Kik azok a humanisták, és hogyan kell védekezni ellenük? II. rész

„A 19. századi orosz humanista írók lelkét nagy bűn terheli,
a 20. században az ő zászlajuk alatt kiontott emberi vér bűne.
Valamennyi terrorista tolsztojánus és vegetáriánus volt,
valamennyi fanatikus az orosz humanisták tanítványa.

És e bűn alól nincsen feloldozás…”[1]

Varlam Salamov

 

Szocialista humanizmus

A „gulyáskommunizmus” kondérja kiürült végül is, de igazi számvetés helyett, a pártok csupán újabb bájitalokkal és bájtörténetekkel álltak elő. A szocialisták kormányzásának utolsó évében, a nagy IMF kölcsön felvételének vívódásai közepette folyt például, A XXI. század kihívásai című vitaanyag kidolgozása. Ennek nézetem szerint, legárulkodóbb pontja az állam szerepének, ezen belül is, különösen a kultúrához való viszonyának a kérdése volt. „A politikának nem feladata válogatni a kor kulturális teljesítményei között. […] A jelenkor művészei között a politika nem tehet igazságot. Feladata arra szorítkozik, hogy emelje a műveltség színvonalát, mindenki számára hozzáférhetővé tegye a kultúrát, megteremtse a kulturális és szellemi környezetet és infrastruktúrát, minek keretei között virágozhat ezer virág[2]” – olvassuk a képmutatóan liberális és nagyképűen dilettáns kijelentéseket. Igazából nem is értjük, hogy kinek szólnak. Mert hát, a virágok megvannak nélkülük is, köszönik szépen. A konfliktusaikat elintézik ők egymás között, szépen! Azt hiszik talán az elvtárs urak, hogy éppen tőlük kérnek majd engedélyt rá, hogy virágozzanak? Azok maradnak meg közülük úgyis csak, amelyek erős, mély gyökerekkel rendelkeznek. Amelyek tehát, valóban életrevalóak.

Töprenghetünk rajta, hogy vajon csak valamilyen pártdoktrínának való megfelelés hozta-e ki belőlük ezt a nagylelkűnek álcázott állami paternalizmust, vagy pedig voltak-e egyéb okai is. De mi értelme lenne? Hiszen nem is valami elvont esztétikai vitáról, hanem alapvető nemzeti értékeknek közpénzekkel finanszírozott létrehozásáról van itt szó! A „kulturális szolgáltatások” minőségét ellenőrizni az államnak éppen úgy kötelessége, mint a közfogyasztásra szánt élelmiszerek, az ivóvíz, vagy éppen a nagyvárosok levegőjének a minőségét. Az egyik legtöbbre becsült vitapartneremnek, a nemrég elhunyt Koltai Tamásnak egyik, ebben az időben kelt, vádirattal is felérő tanulmányát olvasom most erről. Ő, aki korábban olyan ádáz ellensége volt mindenféle állami beavatkozásnak, már akkor ezt írta: „Sem a közpénzt folyósító állam, sem a közpénzt felhasználó színházi intézményrendszer nem tart igényt a kulturális vagy esztétikai produkció minősítésére. […] Hiányzik a szellemi önállóság, a világlátás igénye, az esztétikán túli gondolati összefüggések keresése.”[3]

Vagyis, ha jól értem, a kritikus nem elvi okokból ellenezte az akkori kulturális vezetésnek (minisztériumnak) a művészeti élet ügyeibe való, pilátusi be nem avatkozását, hanem mert egyszerűen nem is tartotta alkalmasnak rá. Az igazi nagy baj azonban, hogy ezt a véleményét automatikusan átvitte a 2010 után hivatalba lépő új vezetésre is. Nyílt levélben kérte például Vidnyánszky Attilát, hogy ne fogadja el kinevezését a Nemzeti Színház élére. Igen, ez a kinevezés valóban sértette a belvárosban kialakult szakmai hierarchiát. De a lakosság döntő többségének támogatását élvező állam kötelessége volt, hogy végrehajtsa azt a szakmailag és kultúrpolitikailag egyaránt elkerülhetetlen vérátömlesztést, amely ennek a kinevezésnek a fő célja volt. Sok jel arra mutat, hogy a szakma sértettsége azonban egyfajta társadalmi önvédelem mezét szeretné most magára ölteni. A színházi képzés és véleményformálás kulcspozícióit kezükben tartó szakmai műhelyek valóságos hidegháborút folytatnak a Nemzeti Színház ellen. Az egyes színházak nézői így, a napilapok és folyóiratok olvasóihoz hasonlóan, lassanként világnézeti, politikai táborokba szerveződnek, ami eleve lehetetlenné teszi a művészeti törekvések és irányzatok szabad versenyét.

Nem valószínű tehát, hogy mindezt pontosan így gondolta Hubay Miklós, Sinkovits Imre, Andrásfalvy Bertalan miniszter, meg két avantgárd költőnk, Szőcs Géza és L. Simon László, miközben Vidnyánszky és csapatának útját Debrecen, majd a Nemzeti Színház felé egyengették. Az utóbbiak az óta más, de éppen olyan fontos kultúrpolitikai megbízásokat teljesítenek. Hubay és Sinkovits nincsen már az élők sorában, Andrásfalvy pedig, a Pécsi Tudományegyetem nagytiszteletű professzora. De nem ezen múlik már, hogy mi lesz a nemzeti sorsa. Annak idején a kaposváriakat sem a népfrontos reformminiszter, hanem nézőik, a lakótelep betonsilóiban letelepített fiatal szakemberek döbbentették rá a „létező szocializmus” dollármilliókkal finanszírozott, anyagi és szellemi csődjére, és ők segítették megvetni lábukat a városban, a valóságban.

Akár tetszik ez nekünk, akár nem, alighanem egy ilyen helyzet érett most meg újra. A Közel-Keletről menekültek nem véletlenül keresik most éppen nálunk, az ügyvédek és informatikusok, politológusok és fogorvosok Mekkájában Amerikát. Tudják, mert elmagyarázták nekik, hogy alig maradt már itt valaki, aki tudja, hogy melyik végükön kell megfogni az egyszerűbb kézi szerszámokat. Mit tehettek mást, felvállalták az utóbbi évtizedekben meg nem született és be nem tanított magyar munkásoknak és kézműves mestereknek a munkáját. Kiderül majd, hogy miként boldogulnak vele. Mindenesetre, a magukkal hozott szellemi muníción túl, némi helyi segítségre is szükségük lesz ehhez. Helyire, mondom. Szóval, nem mekkaira, de nem is párizsira, hanem makóira. Van nekünk ilyen egyáltalán? Ha végeztek a számukra elkülönített egyéb ellátmánnyal, ezt a kérdést teszik majd fel nekünk ők is nemsokára.

Szerencsénkre, a kapcsolatok korlátozott volta következtében, a határon túli magyar színházak művészei nem vehettek részt az előző, a szellemi tőkéjét is az utolsó morzsáig felélt rezsim idején az anyaországban eluralkodó pangásban. Ezalatt rendre lemaradtunk a szomszéd népek mögött az élet csaknem minden területén. Ők azonban olyan megfigyelésekre és tapasztalatokra tettek ott szert, amelyek sokkal fontosabbak most számunkra a nyugat-európai divatok puszta lemásolásánál. Ezeket az egészséges, életerős rügyeket mindenképpen érdemes ráoltani most a sok önbeporzástól elsatnyult hazai alanyra! Ez a határaink mögött felhalmozódott sok-sok magyar tapasztalat, tudás és tehetség mielőbb közkinccsé kell, hogy legyen, új felismerésekre kell, hogy vezessen bennünket! Mindez nem oldható meg természetesen pusztán csak leváltásokkal és kinevezésekkel. Úgy tűnik azonban, Vidnyánszkyék bebizonyították már, hogy egyáltalán nem lehetetlen.

Az oroszok, akiknek – a kijevi akadémia növendékeiként – a színházi emlőin ők felnevelődtek, messze előttünk járnak ebben. A „poszt-szovjet” és „posztmodern” politika, az „irányított demokrácia” éppoly gyorsan és könnyen váltja fel náluk most a „létező szocializmust”, mint a cárizmust egykor a kommunizmus. Mind a két eszmerendszer Nyugatról érkezett, és kezdetben teljesen idegennek tűnt abban az országban. De aztán egészen jól feltalálták magukat. Mintha csak egyenesen oda készültek volna! A kollektivitásban – az ellentmondások sikeres leküzdése után – az obscsina ismert magára. A posztmodern pedig, amelynek olyan szálláscsinálói voltak Oroszországban, mint Voltaire és Diderot barátja, a kis kurlandi hercegnőből lett Nagy Katalin, most ideológiája, sőt életformája lesz a Patyomkin herceg nyomdokain haladó új elitnek is.

Az udvari színház szerepét ma már nem a Nemzeti, hanem a tévé vette át. Neki hiszünk, nem annak, amit az ablakon kinézve a saját szemünkkel látunk. Ezért utasíthatja olyan kategorikusan a barbár kelet-európai járókelőt a Sony cég óriásplakátja: „Ne nézzen, filmezzen!” És az le is szokik róla már lassanként, hogy a nagyapját, vagy gyerekének az éppen kihullott tejfogát örökítse meg. A képeslapokon látható idegenforgalmi látványosságokat fényképezi ő is – ugyanabban a látószögben, ugyanazzal a géppel, mint a szomszédja. Nem is váratott magára az ellenhatás, Európa-szerte. A „média-háború”, amely nálunk jobbára csak politikai belügy maradt, Oroszországban például százezres tömegeket lendített mozgásba. Pedig úgy tudtuk, hogy az a bizonyos „középosztály” nem létezik már ott sem. Hiszen éppen ezt a réteget célozta meg a peresztrojka is, mint lehetséges bázisát, olyan szánalmas eredménnyel. És őket láttuk most mégis a Független Tévé megszüntetése elleni tömegtüntetéseken. A lakás nélkül maradt leszerelt katonatisztek, a munkanélküli mérnökök és pedagógusok, a vidéki tudományos intézetek szélnek eresztett munkatársai élő láncot alkottak az Osztankino tévétorony körül, és meleg ételt hoztak a munkatársaknak, mint egykor a Fehér Ház védőinek.

Amikor a tévétorony leégett, nem is a tévétársaságok, hanem a kormány volt megijedve igazából. A sajtó és a rádióadók zavartalanul működtek tovább, nem is szólva az internetről, amelynek azonnal megkétszereződött a forgalma. A kormány azonban rendkívüli intézkedéseket foganatosított, hogy visszaálljon a házban a régi rend. Hiszen a derék posztszovjet polgárok is elkényelmesedtek és elbizonytalanodtak mára már egy kicsit. Nem hisznek már sem a politikának, sem a médiában feltálalt tényeknek és érveknek. „Élő” kép kell nekik: a valóság, pontosabban annak totális és dinamikus meg interaktív „égi mása”. Oroszországban ez már évszázadok óta így megy, és kezdjük megszokni mi is. Hogy mi az igazság? Talán nem is igazán fontos ez már senkinek sem. Csak menjen a szekér. Vagy ahogyan Ilf és Petrov halhatatlan giccsének hőse, Osztap Bender, a 12 szék főszereplője mondja: „Folytatódjék a tárgyalás!”

„A felszabadulás teológiája”

Utolsó, nagy, önéletrajzi regényében, A negyedik Vologdában használja Salamov ezt a kifejezést. Persze, a megszokott közhelyek egyikeként hangzik most ez is. Mert nem nagyon tudjuk már elképzelni, hogy vannak emberek, ráadásul írók, akik ki merik mondani, hogy a semmire sem kötelező „emberszeretetnek” és az olcsó jótékonykodásnak semmi közük sincsen az igazi humanizmushoz. Nyikolaj Bergyajev, a XX. század talán legnagyobb orosz vallásfilozófusa már a bolsevik forradalom sztálini fordulata előtt, 1923-ban egy „új középkor” eljövetelét jövendölte meg. „A humanizmus, individualizmus, formális liberalizmus végét az újkor kultúrájában, s egy kollektív vallási korszak kezdetét, amely mindent felszínre kell, hogy hozzon, ami az újkori történelem mélyrétegeiben és tudatalattijában rekedt.”[4] Mind azt a belső energiát, hitet, ambíciót és képességet tehát, amely nélkül képtelenek leszünk megoldani a XXI. század egymásra torlódott létkérdéseit.

Nem én mondom ezt először. Az utolsó szót azonban csak egy művész mondhatja ki. És ki is mondta már. Venyedikt Jerofejev szamizdat poémáját, a Moszkva-Petuskit sokan olvasták magyarul is, mások meg, csak úgy, hallomás alapján lelkesednek érte. Ez az olcsó „portói” bor és vodkaszagú „profán szent” mintha csak egy zseniális kultúratörténész, Mihail Bahtyin Franşcois Rabelais művészete című művéből lépett volna elő. Mint minden igazi egyházalapító, ki nem állhatta viszont az elődeit, Csehov hőseitől Bulgakov Mester és Margaritájáig. Olcsó giccsnek tartotta magát a Vörös teret is, amelynek közepén a sosem volt orosz reneszánsz csodálatos emlékműve, a leghíresebb „szelíd ördöngősről”, Vaszilij Blazsennijről elnevezett székesegyház áll, akit ő egész életében utánozni igyekezett, kínos pontosan. Poémája 17-ik oldalán, például, azt fejti ki, hogy a XX. század Oroszországa, miután egy véres karneváli mulatság keretében előadta az összes előző korszakának paródiáját, végképpen megundorodott a forradalmaktól.

„Több forradalom már pedig nem lesz” – jelentette ki néhány hónappal a megválasztása után, cinkos mosollyal Putyin elnök úr is. Reméljük azonban, nem lesz igaza. Legalább is, nem úgy, ahogyan ő gondolja. Oroszországnak és nekünk is, van ma már jobb lehetőségünk ugyanis a terrorlegényeknél, vagy a vörös oligarcháknál. A tudat forradalma. „Az anyagról való tudásunkat integrálnunk kell a tudatosságról és lelkiségről valókkal. Ez a változás mikéntjéről alkotott elképzelésünket is megváltoztatja, mivel azt jelenti, hogy annak legfőbb forrása éppen bennünk van. […] Tudatunk legmélyén szó szerint megteremtjük a valóságot, és így elősegítjük megvalósulását a külső szinteken is. […] Amilyen a gondolkodásunk, olyanok leszünk, és olyan lesz a világunk is.[5]” Így jellemzi az új, hol globálisnak, hol posztmodernnek elnevezett világhelyzetet az ismert öko filozófus, Guy Duancey, a Findhorn Foundation és a Royal Society for the Arts tagja.

A szerző Összeomlás után című programadó művét az országban egymás után szerveződő öko falvakban letelepülő (munkát kereső) fiatal diplomások adták ki magyarul, de egyre olvasottabb lesz a legkülönbözőbb kulturális és vallási közösségek tagjai között is. Már Lukács György is csodálkozva jegyezte meg Az esztétikum sajátossága című művében: „Az a paradox helyzet jön létre, hogy éppen a vallásos világkép felbomlásának, kiürülésének idején, a művészet erősebben kapcsolódik a valláshoz, mint évszázadok óta bármikor”. (704. old.) Amint ezt a fenti példákban is láttuk, a vallásos világkép és érzés nem kéri, persze, Lukács György beleegyezését a posztmodern művészetben való újjászületéséhez. Ennek titka egyszerűen, hogy a legalkalmasabb és legmegbízhatóbb eszköznek bizonyul a racionalizmusnak a humanisták elhintette magvaiból kikelő primitív és önhitt ateizmussal való bátor szembenézéshez, amelynek halogatása a pusztulás szélére juttatta a világot. Az öko falvak lakói után a művészek is kezdik felismerni ezt. „A romantika nem más, mint a modernitással szembeni szellemi reakció. Konzervatív válasz mindarra, amit a legújabb kor produkál: demokráciára, liberalizmusra, szocializmusra és nacionalizmusra[6]” – hangoztatta nemrég egy konferencián a Károli Gáspár Református Egyetem egyik szellemi vezetője, Kulin Ferenc.

Egyáltalán nincsen kizárva tehát, hogy Venyegyikt Jerofejev, Ljudmila Petrusevszkaja és Ulickaja után, egészen másfajta „hősök” kerülnek majd elő nálunk is, mint amilyeneket „kortárs világirodalom” címszó alatt a magyar könyvkiadás most az asztalunkra tesz. Meglehet, hogy a kiadói szerkesztők és a színházi rendezők minden erőfeszítése ellenére is, egyben-másban nagyon is hasonlítani fognak majd Csehov „lelkiző” értelmiségére. Akár ugyanolyan merengők és meditálók, sőt, szentimentálisak is lehetnek, mint Sterne és Jean Paul alakjai. Mindenesetre, a legkevésbé sem hasonlítanak majd Tartuffe-re, vagy a „felvilágosult”, „racionális” és modern kor bármely más, rámenős hősére. Megeshet, hogy Mauthausen és Hirosima, Vietnám és a 9/11 meg a többi „hőstett” után, épp egy új érzelmesség és lelkiség kora köszönt majd ránk? És, hogy a legjobb szerkesztők és rendezők éppen hívő emberek lesznek?

A forradalom utáni legendás években, amikor még minden megtörténhetett volna, amíg a legkisebb fia Moszkvában Trockij és Buharin előadásain lelkesedett, Tyihon Salamov atya kidolgozta Vologdában a világforradalomnak Szibéria népeire érvényes változatát. „Apám azt bizonygatta, hogy Oroszország jövője az orosz egyházi személyek kezében van – olvasom Salamovnak A negyedik Vologda című regényében. Maga a Sors hozta úgy, hogy nekik kell elvégezni itt most az államépítést és a megújulást, az állami reformok és a magánélet átalakítását. Véleménye szerint, ehhez meg is van minden alapjuk. Az egyházi embereknek azonban világiaknak is kell lenni, és a nép között kell élniük! A kolostor zsákutca, akár csak Raszputyin abrakadabrája és ugrabugrája. […] Nem a személyes öntökéletesítéssel, a személyes üdvözüléssel kell foglalkozni, hanem a társadalom megmentésével! […] Jól ismert a papság soraiból kikerült nagyszerű sebészek és agronómusok, tudósok, professzorok és szónokok, közgazdászok és írók neve. Nem kell, hogy megtagadják a hivatásukat! Az kell, hogy gazdagítsák azt az eszméikkel! (4. / 51-52.)”

Mindez erősen különbözik az Orosz Pravoszláv Egyház szerepének későbbi, sőt mai felfogásától is, amely minden, csak nem „egy olyan kulturális közösség, amely együtt él a néppel”. Ez a koncepció nem egyeztethető össze ugyanakkor a XIX. és XX. századi orosz forradalmárok ateista világnézetével sem, amely az egyházi személyeket a reakció támaszainak tartotta. Az orosz forradalomban, tőlük eltérően, ő egyértelműen alkotó szerepet tulajdonított ugyanis a pravoszláv egyháznak. „Kompromisszumok nélküli szakításra van szükség a kizsákmányolók államával, növelni kell a tömegek társadalmi aktivitását, és védeni kell a kizsákmányolt rétegeket!” Tyihon atya a saját tapasztalatából tudta ugyanis, hogy egy falusi pópa nemcsak a vallási kultusz szolgája, hanem tanító, orvos és jogász is egy személyben. Így aztán, az egyházi szervezet reformjának alapja csak a társadalom széles demokratizmusa lehet. Egészen odáig, hogy magát a klérust is a hívők választják meg, ahogyan ez az őskeresztény gyülekezetekben történt.

Salamov „a felszabadulás teológiájának” nevezi mindezt a regényében. És a történelem be is bizonyította az igazát, még abban az évtizedben. Amerika első misszionáriusainak a tevékenységéig nyúlnak vissza ennek a teológiának a gyökerei, akik nemcsak a Bibliát ismertették meg a bennszülöttekkel, de kénytelenek voltak védelmükbe is venni őket a spanyol és portugál gyarmatosítók kegyetlenségével szemben. Az 1960-as években a latin-amerikai, különösen a nicaraguai forradalom vezetői aztán, mintha csak az íróasztalukon, vagy a tábori telefon mellett tartották volna A negyedik Vologdát! A katolikus ideológusok felismerték, hogy Jézus Krisztus nem csupán vigasztalója, hanem felszabadítója is az elnyomottaknak. Kinyilvánították tehát, hogy a keresztény missziónak különleges szerepe van a szegények igazának megvédésében. A klérus nem csupán eszmeileg lépett fel a „hitetlen” katonai diktatúra ellen, hanem a pápai tiltás ellenére, kétkezileg is támogatta a néptömegek mozgalmát.[7] Az alsó papság pedig, valósággal élesztő szerepet játszott a forradalomban.

Nem csodálkozhatunk tehát rajta, hogy Salamov édesapja, Tyihon atya egyenesen az alsópapság aktivizálását javasolta Lunacsarszkijnak a kulturális, népművelő munkában. „Az egyházi személyek Oroszország lakosságának egynegyedét alkotják. Ez a széles társadalmi réteg nem töltötte még be azt a szerepet, amelyet a Sors kijelölt a számára, amikor átadta neki azt a jogot, hogy gyóntathasson, és megbocsáthassa bárkinek a bűneit, Pétervártól a legkisebb zürjén faluig, a legutolsó koldustól a cárig. Közel áll a néphez, jól ismeri az érdekeit. Így tárgytalanná válnak a népi értelmiség állandó vívódásai, hogy nem ismeri eléggé a népet. Az egyházi értelmiség ugyanis, maga a nép” – írta tanulmányában (4. / 51-52.).

A mi Tildy Zoltánunk még miniszterelnök korában is próbálkozott hasonló gondolatokkal. Jól emlékszem rá, hogy kis falusi iskolánkban a hittan órákon az éppen véget ért háború tanulságairól és a béke áldásáról beszélt nekünk a lelkipásztor. Az egyetlen petróleumlámpa mellett, ugyanott megtartott esti bibliaórákon pedig, amelyeken részt vett a falu apraja-nagyja, az „Ébredés” és „Megtérés” demokratikus tömegmozgalmához való csatlakozásról folyt a szó. Az eredmény mind az ország, mind Tildy személyes sorsának alakulásában, közismert. Ugyanaz egyébként, mint ami a kommunista Rajk László indította népi kollégiumok mozgalmával, vagy Bibó István kezdeményezéseivel történt. Konfirmációnkon utóbbinak az apósa, a nemzeti elkötelezettségéről ismert Ravasz László püspök fogott velünk kezet a Kálvin téri templom Úr asztalánál. Egy idős, megtört ember ujjainak erős szorítását éreztük. De amint a hivatalos indoklás szólt „Egyházunk és az állam között létrejött újabb megegyezés értelmében”, hamarosan bezárták iskolánkat, a Lónyay gimnáziumot.

„Ne higgy, ne félj, ne kérj!”

Írásom végéhez közeledve, ideje azonban, hogy eláruljam a forrást, amelyből ezt a szibériai („rácegres-pusztai”) bölcsességet merítettem. Az Egyéni mérés című kolimai történetben egy elgyengült, s ezért likvidálásra ítélt rabot megkínálja mahorkával az egyik társa. „Dugajev elcsodálkozott – nem voltak barátságban Baranovval. Különben az éhség, a hideg és a kialvatlanság közepette semmiféle barátságot nem lehet kötni, és Dugajev, fiatal kora ellenére, tisztában volt vele, mennyire hamis a mondás, amely szerint a barátság próbája a baj és a szerencsétlenség. Ahhoz, hogy a barátság csakugyan barátság legyen, az kell, hogy a szilárd alapot akkor fektessék le, amikor a körülmények, a mindennapi viszonyok még nem süllyednek olyan végletesen mélyre, amely alatt nem marad az emberben semmi emberi, nincs más, csak bizalmatlanság, harag és hazugság. Dugajev jól eszébe véste az északi szólásmondást, a három fegyencjelszót: ne higgy, ne félj, ne kérj!”[8]

Mint fegyenc, Salamov maga is ennek a stratégiának köszönhette az életét. Ám mint író messze túllépett rajta. Felismerte, hogy a XX. században az emberiségnek nem csak az életkörülményei, a gazdasága és társadalma változott meg, de az emberi személyiség maga is gyökeresen más lett. A sok átverés miatt gyanakvóbb, kiváróbb, ugyanakkor keményebb és ellenállóbb is. Ezért nem talál már rajta fogást sem a nagy orosz, vagy amerikai realizmus, sem a francia egzisztencializmus, de még az annál is agyafúrtabb magyar tudat- és esszéregény sem. A szürrealista és posztmodern díszletek között is, a világ megint a jó öreg hidegháborús időkre és a lágerre kezd hasonlítani, ahogyan a „szocialista világrendszert” neveztük annak idején. Auschwitz után pedig, állítja Theodor Adorno, nem lehet többé verset írni.

Az emberek csalódtak a költőkben és a filozófusokban, a prófétákban meg a politikusokban. Néhány lelkiismeretes mesteremberre és tisztviselőre lenne szükségük inkább. Csakhogy, a mai tempóval, a szép, új, XXI. század eljövetele beletelhet, bizony, akár még újabb száz évbe is. Mi legyen addig? Ennek a sokat emlegetett „átmenetnek” az elviseléséhez elég lesz-e vajon a tévé, vagy be kell vetni majd megint a rohamrendőrséget is? Erről folyik a szóbeszéd most nálunk, a lakótelepen. Mi, értelmiségiek sóhajtozunk csak, és ingadozunk, amint kispolgárokhoz illik. De hát, nem rajtunk fog múlni a dolog úgysem. Lent, a Duna-parton, használt karton dobozokból és nylon zsákokból összeállították már fűzfaággal megerősített sátraikat az aluljárókból kiszorult hajléktalanok. Ők aztán már nem hisznek, nem félnek, és nem kérnek a világon semmit. És nem lehetetlen, hogy kitanul itt közöttük néhány igazán másként gondolkodó is. Az egyik középkorú, agyonmosott göncei ellenére is, feltűnően értelmiségi-gyanús úrnak a reggeli kocogás közben, minden nap felajánlom, hogy kihozok neki néhány meleg holmit. Minden nap visszautasít. Halkan és udvariasan, büszkén és fegyelmezetten. És elgondolkodva kevergeti tovább a rőzsetűzön fővő, illatos kávéját. Könyvei vannak, azt látom. A folyóiratok meg úgysem érdekesek. Leteszem hát mellé a tegnapi újságot, és csalódottan vonszolom tovább a sok hiábavaló futásban elnyűtt, komprádor testemet-lelkemet.

Nem is olyan együgyűek ám ezek a nemzettársaink, mint amilyennek őket, de a fedéllel még mindig rendelkező nemzedéktársaikat is, a fogpaszta reklámok a tévében beállítják! Vannak annyira civilizáltak is. A Dagály és az Elektromos medencéiből a folyóba kieresztett, még langyos vízben tisztálkodnak, és mossák ki a fehérneműjüket. Külön a férfiak, és külön a nők. Hófehér luxushajóikról, zavartan nevetgélve mutogatják egymásnak őket a hazafelé, a maguk XXI. századába tartó nyugati nyugdíjasok. Petőfi Sándor vagy Jevgenyij Jevtusenko bizonyára nagyon bekattanna most, és az egyetemisták élére pattanva, fel is lépne néhány merész követeléssel. „Még kér a nép, most adjatok neki!” Bár nem választották meg képviselőnek, Petőfi be is váltotta aztán a fenyegetést, és harc közben esett el. De a másik, a szovjet liberális költőről ez már nemigen mondható el. Mi pedig már, kis műanyag tálkákban, langyos levessel kínálgatjuk itt a kamera elől többé már el nem rejthetően hosszú sorokban várakozó, bársonyszékről már nem is ábrándozó másként gondolkodókat. Nem lesz haszontalan tehát, ha közlöm még Salamov könyvéből egy másik őrnagy történetét, befejezésül. Pugacsov őrnagy utolsó csatája.

Petőfivel ellentétben, ez az őrnagy kiválóan képzett, profi katona volt. Arra, persze, nem lehet senkit sem kiképezni, hogy sikeres öngyilkosságot kövessen el, ha eszméletlen állapotban esik fogságba. Már pedig, ez volt akkoriban az elvárás. Német hadifogolyként, Pugacsov visszautasította mindenesetre, hogy beszervezzék a vlaszovista hadseregbe, sőt, amikor közelebb került a front, meg is szökött a táborból. De aztán, immár az NKVD foglyaként, sok más társával együtt, hamarosan egy Szibéria felé vánszorgó marhavagonban találta magát. A táborba érve, profi felderítőként, pontosan fel tudta mérni a helyzetet: a munkakörülmények olyanok, hogy egy-egy turnust csupán egyetlen télen tudnak használni. Utána, az életben maradt roncsokat más-más táborokba szétosztva, hagyják szépen elpusztulni. A rövid nyarat arra használta fel tehát, hogy kultúrfelelősként szerzett tapasztalatait és kapcsolatait kamatoztatva megismerjen, kiválasszon és felkészítsen egy, a szökés minden kockázatát vállaló kis csapatot.

A kitörés bravúrosan sikerült. De a parancsnokság nagy erőket vont össze, és a tajgában körülzárták őket. Az őrnagy is súlyosan megsebesült. De azért még biztosítani tudta az életben maradottak tovább menekülését. Aztán leült egy száraz mohacsomóra. „Végiggondolta az életét, ezt a nehéz férfiéletet, amely itt fog véget érni a tajgai medvecsapáson. […] Eszébe jutott az iskolai tanítónője, Marija Ivanovna, aki kopott, fekete bársonybevonatú vattakabátkában járt. […] A legbecsesebbek ők voltak, tizenegyen, az elesett társak. […] A többiek közül, akikkel életében találkozott, senkinek nem jutott osztályrészül annyi csalódás, árulás, hazugság, mint ezeknek. […] Mégis találtak magukban annyi erőt, hogy higgyenek neki, […] és kinyújtsák kezüket a szabadság felé. És harcban essenek el.”[9]

Hiába, nem lehet büntetlenül tanító vagy kultúrfelelős az ember, és nem kölcsönözgethet Tolsztojt meg Csehovot a fegyenceknek! Pugacsov azonban nemcsak humanista, de profi katona is volt. Ezért mindent újra végiggondolt, és elégedetten bólintott. Mindenki hibátlanul hajtotta végre a feladatát. Aztán fejbe lőtte magát, ezúttal már teljes sikerrel.

Közvetlenül a csata befejezése után mindig nagyon nehéz megmondani, hogy ki is győzött tulajdonképpen. De mindig vannak azért árulkodó jelek, reakciók. Miközben bemosakszik a sebesült fejvadászok ellátásához, a kórház fősebésze így pirongatja az elfogó osztag parancsnokát: „Miért nem hívott pár repülőgépet? – kérdezte, miközben rágyújtott. – Két-három századot, hogy bombázzák, csak bombázzák őket… Vagy miért nem dobatott mindjárt atombombát rájuk?” Alighanem, nagyon elege van már neki is az egészből. De azért megpróbálja megmenteni még néhány ember életét. Kérdés, hogy lehetne-e még valami többet tenni? És hogy, mi lenne az igazán humanista megoldás?

 

Peterdi Nagy László

 

[1] Varlam Salamov: Manyifeszt o „novoj proze”. Voproszi lityeraturi, 1989/5. szám.

[2] A magyar szociáldemokrácia és a XXI. század kihívása. Az MSZP Szociáldemokrata Alapértékek Bizottságának vitaanyaga. 23. old.

[3] Koltai Tamás: Miért gyáva a magyar színház. Élet és Irodalom, 2009. január 16. 17. old.

[4] Nyikolaj Bergyajev: Novoje szrednyevekovje. Moszkva. Fenyiksz. 1990. 24. old.

[5] Guy Duancey: Összeomlás után. Göncöl Kiadó. 1996. 46, 47. old.

 

[6] Kulin Ferenc: A romantikus attitűd. A Poszt↔Modern Mérlegen. 1990-2010. Előadás a Polgárok Házában 2010. októberében megtartott konferencián.

 

[7] Ld. bővebben: URL: http//www.russ.ru/politics/20020128-tzvet.html

[8] Varlam Salamov: Szentencia. Európa. 20015. 99. old. Fordította Soproni András.

[9] Varlam Salamov: Szentencia. Európa. 2005. 139. old. Fordította Soproni András.

Érdekes volt a cikk? Ossza meg!

Szóljon hozzá