A Piketty jelenség – II. rész Thomas Piketty “A Tőke a Huszonegyedik Században” c. könyvének nemzetközi fogadtatása

Az Egyesült Államokban és Nyugat-Európában az utóbbi években egy fiatal francia közgazdász könyve tartja izgalomban a drámai szinten lévő és még így is folyamatosan növekvő egyenlőtlenségek miatt aggódó közvéleményt. Három részes sorozatunk első részében bemutattuk magát a könyvet, jelen részben a nemzetközi kritikákat vesszük sorra, a harmadik részben pedig Piketty magyar recepcióját tárgyaljuk majd.

     Piketty könyve óriási világszenzáció lett. Harmincöt nyelvre lefordították, köztük magyarra is, az Amazon készletei pedig rendszeresen elfogynak belőle. Témájához képest némileg meglepő módon rendszeresen foglalkozik vele a nemzetközi üzleti sajtó is.

A könyv sikeréhez nagyban hozzájárul néhány nagyágyú lelkes támogatása, mindenekelőtt a Nobel-díjas Paul Krugmané. De az egyenlőtlenségekkel foglalkozó közgazdászok közül többi neves sztár, így Tony Atkinson, Joseph Stiglitz vagy Branko Milanovic is elismerően nyilatkozott róla, ahogy Robert Solow, Will Hutton és sokan mások is.  A dicséretek általában arra hívják fel a figyelmet, hogy sok más kiemelkedő könyvet meghaladva, amelyek már eleve kurrens területről íródtak, Piketty egy eddig teljesen perifériális tématerületre irányította rá a figyelmet. Az egyenlőtlenségek kérdése ugyanis hosszú évtizedeken át nem szerepelt a neoklasszikus közgazdaságtan témalistáján közt. Ez természetesen annak is köszönhető, hogy a létező gazdaság alapfolyamatai egyértelműek, az egyre radikálisabb egyenlőtlenségek irányába mutatnak. Ám sok más szerzőnek nem sikerült ennyire magára és a témára vonnia a figyelmet.

A libertariánus kritika       

Jelen írásunkban a dicséretekkel kevésbé foglalkozunk, inkább a kritikákra koncentrálunk. Ezek egy része a szokásosan lapos libertariánus végiggondolatlanságból ered. Lényegi mondanivalójuk, hogy az egyenlőtlenségek megléte nem is jelent problémát. Az ember ilyenkor elgondolkodik. A libertariánusok tényleg nem érzékelik a körülöttük lévő világot, vagy úgy csinálnak, mintha nem érzékelnék? Tényleg nem tűnik fel nekik, hogy csak nagyon kevés ember rendelkezik akkora akkumulált tőkével, hogy abból egyáltalán vállalkozásra gondolhasson? Hiszen a társadalom túlnyomó többsége, azok, akik nem örökölnek kisebb vagy nagyobb vagyont, soha nem lesznek képes akkora tőkét felhalmozni, amiből vállalkozhatnának, és ezzel elkerülhetnék azt, hogy másnak kelljen dolgozniuk bérért cserébe. Már ha egyáltalán munkához jutnak. Jelentős fedezet nélkül pedig csak nagyon ritkán jutnak olyan banki hitelhez, amellyel vállalkozásaikat a hatalmas tőkekoncentrációk méretgazdaságossági és lobbi előnyeivel szemben sikerre vihetnék. Piketty adatai mindezt egyértelműen visszajelzik.

A libertariánusoknak tényleg nem tűnik fel, hogy a politikai rendszer az átláthatatlan kampányfinanszírozáson keresztül a vagyonos osztály foglyává vált, amely aztán további előnyszerzésre használja fel a megvásárolt befolyást? Akár a társadalmi folyamatok iránti vakságról van szó, akár a tények tudatos mellőzéséről, megdöbbentő, hogy a libertariánusok számára a brutális mértékű egyenlőtlenségek okozta társadalmi kár kérdéses. Olyan kritikákra nem is érdemes a szót vesztegetni, melyek szerint Piketty legitimálja, hogy az állam elrabolja a magánszemélyek tulajdonát. (Az ilyen, Nozick által inspirált tévképzetekre már reagáltunk egy korábbi írásunkban.) Aki nem érti meg, hogy társadalomban él, amely rá is hatással van, amelytől ő is kap, és amelyben alapvető emberi igazságossági elvek működnek, annak egyedül kellene megpróbálni az életet élnie, a társadalom többi tagjának és az államnak a „beszállításai”, segítsége, inputjai nélkül. Természetesen mindezt valahol egy lakatlan szigeten, mert társadalomban élve ez lehetetlen lenne.

Kissé érdekesebb felvetés, hogy miért jelentenek problémát az egyenlőtlenségek, ha közben a globális kapitalizmus folyamatosan kiemeli a világ legszegényebbjeit az abszolút nyomorból, hogy világszerte csökken az extrém szegénységben élők száma. Csakhogy ez a technológiai fejlődés természetes következménye. Az lenne drámai, ha még ez sem történne. Viszont egy igazságosabb vagyoni és jövedelmi eloszlás esetén radikálisabban és gyorsabban lehetne az emberiség továbbra is szenvedő százmillióit kisegíteni a nincstelenségből.

     Kritika balról

A szimplán irreális kiindulópontokra alapozó libertariánus kritikákkal szemben sokkal izgalmasabbak Piketty baloldali kritikusai.

Talán legélesebben az amerikai közgazdász James Galbraith, és az athéni egyetem tanára, a volt görög pénzügyminiszter Janisz Varufakisz fogalmaznak. Mindkettőjük kiindulópontja az, hogy Piketty ugyan a „ A Tőke a 21.  században” címet adta könyvének, valójában  azonban a könyv nem a tőkéről, hanem a vagyonról szól. A tőke ugyanis egy különböző lehetőségekkel rendelkező csoportok közötti relációt kifejező fogalom, amelynek hatalmas irodalma van.

A tőke egyrészt nem azonos a vagyonnal. A vagyon improduktív, a tőke produktív fogalom. Ezt az elméleti hátteret azonban Piketty teljes egészében kihagyja a könyvéből, miközben világszínvonalú közgazdászként egész biztos hogy ismernie kell. Ez az irodalom magában foglalja a politikai gazdaságtani vitát a marxiánus és a neoklasszikus közgazdaságtan között, illetve az ebből a vitából kivezető Pierro Sraffa munkáit, az úgynevezett neo-ricardiánus közgazdaságtant.

Még ha a neoklasszikus közgazdaságtan keretei közt marad is, Pikettynek minimálisan meg kellene különböztetni a járadék és a profit fogalmát. A kettő nem ugyanaz, a vagyon, illetve a vagyoni egyenlőtlenségek létrehozásában egész más szerepük van. Ha Piketty ezt megtenné, akkor könyve végén nem fogalmazhatná meg azt a szimpla szakpolitikai javaslatát, mi szerint a vagyonadókkal meg lehetne oldani az egyenlőtlenségek kérdését. Nem ugyanaz ugyanis a járadék alapját képező vagyon megadóztatása, mint a termelő beruházásoké.

De ha Piketty ténylegesen belemenne a huszadik századi közgazdasági irodalom tőkevitáiba, akkor azt is be kellene mutatnia, hogy a neoklasszikus termelési modell cáfolatot nyert. Ahogy azt Pierro Sraffa bemutatta, a tőke különböző formái (gépek, nyersanyagok, pénz, stb.) nem adhatók össze valamifajta teljes tőkeállománnyá. Ebből az is következik, hogy a profit nem lehet a tőke határtermelékenységének „díja”. (Minderről itt írtunk részletesebben.) Szembe kellene néznie azzal, hogy a termelés során létrejött hozzáadott érték elosztásában a két fél, a tőketulajdonos és a foglalkoztatott nyers alkufolyamata a meghatározó. Piketty könyvében egyébként vannak erre utaló, igen értékes ábrák, amelyek bemutatják a megtermelt új érték tőke és bér részesedését hosszú távú idősorokban, több ország esetében is.

Ha azonban Piketty szembenézne a (tőke és a vagyon megkülönböztetésén túl) a kapitalizmusra jellemző alkufolyamatokkal, akkor tarthatatlanná válna az az állítása, hogy általános törvényszerűségként megfogalmazható lenne, hogy r>g, azaz hogy a tőkejövedelmek aránya mindig meghaladja a gazdasági növekedés arányát. Ilyen minden körülmények között igaz „törvényszerűség” ugyanis nem állítható fel. A profit aránya nagyon erősen függ a foglalkoztatottak önszerveződésétől, a szakszervezetek érdekérvényesítő képességétől, a béralku folyamatától.

Varufakiszék szerint azonban Piketty nem véletlenül nem megy bele ebbe a bonyolult közgazdaságtani elméleti irodalomba. Célja az, hogy minél szélesebb konszenzust teremtsen a tekintetben, hogy a kapitalizmus 21. századi formája egyenlőtlenségekhez vezet. Ehhez a legtöbb olvasója számára elégséges, ha bemutatja a vagyoni koncentráció empirikus tényét, és hogy prezentáljon valamit, ami a laikus számára elméleti megalapozásnak tűnik. Könyve tehát egy tudatos önpozícionálás: úgy akarja az egyenlőtlenségekkel kapcsolatos jogos felháborodást becsatornázni a létező közgazdaságtani vitákba, hogy közben ne kelljen szembeszállni a (valójában cáfolt) neoklasszikus közgazdaságtan alapvetéseivel.

A valódi elméleti megalapozás tudatos mellőzésével azonban Piketty narratívája szegényebb lesz. Miközben a vagyoni (és nem tőke!) koncentrációval kapcsolatos állításai igazak, az empíriát bemutató szorgalmas aprómunkája pedig értékes, de mégsem mutatja be a létező kapitalizmus tényleges működési mechanizmusait, a belső igazságtalanságait. Ettől pedig a szakpolitikai javaslatai az adóztatás területére zsugorodnak, nem játszik benne szerepet az újraelosztás, a tőkéhez való hozzáférés, az alkufolyamatok kiemelkedő szerepe, a Rawls által tárgyalt humántőke képződés, és még számos más elem.

Hasonló kritikát fogalmaz meg Joseph Stiglitz Nobel- díjas amerikai közgazdász is, aki szintén felhívja  figyelmet a tőke és a vagyon közötti különbségre. Szerinte a gazdagok vagyonának emelkedése nagyrészt az eszközárak, mindenekelőtt az ingatlanárak emelkedésének köszönhető. Ez semmit nem von le szerinte a társadalmi polarizáció problémájából, hiszen a dráguló eszközök fedezetként szolgálhatnak, illetve azokra járadékot lehet szedni, ami ráadásul azt jelenti, hogy a vagyon nagy része nem termelő tőke. Ez a helyzet szerinte nem kis részben a jegybankok mennyiségi könnyítésének eredményeképpen állt elő, amely termelő beruházások helyett az eszközárakat pumpálta fel, illetve a deregulációnak, az adócsökkentéseknek, az offshore-nak. Ez még rosszabb helyzet, mintha termelő beruházásokban, tőke javakban jönne létre vagyoni koncentráció. Ilyenkor ugyanis nem nő a termelékenység, nem nőnek a bérek sem. Stiglitz szerint szintén káros, hogy Piketty a „profit nagyobb mint a gazdasági növekedés” formulára egyszerűsíti le az egyenlőtlenségek növekedését. Szerinte be kell mutatni azokat a mechanizmusokat is, ahogy az egyenlőtlen iskolarendszer, vagy a gazdag családok nagyobb humántőke öröklése elősegíti a vagyoni különbségek áthagyományozódását.

Stiglitz egyetért Varufakisszal és Galbraith-el abban is, hogy csupán a gazdagok megadóztatása egyszerre félrecélzott és elégtelen. Félrecélzott, mert a termelőtőke adóztatása a beruházások csökkenéséhez vezet. Ehelyett kifejezetten a nem termelő vagyon adóztatása lenne a helyes. Ezekből az állam saját maga is végezhet termelő beruházásokat. Elégtelen tehát Piketty megoldása Stiglitz szerint, mert csupán adóztatással kívánja megoldani a problémát, hallgat a redisztribúcióról és az esélyteremtésről.

Ugyanakkor Stiglitz arra is felhívja a figyelmet, hogy a Piketty által is bemutatott módon az elmúlt időszakban nőtt a kizsákmányolás (sic!).  Ez szerinte nem kis részben annak köszönhető, hogy míg a tőke nemzetközi áramlását biztosítja a dereguláció, addig a munkaerő határokon átnyúló érdekérvényesítése nem intézményesülhetett hasonló módon. Sőt, a szakszervezetek jogait és így béralku és egyéb kompetenciáit országhatárokon belül is gyengítették. Mindez oda vezetett Stiglitz szerint, hogy a bérek nem nőttek olyan gyorsan, mint a termelékenység. Saját könyvében, amely a Price of Inequality (Az egyenlőtlenség ára) címet viseli, részletesen foglalkozik is ezekkel a kérdésekkel.  Szerinte a megoldás a magasabb minimálbér, az erősebb szakszervezetek, a jobb és egyenlőbb oktatási rendszerek, valamint az antitröszt és nagyvállalati átláthatósági szabályozás erőteljesebb betartatása.

Stiglitz arra is felhívja a figyelmet, hogy még azok közül is, akik elvileg önerőből gazdagodtak meg, sokan valamifajta monopóliumnak köszönhetik vagyonukat. Ennek ékes példája Bill Gates, akit a piacpárt apologéták előszeretettel citálnak a kreativitáson alapuló meggazdagodás ikonjaként. Ugyanakkor azok, akik a tényleges kreatív munkákat végzik, a feltalálók, a fejlesztők és a tudósok, messze nem a leggazdagabbak a kapitalista társadalmakban.

x

Ezen kritikák végiggondolása után arra a következtetésre kell jussunk, hogy Piketty valódi erénye a problématudat globális megerősítésében van, illetve abban, hogy óriási munkára épülő empirikus adatgyűjtéssel demonstrálja a kapitalizmus különböző korszakainak, válfajainak vagyoni egyenlőtlenségeit. Teszi mindezt ráadásul úgy, hogy a komplett globális nyilvánosság figyelmét rátereli erre az akut problémára, diszciplináris háttértől, morálfilozófiai háttértől függetlenül. Ez pedig nem kis eredmény! Elméleti megalapozás tekintetében azonban nálánál sokkal jobb munkák is rendelkezésre állnak.

Pogátsa Zoltán

Érdekes volt a cikk? Ossza meg!

Szóljon hozzá