HIVATÁSA AZ URBANISZTIKA – BAJNAI LÁSZLÓRÓL

Bajnai László az elmúlt évtizedekben aktív, gyakorlati városfejlesztő munkásságával párhuzamosan, könyveivel és oktatói, tudományszervezői tevékenységével is elkötelezte magát az urbanisztika mellett. Legutóbb az idei Könyvhétre a Bevezetés az urbanisztikába című kézikönyve jelent meg a Scolar Kiadó gondozásában, amely a korábban széles körű szakmai sikert jelentő Városfejlesztés című művével együtt új alapokra helyezte Magyarországon az operatív városfejlesztést. A szerző szívügyének tekinti az urbanisztikát, és hazai népszerűsítője Ildefonso Cerdá (1815-1876), az Urbanizáció általános elmélete szerzője, életművének. Ő, a modern Barcelona megtervezője vezette be egyébként a nemzetközi szakirodalomba az urbanisztika fogalmát is.

Operatív városfejlesztés

Bajnai nevéhez hiánypótló szakkönyvek fűződnek. Az első volt a sorban a Városfejlesztés (Scolar Kiadó, 2007) című munkája. A város bonyolult és összetett jelenség. Mást jelent az építésznek, a várostervezőnek, a város közösségi és gazdasági ügyeivel foglalkozó tisztviselőnek, a városi népesség életét kutató szociológusnak, és maguknak az ott élőknek. Abban azonban egyetértés van, hogy a város elég bonyolult és összetett jelenség, amelynek megismeréséhez Bajnai véleménye szerint a város fizikai, társadalmi és gazdasági valóságának megértése egyaránt szükséges. Hiszen a városi világot is előbb meg kell ismernünk, hogy megváltoztathassuk, és ez által jobbá tehessük. Ennek a szerteágazó rendszernek a fejlesztéséhez ad segítséget Bajnai László Városfejlesztése.
A munka nagy érdeme, hogy korántsem csupán a szakemberek számára íródott. Ez a világos, áttekintést nyújtó kiadvány ugyanis az alapfogalmaktól a legapróbb részletekig mutatja be, mit kell városfejlesztésen, illetve város-rehabilitáción érteni, amikor a város fizikai valóságának átalakításával akarjuk jobbá tenni az emberek életét; melyek ebben a megközelítésben a városfejlesztés európai eszközei; milyen elemekből épül fel egy komplex városfejlesztési akcióterv. És mindezt közérthetően teszi. Emellett szól a finanszírozás lehetséges eszközeiről is, mindenekelőtt arra helyezve hangsúlyt, hogyan működhet hatékonyan, egymást támogatva a köz- és a magánszféra.
Ebben a kérdésben a szerző konkrét példákat sorakoztat annak alátámasztására, miért hasznos, ha a városfejlesztést a közszféra tartja kézben, és elviszi a folyamatot addig a fázisig, amikor már bekapcsolódhatnak a vállalkozások, amelyek a beépíthetővé tett területeken, építési telkeken megvalósíthatják építési projektjeiket.
És itt kapcsolódik ehhez a munkához a Bevezetés az urbanisztikába című idei könyv, amelyben a szerző a fenntartható urbanizáció megtervezéséhez és megvalósításához nyújt elméleti, és a gyakorlati példákkal alátámasztott „kalauzt”.
A Városfejlesztés aktualitását máig az adja, hogy a területfejlesztési és településfejlesztési operatív program komoly hányadát alkotják a folyamatosan megjelenő városfejlesztési, város-rehabilitációs pályázatok, amelyek jelentős forrásokat nyitnak meg a közszféra településfejlesztési terveinek megvalósításához. A kötet segít, ogy az uniós pályázatok által bizonyos kérdésekben bonyolultabbá vált szervezeti és jogi eszközök között életképes fejlesztések valósulhassanak meg.
Bajnai László a terület egyik legavatottabb szakértőjeként többet is felvázol a lehetséges buktatók és megoldásaik közül.
Kitér arra, hogy milyen elavult szemlélet uralkodott a rendszerváltás után sokáig Magyarországon ebben a kérdésben. Példaként egy olyan mondatot idéz, amelyet az aktív szerepvállalást felvető kérdésre adott egy önkormányzat, és amely így szól: „Köszönjük a javaslatot, de a városfejlesztés ügye már megoldódott. Elkészült a rendezési tervünk, várjuk a befektetőt, aki majd megvalósítja.”
Bajnai László mindkét könyvben bemutat olyan sikertörténeteket is, amelyek az aktuális nehézségek ellenére születtek meg. Ezek közül az egyik legjelentősebb a budapesti Ferencváros rehabilitációja. Itt lényegében a városfejlesztés, város-rehabilitáció minden lényeges eleme megfigyelhető: hogyan alakított ki az önkormányzat városfejlesztő társasága egy elavult, helyenként már romos városnegyedben olyan városi szövetet, amely a zöldövezetek kertvárosaihoz hasonló minőségű lakókörnyezetet kínál Budapest egyik központi elhelyezkedésű városrészében. A megújult Középső-Ferencvárosban az élhetővé és szerethetővé vált, városrész nem csak a lakókat, de az ingatlan fejlesztőket, befektetőket is vonzotta. Ennek a fejlesztésnek a sikeréről nem csak a szöveg, hanem a megvalósult állapotot bemutató fényképek is árulkodnak.
Épp a hazai városfejlesztés és város-rehabilitáció helyzete és perspektívái indokolták, hogy Bajnai megszervezze azokat a konferenciákat, ahol a szakmai alapok kibővítésére nyílt lehetőség. 2011-ben és 2012-ben Pécs nagy nemzetközi érdeklődéssel kísért urbanisztikai szemináriumoknak adott helyszínt, amelyek a Városfejlesztés Zrt. kezdeményezésére a Francia Intézettel és a Pécsi Tudományegyetemmel karöltve került megrendezésre. E konferenciák folytatására került sor néhány évvel később a budapesti Francia Intézetben. A Nemzeti Közszolgálati Egyetem Közigazgatás-tudományi Kar, a párizsi Politikatudományi Intézettel – a Sciences Po-val, a Magyarországi Francia Nagykövetséggel, a Budapesti Francia Intézettel és a Városfejlesztés Zrt.-vel együttműködve konferenciát szervezett Az operatív városfejlesztés eszközei a fenntartható fejlődés szolgálatában Franciaországban és Magyarországon címmel. A tanácskozás tematikája felölelte a közszféra és a magánszféra strukturált együttműködésén alapuló operatív városfejlesztés minden szegmensét. Bemutatta az összehangolt városfejlesztés franciaországi gyakorlatát, a szereplők (köz- és magán) feladatait, a megvalósító szervezetek, a vegyes tulajdonú gazdasági társaságok (SEM), illetve az önkormányzati tulajdonú városfejlesztő társaságok (SPLA) működési formáit, a különféle jogi konstrukciók (önkormányzati beruházás, koncesszió, megbízás, stb.) jellemzőit, előnyeit és hátrányait.
Bajnai új – az egyetemi oktatásban is mérvadó – könyve e kérdéskörhöz kapcsolódik, erősen dokumentált eszmetörténeti és építészettörténeti hátteret felrajzolva vezet el a mába. Alapvetése szerint a „A görög-római kultúra hagyományaira és a reneszánsz szellemi és városépítészeti vívmányaira támaszkodva, a XIX. század derekán kialakuló urbanisztika nem jöhetett volna létre, ha a korabeli francia és spanyol állam nem tekinti az ipari forradalom kihívásainak megválaszolásához nélkülözhetetlen állami feladatnak, hogy tervszerűen megvalósítsa Párizs és Barcelona fizikai valóságának gyökeres átalakítását.
Ma, amikor a globálissá vált nyugati civilizációnak nem kisebb feladatot kell megoldania a fenntartható fejlődés kihívásainak megválaszolásával, mint említett történelmi elődeinek, a fenntartható urbanizáció tervszerű megvalósítása még fontosabb, mint a korábbi történelmi korszakok tervszerű városépítése”.

A teória és gyakorlat

Bajnai László széleskörű urbanisztikai érdeklődését jellemzi, hogy foglalkozott az építész szakma által „új városnak” nevezett urbanisztikai problémakörrel is, amely korábban nem ismert feladatokat ró a mai városfejlesztőkre.
Bajnai megállapítja, hogy különbséget kell azonban tenni e várostípus nyugat-európai és magyarországi válfaja között. A különbség döntően onnan származik, hogy a nyugatival szemben a keleti „új város” nem a demokrácia és piacgazdaság, hanem az államszocializmus keretei közt jött létre. Ezért mára a magyarországi változat még a nyugat-európainál is jóval több fejtörést okozhat.
Az „új város” a XX. század második felében politikai, illetve közigazgatási döntés alapján létrehozott, tervezőasztalon „mért-számított” várost. Így épült fel Évry, Párizs tőszomszédságában és Whitehill Angliában. A hazai iskolapélda Sztálinváros – a mai Dunaújváros – volt, a másik tipikus új város, Salgótarján városi szövete pedig az ötvenes évek lenyomata mellett még 1956 és 1989 közötti építészeti korszakot is megjeleníti.
Az európai urbanisták 2009. évi évi biennáléján, a franciaországi Nancyban a XX. században megvalósult „új városok” témakörben tartott előadást Bajnai László. Kifejtette, hogy miért került az európai urbanisták legrangosabb fóruma elé az „új városok” kéréskör: „Az »új város«-ok építésének gyakorlata a modern városépítés vívmányaként bontakozott ki a második világháború utáni korszakban, amikor a nagy metropoliszokban, például London és Párizs agglomerációiban tucat számra létesültek új városok, Magyarországon pedig – az európai modellt helyi körülményekre alkalmazva – szocialista iparvárosokat hoztak létre. Épp ezért lehet tanulságos a fölgyülemlett tapasztalatokat feldolgozni.”
Nyugat-Európában új városokat azért építettek, mert megoldást követelt a metropoliszokat fojtogató demográfiai feszültségek és a lakáshiány problémája, vagyis az ugrásszerűen megnövekedett népesség elhelyezése Párizs és London körül. Angliában az új városok alapításának első periódusában, 1946 és 1951 között 14 új települést alapítottak, többségüket London környéki szatelit-városként. Ebből a tizennégyből ötöt speciális célokkal hoztak létre: a skóciai Glenrothest a környéken nyitott új szénbányákba érkező munkaerő-letelepítésére és ellátására, majd pedig a túlnépesedett Glasgowból kiköltözni kívánók elhelyezésére úgy, hogy közben – a válságba süllyedő bányászat helyett – új ipari beruházásokat is odavonzzanak. A közép-angliai Corbyt és a dél-walesi Cwmbrant pedig azért alapították, hogy új otthonok és szolgáltatások gyors megteremtésével előmozdítsák a megtelepült iparágak növekedését.
A brit új városok „második generációja” 1961 és 1966 között született, amikor is hét újabb város helyét jelölték ki. Ezeket Liverpool, Birmingham, Glasgow és Edinburgh körzetében hozták létre, hogy kedvezőbb lakáskörülményeket, munkahelyet és infrastruktúrát biztosítsanak a nagyvárosokból kiköltöző népesség számára. A „harmadik generáció” új városait London és Birmingham ellenpólusaként alapították az 1960-as évek vége és az 1970-es évek vége között. A nehézségek persze ott sem értek véget. Bajnai szerint „legtöbbnél az okoz komoly fejtörést a városvezetőknek, hogy a munkahelyek a metropoliszokban maradtak. Ezt a körülményt csak nagyon jó közlekedési rendszerrel, és az új városokban történő munkahelyteremtéssel lehet valamelyest ellensúlyozni. Hatalmas erőfeszítést igényel mindkét feladat, de nincs más lehetőség, különben ezek a városok elnéptelenednének.”
A magyar szocialista városoknál a problémák jellege és súlya nagyon változatos képet mutat. Gyökerük közös: a politikai döntés alapján, koncentrált állami ráfordításokkal, történelmi szempontból nagyon rövid idő alatt, egységes városépítészeti elképzelések szerint, piacgazdasági szereplőket nélkülöző állami irányítással megvalósult új városok mindegyike eleve törékeny képződmény. Sokkal inkább, mint hosszabb idő alatt, szerves történelmi képződményként kiépült társaik. A szocialista új városokat mesterségesen létrehozott és fenntartott társadalmi, gazdasági és nemzetközi kereskedelmi közegben hozták létre, amely egy totalitárius rendszer volt, ahol nem érvényesült sem az egyén sem, a vállalkozás szabadsága. Az odatelepített iparágak nagy része abba a kategóriába tartozott, amely eleve válságba jutott a hetvenes, nyolcvanas években Nyugat-Európában is, mint a szénbányászat vagy a vas-és acélipar. A rendszerváltozással az a „mesterséges világ” tűnt el egyik pillanatról a másikra a szocialista új városok körül, amelyben létrehozták őket. Azokban a nyugati új városokban, ahol válságba jutott nehézipari ágazatok voltak dominánsak, a helyi gazdaság azonnal összeomlott. Nálunk a rendszerváltozás utáni néhány évben egymillió-négyszázezer munkahely szűnt meg. Ezek helyett persze létrejött 500-600 ezer, de néhány szerencsés kivételtől eltekintve általában nem az egykori, összeomlott, szocialista nagyipar helyszínein. A különbség óriási. A tartósan elvesztett munkahelyek így leginkább a szocialista új városokat sújtották. Az egykori Leninváros, valamint Százhalombatta az olajnak köszönhetően ugyan ma is virágzik, Komlónak azonban komoly nehézségei vannak, az észak-magyarországi városok helyzete pedig még ennél is súlyosabb: Salgótarján, Bátonyterenye, Ózd, Kazincbarcika. Ezekben a városokban a munkahely-teremtési kísérletek eredményei messze elmaradnak a szükségestől. Észak-Magyarország egykor magas státuszú, ma válságos helyzetű szocialista új városainak térsége összefüggő probléma-foltot alkot az ország térképén. A megoldáshoz elmélyült szakmai munka kell és legalább annyi pénzt kellene rájuk fordítani, mint létrehozásukkor. Különben egy emberöltőn belül olyan állapotok alakulhatnak ki, amelyek megengedhetetlenek egy ilyen kicsi európai országban: romvárosok, romnépességgel.

Az urbanisztika népszerűsítője – a „Cedrá-év” elé

Az urbanizáció általános elmélete című alapmű – a nemzetközi szakirodalom nélkülözhetetlen kézikönyve – a Városfejlesztés Zrt. és a Scolar Kiadó együttes munkájának eredményeként került magyar nyelven először az olvasók kezébe 2013-ban. Kiadásában oroszlánrészt vállalt Bajnai László.
Ildefonso Cerdát nemcsak mérnökként, építészként és Barcelona városrendezési tervének megalkotójaként tartjuk számon, ő találta ki az urbanisztika szót is, és ő volt ennek a szakterületnek mint tudománynak az első teoretikusa is. A Teoría general de la urbanizacion (Az urbanizáció általános elmélete) címmel 1867-ben megjelent műve lényeges állomást jelent a környezethez és a tervezéshez kapcsolódó eszmetörténetben. A jelentőségét és terjedelmét tekintve is monumentális munka azonban hosszú ideig ismeretlen maradt. A művet Spanyolországban 1967-ben, Barcelona bővítési tervének centenáriuma alkalmából fedezte fel újra a nagyközönség, és azóta számtalan más nyelven is megjelent; megkerülhetetlen alapmű.
Ildefonso Cerdá (1815–1876) a várostervezés és városépítés világszerte ismert, és rangján becsült alakja, akinek a nevéhez Barcelona városi szövetének XIX. századi átalakítása, az új város megtervezése és kialakítása fűződik. Cerdá páratlan építészeti, városfejlesztési örökséget hagyott a világra: annak a városnak a kialakításán, a középkorból megörökölt szerkezetű óváros kibővítésén dolgozott, a modern Barcelonán, amelyet ma ismer mindenki. E legendás urbanista mindent egy lapra föltéve dolgozott fő művén, Barcelona városán. Hiába tett meg azonban mindent szeretett városáért, szomorú sors jutott osztályrészül a számára: miközben bővítési tervében megfogalmazott városfejlesztési elképzelése fizikai valósággá vált, elveszítette családi örökségét, majd koldusbotra jutva halt meg.
Műve azonban túlélte őt, és a halhatatlan európai szellemek sorába emelte. Amíg Barcelona áll, Cerdá emlékezete is él, még akkor is, ha a tervei szerint megépített sugárutak, utak és terek közterületei által határolt telektömbök beépítése szintjén valósulhatott meg minden részletében az ő elképzelése.
Az urbanisztika fogalmát Cerdá alkotta meg, és vezette be, így a Teoría 1867-es megjelenése előtti időszak tekintetében voltaképpen nem lehetne urbanisztikáról beszélni. Cerdá pontosan felismerte munkája célját, amikor azt írta: „Az olvasót az emberi gondolkodás teljesen új, érintetlen, szűz tárgykörének tanulmányozásába fogom bevezetni […]; egy új világot kínálok fel a tudománynak.”
Bajnai László szeretné, ha Cerdá művének 150 éves évfordulóján éles fénybe kerülne Magyarországon is az urbanisztika elméleti alapműve szerzőjének életműve, hiszen mint írja: „az urbanisztika a szó legáltalánosabb értelmezése szerint a városi, települési tér alakulásával, alakításával foglalkozó interdiszciplináris tudományos terület és szakmai tevékenység. A tér alakulása, alakítása soha nem egy pillanat műve, hanem évtizedeken, évszázadokon, gyakran évezredeken átívelő folyamat, ezért a tér alakításával foglalkozó urbanisztika fogalma elválaszthatatlan az idő dimenziójától. Az urbanisztika olyan új kifejezés, amely a XIX. század közepén született meg. Az új fogalmat Ildefonso Cerdá katalán mérnök, Barcelona megvalósított bővítési tervének megalkotója, és ennek a tudományterületnek az első teoretikusa, Az urbanizáció általános elmélete című, első átfogó urbanisztikai teória szerzője találta ki. Az urbanizáció általános elmélete megkerülhetetlen mű, az urbanisztika alapköve. Magában hordozza és előrevetíti a XX. század vívmányait. Az urbanizáció általános elmélete 1867-es megjelenése óta eltelt másfél évszázadban a Cerdá által megalkotott fogalommal jelölt, szerteágazó multidiszciplináris tudományos terület és szakmai tevékenység civilizációnk és az urbanizáció fejlődésével párhuzamosan globális mértékben kibontakozott, aminek hatására az urbanisztika eredeti jelentéstartalma újabb megközelítésekkel és tartalmi elemekkel gazdagodott, miközben lényege nem változott meg”.

Mohai V. Lajos

Érdekes volt a cikk? Ossza meg!

Szóljon hozzá