Ismeret- és érzelemterjesztés – a szigetújfalusi svábok kitelepítéséről

Idén májusban tartották a 70 éves évfordulóját annak, hogy a Pest megyei Szigetújfalu akkori lakosságának közel a felét, kb. 800 svábot a kollektív bűnösség jegyében kitelepítettek a németországi Hessen tartományba. 1946. május 23-án gördültek ki a vagonok a település állomásáról, amit az egyik szerző, Bodrogi László négyévesen szemtanúként végigkövetett. A kisgyermek azóta megőszült, és arra vállalkozott, hogy Szále Lászlóval közösen emléket állítson szétforgácsolt szülőfalujának, elhurcolt gyerekkori játszótársaknak.

Visszaszököttek. Ez a címe a főként visszaemlékezőkkel folytatott interjúkból álló kötetüknek, ám a cím és a borítószöveg is csalóka. Arra enged következtetni, hogy azoknak a sváboknak a visszaemlékezéseit tartalmazza, akiket először kitelepítettek, majd a rövid kinn tartózkodás után visszaszöktek Magyarországra – ők Tóth Ágnes történész kutatásai szerint már az első időkben is a deportáltak 6-8 százalékát tették ki, Szigetújfaluban épp 60 embert. Bár valóban ez a csoport dominál az interjúkban – a szökés megtervezésétől kezdve egészen a vonattal, gyalog való hazaérkezés drámáján át az azt követő folyamatos falubeli razziák elmúltáig –, az elsősorban interjúkból álló kötet ennél sokkal szélesebb réteg visszaemlékezéseit öleli fel. Mesélnek azok is, akiket kitelepítettek, és – bár volt, aki kezdetben tervezte a visszaszökést, mégis – Németországban maradtak. Mesélnek azok, akik itt maradtak, vagy azért, mert magyar nemzetiségűnek vallották magukat az 1941-es népszámláláson, vagy azért, mert 1946 májusa után érkeztek haza a málenkij robotról, és ezért kimaradtak a kitelepítésből, vagy esetleg más okból nem vitték el őket. Mesélnek azok, akik már a kitelepítés után születtek, ám a szüleik, nagyszüleik, családtagjaik érintettsége révén – mint a szerzőnél is – a trauma tovább él, megválaszolásra váró kérdéseket vet fel, és munkálkodik bennük. Mesélnek azok a betelepülők, akik a Felvidékről vagy a közeli falvakból érkeztek a svábok házaiba (ez utóbbiakat illették az őslakos svábok a „telepes” névvel) – a telepesek a földosztás reményében, a felvidékiek azért, mert a Beneš-dekrétumok következtében jönniük kellett.
A sok, egymás mellé állított interjú a könyv valódi erőssége: az, ahogyan a visszaemlékezések végre az elbeszélések széles spektrumát elénk tárva mutatják be a szenvedés- és megbékélés történeteket azáltal, hogy minden érintett megszólalhat és elmondhatja a saját emlékeit, a saját igazát, a saját valóságát. Azt, ahogyan az ő traumáját ő megélte. Tóth Ágnes írja: „minden szenvedés egyedi, egymással nem összevethető, és semmifajta összehasonlítással nem relativizálható.” Bár a magyarországi sváb szinte csak „egy batyuval” és 20 kg élelemmel utazott a tehervagonban Németországba, és örült, ha a helyeik a pajtában elszállásolták a családot, a felvidéki magyar pedig akár több vagonnyi ingósággal érkezhetett, és saját házat kapott az Újfaluba való letelepülés után, valójában ugyanolyan földönfutó és hazátlan volt mind a két csoport. Mégis mások, egyéniek az élményeik a hontalanságukkal kapcsolatban. A kiűzetés élménye és a hazaszeretet azonban mindenkiben ott bujkál, ahogy az egyik interjúalany, a 18 évesen hazaszökő Werny László fogalmaz: „Egy embert ki lehet űzni a szülőföldjéről, de a szülőföldjét kiűzni az emberből nem lehet.” Jól példázza ezt, hogy a Magyar Köztársaság által kitelepített újfalusiak, amikor a Németországba tartó vagonok kigördültek az állomásról, a Himnuszt énekelték, a nagyrészt szintén kitelepített zenekar kíséretével. Nagybátyám ma az újfalusi fúvószenekar vezetője – de nem csak ez kapcsol a kötethez. Mindenki talál valami ismerősséget az elbeszélésekben, és ehhez még csak svábnak sem kell lennie.
A szerzők úgy vélik, a traumák kibeszéletlensége is szerepet játszhatott abban, hogy a falu ma prosperál, az emlékeket nem terhelték át a fiatalabb generációkra, és így az őslakosok és a felvidékiek, illettve telepesek gyermekei összeházasodhattak. Hogy valóban ez volt-e az oka, azt nem tudni, mindenesetre tény, hogy egyik interjúalany sem perel már az élettel a történtekért, megbékéltek a helyzettel, és sokan megemlítik, hogy soha nem történt atrocitás az egyes csoportok között, s hogy milyen gyakoriak a faluban a „vegyesházasságok”. Többen fontosnak tartják továbbá megjegyezni a nyelvvesztéssel járó identitásvesztést, ami gyermekeik, unokáik generációját jellemzi. A nagymama még magyarul beszélt alig, az unokák pedig már svábul.
A kötet különlegessége, ahogyan kirajzolódnak a ki- és betelepülők emlékezéseiből a németországi parasztok, akiknek be kellett fogadniuk a svábokat, az embercsempészek, a vasutasok, az amerikai és szovjet katonák, a betelepülésre agitálók és még sokan mások. Mindig jelen vannak ugyanis a segítők ezekben a válsághelyzetekben, ill. azok is, akik hasznot akarnak húzni a szituációból. Engert Jánosné Schmeltz Éva emlékezik meg azokról a határőrökről, akik édesanyja rábeszélésre végül átengedik őket Sopronnál a hazafelé tartó viszontagságos út vége felé, ám rögtön utána a vasútállomás pénztárosa a szülei jegygyűrűjéért cserébe csak egy felnőtt és egy gyermekjegyet ad, így neki, legkisebbnek a vonat wc-jében kell menedéket találnia, valahányszor jön a kalauz.
Andrzej Wajda nyilatkozta egyszer Katyn című filmjével kapcsolatban, hogy azt a lengyel nőknek állította. Azoknak a nőknek, akik végigélték a háborút, és utána még hosszú évekig várták haza a férjeiket, fiaikat, férfi családtagjaikat – ahogy tette ezt a rendező édesanyja is. Valami hasonló érzés kerít hatalmába az interjúkat olvasva: mintha a kötet tudattalanul is azt mutatná be, arra fókuszálna, milyen volt nőként a magány terhét viselni a háború után, talpon maradni, fenntartani egy gazdaságot, várni haza a férjet frontról, a málenkij robotról, vagy épp levezényelni a családi kitelepítést három vagy még több kisgyermekkel. Szép példa erre a burgenlandi Frau Gruber, akiről a már említett Schmeltz Éva emlékezik meg: az özvegyasszony férjét, fiát, nőtlen bátyját és az állatokat gondozó szolgáját is elveszítette a háborúban, és most egyedül kénytelen boldogulni a gazdasággal. Nem kéri az alig 50 kilós, két kisgyermekkel úton levő anyát munkaerőnek, ám végül mégis megszánja és befogadja a családot, hogy azok útra kelésük óta először most aludjanak ágyneműs ágyban.
Az események emlékezetben való ilyen megőrződése ismerős a hadifoglyok, haláltábort túlélők visszaemlékezéseiből: a Maslow-piramis legalsó szintjének (első) kielégülése az átélt trauma után különös helyet foglal el a memóriában, mindenki emlékszik rá, hol mit evett, mit főztek neki a vendéglátók (ha meleg ételhez jutott), esetleg ő mit főzött nekik; mikor, hol aludt ágyban párnák közt; hol cseréltek neki a hozott törülközőért meleg ruhát.
Az a legkülönösebb a könyvet olvasva, hogy a szerzőknek mintha az is céljuk lenne ezzel a kötettel, hogy bebizonyítsák, a svábok valóban dolgos, rendes nép voltak, kitelepítésűk a világháború után Magyarország részéről pedig teljességgel jogtalan és szívtelen lépésként értelmezendő. Mintha ezt ma, 2016-ban, 70 évvel a kitelepítés után a magyar olvasóközönségnek még bizonygatni kéne – ebben pedig van valami torokszorító. A könyv részben tanító célzattal is íródott (ismeretterjesztés), nem vádol senkit, de ennyi év után végre szeretné megértetni a nagyközönséggel, honnan érkeztek a magyarországi, de elsősorban újfalusi svábok, miként gyarapodtak a korabeli Magyarországon, hogyan éltek itt, majd milyen okok vezettek a kitelepítésükhöz. Erről szól az utolsó nagyobb fejezet, mely kicsit tárgyilagosabb az azt megelőző interjúcsokorhoz képest. Az személyességével, az egyéni elbeszélésekkel hat az olvasóra, az utolsó rész pedig a tényszerűségével és a felhalmozott ismeretanyagával vív ki elismerést.
Apai ágon sváb családból származom, és csak azért nem telepítették ki az akkor már Keményre magyarosított nevet viselő dédapámat feleségével és gyermekeivel együtt, mert igazolni tudta, hogy a háború előtt a Független Kisgazdapárt tagja volt. Az interjúkat olvasva, végig azon merengtem, vajon miért is nem emlékszem többre családom történetéből, és miért csak halvány emlékeket őrzök egy-egy németországi rokonlátogatásról a 2000-es évek elejéről, amikor dédapám még élő, kitelepített testvérével találkoztunk. A szerzőpárosnak az ismeret-és érzelemterjesztés volt a célja a kötettel. Amikor valaki úgy áll fel egy könyv elolvasása után, hogy szeretné jobban megismerni családja múltját, hogy emlékezhessen rá, hogy őbenne éljen tovább, akkor kijelenthetjük, hogy a kötet elérte célját. Szerző ennél többet nem kívánhat.

Kemény Réka

Érdekes volt a cikk? Ossza meg!

Szóljon hozzá