A hiba nem az ön készülékében van! A kritikai pszichológia programja – itthon

Kritikai pszichológiát! – ezzel a címmel jelent meg Máriási Dóra és Vida Katalin vitaindító felhívása néhány hónappal ezelőtt. (Kettős Mérce blog, 2015. december 5., eredeti megjelenése: Imágó, 2015. 3. szám) A Kritikai Pszichológia Műhely alapító tagjainak írása a szakmaként művelt lélekelemzés társadalmi hatásait kívánja tudatosítani, a pszichológia társadalmi felelősségvállalásának szükségessége mellett foglal állást.

Milyen belátásokkal járulhatnak hozzá e programhoz a kritikai társadalomtudományok nem-pszichológus képviselői? Szalai Erzsébet, Koltai Mihály és Kovai Melinda írásai már részben e kérdéshez kapcsolódtak. Egy plasztikusabb társadalomfogalommal, psziché és társas környezet kölcsönhatásának tudatosításával, valamint azon folyamatok megvilágításával járulhatunk hozzá, amely során hatalom és alávetettség, egyenlőtlenségek és igazságtalanságok, azaz közös problémáink egyénivé és személyessé válnak. A főáramú pszichológia kritikájából olyan kritikai pszichológia emelkedett ki immár Magyarországon is, amely mindenki támogatására érdemes, aki szeretne egy egyenlőbb, igazságosabb és emberhez méltóbb világban élni.

A kritikai pszichológia kiáltványa

Máriási Dóra és Vida Katalin felhívása a kritikai pszichológia programjának követésére valóban roppant érdekes és gondolatébresztő írás, mely a főáramú pszichológiát olyan, önmagát természettudományként elismertetni kívánó szaktudományként jeleníti meg, amely semlegességet, ideológiamentességet, tisztán tudományos alapokon álló objektivitást, szakmai pártatlanságot és hűvös szakértelmet ígér. A szerzők idézik a Magyar Pszichológiai Társaság Etikai Kódexének a társadalmi felelősségvállalásról és a közjó iránti elkötelezettségről szóló alapelvét, ám hiányolják a konkrét és részletes útmutatást, miképpen kellene ezt szakmájuk képviselőinek a gyakorlatba ültetniük. Mint írják, a főáramú pszichológia óhatatlanul individuális problémaként fog fel és kezel olyan problémákat, amelyek valójában távolról sem individuálisak:

Az alkalmazott pszichológia az emberi jóllétről individualisztikusan gondolkodik, az egyéni stresszre és szenvedésre koncentrál, valamint megoldásaiban is egyéni okokat keres, és egyéni intervenciókat javasol (pl. depressziós klienseink tünetei mögött személyes indokokat keresünk, gyógyszeres kezelést vagy pszichoterápiát javaslunk). Pedig tulajdonképpen milyen abszurd gondolat, hogy bármilyen problémát »egyéninek« tekintsünk, amely valójában milliókat érint.” (Kritikai pszichológiát!)

Mi a pszichológia és pszichoterápia feladata? – teszik fel a kérdést. Talán az, hogy segítsen a „problémás egyénnek” minél jobban igazodnia környezetéhez (amely – legalább részben – problémáit okozza)? Vagy az, hogy segítsen felismerni nekik „problémájuk” társas-társadalmi (netán rendszerszintű) forrását, s olyan módon segítse őket saját erejük és képességeik újbóli birtokba vételére (empowerment és enablement), hogy azzal a problémát legalább részben létrehozó társas környezetük átalakításához járuljanak hozzá?

Mi a „pszichés probléma” forrása, és ki vagy mi tehet róla? – végső soron ez a fő kérdés. A főáramú pszichológia az által, hogy hajlik a problémák individualizálására (az egyénekben keresésére és „megtalálására”), valamint az által, hogy mindezt a hűvös és megfellebbezhetetlen (mert tudományosan legitimált) szakértelem erejével teszi, óhatatlanul azt üzeni a kliensének: veled van a baj, benned van a hiba. Akaratlanul ugyan, de ezt a benyomást hozza létre minden olyan értelmezési keretben gondolkodó (s e szempontból a főáramhoz sorolható) pszichológiai kezdeményezés és iskola, amely eltekint a problematizált psziché társas közegétől s amely esszencializálja a lelket a helyett, hogy azt mindenkor társas kapcsolatok dinamikájában élet-, család- és társadalomtörténetileg formálódóként fogná fel (azaz relacionálná). Amely nem veszi kellő mértékben figyelembe a vizsgált egyén aktuális helyzetét és életútját a társas-társadalmi erőtérben, azaz a hatalom, a tudás, a vagyon, az érdekérvényesítés egyenlőtlen viszonyai között. Amely tehát nem látja kellő mélységben és részletességgel, hogy az önfejlesztéshez, önkibontakoztatáshoz, önmegvalósításhoz milyen társas erőforrásai állnak a „problémás pszichéjű” egyén rendelkezésére.

Innen nézve a kritikai pszichológia üzenete világos: a hiba nem az Ön készülékében van! A pszichológiának olyan szakmává kell válnia – üzenik a kritikai pszichológusok –, amelynek szemlélete a lehető legtermészetesebb módon helyezi vissza a „problémás lelket” abba az összefüggésbe, amelyben az olyanná vált, amilyenné vált. A pszichológiának így reflektálnia kell arra, hogy működése gyakran akaratlanul is hibáztatja az egyént, és felmenti annak környezetét (tágabb értelemben: igazol egy egyenlőtlen és igazságtalan rendszert). De reflektálnia kell arra is – vélik –, hogy a középosztályra és az annál is jobb módúakra szabott terápiás gyakorlataival eleve lemond az e terápiához hozzá nem férő alsóbb osztályokhoz tartozókról. Reflektálnia kell arra is – üzeni Máriási Dóra és Vida Katalin –, hogy nincsenek univerzális elméletek, az emberi helyzetek sokfélesége rugalmas megismerési és terápiás eszközöket igényel. Az osztály(helyzet), a gender (ahogyan saját nemünkhöz és másokhoz, férfiakhoz és nőkhöz viszonyulunk), a nemzeti, etnikai, „faji” („racial”) vagy vallási hovatartozás, a szexuális irányultság, az életkor, az egészségben vagy valamilyen fogyatékkal, betegséggel élt élet (és így tovább) – vagyis az emberi sokféleség megannyi sajátos tapasztalata érzékenységet és megértést vár a szakembertől.

Aligha birkózhat meg e kihívásokkal egy olyan szakma, amely hajlamos különálló személyiségeket látni e sokféleségben. Egyéniségeket, akiknek nincsen társas-társadalmi helyzetük, vagy akik megértéséhez nincs szükség szociális beágyazottságuk őket formáló hatásainak megértéséhez. És pláne nehezen birkózhatna meg e kihívásokkal egy olyan szakma, amely kimondva-kimondatlanul egy történetietlen, kultúráktól és társadalmi helyzetektől független, téren és időn kívül álló lélek-esszenciát képzel el épként vagy éppen sérültként.

Hogyan kerülnek oda?

Mindebből természetesen nem következik, hogy az egyénnek többé nincs mit tennie, vagy, hogy a szakembereknek többé ne kellene egyénekkel (is) dolgozniuk. Az egyén azonban itt már nem egy társas-társadalmi gyökerek nélküli, történetietlen szociális atom, a psziché és fizikai tartályának puszta összege lesz. Az egyén itt már meghatározott történettel bíró, sajátos társas környezetben élő, speciális személyközi viszonyokban társadalmasuló valakiként jelenik meg, aki magán viseli helyzete és társas életútja változó körülményeit. Fizikuma és pszichikuma ama társadalmi pozíció lenyomata lesz, amit a jelenben éppen elfoglal, illetve annak a társadalmi „röppályának” a terméke, amit a múltban bejárt, amit tudatosan vagy tudattalanul megtapasztalt. Egyén és társadalom kölcsönös meghatározottsága (ha tetszik, „dialektikája”) éppen ezt jelenti.

A társadalom és a társadalmi hatások megértése mindazonáltal nemcsak a főáramú pszichológiát állítja nehéz feladat elé. Olykor a szociálpszichológia (társas lélektan), sőt a szociológia egyes iskolái is zavarba ejtő koncepcionális problémák okozójává válnak. Szögezzük le: a társadalom nem pusztán individuumok összessége. Érzékszerveinkkel csak egyéneket látunk ugyan, ennek ellenére a társadalom nemcsak „egyénekből áll”. Ha így gondolkodnánk, „nem látnánk a fától az erdőt”.

Induljunk ki ezért ebből: társadalom az, amit egymással teszünk, kultúra pedig az, ahogyan ezt egymással tesszük. Társadalom és kultúra így az emberi kölcsönhatások következménye és oka egyben. Nem tudunk sem társadalmon, sem kultúrán kívül élni, így mindenképpen hatunk egymásra. Kölcsönviszonyainkkal egyszerre formáljuk egymást és önmagunkat. Márpedig, ha ez így van, egyén és társadalom szembeállítása hamis dualizmusként tűnik fel. Nem egymást formáló voltuk nyújt számunkra új belátást, hiszen ez máris magától értetődő. Mesterséges szétválasztásuk válik egyszeriben szembeszökő akadémikus szócsavarássá.

Ha a hiba nem az individuum készülékében van, hogyan kerül mégis „oda”? A választ a társadalmasulás folyamata adja meg. Belsővé tesszük az életünk során bennünket érő hatásokat. Részben tudatosan, részben öntudatlanul elsajátítjuk társas környezetünk bennünket is érintő, vagy kifejezetten ránk vonatkozó ítéleteit. E hatások különösen az első hetekben, hónapokban és években érintenek különösen érzékenyen bennünket – tudhatjuk ezt a fejlődéslélektanból –, bár természetesen felnőtt és idős fejjel is erősen befolyásol bennünket társas környezetünk ránk gyakorolt hatása.

A társadalmi problémák individualizálása és pszichologizálása

Akik olvasták Szalai Erzsébet hozzászólását a kritikai pszichológusok vitaindítójához, meglepődhettek azon, milyen módon közelít a kérdéshez az ismert szociológus (Az individuum válsága az újkapitalizmusban. Kettős Mérce blog, 2016. január 16.). Szalai Erzsébet az 1970-es évek közepétől beköszöntő újkapitalizmus (vagy neoliberális kapitalizmus) azon tendenciáit elemzi, amelyek felfalják a szolidáris társadalmi kapcsolatokat, s ennek nyomán az egyéneket haszonelvű és narcisztikus társadalmi atomokká változtatják. Hasonló megfigyeléseit teszi közzé Koltai Mihály is, aki szerint a neoliberális kapitalizmus 2008-as válsága után a szüntelenül önmenedzselésre kényszerülő „vállalkozó én” (‘entrepreneurial self’) neoliberális konstrukciója sajátosan szadisztikus formát öltött (The Neoliberal Self. Eszmélet, 2015. december 23.).

Állításaik jobb megértéséhez érdemes röviden kitérni az újkapitalizmus születésének körülményeire, a neoliberális fordulatra.

A hetvenes években több, egymást követő sokk rázta meg a kapitalista világgazdaság centrumállamait, mindenekelőtt az Egyesült Államokat és az Egyesült Királyságot. Az 1968-as kulturális forradalom diáklázadásai a baloldali és feminista mozgalom megújulása mellett elhozták a béketüntetéseket és a „harmadik világgal” szimpatizálók dekolonialista-posztkolonialista mozgalmainak újabb hullámát is. A szabadságért vívott sokszínű mozgalom a hetvenes évek elejére – mint az ismeretes – részben kiábrándulásba, részben elhúzódó gazdasági és politikai válságba torkollott a leggazdagabb országokban (Észak-Amerikában és Nyugat-Európában). A hetvenes évek a centrumban valóban a válság jegyében teltek, az ezt okozó sokkok mindenekelőtt gazdasági természetűek voltak. Ilyen volt mindenekelőtt a második világháború végén alapított Bretton Woods-i intézmények kudarca, a Nixon amerikai elnök által feladott aranystandard (1971-ben), az első és a második olajválság sokkhatása a dráguló nyersanyagforrásokkal (1973, 1979), valamint a stagflációs válságot monetáris sokkokkal (jegybanki alapkamat-emelésekkel) kezelni kívánó Paul Volcker FED-elnök beavatkozásai (a Volcker-sokk). Ez utóbbi jelentősége elsősorban abban áll, hogy az amerikai jegybank elnöke az alsóbb társadalmi csoportokat fenyegető munkanélküliség helyett a felső társadalmi csoportok vagyonát fenyegető inflációt kívánta letörni.

A válságra adott gazdaság- és társadalompolitikai választ az Egyesült Államokban 1981-től Ronald Reagannal, az Egyesült Királyságban pedig 1979-től Margaret Thatcherrel beköszöntő radikális fordulat adta meg. A neoliberalizmusé.

A Szalai Erzsébet által újkapitalizmusnak nevezett korszak e neoliberális fordulattal vette kezdetét. A neoliberális ideológia szerint a legfőbb cél – mint azt Koltai Mihály is pontosan jelzi – az egyén vállalkozói és fogyasztói énjének „felszabadítása”. A „vállalkozó éné”, akit a neoliberális ideológia mindenekelőtt szabad, autonóm, szuverén, öngondoskodó, bátor, kreatív és kezdeményező egyénként képzel el. A legnagyobb veszélyt rá az elnyomó állam és az egyént szabadságában korlátozó kollektívák jelentik. A neoliberális politikák állítólagos célja – saját ideológiájuk szerint – az egyén kreativitásának felszabadítása, a benne szunnyadó (alkotó)készségek felébresztése és kibontakoztatása révén. Egyfelől az elnyomó állam és az egyént gúzsba kötő osztályszolidaritás leépítésével, másfelől a szabad és felelős fogyasztók önmegvalósítását segítő piacok felszabadításával, valamint az autonóm állampolgárok szabad szerveződéseként felfogott civil társadalom ösztönzésével. A neoliberális ideológia így remekül meg tudta lovagolni az 1968 körül felszínre törő mozgalmak szabadságvágyát. Adam Smith klasszikus közgazdaságtani elméleteinek szelektív és tendenciózus újraértelmezésével felmagasztalta a piac mindent elrendező „láthatatlan kezét”, és azt állította: az egyén szabadságának garanciája végső soron a piacok szabadságában van.

A neoliberális ideológia célja tehát az egyén és a piacok felszabadítása az olyan kollektivista képződmények „elnyomása” alól, mint amilyen a társadalom, a szakszervezetek, az osztályszolidaritás és a munkavállalók védelmében fellépő állam. Thatcher asszony híressé vált mondásával szólva: „Nincs olyan, hogy társadalom. Egyének vannak, férfiak és nők, és családok.

A neoliberális fordulat nyomán a hetvenes-nyolcvanas évektől előtérbe került egy olyan szakma, a pszichológia, amely értelemszerűen könnyen tudott kapcsolódni az egyén felszabadításának projektjéhez. (Ezt más néven neoliberális szubjektumtermelésnek is nevezhetjük.) Ennek ellenére a pszichológia sem individualizálta mindig a társadalmi problémákat. Volt idő, amikor a pszichológia világában az egyénnek még nemcsak személyisége, de társadalmi pozíciója is volt. A pszicho-tudások történetét feltáró szociológus, Kovai Melinda írja egyik remek írásában:

A pszichológia fentebb bemutatatott »társadalmiatlansága« maga is társadalmi termék. Az olyan (neoliberális) társadalmakban, ahol az állam működésén keresztül a piac egyre nagyobb hatást gyakorol a társadalom intézményeire, a gazdasági és társadalmi kockázatok az egyénre hárulnak, az egyéni felelősségvállalás ethosza a piaci viszonyokat szolgálja.” (Egyéni szociális probléma – Bevezető. Imágó, 2015. 3. szám.)

Hogy a társadalmi problémák individualizálását és pszichologizálását jobban megértessünk, rövid kitérőt kell tennünk a neoliberális fordulat valóságos hatásainak és árnyoldalainak jobb megértéséhez.

A neoliberális fordulat hatásai és árnyoldalai

Súlyos hibát követnénk el, ha kritikátlanul elfogadnánk bármit, amit egy politikai-gazdasági érdekeket kifejező ideológia önmagáról állít, anélkül, hogy megvizsgálnánk, mi az, amit az ideológia mögött álló társadalmi erő ténylegesen tesz. A neoliberalizmus elsősorban nem a piacokat, hanem a nagyvállalatokba szervezett tőkét és a tőkéseket szabadította fel. Reagan és Thatcher az ő adóikat vágta vissza a legradikálisabban, mondván, az így felszabadított gazdasági potenciál hasznai mindenki hasznára válnak majd, mert mindenkihez le fognak szivárogni (trickle down economics). A tőkét és a tőkejáradékot, a profitot, az öröklést, a nagy vagyont és a magas jövedelmet terhelő adók radikális csökkentésével a neoliberális fordulat világos osztálypolitikát hirdetett: a tőkével és vagyonnal rendelkezőknek – vagyis az eleve fent lévőknek – kedvezett, az ezekkel nem rendelkezőket pedig azáltal is sújtotta, hogy lemondott a legerősebb szereplők adójáról, ami innentől kezdve rendkívüli módon hiányozni kezdett az igazságosságra és szolidárisra épülő jóléti állam közszolgáltatásainak finanszírozásából.

A neoliberális fordulat a tőkét és a nagyvállalatokat korlátozó állami és közösségi szabályozások leépítésével (deregulációjával) felrúgta a második világháború után kialkudott jóléti kompromisszumot és szabadjára engedte a (nagy)tőkét, megteremtve ezzel a tőke rugalmas felhalmozásának feltételeit (ezt David Harvey remekül leírta). Az állami tulajdon radikális leépítésével helyzetbe hozta a (nagy)tőkét, amely a termelőágazatok magánosítása (privatizációja) után a közszolgáltatások egy részéből is profitábilis üzletet faraghatott (egészségügy, oktatás, társadalombiztosítás, magánnyugdíj-pénztárak, börtönipar, közlekedés, vízszolgáltatás, sport és rekreáció és így tovább). A munkavállalói érdekvédelem elleni támadásokkal (jogmegvonással, szakszervezet-ellenességgel) leértékelte a korábban a jóléti kompromisszum keretében garantált módon védett munkaerőt.

A neoliberális fordulat tehát nem általában véve „a piacokat” szabadította fel, hanem a nagyvállalatokba szervezett nagytőkét engedte szabadjára, amikor leépítette korábbi közösségi szabályozását. Ezért írja nagyon helyesen Szalai Erzsébet, hogy:

Megközelítésemben az újkapitalizmus nem más, mint a kapitalizmusnak az 1970-es évek közepétől máig tartó szakasza, melynek lényege, hogy a tőkelogika, áttörve korábbi jótékony korlátait, uralkodóvá válik a társadalmi élet majd minden szférájában – ezzel együtt azonban fel is falja a tőle különböző életvilágokat.” (Az individuum válsága az újkapitalizmusban.)

Ugyanígy, a neoliberális fordulat nem általában véve „az egyént” szabadította fel, hanem mindenekelőtt a tőkével és eladható képességekkel (a munkapiacon értékesíthető jártasságokkal) rendelkező felső és felsőközép-osztályokat. Hatásai közé tartozik továbbá, hogy mindannyiunk számára előírta az önmagát folyamatosan, minden tekintetben menedzselő profit- és sikerorientált egyén modelljét. Az önmagához haszonelvűen viszonyuló egyén narcisztikus tendenciái szabadulnak így el – a szelfik a Facebookon. Ezért írja nagyon pontosan Koltai Mihály, hogy:

Ez a »vállalkozó én« ideológiája és imázsa, vagyis az a képzet, hogy önmagunkat piacosítható skillek hordozójaként fogjuk fel, amit termékként kell promotálnunk és terjesztenünk mindennapi életünk során. A közösségi média használata remek példája ennek: folyamatos erőfeszítés jellemzi, hogy életünkről varázslatos képet fessünk a Facebookon…” (The Neoliberal Self.)

Az egyén „felszabadítása” azt is jelenti, hogy a neoliberális nyomulás keretében az egyént „megszabadítják” kollektív erőforrásaitól, azokat piacosítva. A személyiség alaptónusa ennek következtében – mint Szalai Erzsébet írja – narcisztikussá válik, állandóan optimalizálja érzelmi költség–haszon-egyenlegét, és csak akkor engedi bele magát egy helyzetbe, ha kellő biztosítékokat lát arra vonatkozóan, hogy nyereséggel távozhat onnan. Ha belsővé tesszük a neoliberalizmus hegemón ideológiáját, miszerint „mindenki a maga szerencséjének a kovácsa”, „csak rajtad múlik”, és „fejben dől el”, akkor semmi sem véd meg bennünket, ha kudarcot vallunk. A kudarc személyes kudarc lesz, a jellem hibája, az egyén saját problémája. („Nem tettél meg érte mindent!” „Nem akartad eléggé!” „Nem vagy elég céltudatos!” Vagy durvább formában: „A te hibád!” „A te bajod!” „Ennyit érsz!”)

Kovai Melinda éles szemmel mutat rá e megalázó-megfosztó ítéletek sajátos természetére jellegzetes szófordulatunk kapcsán:

„»Egyéni szociális probléma« – nehéz megmondani, honnan származik ez a frázis, de bizonyos, hogy a nyolcvanas években már a kisiskolások körében is jól ismert volt azzal a jellegzetes, gúnyos, rosszindulatú hanglejtéssel együtt, ahogyan kimondani szokás. Jelentése körülbelül valami olyasmi, hogy »senkit nem érdekel a bajod, oldd meg magad, ahogyan tudod.« A kifejezés többnyire olyan helyzetekben hangzik el, amikor valaki »érdemtelenül igényel megértést, szolidaritást, vagy éppen megbocsátást. A gúny éle az »egyéni« és a »szociális« egymás elleni kijátszásából fakad, arra utalva, hogy a címzett »közügyként« akar elfogadtatni valamit, ami másoknak nem az.” (Egyéni szociális probléma.)

A neoliberális ideológia ilyen módon mélyen behatol az önértékelés és az önbecsülés ökonómiájába. A sikertelenség, a szégyen, az önvád, a bűntudat egyéni, személyes, belső és morális defektussá válik. Egy következetesen végigvitt neoliberális átalakulás esetén a mindennapjai során megbotló-elbizonytalanodó egyén érzelmi támogatást, pszicho-tudást is csak a piacon vehet. Feltéve, hogy tudja, kihez forduljon, és ha van rá pénze. Ha nincs, ahogyan a (felső)középosztályi életnívó alatt jellegzetesen nincs, akkor a támogatásszerzés és a tehermentesítés esélyei is lecsökkennek. A belsővé tett neoliberális versenyideológiából következően marad az igazságos világba és az igazságos versenybe vetett vakhit. És az önvád, ha bajba kerül az egyén: „Aki kimarad, lemarad” – csak magadat hibáztathatod, ha végül nem sikerül.

Ezért nem mindegy, milyen szakértelmet kínál az önértelmezéshez a pszichológia. Mint ahogyan ezért nem mindegy az sem, milyen szerepet kínál kliensének vagy fogyasztójának. Tehermentesíti e feszültség alól, vagy éppen megerősíti abban a hitében, hogy a hiba mégiscsak ővele van.

A kritikai pszichológia programja itthon

Korunk fiataljainak „sodródása”, szebb napokat látott középosztálybeliek lecsúszástól való „félelmei” és „aggodalmai”, felzárkózási vágyainak „kielégületlensége”, a létbizonytalanságban élők „frusztráltsága” nem individuális problémák. A társadalmi pozíció bizonytalansága a pszichés diszpozíciók bizonytalanságában jelenik meg. Társadalmi helyzetek átalakulása és meggyengülése fejeződik ki „pszichés problémaként”. A kritikai pszichológia missziója, hogy a rendszer (átalakulása) felől értelmezze a pszichés problémákat, támogatást érdemel azoktól a kritikai társadalomtudományoktól, amelyek e társadalmi-gazdasági rendszer (átalakulásának) megértését és leírását célozzák.

Az egyén igazi felszabadítása tehát nem a neoliberális ideológia által áthatott főáramú pszichológiától várható, hanem attól a kritikai pszichológiától, amely támaszt nyújt a felszabadítva kifosztott egyénnek. Amely hozzásegíti a reális önismerethez, hogy a társadalmi szerkezet egy adott pozíciójában élőként eszmélhessen önmagára. Saját gondját pedig ugyane szerkezetnek az ő pozíciójára nehezedő terheként ismerje fel. Ha bajba kerül, az egyénnek valóban változtatnia kell. Mozgósítania kell társas viszonyaiból fakadó erőforrásait, hogy megbirkózhasson gondjaival. De a helyes helyzetfelismerés nyomán immáron nem csak az igazságtalan rendszerhez való jobb alkalmazkodást tanulhatja meg. Önmagát e rendszer által megszabottként megpillantva immár a rendszertől való függetlenedés irányába is léphet. A hasonló helyzetben levők egyikeként a közös terhüket cipelők egyikeként ismerhet magára. Ráébred, hogy a hiba nem az ő készülékében van. Adott segítséggel pedig arra is rádöbben, miként került mégis oda.

Nagy szükség van erre a kritikai pszichológiára a rendszerváltás utáni kelet-közép-európai félperiférián. Különösen nagy szükség van rá az újkapitalizmus Magyarországán, ahol a kilencvenes és kétezres évek neoliberális ideológiai hegemóniája, 2006 politikai és 2008 gazdasági válsága után a 2010-es földcsuszamlásszerű változások egy neotradicionalista ellenmozgást erősítettek meg. Az elmúlt bő fél évtizedben épülő új rend formájában némiképp eltérő, tartalmában azonban még erőteljesebb nyomást fejt ki a sérülékeny csoportokra. A 2008 után még erőszakosabbá és szadisztikusabbá váló neoliberális kapitalizmus fokozott erővel sulykolja az egyénbe az általa generált rendszerproblémákat.

Azon a munkán ezért, amit C. Wright Mills amerikai szociológus még a kritikai társadalomtudományoknak írt elő – hogy az egyéni problémákból közügyeket faragjanak és nyilvánosan is képviseljék őket –, a kritikai pszichológia különösen hatékonyan dolgozhat. A kritikai társadalomtudományoknak és nekünk, akik hiszünk egy egyenlőbb, igazságosabb és emberhez méltóbb világban, teljes erővel támogatnunk kell a kritikai pszichológiát e munkájában.

 

Éber Márk Áron

Érdekes volt a cikk? Ossza meg!

Szóljon hozzá