HALHATATLAN HADSEREG

Palenkov, orosz mérnök 2012-ben, Tomszkban arra gondolt, hogy meg kellene ünnepelnie május 9-én a győzelem napját. Mivel a Szovjetuniónak 25 (mások szerint 27) millió áldozata volt, számított arra, hogy Tomszkban is összejön 2-300 ember, hiszen másokat is foglalkoztathatott az a gondolat, hogy lassan az utolsó veteránok is elmennek az élők sorából. 2012-ben Tomszkban 6000 ember ment el. Létre jött egy új ünnep, a Halhatatlan hadsereg.

1945 (1949) és 1956 között, sőt, megváltozott tartalmakkal és mértékkel még 1956 és 1989 után is, erősen szovjet-orosz befolyás alatt állt az egész ország. Közismert részleteket talán nem szükséges felsorolni. A magyar tudat gondolkodásra felhívó fragmentáltsága kiválóan megmutatkozik az oroszokhoz való viszonyban, igaz, ebben az esetben ez a töredékesség akár még indokolt is lehet.

Voltak az oroszok, akiket az orosz irodalomból ismerhettünk, Oroszországban normális körülmények között 1989-ig szinte nem járt senki. Az ösztöndíjasoknak is szigorúan meghatározott helyeken lehetett csak mozogniuk, mindig cirkuláltak legendák egy-egy vagányabb orosz-szakosról, aki engedély nélkül utazgatott. Így látogatták a balosok Rákosit, ezt tette egy barátom is, akiről nem tudom, hogy balos volt-e, de aki elmondta, hogy szabálytalanságon kapták a vonaton, és olyan durván bánt vele a hivatalos közeg, hogy még sok évvel később is látszott rajta a félelem, pedig ő ott nőtt fel. Mindehhez jött a Szovjetunióhoz és a rendszerhez, majd ’56 és a megtorlásokhoz való viszony.

A hatvanas évek köznyelvében sokszor találkoztam egy határozott különbségtétellel: az oroszoknál minden rossz, de az emberek nagyon jók. Sokszor a lehető legegyszerűbben és legegyértelműbben különböztették meg a rendszert és az embert.

1989 után az orosz-dimenzió néhány összefüggésben egyre fontosabb lehetett volna számukra.

1989 után a történelmi korszakok szaporodásával életünkben az egyes korszakok egyre markánsabban különültek el (így ezekben a szovjet-orosz szocializáció elemei is).

Egyre több vonatkozásban és egyre pontosabban ismerhetjük meg orosz problémákat a történelemből és a gondolkodásból. A geopolitikai determináció, az európai értékek vereségre ítéltetése, az orosz nép áldozati szerepe, a nagy irodalom valóságos társadalmi helye, a militarizmus, a Szovjetunió és az orosz társadalom kapcsolata, és bizonyosra vehető elemek az orosz nép valóságos lélektanából – ezeket a tudásokat lehetett begyűjteni, miközben némi csodálkozással figyeltem, hogy saját, szerény tudásom bármely csekély növekedése is micsoda sebességgel katapultál engem a magyar értelmiség tudása fölé, akiket az ilyen dolgok egyáltalán nem érdekeltek.

Ezen túlmenően kezdettől fogva kínzó és senki által meg nem válaszolt (valójában egyáltalán fel sem tett) kérdés, hogyan lehetséges az, hogy a Nyugat 1989 után egyáltalán nem dolgozik azon, hogy meghatározza a Gorbacsov utáni Oroszország helyét az új világrendben (ez az alapvető érdeklődési irány bennem, azóta, szinte tudományos magaslatokra emelkedett).

Minden politikai elemzés helyett álljon itt az a tömör mondat, hogy nem jöhet olyan történeti igazságszolgáltatás, ami megbocsáthatná a Nyugat politikáját a volt kommunista országokkal szemben.

Mindez ott áll a Halhatatlan hadsereg felvonulása mögött.

Palenkov, orosz mérnök 2012-ben, Tomszkban arra gondolt, hogy meg kellene ünnepelnie május 9-én a győzelem napját. Hirdetést tett közzé, amiben jelezte, hogy hol kell gyülekezni erre a megemlékezésre, és hogy hozza el mindenki annak a családtagjának a fényképét, aki a Nagy Honvédő Háború közvetlen vagy közvetett áldozata volt. Mivel a Szovjetuniónak 25 (mások szerint 27) millió áldozata volt, számított arra, hogy Tomszkban is összejön 2-300 ember, hiszen másokat is foglalkoztathatott az a gondolat, hogy lassan az utolsó veteránok is elmennek az élők sorából. A fényképek, a felvonulás számára természetesen felnagyítva, nem számíthattak új gondolatnak, hiszen bármilyen fénykép transzparensként való használata az új politikai és emlékezéskultúrának ekkor már magától értetődő része volt.

2012-ben Tomszkban 6 ezer ember ment el.

Létre jött egy új ünnep, a Halhatatlan hadsereg.

2013-ben 200 ezer ember vonult fel, 2015-ben fél milliót számoltak, 2016-ban csak Moszkvában 800 ezret. Ezen kívül, egyes adatok szerint, 80 olyan városban volt ilyen felvonulás, ami az egykori szovjet körbe tartozott (például a balti államokban), s még ezen kívül a mai világ hivatalos önképéhez mérten rendkívül meglepő módon szinte megszámlálhatatlan sok városban a világon, Párizstól Tel Avivig, rengeteg helyen.

2013-tól szervező bizottságot hoztak létre, ami hivatalos, de hangoztatták, hogy a rendezvény nem kereskedelmi, nem politikai, nem állami, egyetlen olyan szimbólumot nem lehet végigvezetni rajta, amelyik nem kapcsolódik a Nagy Háborúhoz. Pontos fogalmazással kitértek arra is, hogy egyébként köztiszteletben álló embereket sem lehet középpontba állítani, kiemelték, hogy nem kell feliratkozni a részvételhez (ennek még a mai Magyarországról is nagy jelentőséget tulajdonítok, hiszen ki tudja, kinek miben rejlik a szabadság). Még arra is kitért az egyik kisvárosi felhívás, hogy ha valaki elfárad, egy másik vegye át a felemelni való képet, nehogy az legyen, hogy a földön húzza maga után valaki (feltehetően gyerekekre gondoltak).

A tisztesség kedvéért hozzá kell tennem, hogy láttam egy másik provinciális városból (Vlagyikavkáz) olyan Halhatatlan hadsereg-felvonulást is, ami olyan volt, mint egy brezsnyevista felvonulás 1978. november 7-én. De akárhány ilyen ünnep sem lehet képes kérdésessé tenni az ünnep elemi erejét.

2015-ben véletlenül élőben láttam az egész menetet Moszkvából. Ettől kezdve kísérem figyelemmel az eseményt, ettől az első felvonulástól kezdve vagyok biztos abban is, hogy ez a rendezvény történelmet ír majd.

A Halhatatlan hadsereg végtelenül befogadó. Ehhez a menethez mindenki csatlakozhat, és mindenki a saját halottjai miatt.

A parttalan inkluzivitás bizonyosan nem a Halhatatlan hadsereg legfontosabb összetevője, de éppen ezekben az években a befogadás-kirekesztés kettősségének is új mozgástere nyílt meg.

Egy bahtyini új-karnevalista felvonulás újra tudatosította, hogy egy korszaknak vége van, a befogadás és a kirekesztés jelentése a szemünk előtt változik. Ez önmagában természetes folyamatnak tekinthető, a befogadó típusú társadalom dialektikájának.

Az is igaz, hogy még a legspontánabb dialektikus folyamatok sem maradhatnak meg eredeti tisztaságukban, méreteiknél, az érintett szereplők nagyságrendjénél, a rendszerbe épült érdek- és információ-eltérések miatt azonban magában a mozgásban is kegyetlen küzdelmek alakulnak ki, belép a manipuláció, az elhallgatás, a dezinformáció és a kisajátítás.

Ezért a befogadás és kirekesztés szemantikájának világtörténelmi változása sem maradhat meg a maga akár tudományos, akár politikai tisztaságában.

A Halhatatlan hadsereg felvonulása mindenkit befogad, aki megértette, mi történt a Szovjetunióban a negyvenes évek első felében.

A Halhatatlan hadsereg vonul.

A szem logikai szempontból is elvágja a síkokat.

A legfelső szinten a fényképek hullámzanak. Minden kép más, de minden kép hasonlít is a másikra. Szépen felnagyított arcképek, őrzik az eredeti felvétel pillanatát. Minden fénykép telve van kifejezéssel, együttesük egyben komplett történeti antropológia – nemzedékek és sorsok tükre, Alekszej Tolsztojtól Ilf-Petrovig a kor teljes irodalmának összes alakja arca elvonul előttünk.

Az arcok hullámzanak a tömeg fölött, ami maga is hullámzik. Szeretik és csodálják őket. Az arcok oszcillálásra késztetik az érzelmeket és a fantáziát az egyes arc és a huszonhétmilliós tömeg között.

A középső síkon mai orosz felnőttek, öregek és középkorúak hullámzanak. Tökéletes az időgép. Minden felnőtt és minden arckép másként tartozik össze. Idős asszony emeli magasra fiatalon meghalt apja képét, fiatal unoka egyenruhás nagyapját, középkorú férfi középkorú képet, anyakorú nő emeli fiakorú apja fényképét. Az emberi viszonyok szakadatlan körforgását csak hatványozzák az öltözetek, a mai divat, a mai átlagöltözködés, a mai napszemüveg, de van világháborús egyenruhába öltözött férfi, nő, öreg, sőt, igen sok gyerek és kisgyerek is. Nyugatias szabású ruhában emelnek katonagyereket, katonaruhában emelnek skatulyából kivett kislányt. Ha valakinek a kezében éppen nem látszik fénykép, világos, hogy mellette ott a gyerek, aki büszkén viszi. Minden család más helyen ül az időgépben.

Időnként egy riporter megszakítja a közvetítést. Ekkor ő emel magasra egy fényképet, és mond néhány mondatot saját nagyapjáról.

Akinek a képére a menetben először ráesik a tekintet, annál meg is marad.

Egy ember életre kel. Ilyen volt az úrfelmutatás a középkori hívőnek…

Az időpont szinkronizál is. Egy pillanatba sűríti az elmúlt hetvenegy évet, igazi „futópont”, új perspektíva, s ami a jelen és 1945 között van, egy vonalba egyesül. Az idő kiválasztja a lényeget. Hetvenegy év léggé válik.

A harmadik sík, lent, a gyerekek. Ugyanabban a sokféleségben. Büszkén lépdelnek a Halhatatlan hadseregben.

A halottak és az élők együttesen lüktető vonulása mögött a végtelen dallam, a Nagy Háború eredetileg is indulónak írt zenéje, a maga érzelmeivel, sok köztük az új feldolgozás is, egészen Viszockijig. Úgy tűnik, az idő most neki is igazságot szolgáltat, s nem Bernesz lesz az emlékezés igazi hangja, hanem ő, akinek legnagyobb témája éppen a háború volt.

A felvonulás elementáris energiákat összpontosít, igazi magegyesítéssel létrehozott nukleáris robbanás. A reakció az egyes emberből indul ki, az akkoriból és a jelenlegiből, az élőt és a halottat összekapcsoló emlékezést az elviselhetetlenség határáig erősíti fel a háború, ami elvette az életét, de amelynek emléke annál erősebben, sőt, talán örökre vissza is hozza az emléket. A háború puszta gondolata hőst csinál mindenkiből, örök életűt minden halandóból.

Gyakran tér vissza a köszönet eleme. Feliratokban, a moderációs szövegben, néha a spontánul egybekapcsolódó csoportoknál is. Ez a köszönet is része a láncreakciónak. Az áldozatért járó köszönet bevezet a történelembe. A történelem emberfeletti hatalma nemcsak értelmet ad a halálnak, de meg is örökíti – ezt az immár szakrális dimenziót veszi fel, igazi médiumként, a Halhatatlan hadsereg felvonulása.

Elias Canetti tömegpszichológiája, a Masse und Macht, erőteljesen volt képes közel hozni az addigi társadalomlélektant a valóságos történelmi folyamatokhoz. Mivel kiindulópontja az alulról való önszerveződés, és nem érinti a nép-nemzet fogalomköréből kinövő tömeget sem, ez az elmélet csak egyes elemeiben segíthet a Halhatatlan hadsereg értelmezésében.

Bahtyin többet értett volna meg a Halhatatlan hadseregből, mint Canetti. Canetti azért beszél a halottak tömegéről.

A Halhatatlan hadsereg a halottak „tömege”. A mozgásba jött láncreakció felemeli és a maga képére formálja a halottak tömegét.

Az Ismeretlen katona azért is maradhat meg ismeretlennek, mert az összes többi elesett katona helyett áll. Több mint egy évszázada bele is nyugodtunk abba, hogy a halott katonák tömege (Canetti értelmében is) ismeretlen.

A halottak anonimitásába való belenyugvás kétértelműsége különös élességgel tudatosodik a hatalmas világháborús katonasírok felidézésekor, ahol szinte csak a geometriára emlékezünk. S ez nemcsak megtartja anonimitásban a halott katonákat, de a halottak tömegét ráadásul még ugyanabba az elvágólagos geometriai sorba is állítja, mint amelyben életükben álltak.

A Halhatatlan hadsereg arcot ad a halottaknak. A Halhatatlan hadsereg arcait az eseményben akkumulált láncreakciók kibontakozásának tetőpontján pillantjuk meg. A halottakból hősök lesznek.

A Halhatatlan hadsereg egyesíti a halottak és az élők tömegét, az élőkét ráadásul ki is terjeszti a kisgyerektől fölfelé mindenkire. Az anonimitás megszűnt a fényképekkel, de megszűnt a végtelen sok történet lehetőségével is, amelyek közül ugyan csak keveset hallunk, de mindenkinek megvan a magáé és elvileg mindegyiket meg is hallgathatnánk. A láncreakció a legkisebb egyes embertől, a legkisebb kisgyerektől a végtelenbe, a valóságosan totálisba növeszti az emlékezet terét, innen nyeri hatalmas energiáját. Élet és halál találkozik a történelem továbbélésének és halálának dilemmájával.

Az emlékezet totálissá tett tere emlékeztet a Holokausztra vonatkozó emlékezés kultúrájára. Minden, csak nem véletlen, hogy szinte a szemünk láttára néhány évtized alatt új emlékezet-kultúra épült fel.

A totális emlékezési tér az emlékezés összes motívumát mozgásba hozza.

A totális emlékezési tér képes egyedül felidézni a totális történelmi katasztrófát. Ezen a ponton ütközik bele a fenséges (emelkedett) kanti kategóriájába. Nem szokványos utólagos elismerés ez Kantnak sem, hogy az elképzelhetőség határán túllépő történelmi esemény (valóság) és az arra való emlékezés minden erőltetés nélkül értelmezhető az ő fogalmaival.

A totális történeti katasztrófa egyben természeti katasztrófa is.

A minden mértéken felüli értékpusztítás természeti katasztrófa a történelemben, de magára a természetre nem értelmezhető, hiszen nem tudunk elképzelni totális természeti katasztrófát, a teljes világegyetem előpusztulására módszertani okokból sem gondolhatunk.

A totális emlékezés átcsap a maga ellentétébe – örök életre és örök dicsőségre ítéli a totális történeti katasztrófa áldozatait.

Olyan szakralitás ez, ami a valóság legkisebb és legalsóbb régiójából nő az abszolútumba.

 

Kiss Endre

Érdekes volt a cikk? Ossza meg!

Szóljon hozzá