Kik azok a humanisták, és hogyan kell védekezni ellenük? I. rész

„A 19. századi orosz humanista írók lelkét nagy bűn terheli, a 20. században az ő zászlajuk alatt kiontott emberi vér bűne. Valamennyi terrorista tolsztojánus és vegetáriánus volt, valamennyi fanatikus az orosz humanisták tanítványa. És e bűn alól nincsen feloldozás…”[1]

Varlam Salamov

 

Én is a fenti óriások kenyerén rágok, mint a többi kis stréber. Ezért hát, mindig úgy fogadtam ezeket a kemény szavakat, mintha valami szégyenletes dolgon kaptak volna rajta. És igyekeztem udvariasan elhallgatni őket, akár a többiek. A legutóbbi hónapok eseményei rádöbbentettek azonban, hogy éppen minket védelmez itt egy nálunk sokkal igazabb és őszintébb humanista. Éppen ennek a szónak egyfajta, cinikusan „outsider”, „a kibicnek semmi sem drága” típusú értelmezése ellen, amelynek nevében egyesek ezúttal is a mi vakarcs kis farkunkkal szeretnék leverni a csalánt. Aligha nem ez a lényege az idézet szerzőjének Szibériában tanult, félelmetes igazságainak. Ez a XXI. századi új paradigma, amelyet olyan régóta keresünk, de amellyel nem merünk szembenézni, ha kimondja valaki. Ő Moszkvába hazaérve értette meg, amit Illyés Gyula az Egy mondat a zsarnokságról című versében mondott ki: a rendszer tökéletesen zár. Hogy családja, társbérlői, sőt irodalmi vetélytársai is ugyanolyan, éhbérért dolgozó „zekek”, mint ő maga és az egykori rabtársai. Az orosz fővárosban, és még Rácegres-pusztán is, a szibériai törvény érvényes: „Ne higgy, ne félj, ne kérj!” Minden egyéb cinikus hazugság. És ő nem felejtette el ezt már aztán, élete végéig.

A humanisták, vagyis embertudósok és emberművészek. Az Újkor szellemi előkészítésének robotosai, a társadalomtudományok, a művészetek és az irodalom művelői nevezték így magukat. Ők már nem bél- és csillagjóslás, hanem a helyzet elemzése alapján adták tanácsaikat a fejedelmeknek, és ha kellett, az alattvalóknak is. Nagyszerű emberek voltak, de nem is hallottak még olvadó jéghegyekről meg rákosan terjedő sivatagokról. És így alig 500 év alatt, sikerült a szakadék legszélére juttatniuk az emberiséget. Lehetett volna másként is? Vagy lehetne még mindig?

Amint a végtelen, jégbefagyott Szibériának, úgy a történelemnek sem lehet parancsolni. Nem lehet a múltat végképp eltörölni, a jövendőt pedig rendeletekkel siettetni. Egy-egy új történelmi korszak mindig akkor köszönt csak be, amikor eljön az ideje. Amikor már nagyon sokan várják, amikor már nagy szükség van rá. Akkor aztán, nagyon gyorsan itt van. Addig meg, felfedezheti valami őrült olasz hajós akár még Amerikát is, senki nem törődik vele. Önmagában az sem jelent sokat, hogy egy Giordano Bruno nevű papot megégetnek valami heliocentrikus világkép miatt. VIII. Henrik sokkal kisebb engedetlenségekért is simán vérpadra küldött papokat. Pedig a földjükről elűzött, majd csavargókként felakasztott parasztok aszott hullái már úton-útfélen a juhtenyésztésnek és posztókészítésnek nevezett „haladásra”, az akkor még kissé még kezdetleges paradigmaváltásra emlékeztették. Na és aztán!

Mire azonban Shakespeare felkerült Londonba, nagyon vártak már valamit az emberek. Nemcsak az olasz és francia humanisták, de a szigetország viszonylag jól élő költői és filozófusai is nagyon erősítgették már, hogy egy új világnak kell jönnie. Azt kellett már csak kimondani róla, hogy ez az Atlanti-térséggel kiegészült Nyugat-Európa lesz, a középpontja pedig – Anglia. És úgy kellett berendezni ezt az új világot, hogy minden angol polgár megtalálja benne a helyét, és ez megerősíthesse hitét országának a világtengerek feletti uralma jogosságában, sőt törvényszerűségében. A Globe színpadának két szélén, a páholyokban és lent, a kocsma nézőtérén mindenki együtt volt, aki érdekelt lehetett egy átfogó (Anglia-központú) és teljesítmény-elvű (kapitalista) új Világ kitalálásában. Már csak azt a legkisebb közös többszöröst (nemzeti érdeket, vagy akár csak jelleget) kellett megtalálni, amelyre alapozva ez az annyira sokféle brit állampolgár megérthette egymást. De nem volt már ez sem lehetetlen. Csupán csak valamivel közérthetőbb nyelvre kellett lefordítani a latinul író humanisták tételeit és megsejtéseit. Ez a munka várt a Globe szerzőire. Ezt végezte el, mindössze néhány év alatt, az Erzsébet-kori angol színház. Ben Johnson, Christopher Marlowe, John Fletcher, Shakespeare és a többi, az óta is felülmúlhatatlan író és színházi ember. És ez már több volt humanista képzelgéseknél. Ez már maga az új Világ volt, tele újfajta emberekkel.

Másként gondolkodók

Ők hiányoznak nekünk most annyira! A valóban új módon gondolkodó emberek, akiket a filozófusok és drámaírók, meg a tulajdon tapasztalataik megtanítottak rá, hogy elhinni ugyan nemigen van már mit, kérni sem igen érdemes, de nem kell azért félni sem! Meg kell szerezni, vagy egyszerűen, el kell képzelni, vagyis, ami majdnem ugyanaz, meg kell teremteni, vagyis létre kell hozni, amire szüksége van az embernek! Erre tanít most is Szibéria, Amerika és a Közel-Kelet, az emberiség bölcsőhelye. Ezt az élet és halál felfogást fedezte fel újra Salamov odalent, a kolimai aranybánya poklában. És erre ugyanúgy fel lehetne építeni most is egy új, nagy kultúrát, mint ahogyan Nabukodonozor, Nagy Sándor, Shakespeare és Napóleon kortársai tették.

Egy, a Globe színpadára tévedt veronai kamasz, Rómeó egy ostoba szóváltás miatt párbajozik, és életében először, megöl egy embert. Majd, életében szintén először, találkozik az igazi szerelemmel. Ettől kezdve aztán, egyfolytában olyan szavakat és képeket használ, mint egy, a máglyára már teljesen megérett költő és filozófus, tudós csillagász és fizikus. Szerelmi vallomásához például, egész természetességgel veszi kölcsön az új, heliocentrikus világkép fogalmait: „De csitt, mi fény nyilall az ablakon? / Ez itt Kelet, és Júlia a Napja! / Kelj, szép Nap, és az irigy holdat öld meg.” Júlia pedig, így marasztalja nászi éjszakájuk után: „E fény nem a Nap fénye, én tudom: / csak meteor, mit kilehelt a Nap.” Nem egy tizennégy éves lány naiv szavai ezek, hanem a kor természetfilozófiájának csúcsteljesítménye, Isten tenyere helyett a Nappal a középpontban. Csodálatos az, ahogyan antropomorfizálódnak, már-már profánná válnak a két fiatal száján ezek a fogalmak. Rendhagyó, rendkívüli szerelmük és vállalt, előre megélt közeli haláluk pecsételi meg a jogukat erre. Az egész középkori világszemléletet alapvetően megváltoztató felfedezés az, hogy az ember még a halálával is ehhez a rongyos földi élethez kapcsolódik, sokkal inkább, mint az egész hosszú és unalmas örökkévalósághoz, amely rá következik.

A humanista tudósok „eretnek” gondolatai, amelyeket eddig az inkvizíció hivatalain kívül, csak a királyi és hercegi udvarokban mertek hangoztatni, a színpadon már egészen maguktól értetődtek. A Hamlet utolsó felvonásában az Ofélia sírját ásó öreg, pusztán azon felbátorodva, hogy egy tudósnak látszó úrfi szólította meg, olyan dolgokat mond úrról és pórról, életről és halálról, amiket nem minden nap lehetett hallani akkoriban még Wittenbergben sem. Erre kellett éppen a színháznak a modern természet- és társadalomtudomány! Egy új világnyelv a halott, tehát drámaiatlan latin helyett, amelyen a hittudósok értekeztek. Az új, sikeres és bátor és szókimondó emberek nemzetközi nyelve a nagyképű magisterek tolvajnyelve helyett.

Kelet-Európában akkor éppen a törökök uralkodtak. Mi persze, 150 év alatt sem tanultuk meg tisztességesen a nyelvüket, meg a kultúrájukat. Csak önmagunkkal foglalkozhattunk akkor ott, a Tisza árterén is, a nádasban megbújva. Hiába alkottunk meg magunknak egy érzékletesen paraszti nyelvet és prédikátori irodalmat, meg egy, a holland protestánsokéval egyenlőként érintkező tudományosságot. Mire előjöttünk vele a nádasból, már kizárólag a latin és a német volt a sikk. Elástuk hát őket a debreceni, a sárospataki, meg a többi református kollégium könyvtárában. A mi felfedezéseink és forradalmaink később is csak a megmentésük (leértékelésük), majd a privatizációjuk (ellopásuk) után kezdtek beindulni igazán. Mire a Kiegyezés megérett, az 1848-as ifjakból kiválóan képzett szakmunkások lettek az osztrák és cseh műhelyekben. Egy soha meg nem valósult polgári forradalom eredményeként, az ő fiaik építették fel aztán a századfordulós Budapestet meg az egész magyar kapitalizmust. Fújhatnánk a rendszerváltó tudományunkat még ma is, ha nem nálunk találnák a „multik” a régióban a legfegyelmezettebb és legjobban képzett munkaerőt. Kádárék a „hétköznapok forradalmáról” papoltak. De nekünk, az ’56-os nemzedéknek nem mertek többé fegyvert adni kezünkbe még a „néphadseregben” sem, hanem „hadkötelezettségi hozzájárulást” fizettettek velünk a kezdő tanári fizetésünkből.

Amíg csak nagyon meg nem ijedtek tőlünk, és ki nem masíroztak az oroszok szépen, csak úgy, remegve. Mert kitalálta valaki a következő sort közülünk egy slágerben: „Miénk a ház, mert mi viseljük el”. És ezért, igenis, érdemes volt végig csinálni ezt az egészet. Persze, nem tudtuk volna kitalálni, ha nem lett volna igaz. Hiszen attól lett igaz, hogy mindig csak erre gondoltunk. Ezt hívtuk „másként gondolkodásnak”. Már csak így megy ez erre, mifelénk. Valahogyan nem egymás után következnek a korszakok. Míg másutt szépen rendben folyik a történelem, és az emberek egyszerre általában csak egy üdvözítő, nagy eszméért halnak meg, nálunk össze-vissza mennek a dolgok. Akkora késéssel és olyan nagy „áttételekkel” jut el hozzánk a hinni- és meghalnivaló, hogy szinte már el is megy az ember kedve tőle egészen. Az eszmék így nem lelnek bizony elég táptalajra, és csak elmeszülemények maradnak. Olykor meg stílussá, manírrá, divattá finomulnak. „S az elszántság természetes színét / A gondolat halványra betegíti”. Egyfajta holt idő, történelmi áramszünet áll így be, amelyben aránytalanul megnövekszik a művészetek szerepe. Nem egyszerűen csak kiszolgálják, hanem akár helyettesítik is a valóságot. Így volt ez az olasz, a francia és az angol reneszánszban, az orosz és a lengyel felvilágosodásban, a II. József és Mozart lakta Bécsben, Montaigne Bordeux-jában, Goethe Weimarjában, Wyspianski Krakkójában, és Csokonai, Kazinczy, Kölcsey, Vörösmarty, Petőfi idején nálunk.

Voltak azonban még több politikai tehetséggel megáldott humanisták is. Most kezdjük csak megérteni például, hogy a halhatatlan firenzei diplomata és író, Machiavelli, akit a filiszterek cinikus és gátlástalan szörnyetegnek neveztek és neveznek, voltaképpen utolsó mai esélyünknek, a modern és posztmodern államnak a feltalálója volt. Csakúgy, mint Shakespeare a maga száműzött hercegeivel, Hamlettel, a bolondot játszó királyfival, a környezetvédő „méla Jaques”-kal és a többi bölcs bolonddal, vagy, mondjuk, Updike regénye[2] az annyira mai („poszt-reneszánsz”) Claudiusszal és Gertrudisszal. Az igazi humanisták visszavonultak azonban szépen a birtokukra, vagy a padlásszobájukba. Itt hagyták nekünk a fura hőseiket, hogy kezdjünk velük valamit. Vagy azok, mivelünk. Hogy ismerjük fel egymást végre!

Félő azonban, hogy erre nem lesz már idő. Hogy a WTC két tornyának ledőltével vége lesz a természetes, az ártatlan humanizmus eme, talán utolsó reneszánszának is. A Csecsen földi, iraki afganisztáni és szíriai háborúval beálló korszak hősei a színházat betiltó puritánok, kálvinisták, pietisták, továbbá a minden rendű és rangú politikusok és politológusok, tévés és filmes celebek, az „egyszerű, nyílt és tevékeny emberek”. Általában is, széles távlatok nyílnak az „egyszerű” emberek számára. Emlékezzünk csak, milyen hatalmas új stadionba, Népstadionba vitte ki a propagandaminiszter Szabó István említett filmjének a főszereplőjét, Mefisztót! Hogyan vakítottak a reflektorok, és milyen fenségesen zúgott a történelem szele! Iszonyodva fogta be fülét a színész. De jöttek mások, igazi profik, és ők már nem sokat bénáztak. És jönnek majd megint. Zászlajukra írnak valamilyen jól hangzó elvet, és mindjárt meg is valósítják vele – önmagukat, meg az elvtársaikat. „Sort lőnek”, temetnek, és újratemetnek, mindent, ahogyan kell. Hogy arról koldulunk.

Hétköznapi humanizmus

  1. december 9-ikén, egy, az első „vendégmunkások” 60 év előtti munkába állása alkalmából rendezett ünnepségen Angela Merkel forró köszönetet mondott azoknak a férfiaknak, akik nélkül Németország nem tudta volna végrehajtani a maga gazdasági csodáját. Nem volt tudatában talán maga sem, de ezzel megmagyarázta végre azt az érthetetlen makacsságot, amellyel nem hajlandó korlátozni a betelepülők számát még ma sem. Egy új csodára készül. Úgy gondolja talán, hogy már csak az segíthet. Csak nehogy aztán igaza legyen!

Mindenesetre, hagyjuk most már a nagy szavakat! Egy kis zsírt meg lisztet kellene beszerezni inkább az előttünk álló, hosszú, forró télre. Mert humanizmusban talán, de éhes szájban nem lesz itt hiány, annyi bizonyos. Igaz, hogy mi magyarok kevesebben lettünk az idén egy kisebbfajta város lakosságával. De megérkeztek hozzánk is a kisegítők, végre! A „civilizátorok” bombáitól és a tulajdon gyökértelenségétől és tehetetlenségétől pánikba esve, idén nyáron vagy egy millió „menekült” gázolt végig az épp kalászt hányó gabonatábláinkon. És megígérték, hogy ha a belga csokoládéfosókat, a párizsi vicclapokat meg a múltat végleg eltörölték, akkor visszajönnek majd talán hozzánk, dolgozni egy kicsit. Meghagyták addig is, hogy törjük már le azt a kis kukoricát, ami lesz még talán az idén.

Jól van ám, de mi lesz jövőre? Meg a következő évezredekben? Európa népei döbbent vigyorral állnak, és talányos hallgatással, vagy humanistának képzelt sunyi szónoklatokkal próbálják leplezni a rémületüket. Kiömlött már annyi vér azonban, amennyi elég kell, hogy elég legyen egy igazi alku megpecsételéséhez az igazi sorsintézők között. Embermilliók minden ellenőrzés nélküli, szervezett beözönlését nem lehet meg nem történtté tenni. Nincsen itt már, kérem szépen, félreértés, semmi sem! Az egész évi sutyorgás után, december első napjaira kibújt végre a zsákból a szög is, meg a lóláb is. Letelt a „próbaidő”, ezt közli Európával mind a kettő. A brüsszeli bürokraták minden húzódozása ellenére, néhány éve szinte cipőkanállal, egyszerre szuszakolta bele a multinacionális nagytőke és az USA a tucatnyi „új demokráciát” az Unióba. Hogy ha a márkás trikóikból kidudorodó sörhasunktól dolgozni már nem tudunk is, szegezzük legalább szembe őket az egyre szemtelenebb orosz tankoknak! Mi azonban, a messze tekintő brüsszeli figyelmeztetések ellenére is, lovagoltunk és focizgattunk, meg korrumpálódgattunk csak tovább. Még arra sem szakítottunk időt igazán, hogy világszép Parlamentünkben eljátsszunk végre egy többé-kevésbé elfogadható polgári demokráciát.

Csoda-e, hogy az egyre fokozódó nemzetközi helyzetben, amikor valóban szüksége lenne azokra a bizonyos, erőtől duzzadó és mindenre elszánt fiatal szövetségesekre, elkedvetlenedett mentorunk most inkább a NATO második legnagyobb katonai erejével bíró országot, Törökországot tünteti ki a bizalmával? És ott gyülekezik a nagy kalandra éhes java fiatalja is az olajába fulladó, kincses Keletnek. A messze tekintő Brüsszelben régóta tartanak már ettől. Alighanem ezzel magyarázható az a sok riadtan igyekvő, de veszélyesen ügyetlen ostobaság, amelyet Ukrajnával kapcsolatban elkövettek. Miért csodálkozunk hát rajta, hogy most meg, néhány százezer „gazdasági menekült” visszatoloncolásáért cserébe, ugyanolyan koszos malacokként akarnak eladni bennünket, mint Gorbacsov, vagy annak idején a Habsburgok voltak szívesek megtenni azt? Amikor Angela Merkel először ajánlotta fel a 3 milliárdot, még sértetten utasították vissza a törökök. De az óta nyilván megkapták már az ukázt ők is. Így hát, a legközelebbi csúcson örömmel és dalolva fogadták el ugyanezt a szerény summát. Feltételezem, hogy kaptak még egy hunyorítást is hozzá, és így nem kell majd soká várniuk az EU tagságra sem. Az ideiglenesen náluk állomásozó menekültekkel együtt, persze.

A „túlképzett” lengyel és magyar fiatalok helyett, a német ipar is megkapja akkor hát végre az annyira vágyott, alulképzett, olcsó munkaerőt, amelyről azt hiszi, hogy olyan nagy szüksége van rá. A párizsi „öko csúcson” kiderült egyébként is, hogy a világ továbbra is olyan messze van még a paradigmaváltástól, mint amilyen közel a politikusok jutottak most, két hétig szorosan összezárva, egymáshoz. Addig pedig, nyugodtan működtetheti az energiafaló, szén-dioxid kibocsátó berendezéseket, és olcsó munkaerővel biztosíthatja a „csodát”, még ő is. Mi pedig boldogok leszünk, ha szorosan összefogva az újonnan érkezettekkel, bedolgozhatunk majd az újabb német „csodába”, amelyért Merkel asszony az év személyisége lett a Time magazin borítóján, már jó előre. „Szerettem volna megmutatni Angela Merkel emberi arcát. Azt az empátiát és könyörületet, amit a bajban lévők iránt tanúsít. S teszi azon az áron is, hogy vitatott politikájáért sok kockázatot vállal” – nyilatkozta a Népszabadságnak[3]Colin Davidson, a portré alkotója. Kockázat van bizony, bőven. Jut belőlük nekünk is éppen elég. Ha csak észre nem térünk mindnyájan, most azonnal, az utolsó utáni pillanatban.

A baj csak az, hogy túl sokan és sokféleképpen próbálnak észre téríteni bennünket. Sok bába között elvész a gyermek, szoktuk mondani. De miért? Nem szeretik talán a bábák a gyermekeket? Ugyan, kérem! Nagyon is szeretik! Viszont, nemigen szeretik a közelükbe engedni egymást. Nehogy a másik valami kárt okozzon nekik! Így a végén aztán már csak egymással foglalkoznak, és valóban odalesz a gyermek. A mindent előre megmondó Hruscsov-vejek és az Oxfordban végzett unokák nem ok nélkül hallgatják ám el ezen írás fő tézisének szerzőjét, a szlavofil szentté avatott Szolzsenyicin nagy riválisát, a GULAG tanulságának igazi megfogalmazóját! Salamov nemcsak a bőrén tapasztalta, de fel is dolgozta, és meg is értette, hogy mi történt és mi minden történhet még ebben a szép új világban. És ki is munkálta, jóval a posztmodernek előtt, az ennek ábrázolásához szükséges, a hagyományos realizmus eszköztárát jóval meghaladó művészi eszközöket. Ezért nem szerencsés csupán az úgy nevezett „holocaust irodalommal” hasonlítani össze művészetét: Semprun, Kertész és mások, különösen Primo Levi könyveivel. Nagysága abban van, hogy mindezt az orosz és a kelet-közép-európai demokrata és keresztényi, szocialista és liberális értelmiség XIX-XX. századi humanizmusának („civil ellenállásának”) folytatásaként, még inkább reakciójaként, sőt tragédiájaként élte meg. Mondjuk úgy, hogy mementóként. Helyettünk. A számunkra.

Egy pravoszláv lelkész legkisebb gyermekeként született 1907-ben, Vologdában, a politikai száműzöttek városában. Édesapja 12 éven át az akkor még orosz Alaszkában, az Aleut szigeteken szolgált misszionáriusként. Az 1905-ös forradalom hírére hazatért azonban, és csatlakozott a baloldali egyházi mozgalomhoz.[4] A legkisebb fiú, Varlam, felcseperedvén, Moszkvába utazik. Egy évig cserző munkásként dolgozik egy bőrgyárban, majd beiratkozik a Moszkvai Állami Egyetem szovjet jogi fakultására. Itt csatlakozik a Trockij és Buharin körül szerveződő Sztálin-ellenes mozgalomhoz, és ennek tagjaként vesz részt a ’20-as évek forrongó kulturális életében. 2 év múlva eltávolítják az egyetemről, „szociális származásának eltitkolása miatt”.

Ez a megbélyegzett és kiközösített fiatalember, mindezek után, a sztálini önkényuralomnak mégsem a jobboldali, hanem a baloldali ellenzékéhez csatlakozott. Mint egy Duna-menti kis falu az íróval éppen egy időben született református lelkészének a gyermeke, aki szintén megbélyegzésként kellett, hogy viseljem a „szociális származásomat”, igazolhatom, hogy nem is olyan könnyű egy ilyen lépés. Még akkor sem, ha figyelembe vesszük, hogy a ’20-as évek Moszkvájában a világnézeti és a politikai törésvonalak egy kissé másutt voltak még. Akkor, a „világforradalom” illúziójának szépséges, kegyelmi időszakában, a vologdai pap fia a diákotthoni elhelyezésének ügyében még egészen magától értetődően kopogott be Lunacsarszkijhoz a Népbiztosságra. Hiába állt ijedten elébe a titkárnő: „A népbiztos elvtársat nem szabad most zavarni, verset ír![5]Az avantgárd költészet és képzőművészet, irodalom és színház támogatása miatt Lunacsarszkijt, a remek kritikust és egy, Don Quijote tragédiájáról szóló darab szerzőjét, hamarosan megszabadították népbiztosi tisztségétől. Salamovnak pedig, Lenin „politikai végrendeletének” terjesztése miatt, 18 évi szibériai kényszermunkát sóztak a nyakába. Hogy kiengedték végre, és nekifoghatott az írásnak, akkor meg, vesztére, kiderült, hogy sokkal eredetibb író és gondolkodó, mint Szolzsenyicin, aki addigra már a Novij mir jól adminisztrált szerkesztője lett. Mit volt mit tenni, egy zárt bútorszállító autó egy pisi szagú öregotthonba fuvarozta tehát, ahol hamarosan át is adta lelkét az édesapja, Tyihon atya által csupa finnugor ismertető jeggyel felruházott, pravoszláv Teremtőjének. Na, akkor leszállt róla végre a KGB is.

Akkor nem találták még meg a naplóját, amelyben többek között, ilyen mondatok olvashatók. „Az értelmiség nem vétett senki ellen. Pontosan fordítva áll a dolog. A népnek van, ha létezik egyáltalán ilyen fogalom, kifizetetlen adóssága az értelmiségével szemben”[6] „Paszternak a hidegháború egyik áldozata volt, Ön pedig – az egyik fegyvere”(5, 367.)[7] – írta továbbá egy nyílt levélben a Gulag szigetcsoport szerzőjének, akihez aztán Putyin járt tanácskozni a villájába. Az volt a véleménye általában is, hogy „Napjaink igazságkeresői egyszerűen – besúgók és zsarolók.” (5, 324.) És számunkra talán a legfájdalmasabb kijelentés: „A szamizdat – pusztán egy tünemény, de minden érzéki csalódás közül a legveszélyesebb. A két ellenséges titkosszolgálat kifinomult eszköze ez, amelyeknek az emberi élet annyit ér csak, mint amennyit a berlini csatában ért.”(5, 329.)

A KGB egy olyan lágerlakó véleményét olvashatta ki mindebből, aki világosan átlát nem csupán a smasszerek, hanem az egész rendszer, de még ellenzékének a képmutató voltán is. Jaj, nagyon nem szeretik ők az ilyen „kezelhetetlen”, „túlképzett” értelmiséget! – Teljes joggal. Mi lenne a Világból, ha a pénz-, vagy bársonyszék-keresés és a békés tévénézés helyett, efféle humanizmussal kezdenének el foglalkozni az emberek? Ki győzné ezt „Mikulás gyárakkal” meg „Cipős dobozokkal”? Ráadásul, a kissé figyelmesebb olvasó sok minden egyebet is felfedezhet még itt.

Esterházy Péter így panaszkodik a Harmónia Celestisben: „Kutya nehéz úgy hazudni, hogy az ember nem ismeri az igazságot”. Magam egy kissé elnézőbb vagyok önmagammal szemben. Úgy tartom, hogy bármilyen nehéz is beismerni, tulajdonképpen nem kell, hogy szégyenkezzünk. Az igazság ugyanis az, hogy senki sem tudhat biztosan semmit. Abból legalább is nem, amit egy írónak a világról akár még csak 50-60 éve is feltétlenül tudnia illett. Vagyis, mindent. Most már a legtöbb, amit tehetünk, hogy őszintén bevalljuk a tudatlanságunkat. Tehát, legfeljebb nem hazudunk. Hanem megpróbáljuk leírni, hogy szerintünk, milyen is az a világ, amelyben a látszat ellenére, mindez a valóságban így történik. Esterházy előtt például, Déry Tibor a börtönben írt G. A. úr X-ben, Karinthy Ferenc pedig, az Epepe című kisregénnyel tette meg ezt a lépést. A kaposvári színház, majd a Katona József Színház még jóval a rendszerváltás előtt jelezte, hogy új korszak küszöbén állunk. És ha csak a színpadon is, igyekeztek levonni a következtetéseket. Bárcsak így tettek volna a politikusok is! De ők akkor is csupán „kezelni” és „használni” akarták ezt a helyzetet, mint az Ég egy adta Világon mindent és mindenkit. Most meg, a szamaras kordén kuporogva, azon veszekszenek, hogy ki ül majd a bakon, ha meglesz az új hintó.

(folytatása következik márciusban)

 

Peterdi Nagy László

 

[1] Varlam Salamov: Manyifeszt o „novoj proze”. Voproszi lityeraturi, 1989/5. szám

[2] John Updike: Gertrúd és Claudius. Európa. 2000

[3] Népszabadság. 2015. december 11. Merkel szemeiért lelkendeztek.” 14. old.

[4] Az Obnovlencsesztvo (Megújulás) – baloldali mozgalom az Orosz Pravoszláv Egyházon belül, amely követelte az egyháznak az államtól való függetlenségét és a főpapság hatalmának korlátozását. A korai kereszténységet továbbá, kommunista tanításnak ismerte el.

[5] Salamov V. T. Összes művei. Moszkva. Terra Könyvklub. 2004-2005. 5. kötet, 321. old. (oroszul) Az ebből a kiadásból származó idézeteknél a továbbiakban csupán a kötet és a lap számát tüntetem fel. (P. N. L. )

[6] Salamov V. T. Összes művei. Moszkva. Terra Könyvklub. 2004-2005. 5. kötet, 321. old. (oroszul) Az ebből a kiadásból származó idézeteknél a továbbiakban csupán a kötet és a lap számát tüntetem fel. Pld. – 4. / 116. (P. N. L.)

[7] A külön megjelölt helyek kivételével a Salamov műveire történő utalások a következő kiadásra vonatkoznak: Salamov V. T. Összes művei. Moszkva. Terra Könyvklub. 2004-2005. (oroszul) Az ebből a kiadásból származó idézeteknél a továbbiakban csupán a kötet és a lap számát tüntetem fel. (P. N. L.)

 

Érdekes volt a cikk? Ossza meg!

Szóljon hozzá