Az „emancipáció” mintázatai

A bevallottan liberális Lisa Herzog A szabadság nem csak a gazdagok előjoga című munkájának bevezetőjét azzal a kérdéssel indítja: Akarhat-e ma egyáltalán valaki liberális lenni? Azt hiszem, ugyanezt a kérdést a szocializmus, sőt a konzervativizmus kapcsán is megfogalmazhatnók.

Az összes klasszikus ideológia (Nyugaton is, sőt főként ott) elveszítette önmagát, mert egy – mai nézőpontból szinte már szarkasztikusan – liberalizmus gyanánt emlegetett világfelfogás hatása alatt a legszélsőségesebb individualizmus szolgálatába szegődött. Az individuumnak a kollektívummal való szélsőséges szembeállítása, s az erre alapozott „emancipációk” sorozata azonban nem a liberalizmus megalkotói által a legfőbb értéknek tekintett egyéni szabadsághoz vezetett el, éppen megfordítva: az egyén szabadságának – hatékonyságában a középkorival csaknem „egyenértékű” – felfüggesztését tette lehetségessé. A középkor a mennyei birodalom ígéretével mondatott le szabadságunkról, ezt a „liberális” eszmék által uralt modernitás a földi paradicsom ígéretével éri el. Magyarán: a középkor a mennyei javak utáni sóvárgással bírt rá szabadságunk feladására, a modernitás a földi javak utáni lelkes hajszában emészti fel szabadságigényünket.

Lisa Herzog négy bő fejezetben sorakoztatja fel azokat a bűnöket, melyeket az eredeti alapelvektől eltávolodott illetve azokat félreértelmező „liberalizmus” az emberi teljesség ellen elkövetett. A liberalizmus emberképe a szerzőnő felfogásában (aki nézeteivel a liberálisok közt sincs egyedül) éppoly egyoldalú, mint a marxizmusé vagy a konzervativizmusé. A klasszikus liberalizmus szinte kizárólag gazdasági szemlélete az önérdek hajszolásának ösztönében vélte felfedezni az emberi természet legfontosabb vonását, s a piac „láthatatlan keze” által harmóniába szervezett versengésben látta az egyéni szabadság garanciáját is. Így aztán az egyéni boldogulás értékét mértéktelenül túl-, a mások boldogulása iránti elkötelezettséget mértéktelenül alábecsülte. A liberalizmus klasszikusai azonban még ezt is némi arányérzékkel tették, a közösség és az erkölcsi elvek iránti elkötelezettségük kiegyensúlyozottabb emberképet alapozhatott meg. Ezt a kiegyensúlyozottságot adja fel a piac mindenhatóságának elvén alapuló neoliberalizmus. „Bizonyos liberális körökben szabályos mantraként érvényesül annak ismételgetése – állapítja meg a szerző –, hogy teljesen értelmetlen és fölösleges volna az ember szociális érzületére apellálni, mert végső fokon csak és csakis azok a megoldások lehetségesek, melyek az egyéni érdekekre alapoznak.”

A szocializmus neoliberalizmushoz hasonló elfajulásával, a kommunizmussal sem állunk jobban, ez ugyanis az embert szinte már kizárólagosan társadalmi lénynek tekintette, s az emberi természet meghatározó vonását az önzetlenségben, azaz a közösségi érdekek lelkes szolgálatában látta. Az egyéni érdek már csak azért sem játszhatott jóformán semmi szerepet, mert a közösség érdeke és az egyén érdeke ebben a felfogásban „tökéletesen azonos”. A féltékenység, a konkurencia, az önzés a hivatalos diskurzusban nem is létezett, vagy ha igen, pusztán a „közösség kohézióját” megerősíteni hivatott ellenségképre vonatkoztatva.

A konzervativizmus abban különbözik az előbbi kettőtől, hogy önmagukban sem az egyéni érdek, sem az önzetlenség értékeit nem tartja meghatározóknak. Az emberi szabadság lehetőségét a hagyomány által átörökített, a társadalmi önszerveződés (implicite a piac) illetve az isteni kegyelem által életre hívott értékekhez való ragaszkodásban látja. Azaz a társadalmi rendszer folyamatjellegét legszívesebben figyelmen kívül hagyná, s ha figyelembe is veszi, a változásokat csupán reformok gyanánt hajlandó elképzelni.

A három markáns ideológia a társadalmi igazságosság tekintetében is eltérő megoldásokat ajánl. A baloldal „több államot” és „több igazságosságot”, a liberálisok gyakorta a konzervatívokkal kéz a kézben „több piacot” és „több szabadságot” szeretnének.

Az a szabadság azonban, melyről a liberalizmus egyik legjelentősebb képviselője Isaiah Berlin beszél, negatív szabadság, mely az egyén társadalmi kötöttségektől való függetlenedését jelentené. De amint azt az elmúlt évtizedek kutatásai bizonyították, ahhoz, hogy az egyéni szabadság valóban kibontakozhasson, pozitív szabadságokra is szükség van. Azokra a mindenki számára hozzáférhető, mert társadalmilag garantált intézmények által teremtett lehetőségekre, melyek az egyéni képességek kibontakoztatását valóban megalapozhatják. Herzog és az általa idézett szerzők az előbbi kettőhöz még a republikánus szabadság fogalmát is társítják, mely a társadalmi folyamatok befolyásolásának lehetőségét, azaz a politikai folyamatokban való aktív részvétel feltételeit teremti meg. Szabadság e három típusa csak együtt, dinamikus kölcsönhatásban, eltérő értékhangsúlyokkal – mert ismét csak az egyes társadalmak belső szerkezetéhez igazodva – alapozhatja meg azt az egyéni szabadságot, mely Lisa Herzog szerint a szabadságfogalom mindhárom dimenziójában minden állampolgár számára a lehető legteljesebb önkibontakoztatással járhat.

Manapság sajnos korántsem ez történik. Amint azt Colin Crouch is megállapítja, a mai társadalmak mintha valamiféle újfeudális szerkezethez térnének vissza, melyben egy szűk felső réteg bizonyos intézményeket a saját érdekében maximálisan kiaknáz, miközben a népesség fennmaradó részét függőségbe és a létbizonytalanságba taszítja.

Ezt a tendenciát csak a liberálisok által hangsúlyozott negatív-, a szocialisták által előnyben részesített pozitív- és a nagymértékben ideológia-független köztársasági szabadság valamiféle egysége ellensúlyozhatja. Ami a liberalizmus nézőpontjából gyakorlatilag azt jelenti, hogy az állampolgároknak újra és újra egyezségre kell jutniuk arról, hogy mit is jelent konkrétan liberálisnak lenni. Újra és újra mérlegelni kell, hogy a szabadság mely aspektusai és mely társadalmi csoportok számára válnak kiemelten fontossá. Ezek a mérlegelések vezethetnek el azokhoz, a – mindig újabb és újabb kiigazításokra szoruló – egyezségekhez, melyek a kortárs társadalmak stabilitását megalapozhatják.

Ha a fenti nagyon vázlatos és erősen sarkított összegzés legalább nagy vonalakban helyes, nyilvánvaló, hogy önmagában egyik ideológia sem lehet teljes, azaz egyikre sem lehet tartósan kiegyensúlyozott társadalmi rendszert, még kevésbé egyéni szabadságot felépíteni. Ebből persze korántsem az következik, hogy az egyes ideológiákat, jelesül a liberalizmust oly mértékben összetetté és átfogóvá kellene tágítanunk, hogy az ellentétes nézeteket fölöslegessé tehessék. Némileg Herzog gondolatmenetét is megkérdőjelezve, a kortárs világ problémái épp abból erednek, hogy az elmúlt évtizedekben a politikai életet gyakorlatilag egyetlen ideológia monopolizálta. A liberalizmus meghatározó – de mint láttuk, Lisa Herzog szerint is erősen egyoldalúnak és végletesnek bizonyult – eszméit a nyugat-európai konzervatív és szocialista irányzatok is magukba építették. Aminek sajnos az lett a következménye, hogy éppen azok az átfogó alkufolyamatok tűntek el, melyek a társadalmi stabilitást valóban garantálhatnák.

A neoliberalizmus alapvetően gazdasági szemléletű ideológiája gyakorlatilag felfalta az összes többit. Pedig Lisa Herzog is kénytelen leszögezni, hogy „Sajnos, a piac önvezérlő mechanizmusai önmagukban nem lehetnek garanciái annak, hogy a döntések a társadalom egészének, és ne csupán kevés számú individuumának az érdekeit szolgálják.” Herzog legtöbb vonatkozásban nagyon is megfontolandó tanulmánya ezt a fejleményt azzal próbálná ellensúlyozni, hogy ezúttal a liberalizmusba építené bele a szocializmus és a konzervativizmus legfontosabb értékeit. Kétséges azonban, hogy a liberalizmus dominanciájának efféle restaurálása valóban eredményre vezethetne.

A politika lényege ugyanis a dinamikus egyensúly folytonos „felkutatása”. Erre pedig csak a különféle társadalmi csoportok közti politikai konkurencia teremthet tényleges lehetőséget. Magát a politikát kéne tehát újra feltalálnunk! Ehhez azonban a társadalmi rendszer fokozatosan abszurddá élesedő (paradox, mert a politika megszűnésének perspektíváját felidéző) politizáltságát, azaz a szemben álló igazságok dominanciájára, sőt kizárólagos érvényességére vonatkozó igényt kell valamiképpen leépíteni.

Egy egészséges szemléletű, a társadalmi folyamatok tényleges dinamikáját elfogulatlanul szemlélő állampolgár ugyanis nem lehet sem liberális, sem szocialista, sem konzervatív, valamiként mindháromnak lennie kell. Természetesen nem egyidejűleg, hanem folyton változó értékhangsúlyokkal. A pártkatonákkal ellentétben, akik legszívesebben befagyasztanák, vagy épp ellenkezőleg felborogatnák az aktuális állapotokat, a társadalmi rendszert éppen az utóbbiak tarthatják meg a folyamatos önszervezés „természetes” állapotában. Ők azok, akik a társadalmi egyensúly válságaihoz igazított döntéseikkel, folytonosan lehetővé teszik a hatalmon lévő ideológia – mint fentebb láttuk: elkerülhetetlen – túlzásainak, sőt – túl hosszú hatalomgyakorlás, illetve túl nagy hatalomkoncentráció esetén – tévedéseinek, vagy egyenesen bűneinek korrekcióját, esetenként jóvátételét. Aminek, természetesen, semmi köze a köpenyegforgatáshoz. A közember „köpenyegforgatása” az állampolgári egészség legfontosabb „tünete”.

Mindez természetesen korántsem jelenti azt, hogy a politikai pártok fölöslegesek. Éppen megfordítva. Kiegyensúlyozott egész, csak markánsan kimunkált részekből épülhet fel. Csakhogy a társadalmi lét egyensúlya a tradicionális társadalmak bukása óta nem a társadalmi térben (azaz a társadalom hierarchikus szerkezetében), hanem a politikai időben bontakozik ki, mert a modern társadalmak értékpluralizmusából következően csak és csakis abban bontakozhat ki. Ez a voltaképpeni oka annak, hogy modern polgári demokráciák csakis valamiféle váltógazdálkodásra alapozhatók.

Persze az is magától értetődő, hogy a hatalmat birtokló politikai tábor politikusai az aktuális állapotokat szeretnék örök időkre állandósítani, hiszen (a többé-kevésbé mindig „progresszív”) ellenzék, azzal, hogy változtatásra törekszik, éppen ezt a „konzervativizmust” ellensúlyozza. A „progresszív” és „konzervatív” fogalmakat itt nyilván sajátos, a mindenkori aktualitás értelmében használom. Semmi közük tehát azokhoz a megbélyegzőnek szánt minősítésekhez, melyek szerint a konzervativizmus „reakciós” tehát elitélendő, és a „progresszivitás” felhőtlenül helyeselendő (azaz a társadalom valamiféle öntökéletesítésének szinonimájaként értelmezendő) fogalom. Bármennyire is megbotránkoztató a feltételezés, Hitler a választópolgár szemével nézve a harmincas évek elején még ugyanolyan progresszív, mint Lenin, majd Sztálin a húszas években. Hogy mindkét „progresszió” sötét diktatúrába torkollik, az a demokrácia felszámolásának és nem a demokrácia immanens logikájának következménye.

A pártkatonák alkatilag egyoldalúak. Ami magától értetődő, hiszen a folyton változó feltételek közt csak erős hittel lehetnek képesek hatékonyan képviselni meggyőződéseiket. Az elkerülhetetlen egyoldalúság és a leegyszerűsítésekre való hajlam többé-kevésbé sajnos a politikai osztály tagjainak emberi és intellektuális minőségét is behatárolja. (Ez az állítás aligha szorulhat bizonyításra.)

A gyakorlatilag elkerülhetetlen torzulásokat csupán az értelmiség (nem kis részben éppen az újságíró-társadalom) ellensúlyozhatná. Csakhogy az értelmiséget a politikába egyre inkább benyomuló pénzvilág, illetve a hatalmukat konzerválni akaró politikai pártok az általuk finanszírozott alapítványok révén (szélsőséges változataiban a kulturális intézményrendszer térdre kényszerítésével) mindinkább befolyásuk alá hajtják. Voltaképpen ez a tényállás teszi elkerülhetetlenné az amerikai és európai szekértáborok kialakulását is. Ami „vitáinkat” is merő látszatokká degradálja. Mindenki mondja a magáét. A másik igazságát még érintőlegesen sem vagyunk hajlandóak érzékelni. S ezzel – alternálva – mi, értelmiségiek generáljuk azokat az állapotokat, melyek ellen joggal lázadozunk. Számos jel utal azonban arra, hogy ez a fajta liberál-szocialista-konzervativizmus a végóráit éli. Európában és az Amerikai Egyesült Államokban is.

Az elmúlt hetekben három hír uralta a világlapok első oldalait: Trump az amerikai republikánusok választási kampányában ellenfél nélkül maradt, megbukott Werner Faynmann, Ausztria szociáldemokrata kancellárja, és London polgármesterévé nagy többséggel a pakisztáni származású munkáspárti muzulmán politikust, Sadiq Khant választották meg.

Hogy Amerikában egy Trump kaliberű figura állíthassa feje tetejére a közvéleményt, sokak számára szinte már felfoghatatlan, a kommentátorok többsége a magyarázatot – korábbi beidegzettségeiből következően – Trump ún. populizmusára próbálja alapozni. A populizmus a nép (sajátos politológiai logikával hallgatólagosan alacsonyabb rendűnek tekintett) rétegeire „jellemző” faji, nemi, szociális „előítéletek” iránti igényének kiszolgálását, azaz a közember körül udvarlását, a behízelgést jelenti. Csakhogy ez a feltevés – legalábbis Trump esetében – aligha lehet helyes, hiszen Trumpot nőgyűlölettel is vádolják, a nők egy jelentős része mégis szisztematikusan rá szavaz.

Sőt, Trump némely politikai húzásai a (veleszületett pedagógiai érzékkel megáldott) feleségem ötleteire emlékeztetnek. Kisebbik fiamnak és társának – mindketten cégeket tartottak kézben – reggeltől estig robotolniuk kellett. Ráadásul otthon dolgoztak. A kisunokám, akkor még ő volt az egyetlen, hozzászokott ahhoz, hogy bármit óhajt, rögtön elérheti, csak hisztériáznia kell. A dolog csodálatosan működött, hiszen a szülőknek, hogy munkájukat folytathassák, a zavart haladéktalanul meg kellett szüntetniük. Egy alkalommal hárman maradtunk. Az egyébként bűbájos kisfiúnak természetesen záros határidőn belül támadt egy extrém ötlete, s mert azt a feleségem éppen nem helyeselte, elkezdett torkaszakadtából ordítani, miközben a szó szoros értelmében verte magát a földhöz. „Mémama” erre elővett egy pokrócot, komótosan leterítette a földre, s közölte vele, hogy ha ott veri majd földhöz magát, az kevésbé lesz fájdalmas. Kényelmesebben folytathatja. Az ordítás, mintha elvágták volna, abbamaradt. A gyerek egy pillanatig szinte elveszetten, tanácstalanul bámult „Mémamára”, de, mert – mint minden kisgyerek – ő is született zseni, rögtön leesett neki a tantusz, s váratlanul azt kérte, folytassuk azt a játékot, melyet az előbb abbahagytunk. Hisztériával (legalábbis a mi társaságunkban) többé nem is nagyon próbálkozott.

Szerintem Trump sikerének titka is abban rejlik, hogy a modern amerikai társadalom elitje által a közember fölött gyakorolt (tehát ellenkező előjelű) hatalmi technikákat (hiszen a politikai játszmában a „gyerek” szerepét a politikai elit játssza) közönséges zsarolás gyanánt leplezi le. Az ún. politikai korrektség például tipikusan egy ilyen gyermeteg hisztéria. Ha valaki egy közösség tagjairól általánosságban állapít meg valamit, a politikai elit elkezd tele torokból visítani, mire a beszélő vagy a szélsőjobbhoz pártol, vagy szégyenében elbujdosik. Pedig nyilvánvaló, hogy ugyanúgy vannak általános (azaz közösségi), mint egyedi (azaz pusztán az egyes emberre jellemző) vonásaink. Trump ilyenkor pokrócot terít a földre. Csakhogy ez a gesztus a jelek szerint nem annyira a politikusokat (azaz a gyerekeket) hozza zavarba (persze őket is), hanem a populust (azaz a szülőket) józanítja ki.

Faynmann és térségünk szocialista vezetőinek (a kereszténydemokrata Angela Merkel bukását is előrevetítő) tragédiája szintén az, hogy a valósághoz, a történelemhez, a választókhoz fűződő kapcsolataikat reménytelenül elveszítették. Az a siralmas kutyakomédia, melyet Faynmann és pártja a migráció kapcsán bemutatott, tökéletes látlelete a kelet-közép európai szocialisták elméleti és gyakorlati talajtalanságának. Mivel a munkásmozgalmi hagyományoktól végképp elfordultak, és a Tőke, azaz a „munkavállalók voltaképpeni érdekeit képviselő” munkáltatók szolgálatába szegődtek, szinte hideglelősen rettegnek attól, nehogy „tévedéseikkel” bárkit is magukra haragítsanak. Ez a félelem teszi érthetővé Faynmann kancellár kezdeti, szinte már agresszív „menekült-pártiságát”, ahogyan későbbi, nem kevésbé vehemens „bevándorló-ellenességét” is. Mindkét esetben merőben külső elvárásoknak próbált megfelelni, és mindkét esetben az önmagukban is bizonytalan személyiségek megfékezhetetlen buzgalmával. Faynmanntól végül pártjának is el kellett fordulnia, hiszen hektikus reakcióival a szociáldemokrata pártok ideológiai kiüresedését, tanácstalanságát, szorongásait tette kirakatba. Mindazt, ami a jobboldal fokozatos megerősödésével társulva az európai társadalmak egyensúlyának újabb felborulásával fenyeget.

Ami annál is különösebb, mert a poszt-posztmodern világ jelenségeinek szakszerű leírására (időnként még Lisa Herzog argumentációiban is) a marxi fogantatású rendszerkritika látszik a legalkalmasabbnak. A diadalmas Tőke, miután megszabadult a szakszervezetektől, és a társadalmi ellenőrzés minden más (lényegében marxi fogantatású) formájától, gyakorlatilag a vadkapitalizmus állapotai közé jutatta vissza a Nyugat társadalmait.

Az időközben többször is eltemetett Marx jóslata a munkásosztály „elnyomorodásáról” és a Tőke társadalomellenessé dagadó hatalmáról ismét tudományos ténnyé vált, Nobel-díjas közgazdászok értekeznek róla (lásd Joseph Stigliznek a népesség 1- illetve 99 százalékára vonatkozó tételeit), s a jelenség ma már nem csak a munkásosztályt, de az alsó és felső középosztályt is érinti, igaz, a marxi látlelettel még mindig nem illik túl szoros összefüggésbe hozni. A Tőke, amint azt manapság számos elméletíró megállapítja, a ’68-as diáklázongásokat követően a rendszerkritikát is bravúrosan magába építette. Rádöbbent, hogy a társadalom ellenállását leghatékonyabban magának a társadalomnak mint autonóm közösségek rendszerének felszámolásával érheti el. Egyrészt az individualista érzület, másrészt az egyetemesen emberi szabadságjogok kizárólagossá tételével minden hagyományos emberi közösségtől, családtól, településtől, régiótól, kulturális nemzettől, újabban még a politikai nemzettől, azaz az államtól is sikerült megvonnia a létjogosultságot, s ezzel az egyéni szabadság nevében magát az egyént fosztotta meg szabadságától. A minden kötöttségtől mentesítő negatív szabadság kizárólagosságának normává emelésével, a pozitív szabadságot, azaz az egyéni autonómia alapját jelentő önként vállalt kötöttségeket rombolta le. „Szaktudományos” módszerességgel.

Ezért aztán Sadiq Khan sikere talán valamiféle kezdet is lehet. Nem csak azért, mert a munkáspárti politikust egy – mindössze 40 százalékban migrációs hátterű, s ezen belül is csupán 13 százalékban muszlim – népesség választotta polgármesterévé, hanem azért is, mert a zsidó származású konzervatív politikus, a milliárdos Zac Goldschmith ellenében szerzett jó tíz százalékkal több szavazatot. Aligha hihető ugyanis, hogy London 60 százaléknyi angol lakosságának túlnyomó többsége antiszemita volna.

A nem-szimbolikus „értékekre” alapozó magyarázat az lehetne, hogy Sadiq Khan, a harmadik generációs bevándorló még valóban szocialista. A buszsofőr fiának, aki egyébként volt már munkáspárti miniszter is, úgy tűnik, még van némi köze a valósághoz. Képes a mások fejével is gondolkodni, azaz a londoni világot egyszerre tudja kívülről, az egykori bevándorló és munkásgyerek szemével, és belülről, a konzervatív-liberális uralmak által mind több jogtól megfosztott angol munkavállaló szemével is nézni, s mindkét nézőpontból ugyanazt a lehangoló valóságot érzékelni.

Csak egy effajta szemlélet törhette át azt a falat, melyet a félszáz ember halálát kiváltó londoni terrorista merényletek a muszlim népesség köré vontak. S talán az sem véletlen, hogy mindennek épp a modern kapitalizmus szülőhazájában, Angliában kellett bekövetkeznie. Egyértelmű ugyanis, hogy az Angliából indult – természetet és a társadalmakat kiszipolyozó – kapitalista rablógazdálkodás ugyanúgy folytathatatlan, mint a kommunizmusnak csúfolt terror bármely változatához való visszatérés.

A jobboldalon is hasonló jelenségeknek lehetünk tanúi. Az Alternatíva Németországért fokozódó megerősödése, illetve az osztrák Szabadságpárt meghökkentő sikerei szintén egyfajta „emancipációs folyamat” jeleinek tekinthetők. Úgy tűnik, a konzervatív jobboldal is kitör a liberális karanténból, megszabadul a „reakciós” jelző bélyegétől, s hagyományos értékrendjéhez visszatérve próbál a politikai rendszerbe integrálódni. Egyelőre tényleg erősen szélsőjobb hangsúlyokkal, de ezeket a tényleges hatalom közelébe kerülve, minden bizonnyal le fogja vetkőzni. Valamiféle újfasizmusnak a mai világhelyzetben ugyanúgy nincsenek esélyei, mint valamiféle kommunizmusnak. A történelem ismétli ugyan önmagát, de csak akkor, ha ugyanazokat a hibákat követjük el. A körvonalazódni látszó „emancipációs folyamatok”, úgy tűnik, éppen ennek a veszélynek vehetik elejét.

Lisa Herzog sok szempontból megvilágosító tanulmánya is egyértelműen azt sugallja, hogy az emberiségnek, ha életben akar maradni, sürgősen vissza kell találnia az egyéni és a közösségi szabadságok valamiféle összhangjához, ahhoz, amit többségi társadalmaink manapság az autonómia (implicite a párhuzamos társadalom) terminusokkal szoktak démonizálni. Tényleges szabadság ugyanis csak önként elfogadott kötöttségeken, azaz a másik ember és az enyémtől eltérő közösségek tényleges elfogadásán (a legtágabb értelemben vett „asszimiláció” helyett, a legtágabb értelemben vett együttélésen) alapulhat.

Ami persze lapos közhely. De melyik igaz állítás nem az?

 

Bíró Béla

Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem tanára

Érdekes volt a cikk? Ossza meg!

Szóljon hozzá