbis! – megoldhatatlanok. Nekik azonban – a hivatali idejük lejártáig, persze – megfelelne „holmi megoldásféle” is. Egy pénzügyi buborék, néhány „virágos forradalom”, polgár- és hidegháború, a jól sikerült arab mintára pedig, talán egy új „európai tavasz”. Egy jól megszervezett honfoglalás, mobil telefonnal, bankkártyával meg útikalauzzal. Csak jöjjenek már végre azok a „barbárok”! És hozzanak magukkal „holmi megoldásfélét” a nyugdíj, az egészségügy, a génkezelt élelmiszerek problémáira, meg a többi faksznira is! De ezek a volt „népi demokráciák” azt hitték: attól, ha kegyeskednek belépni az Ígéret Földjére, náluk is mindjárt kolbászból lesz a kerítés. Hogy mindenki vállalkozó, pártelnök és informatikus lesz, és ha folyik a WC, akkor Londonba vagy Berlinbe kell telefonálni szerelőért. Most aztán meg vannak sértve, és építik a drótkerítést maguk köré. Mint nagyapáik, a malenykij robot idején. Csak hát, nem lehet tudni még, hogy ki lesz „odakint”, és ki lesz „idebent”.

Eszmék és „megoldások”

Sokat bírált szokásom szerint, megint az oroszokhoz jutottam el. De hát, mégiscsak egy Ural és Altaj menti, „barbár” nép vagyunk mi magunk is! Sok mindent beszélt Gorbacsov össze-vissza, de volt azért egy jó mondata is. A peresztrojka első, leglelkesebb közgazdászainak tanácsait még így hárította el: „Ugyan kérem! Akármit is kezdünk mi gyártani, abból a végén úgyis mindig csak géppisztoly lesz!” Igaza lett. Éppen úgy ráfaragott a „nagy ugrásokra” ő is végül, mint az elődei. Ja, kérem, a 20. század! Csodavárás, a „holmi megoldásfélék” büszke elutasítása a naiv vagy cinikus, de mindenképpen embertelen és megvalósíthatatlan eszmék nevében. Ha az orosz nép egy kicsit is kevésbé lett volna oda a megváltó eszmékért, Amerika pedig „a történelem végéért”, akkor élhettek és dolgozhattak volna nyugodtan tovább. Egyik a maga cseppet sem tökéletes, de továbbfejleszthető, és főként túlélhető „szocializmusában”, a másik pedig a nyugat-európainál még sokkal, de sokkal életképesebb kapitalizmusában. Ha nem áhítoztak volna olyan nagyon az egypólusú Világ meg a kommunizmus Patyomkin-falui után, akkor nem lavíroztak volna bele egész földrészeket a mai, a talán még a második világháborúban elszenvedetteknél is nagyobb veszteségekbe. Minden, vagy semmi! Utópia, vagy halál! Meddig lehet még folytatni ezt?

Ráadásul, igazán új eszmék és emberek nélkül? Mert, minden látszat ellenére, azok, szerintem, nincsenek még, sem itt, sem ott. Úgy tűnik, panaszolta nemrég is, vagy negyed századdal a történelem vége után, Fukuyama professzor úr a Közép-európai Egyetemen, hogy még a neoliberális „holmi megoldásfélék” sem hoznak igazi eredményeket. A fegyvergyárak mindenesetre, nem tértek még át valamely, az emberiség iránt valamivel is barátságosabb tevékenységre. Mindaddig pedig, amíg ez meg nem történik, a politikus és a professzor urak alibiket kell, hogy kitaláljanak a hideg- és meleg háborús hisztéria fenntartásához. És mivel a „rossz fiúk” kinevezése meglehetősen sűrűn váltakozik, Földünkön vagy 60 millió ember készenlétben áll rá, hogy egy, éppen aktuális koncepció szerint, új életteret keressen magának.  Ezen már semmiféle „betelepítési” kvóta sem segít. Az emberi jogok betartásának szükségességéről ugyanis egy kissé korábban, valamikor a keresztes lovagok és a gyarmatosítók korában kellett volna elkezdeni prédikálni.

Voltak, persze, akik megpróbálták. De a szép szavaknál még maguk a bennszülöttek is többre becsülték a színes üveggyöngyöket. Így fog járni alighanem neves honfitársunk, Soros György is, aki valamikor annyi mindent tett Oroszország és Kelet-Közép-Európa demokratikus átalakulásának megindításáért. A Népszabadság Fórum oldalán megjelent írásában (sic!) igyekszik meggyőzni bennünket, hogy az általa is olyan buzgón áttérített Oroszország most újra „a Gonosz birodalma”, Putyin pedig, a birodalmi eszme megszállottja. „A túlélésért folytatott verseny szembeállítja egymással az EU-t és Oroszországot. Az Iszlám Állam mindkettőre veszélyt jelent, de ezt nem szabad túlbecsülni. A dzsihadista terroristák támadásait, akármennyire félelmetesek is, össze sem lehet hasonlítani az Oroszország jelentette veszéllyel”[2]írja az Open Society Foundations egyébként olyan befogadó gondolkodású elnöke. Most azonban, gyaníthatóan új hazája, a hidegháborút megnyert, de a békét az egykori Szovjetunióhoz hasonlóan, szintén elveszteni látszó nagyhatalom szolgálatában, nem restelli elővenni a néhai jó Reagan elnök szakállas gondolatait.

A mai Oroszországot a Szovjetunióval összetéveszteni több mint bűn, veszélyes tévedés. A Gorbacsov által is említett géppisztoly gyártás mániásan rossz szokása, és a geopolitikai adottságok megmaradtak, az kétségtelen. A változások egykori nonprofit előkészítői, a Szaharovok és Ljubimovok kipusztultak azonban már ott is. A „zemberek” meg a napi életben maradásért küzdenek. A politika kezd ismét úri huncutság lenni. Ahhoz például, hogy valaki Oroszországban most „ellenzéki” és „nyugatbarát” legyen, ahhoz legalább olyan gazdagnak kell lennie, mint a magát pártvezérnek képzelő két sajtómágnás, Vlagyimir Guszinszkij és Borisz Berezovszkij, vagy mint nálunk, mondjuk, Simicska Lajos és Gyurcsány Ferenc. Guszinszkij ráadásul Barcelonában és Tel-Avivban, Berezovszkij pedig, Londonban és Cannes-ban éli most világát. Az utóbbi onnét jelentette be, hogy – anyagi áldozatoktól sem riadva vissza – egy erős ellenzéki pártot akar létrehozni Oroszországban. Ennek első aktusaként televíziós beszélgetést folytatott a nézőkkel, azt a látszatot igyekezvén kelteni, hogy moszkvai szállodájából, a Szlavjanszkajaból beszél. Feje mellett, a hangsúlyozottan semleges háttéren azonban, mindvégig mediterrán napsütés ragyogott.

Az orosz politika díszletei kormány- és ellenzéki oldalról sem sokat különböznek most a hollywoodiaktól. Igazából a valóság elfedésére szolgálnak. Berezovszkij két nagy lapja közül az olvasottabb, a Nyezaviszimaja Gazeta főszerkesztője például, az épp Moszkvában vendégeskedő Soros György kezdeményezésére kapta meg a felmondását, mert a lapot a fiatal középosztály lapjává akarta tenni. Ezért most új szponzorok után néz, és megpróbál egy független sajtóorgánumot alapítani. Nekem azt súgja azonban valami, hogy ők is csak az új vonalhoz közel álló nagyvállalkozók, a Kreml új kedvezményezettjei közül kerülhetnek majd ki. És ők foglalják el még a kulturális élet vezető posztjait is.

Nyikita Mihalkov, az orosz Filmművészeti Szövetség elnöke és a filmipar nagyobb részének tulajdonosa – akinek neve néhány éve még az államelnök-jelöltek között is feltűnt – 2001-ben, Jancsó Miklós 80. születésnapjára Budapestre látogatott, és interjút adott a Kurier szerkesztőségének. Az ünnepelt életművének jelentőségéről szólva hangsúlyozta, hogy filmjei kétség kívül részt vettek a nemzeti eszme megfogalmazásában és közkinccsé tételében. Felfogása szerint, „az ideológia nem is olyan rossz dolog. Nélküle nem érthetjük meg, ami körülöttünk történik, és nem jelölhetjük ki az irányt, amely felé tartanunk kell.” Az orosz nép a maga nemzeti eszméjét, szerinte, a pravoszláv hitben találta meg. Ez lehet csak alapja a társadalmi békének és ugyanakkor az erős államnak is, hangsúlyozta Mihalkov. Ezt elősegítendő, elérte, hogy édesapja, az Írószövetség egykori elnöke írhassa meg a soknemzetiségű és sokhitű Oroszországi Federációnak a szovjet himnusz dallamára énekelt, de a régi Oroszország nagyságát dicsőítő új szövegét. Ő maga pedig, amint már említettem, minden pravoszláv elkötelezettsége ellenére sem tiltakozott ellene, hogy nevét ennek, az egyre növekvő számban muzulmánok lakta országnak az egyik elnökjelöltjeként kezdjék emlegetni.

Miért csodálkozunk hát rajta, hogy a mi etnográfusaink is Szibériában keresik most a magyar lélek titkát, a Nemzeti Színházban pedig, lassan minden darabot egyfajta sámán-show-ként adnak elő? A tokaji írótábor résztvevőinek sem a magyar cigányságról, hanem a távol-keleti népek miszticizmusáról tartanak ismeretterjesztő előadásokat. A „barbárokról”. Nem először történik ez. „A Nyugat alkonyán”, az előző századfordulón az oroszok játszották el ezt a szerepet. Az akkoriban Nyugat-Európában megfogalmazódó új eszmék útját követő tanulmánykötetében Nagy András is minduntalan az oroszokba botlik. „1905-től kezdődően Európa mind több pontján tűnnek fel – párizsi kávéházakban, bécsi egyetemi menzákon, berlini villamosmegállókban – a forradalom alatt vagy után elűzött oroszok: diákok, fiatal értelmiségiek, teoretikus »bűnözők«. A fiúk fekete inget hordanak, hajukat hátrafésülik, a cigarettát csonkig szívják, a lányok nem ismerik a körömkefét, a félelmet. És valami ázsiai forróság csap ki belőlük: szegények, mosdatlanok és »jók«, és mélyen lenézik Európát.[3]Hasonlóan szépreményű ifjúkoromban, valahányszor randevút kértem egy-egy ilyen hölgytől Moszkvában, és fel akartam jegyezni az időpontot a zsebnaptáramba, mindig csúnyán felsültem. Ha annyira nem fontos ez neked, hogy nem fejben számolod a napokat addig, akkor hagyjuk inkább az egészet!

Miután kivergődtünk nagy nehezen a félreértések közül, nagy, ártatlan szemekkel nézünk egymásra most is az oroszokkal. Mintha soha nem is láttuk volna egymást! Mintha nem is lenne semmi, de semmi mondanivalónk egymásnak. Hanem ismerem ám én ezt a nézésüket! Így néznek ők egymásra egy-egy jó kis orgia után, azokon a bizonyos zákányos reggeleken. Nagy-nagy körültekintéssel kavargatják a méregerős teát. És tüntetőleg mindig valami közömbös témáról beszélnek. Mintha mi sem történt volna. Pedig lenne itt miről beszélgetni egymással! Jó is, meg rossz is. Kezdjük mindjárt az elsővel! Ma, az Orosz Birodalom minden eddiginél nagyobb szabású újjászületési kísérletének idején, különösen nagy erővel törnek elő a régi ellentmondások és illúziók. Ez irreálissá, gyakran irracionálissá teszi az oroszoknak önmagukról alkotott képét, és feleslegesen riasztanak bennünket.

Nem is mindig csak a posztbolsevik pártvezérek és egykori KGB tisztekből lett államelnökök műve ez. „Oroszországot ész, nem érted, / méter, sing sose méri fel: / külön úton jár ott az / élet – Oroszországban hinni kell!”[4] E sorok szerzője, a halk szavú költő, az orosz természetfestő líra egyik legnagyobb mestere, Puskin, Heine és Schelling közeli barátja volt. De hát a Külügyminisztériumban dolgozott, és csakhamar főcenzor lett belőle. E tisztségében árulónak bélyegezte a lengyeleket az 1831-es felkelésükért, majd 1848-ban felszólította a cárt, hogy mentse meg Európát az anarchiától. És ő meg is mentette, persze, jó alaposan.

„Keletiek, szkíták vagyunk, igen, / vad, sóvár, ferdeszemű fajta. A fullasztó, halálos hússzagot, / a hús színét-ízét szeretjük. / A mi bűnünk, hogy csontotok ropog, /Ha gyengéd mancsunk ráeresztjük? [5]” – kérdezte nem sokkal az eredetileg Berlinbe tervezett hadjárat előtt a szeretve gyűlölt és irigyelt Nyugattól Alekszandr Blok, az orosz szimbolizmus zseniális költője. A törékeny költő, aki minden bizonnyal a korabeli Európa egyik legragyogóbb elméje, a Wagnerrel elkezdődött új, „kozmikus” gondolatoknak zseniális megfogalmazója volt, Lenin és Lunacsarszkij között szorongott a Szmolnij szalonjának kerevetén, az orosz értelmiség soron lévő feladatairól vitatkozva.

Az egyik könyvem[6] bemutatója 2006. február 8-án, a Nyitott Műhelyben volt. A résztvevők, egyetemi kollégák és hallgatók, civil szervezetek aktivistái, várakozásom ellenére nem a magyar színházi embereknek a rendszerváltás szellemi előkészítésében játszott, a könyvben részletezett szerepét firtatták. Hanem azt az állítást, hogy bár a „másként gondolkodók” és „disszidensek” közvetlen hatása az utcán zajló eseményekre Moszkvában is igen csekély volt, jórészt mégis nekik köszönhető, hogy a hatalom által szimulált reformok egy bizonyos ponton valóságos demokratikus forradalomba csaptak át. Az állig felfegyverzett puccsistákat a moszkvaiak egyszerűen kinevették. Rózsát illesztettek a kivonult tankok csövébe, és az egyikre felsegítették Jelcint. Emlékszem rá például, hogy az aspiráns szállóban orosz kollégáink minden éjszaka mekkora hangerővel hallgatták az Amerika Hangját (a Szabadság Rádiót). Miközben Kádár János még mindig abban reménykedett, hogy Gorbacsov egyszer majd csak „észre tér”.

Az NDK hírszerzés egykori vezetőjének, Markus Wolfnak a visszaemlékezéseiben[7] olvassuk, hogy az NDK vezetői akkor már régen az újraegyesítésben igyekeztek maguknak érdemeket szerezni. De amint Horthy nem ismerte Hitler fiatal tigriscsordáját, Kádár sem – a peresztrojkáét. A németek megszívlelték viszont Churchill kijelentését: „Lehetséges, hogy a Szovjetunió el tudja foglalni Kelet-Európát, de megemészteni bizonyosan nem tudja[8]”. Tudjuk most már, hogy nem is igen akarta. A „pragmatikus” számvetés, amelyet Kelet-Közép-Európa jelentőségével és fenntartási költségeivel kapcsolatban Gorbacsov a közgazdászokkal elkészíttetett, továbbra is érvényben van ugyanis. Az orosz politikai osztály, magabiztos blöffel és halandzsával ugorva át a klasszikus kapitalizmus évszázadait, most éppen egy modern euro-ázsiai birodalommá képezi (hazudja) át magát. Ennek épp olyan messze ható következményei lesznek Európa számára is, mint a korábbi színi előadásoknak. Csak most nem tankok, hanem bankok és tenger alatti gázvezetékek díszletei között folyik a játék. Ezekkel kellene foglalkoznunk, nem a média felfújta papírtigrisekkel.

“Kell-e nekünk Oroszország?”

Ezt a címet adta az ügyeletes szerkesztő a Népszabadság 2005. február 12-i számában megjelent interjúnak, amely az akkori miniszterelnök külpolitikai tanácsadó testületének egyik tagjával készült. Bocs’ a szakállas viccért! De nem találtam ennél megfelelőbbet annak a nevetségesen buta beképzeltségnek az érzékeltetésére, amellyel a liberális baloldal ezt a – magában véve is nevetséges – kérdést kezeli (kerülgeti). Moszkvában, Szentpéterváron és egy sor más oroszországi városban javában folytak már akkor a Magyar Kultúra Évadának rendezvényei. Az ottani rangos együttesek és intézmények egész sora is javában készült már, hogy bemutatkozzék nálunk. Érezte mindenki, hogy újra kell kezdeni a párbeszédet, már csak a formát kerestük hozzá. Felelős ígéretet kaptunk a sárospataki könyveknek még abban az évben történő visszaszállítására. Budapesten járt Fradkov miniszterelnök, és elkezdte előkészíteni Putyin útját. Biztosra vettük, hogy annyi év zavart hallgatás és hangos mellébeszélés után, történik majd végre valami. Történt is. A moszkvai Vörös tér mellett álló Történeti Múzeumban rendezett magyar kiállítás vendégkönyvében – Jelcin elnök után – több egykori frontharcos is bocsánatot kért tőlünk 1945-ért és ’56-ért. Volt azonban, aki nem érezte magát bűnösnek. Az ő bejegyzése az őszinte aggodalom hangján szólt: „Az utóbbi időben keveset tudunk rólatok. Talán nem is olyan édes most nektek az élet ott az Európai Unióban.”

Feltételezem, hogy friss EU csatlakozásunk eufóriájában több olvasó is gúnynak, akár provokációnak érezte akkor ezt a kérdést. A hivatalos szervek és az üzleti élet magatartása mindenesetre, ilyen volt. Miközben az írók és művészek egymás kezét szorongatták a kulturális rendezvényeken, az orosz cégek egymás után estek el a magyarországi üzletektől, sőt a paksi atomerőmű rekonstrukciójában és a négyes metró építésében való közreműködésük is bizonytalanná vált. Nem tudjuk elhárítani magunkról azokat a hatalmas veszteségeket sem, amit az Oroszországgal szembeni szankciók és az erre adott válaszként, az orosz embargó most okoz. Csak hogy meg ne sértsük valahogyan az új, nagy szövetségeseket! Használjuk csak ki nyugodtan az előnyös gazdasági kapcsolatokat, ahogyan ők is teszik! De ideológiailag meg kulturálisan legyünk azért nagyon éberek! Ne engedjük, hogy „fellazítsanak” bennünket! Eltűnődöm néha, hogy mi a több ezekben a szólamokban: a pragmatikus diplomácia, vagy a komolyabb, elvi megfontolások, érvek és teljesítmények összemérésétől, szabad piacától és versenyétől való őszinte félelem? Komolyan gondolhatták-e vajon a nyilatkozók, hogy lehetséges mindez az Internet, a globális média és a személyes érintkezések szinte korlátlan lehetőségei mellett? Vagy csak Brüsszelt és Washingtont etették ezzel a szöveggel? Ennyire naivnak képzelték őket?

No de, mindez már vagy tíz évvel ezelőtt történt! Azóta már csak úgy süvítenek a keleti szelek. Sok kétség és fenntartás mellett, már az említett Népszabadság interjú alanya is megengedi végül, hogy „a felek keressék a kölcsönösen előnyös gazdasági kapcsolatok működtetésének és további bővítésének lehetőségeit”. Lássuk be, hogy azért ez sem semmi! Igaz, hasonlít egy kicsit azokra az ideológiai megfontolásoktól mentes, 30-40 év előtti nyugati kapcsolatokra, amelyeket a svábhegyi és pasaréti villák akkori építtetői gondoztak, és amelyeknek a kamatos kamatait most mi fizetjük. Természetesen, mindenféle ideológiai megfontolástól teljesen mentesen.

Az interjú megjelenése után már egy jó évvel, Putyin látogatásának előestéjén, ismét nagy, elemző cikket közölt a Népszabadság a tanácsadó tollából, amelyben az orosz-magyar kapcsolatok alakulását tekinti át az utóbbi 15 év során. Ennek végén, a tanulságok összegzésekor minden korábbinál megengedőbb álláspontot vázol fel a szerző. „Fontos stratégiai érdek, hogy Moszkva térségünk stabil, kiszámítható és együttműködő szereplője maradjon. Ez olyan érdek, amelynek megóvásáért – és mert az oroszországi politikai átmenet Kelet-Közép-Európa legtöbb államánál jóval nehezebb feltételrendszerben zajlik – érdemes és indokolt »stratégiai türelmet« tanúsítani. Már csak azért is, mert ez a türelem gyakran már rövidtávon is megtérül.” [i][9]

Minden korábbinál „pragmatikusabb” ez az álláspont. Csak hát ugye, a kötelező megszorítás: „ – amíg ez lehetséges, vagyis amíg az nem kényszerít értékeink és szövetségesi lojalitásunk feladására”. Természetesen, nem ezzel a magától értetődő feltétellel van a baj.  Hanem, hogy nem értjük még mi sem igazán: melyek ezek az értékek, és mit is jelent igazából ez a lojalitás. Az oroszországi kibontakozást és nemzetépítést azzal a kötelező szűklátókörűséggel értelmezzük, amely el sem tud képzelni ennek a politikai átmenetnek a végén valami egészen más eredményt, mint amit ma Kelet-Közép-Európa kisebb államánál tapasztalunk, vagyis egy taplógombaként szorosan Amerikához tapadó „lojalitást”, amiből az égvilágon senkinek semmi haszna sincsen. Holott, amint ez az utóbbi évtized során be is bizonyosodott, egy többpólusú világ, igenis, lehetséges. Sőt, igen hasznos is lehet: mint a természetben a fajok különbözősége, biztosítja a „fenntarthatóságot”, az egyre gyorsabban változó körülményekhez való alkalmazkodás lehetőségét. A hasonlóság és különbözőség dialektikájának, az élővilág szerves összetartozásának sokkal magasabb rendű formája ez, mint a csupán egyetlen kakassal rendelkező baromfiudvar.

Vannak kutatók, akik, lévén egyben diplomaták is, nálam jobban ismerik a lehetőségeket, és nem találnak mégsem kivetnivalót benne, hogy az oroszok egészen a maguk elképzelése szerint hozzanak létre egy modern nemzetállamot. Oroszország várható fejlődési irányait latolgató tanulmányában Balogh András például magától értetődőnek tartja, hogy „Oroszországnak nemcsak új gazdasági rendszert és új politikai kultúrát kell teremtenie, hanem meg kell birkóznia a világ más részein, legalábbis a fejlettebb részein már régen megoldott nemzetépítési feladatokkal, ha jelentős tényezőként kíván részt venni a nemzetközi viszonyok alakításában.”[10] Nehéz és göröngyös, néhol kacskaringós is ez az út. Igen fárasztó, még így, a szomszédból nézve is.

A mottóként idézett Kavafisz életműve igen közel áll hozzám. Be kell azonban, hogy ismerjem: A barbárokra várva torokszorító időszerűsége nem nekem tűnt fel először, hanem a 2003-as irodalmi Nobel-díj kitüntetettjének, J. M. Coetzee dél-afrikai írónak, az azonos című regényében. Egy kis helyőrségi város nyugdíj előtt álló öreg bírája szabad idejében azon dolgozik, hogy megtalálja a sivatag romjai között élt korábbi városlakók, a „barbárok” feljegyzéseit tartalmazó fatáblákat. Úgy érzi azonban, hogy újabb katasztrófa közeledik. A belső bajok megoldásához a Birodalomnak új háborúra van szüksége. Hadsereget küld tehát az őslakókra. Az idős ember a házába fogad egy foglyot, a katonák ezért kigúnyolják és megkínozzák. A barbárok azonban hamarosan ellentámadásba mennek át, és ostrom alá veszik a várost. A tegnapi „hazaáruló”, akit a nép most ismét bírává választ, megpróbálja megszervezni a túlélést. De az „élenjáró” fehér civilizáció képviselője lévén, az ő lelke is tele van kétségekkel. „Valóban várom-e a barbár életmód győzelmét, az értelem tunyaságát, a rendetlenséget, a közönyt a pusztulással és a halállal szemben? /…/ Ostobának érzem magam, mint aki rég tudja, hogy eltévedt, de csak tör előre küszködve egy olyan úton, amely, meglehet, sehová sem vezet?”[11] – vívódik az illetékesek helyett is.

Becsületükre legyen mondva azonban, maguk az oroszok kezdték el ezt a büszke önmarcangolást. „A dolgokat mi, oroszok, mindig a lehető legszenzációsabban akarjuk megoldani. De aztán csak az lesz belőlük persze, ami – mindig is” – mondogatják alig titkolt büszkeséggel. Vagy – egy kicsit már több öniróniával: „Most, hogy sikerült kompromittáljuk a szocializmust, többé semmi nem akadályozhat meg bennünket, hogy kompromittáljuk a kapitalizmust is!” És nem is csak az összeomlás után lettek ők egyszerre ilyen ironikusak. A szovjet gazdaság és társadalom tökéletes abszurditásával minden józan ember tisztában volt már nagyon régen. Csak hát, amint mondják, nem tehettek semmit. Legfeljebb ugye, viccelődtek. Tették, amíg lehetett. Ami az ideológiai vonalat illeti, a végén a szovjet főhivatalnokok cinizmusához sem férhetett már semmi kétség sem.

Kiderül, hogy még a megváltó eszmék iránti ironikus viszony is, amely az értelmiség különböző árnyalatú csoportjait egyesítette, még az is egy közös, ma úgy mondanánk: konceptuális játék volt. Egy tipikusan posztmodern játék. A nyugati baloldal intellektueljei akkor még halálos komolyan vették a Világ forradalmi átalakításának programját. A „létező szocializmusban” azonban lassan és fokozatosan, felváltottak már minden ilyesmit a bizánci kereszténység üres és képmutató külsőségei. A Szovjetunióban a marxizmus mint az élet minden területét átfogó és mindent legyőző ideológia, egy grandiózus posztmodern alkotás lett, mindenféle ideologikus gondolkodás paródiája. A klasszikusai régen ott porosodtak már az igazgatói könyvszekrényekben, a pártvezetők mellszobrai alatt.

„Azt hiszem, nincs ma posztmodernebb, azaz sikeresebben szimulált ország a világon Oroszországnál”[12] – kezdi egyik tanulmányát Szilágyi Ákos, a mai orosz politikai színjáték egyik legrégibb krónikása. Költői fantáziája némileg túloz talán, amikor „a Gonosz birodalmából” egyszerre a posztmodern „hatalomtechnológia” afféle állatorvosi lovává színezi át Oroszországot. Új kötetében[13] sok találó megfigyeléssel támasztja alá azonban ezt a gondolatot, avatott kézzel rajzolva meg Zsirinovszkij, Lebegy, Berezovszkij és az utóbbi évek során az „Orosz Rém” szerepében fellépő többi politikus találó karikatúráját. „Az igazi Mumusra még várni kell, bár több mint valószínű, hogy a Mumus halott”[14] – fejezi be a gondolatsort Szilágyi. Én úgy tartom azonban, hogy az Igazi Mumus nem mese, mégsem. Oroszország Mumus-készletei ugyanis, kifogyhatatlanok. Nem maguktól teremnek ezek a figurák. Szaltikov-Scsedrin, aki kormányzósági hivatalnokként igazán jól megismerhette Oroszország Anyácskának minden zugát, az Egy város történetében így fogalmazza meg ezt a tapasztalatot: „Úgy szól a közmondás, hogy ha mocsár van, manó is kerül belé… Szánalmasak és nevetségesek ezek a mocsárba ragadt kis manók. De a mocsár maga nem nevetséges. De nem ám!” Hasonló gondolatokat fogalmaz meg új könyvében[15] egy mai nagy Oroszország-szakértő, Walter Laqueur. „Ha Jelcin orosz elnök nem Vlagyimir Putyint jelölte volna utódjának, akkor valaki más jött volna durván hasonló háttérrel’” – írja. Nem a peresztrojka, vagy a „katasztrojka”, akár a „putyinizmus” aktuális megtestesítőjének a személye a fontos igazán. Hanem hogy megértsük ennek a nagy politikai bábszínháznak a működését. És természetesen, hogy túl is éljük, lehetőség szerint.

Kellünk-e mi az oroszoknak?

Ami minket illet, egyszerre vagyunk pimaszul önhittek és félszegen tisztelettudóak, amint illik is egy ilyen hirtelen nőtt „nyugat-európai” kamaszhoz. Néha azonban, összetévesztjük a kettőt. Az ukrán példa és a kereskedelmi embargó mintha azt mutatná, hogy Oroszországra mégiscsak szükségünk van egy kicsit mindnyájunknak errefelé, bizony. Most már csak az a kérdés, hogy neki is olyan nagy szüksége van-e ránk, vajon? Ezzel sajnos, van egy kis baj. Ugyanis, elkéstünk egy kicsit. Amíg mi finnyáskodtunk, mindenki rájött már itt körülöttünk, hogy a Világ nem körülötte forog. És minden ideológiai megfontolás ellenére, nem vonult ki bizony az orosz piacról. Sőt, egyre kegyetlenebb verseny folyik érte az ideológiailag leges-legfejlettebb nyugat-európai és tengerentúli cégek között is. Nekünk pedig, a jelek szerint, csak az ideológiai megfontolások piaca maradt megint, amint mindig is. Az élenjáró munka- és társadalomszervezési technológiák exportja. Segíteni, hogy Oroszország mielőbb csatlakozzék „a működő piacgazdasággal rendelkező demokratikus országok európai közösségéhez”. De – megfelelő tisztelettel és szerénységgel, teszem hozzá. Ezt mi elintézzük majd nekik! Hiszen eddig még mindenkinek elintéztük. Betanítunk nekik 20-30 euro-frázist, és kitanítjuk pályázatot meg költségvetést írni őket. Ideológia kérdése az egész!

A Világ azonban nem az ideológia, még csak nem is Európa körül forog. Oroszország – amelynek csak az európai részében kényelmesen elférne az egész Nyugat- és Közép-Európa – alapítója és egyik legaktívabb tagja például, a Brazíliát, Oroszországot, Indiát, Kínát és Dél-Afrikát magában foglaló BRIKS-nek és a formálódó Eurázsiai Gazdasági Közösségnek. Sokat kellene ám tanulni még nekünk magunknak is, hogy kioktassuk ezt a sok embert! Jelcin második megválasztása szinte kizárólag az amerikai tanácsadók műve volt. Az utóda viszont szépen hazaküldte őket, és áttért a tisztán hazai gyártmányú politikai technológiára. Meglehet, éppen ennek köszönhető, hogy a „létező szocializmust” éppoly könnyen és gyorsan váltotta fel a „posztszovjet” és a „posztmodern”, mint a cárizmust egykor a kommunizmus. Mind a két eszmerendszer Nyugatról érkezett, és kezdetben egészen idegennek tűnt abban az országban. De aztán igen jól feltalálták magukat. Mintha csak egyenesen ide készültek volna! A marxizmusban, minden ellentmondás ellenére, az obscsina ismert magára. A két utóbbi pedig, amelynek Oroszországban olyan híres előfutárai voltak, mint Voltaire és Diderot pártfogója, Nagy Katalin, látni valóan az új kor elitjének ideológiája és életformája lesz.

Egészen tudományos igényű magyarázatok is születnek ennek az ellentmondásnak a magyarázatára. Ezek közös alapja az a feltételezés, hogy gazdasági-társadalmi fejlődésük során a „megkésett” kelet-európai országok pontosan ugyanazokat a szakaszokat járják majd be, mint nyugati példaképeik. „Felzárkóznak.” Az úgynevezett „utolérési” elméleteknek (illúzióknak) egyik válfaja ez, amelyekről egykor a szocialista tervgazdászok képzelegtek, és amelyeknek most – jobb híján – a posztszovjet térség és az egykori „harmadik világ” elitje hódol-bókol. Még egy darabig. A szíriai és iraki, meg az afgán menekültek azonban már a mi legutóbbi demokratikus forradalmaink jelszavait lengetik felénk a tábláikon, dühös gúnnyal. Hát csak ennyire futotta belőlük? Magyarázat mindig van, persze. A nyílt pályán veszteglő szovjet kormányvonatról annak idején három viccet is meséltek Pesten. Az elsőben Sztálin utazott. Mikor jelentették neki, hogy a sínek fel vannak szedve, kirendelte az államvédelmet. A másikban, hogy megnyugtassa a közvéleményt, Hruscsov hajolt ki derékig az ablakon, és nyájasan integetni kezdett, mintha menne a vonat. A harmadik változatban Brezsnyev széles mosollyal jelentette be a várakozóknak: Elvtársak, megérkeztünk!

Büszkék lehetünk rá, hogy nekünk egykor igazi költőink és politikusaink voltak. Vállalták maguk is az olvasóik és választóik, hogy azt ne mondjam a népük és nemzetük sorsát. „Baljóslatú, bús nép a magyar. / Forradalomban élt s ránk hozták / Gyógyítónak a Háborút, a Rémet / Sírjukban is megátkozott gazok[16]” – írta egy, a maihoz igencsak hasonló helyzetben, a szintén későn észbekapott Tisza István lemészárlása után a legnagyobb bírálója, a haldokló Ady Endre. Az életét szerény hivatalnokként leélt Kavafisszal kezdtem azonban, és vele is fejezem be. Alexandriában a nyugdíját, a mediterrán klímát és lassanként páratlan életbölcsességgé szűrődő gondolatainak újborát ízlelgető költő éppen 1933-ban halt meg. Egyáltalán nem véletlenül. 70 éves kora ellenére, viszonylag jó egészségnek örvendett. De tudta, hogy aki nem elégszik meg „holmi megoldásfélékkel”, annak előbb-utóbb a „végső megoldást” kell választania. A fasizmus győzelmében nem akart részt venni, még csak szemtanúként sem. Hát meghalt szépen és bölcsen, költőhöz méltóan. „Saját elhatározásából”, „magától.” „Ágyban, párnák közt”. Társadalmi és művészi rangjuktól függetlenül, egyedül a nagy emberek képesek ilyesmire. Mint Arany János, Deák Ferenc, vagy Teleki Pál volt. És mint ahogy valószínűleg az amerikai Demokrata Párt szerintem, egyetlen alkalmas elnökjelölt-aspiránsa, a szintén ilyen korú Bernie Sanders vermonti szenátor lesz majd talán egyszer. Elnöknek ugyanis, alighanem túl jó lenne.

Minden ellenkező látszat ellenére, jelen van egy ilyen nemzedék nálunk is, még mindig. „Jöhet még negyven esztendő erre a nemzedékre, bolyonghatunk negyven esztendeig a számítógépek virtuális világában, de az ígéret földjére bejutni úgysem fogunk, mert mi vagyunk a híd, a kapu, a bejárat és a kijárat: jönnek rajtunk keresztül a fiatalabbak a semmiből a mindenbe, mennek az öregebbek rajtunk keresztül a mindenből a semmibe” – írja például Markó Béla, egy Németországba szakadt fiatal erdélyi novellista könyvének előszavában.[17] Szép és pontos megfogalmazása ez a változások folyamatos és megállíthatatlan voltának. Csakhogy, amint látjuk, neki is van egy kis baja a számítógépekkel és a virtualitással. Vajon miért érzi úgy most ez a nemzedék, hogy a „posztmodern” jelen idézőjelbe, sőt kérdőjelbe teheti mindazt, amit eddig végzett Kelet-Közép-Európa átformálása terén? Hogy csak játékszerek, vagy hologramok vagyunk mi is csupán, mint annak idején a „fényes szelek” népi kollégistái, vagy a Petőfi Kör egyetemistái voltak?

Azt hiszem, hogy nem is a számítógépekkel van baj igazán. Ahogyan nézem, ezek a mi gyerekeink például, nem annyira játszanak most már, hanem inkább dolgoznak ezekkel a gépekkel. Komolyan, megfontoltan és szorgalmasan. A programokat nem ők írják azonban. Csupán csak alkalmazzák őket. Erősödik hát bennem a gyanú: nem is az őszülő szakállú, csont soványra gyúrt, teniszeztetett és diétáztatott, eredetileg olyan tisztaszemű utódok, hanem valami szőrös idegen mancs töröl ki bennünket minduntalan a számításokból.

Illenék azonban optimista felütéssel fejezni be ezt az írást. Mondanék hát valamit a barbárokról, megnyugtatásként. A mi felmenőink is azok voltak, mindnyájan. Rosszul tesszük, ha ezt elfeledjük! Említettem már, hogy éltem néhány évig Moszkvában. Egyik legmaradandóbb emlékem, hogy az értelmiségi házibulik vége felé, amikor eleget okoskodtunk már, kicsit akadozó nyelvvel, elskandáltunk mindig egy versbe szedett paraszti szólásmondást. „Holmi megoldásfélét” a fenntartható fejlődés kétségtelenül kellemetlen megrázkódtatásainak elviselésére, sőt „holmi” megértésére, magunkévá tételére.

„Régi szokás, rjazányi,

szemes gombát zabá’ni.

Fogy a gomba, gombarész,

a szeme meg visszanéz.”
(Lator László fordítása)

Peterdi Nagy László

[1] Konsztantinosz Kavafisz: A barbárokra várva. Fordította Faludy György.

[2] Soros György: Putyin nem szövetséges. Népszabadság.  2016. február 20. 10. old.

[3] Nagy András: Főbenjárás. Fekete Sas Kiadó. 1998. 260, 261. old.

[4]Fjodor Tyutcsev: Oroszország (Szabó Lőrinc fordítása.)

[5] Alekszandr Blok: Szkíták (Lator László fordítása)

[6] Peterdi Nagy László: Bársonyos színházi forradalom. Liget. 2005.

[7] Markus Wolf: Az arc nélküli ember. Zrínyi Kiadó. Budapest. 1998.

[8] Josef von Ferenczy: Párbeszédtől a párbeszédig. Pannonica Kiadó. Budapest. 1999. 180. old.

[9] Sz. Bíró Zoltán: Türelem és megtérülés. – Népszabadság. 2006. február 25. 3. old.

[10] Balogh András: A Világ 2000 után. Töprengések a nemzetközi politikai rendszer szereplőiről. Európai Ház. Budapest. 1999. 21. old.

 

[11] J. M. Coetzee: A barbárokra várva. 112, 330. oldal

[12] Szilágyi Ákos: Oroszország elrablása. Budapest. 1999. 116.old.

[13] Borisz  cár és a sztárevicsek. Helikon. 2000.

[14] Szilágyi Ákos: Az Orosz Rém. Magyar Hírlap. 2000. május 30.

[15]Walter Laqueur: PutyinizmusOroszország és jövője a Nyugattal. Atlantic Press Kiadó, 2015.

[16] Ady Endre: Üdvözlet a győzőnek.

[17] Richard Wagner: Kőomlás Bécsben. Pont Kiadó. Budapest. 2000. 140. old.

[i] Sz. Bíró Zoltán: Türelem és megtérülés. – Népszabadság. 2006. február 25. 3. old.

Érdekes volt a cikk? Ossza meg!

Szóljon hozzá