Magányos ország. A politikai élet megújulásáért

Mindenki a maga szemszögéből nézi, és sajátos, mással össze nem cserélhető élethelyzetének alapján értékeli az eseményeket. Így van ez a múltunkkal, s még inkább a hozzánk közelebb lévő, ezért az állásfoglalásainkat fokozottan a szubjektivitás irányába terelő történésekkel. Az sem mindegy, hogy részesei, netán főszereplői vagyunk egy-egy reflektorfénybe került, közérdeklődésre is számot tartó helyzetnek, avagy pusztán a „nézőtér” egyik szegletében kucorgunk a nekünk kiutalt, rogyadozó széken, és kényelmetlenségünk határt szab a színpadon zajló cselekményre fordított figyelemnek.

A politika világában való eligazodásunkhoz, helyzetértékelésünk kellő megalapozottságához hozzátartozna, hogy benézhessünk a színfalak mögé, ami olykor fontosabb támpontot nyújthatna annál, mint amit a nyilvánosságnak szánt előadás sulykolt mondanivalója közöl, amit a szerzők és rendezők üzenni akarnak a nagyérdeműnek mondott, de valójában félrevezethetőnek gondolt közvéleménynek. Hiszen itt, a politika területén gyakori a valós indítékok elrejtése, amelyeknek ismerete nélkül nehézségekbe ütközik a helyes ítéletalkotás. Az ítélet viszont mégis megszületik, hiszen a társadalom nem mondhat le a sorsát befolyásoló események eszerint tévedésektől sem mentes értékeléséről.

Így aztán – ahogy Szókratész tanítja – a tehetetlen sokaság, a tömeg, amely önmagától semmit sem tud tenni, hol jó, hol rossz irányba fordul, aszerint, hogy milyen egyének befolyása alá kerül. De hivatkozhatunk Platón „Állam”-ának híres barlang-hasonlatára is, nem az ideák világának visszacsempészése érdekében, hanem a valós indítékait elrejteni szándékozó politika szemfényvesztő magatartását érzékeltetve: a körülményeinek láncán foglyul ejtett állampolgár a maga hiedelmeinek barlangfalán csak az árnyjátékot látja, a háta mögött zajló események bizonytalan vetületét.

De lehet az ókori szerzőknél újabbakat is idézni. Francis Bacon a „Novum organon”-jában az „idolumokról”, a barlang ködképeiről értekezett, amit modern kifejezéssel élve ideológiai beszűkültségnek nevezhetnénk. Ő azonban nem az ideáktól különböző tapasztalati világ szegényességére, hanem az ismeretszerzés belső határaira hívta fel a figyelmet. S habár a felvilágosodás korát a tekintélyelvű hagyományok barlangjából való szabadulásként és a napfényes igazság felfedezéseként ünnepeljük, nem szabad elfeledkeznünk arról sem, hogy miközben a politika váltig bizonygatja a nép iránti feltétlen elkötelezettségét és a demokrácia iránti lankadatlan hűségét, minduntalan visszatart valamit – és nem is keveset – eredeti szándékait és céljait illetően.

Sokszor eszünkbe juthat mindez, amikor a negyedszázaddal ezelőtti rendszerváltás szereplőinek a közmédiában elhangzó visszaemlékezéseit hallgatjuk. Merthogy kevés használható támpontot nyújtanak a kezdetek – jelenünkre és belátható jövőnkre vonatkoztatható – következményeinek megértéséhez. Inkább csak egy családi fotóalbum lapozgatásához hasonlítható élményt nyújtanak, amely műfaji sajátosságánál fogva legfeljebb apró betűs lábjegyzete lehetne a rendszerváltás történetének. Pedig egy folyamat kezdete számtalanszor meghatározza, de legalábbis befolyásolja a rákövetkező eseményeket.

Keresztény-nemzeti kormányzat?

Vajon nem a rendszerváltás időszakában lelhetők fel azok a hajszálgyökerek, amelyek a Fidesz-kormányzat demokráciánk leépítésének és a politikai hatalommal való visszaélésének fügefaleveléül szolgáló keresztény-nemzeti jelszavaihoz vezetnek – elrejtve az eredeti szándék gátlástalanságát? Minden olyan ügyet szaporán titkosítva, amelyek felfedhetnék az elkendőzött valóságot. Miért éppen ezek a történelmi hagyományainkból származó jelszavak lettek felhasználva arra, hogy egy minden keresztény értéket nélkülöző és a nemzeti érdeket szűk körű önzésre váltó magatartás igazolását szolgálják?

Nincs mód arra, hogy az egymásba szőtt és tudatosan összegubancolt szálakat egyenként kibogozzuk, csak néhányat szabadíthatunk ki az összehányt szénaboglyából. Hangsúlyosan azt, hogy a kereszténység és nemzettudat történelmi hagyományainkból származó társítása egyrészt a múltban visszaélésekre is alkalmat adott – gondoljunk csak az ún. „keresztény kurzus” évtizedeire! –, másrészt a rendszerváltáskor a fogalompár egymást gazdagító eszmetörténeti folyamata már jó ideje megszakadt, ezért az újonnan alakuló politikai elitnek nem állt rendelkezésére egy tisztázott és a társadalmi változásokhoz alkalmazható fogalomkészlet. Ennek ellenére mind a kereszténységre, mind pedig a nemzetre való hivatkozás belekerült a rendszerváltást előkészítő diskurzusba, majd pedig az első szabadon választott parlamentben helyet foglaló pártok retorikájába is.

Természetesen más értelemben használta a kormányra került jobboldal, mint a balliberális ellenzék. De nem is ebben, az ugyancsak hagyományosnak tekinthető különbözőségben rejlett a hiba, hanem – mindkét részről – a tévedésektől terhelt értelmezésben. A jobboldalnak a nemzet-tudat megerősítésére szánt eszméi a saját körein belül is ellentmondásosan jelentkeztek – s itt hivatkozhatunk a régi-új nemzeti címer parlamenti vitájára, amelynek során a törésvonalak már kirajzolódtak, de csak később, a MIÉP-nek az MDF-ből történő kiválásával lettek nyilvánvalóvá.

A jobboldal a keresztény közélet felelevenítése során elfelejtkezett Barankovics Istvánnak, a Demokrata Néppárt főtitkárának útmutatásáról, mely szerint a második világháborút megelőző keresztény-keresztyén mozgalmak közül egyedül csak a Giesswein Sándor nevével fémjelzett keresztény-szociális irányvonal a folytatható, az egyéb, hasonló pártok és politikai mozgalmak felfogásán túlhaladt az idő. Így aztán elavult eszmei elemek is belekeveredtek a rendszerváltáskor formálódó jobboldal közéleti kereszténységet szorgalmazó koncepcióiba.

A balliberális ellenzék kereszténység-értelmezése ugyancsak sajátos formát öltött. Ezzel kapcsolatban nem annyira a szocialisták, hanem a velük együttműködő liberális párt magatartására gondolhatunk, amely azonban nem volt következmények nélkül a szociáldemokrácia elveitől is egyre távolodó baloldalra sem.

A kádári konszolidáció utolsó évtizedében a marxisták és keresztények, hívők és nem-hívők között kialakult dialógus – annak ellenére, hogy egyenlőtlen feltételek mellett zajlott – a különböző világnézetek egymás iránti előítéletes idegenkedését igyekezett eloszlatni, amit azonban a rendszerváltáskor fellépő liberális politikusok elutasítottak. Demokrácia-értelmezésükben a kereszténység idegen, sőt, ellenséges elemként szerepelt, amelyet az általuk propagált világnézeti semlegesség jegyében ki kell szorítani egy megújulást akaró társadalom korszerű közéletéből.

Ugyancsak az eszmei zűrzavart növelte, hogy a hazai liberálisok javarésze a politikai ellenfeleikkel szemben – a terítékre került ügyek tematikájától függetlenül – megsemmisítő érvként használta az antiszemitizmus, az irredentizmus és a rasszizmus megbélyegző fogalmait. A meggyőzés helyett a vitapartner lejáratásának szándékával. A jobboldal és kevés kivétellel minden odatartozó politikus személy szerint is a szélsőségesség gyanújába került. Ami nemcsak a közvélemény politikai értékítéletének elbizonytalanodásához vezetett, de a lesújtó kritikával illetett pártokban is zavart és riadalmat keltett. És a megzavarodottság okán olykor valóban szélsőséges eszméket felhasználva „kurucos virtussal” vágtak vissza.

Pedig a rendszerváltást követő időkben, ha a liberalizmusnak egy toleránsabb változata jutott volna szóhoz a magyar politikai életben, akkor még valószínűleg idejekorán le lehetett volna csendesíteni a kétségtelenül a szélsőségesség veszélyét hordozó megnyilvánulásokat. Amelyek a szocialista internacionalizmus évtizedei alatt korlátok közé szorított nemzettudat elementáris erejű kitörése következtében a kelleténél több, oda nem tartozó hordalékot is a felszínre hoztak, úgyannyira, hogy az eredeti, a jogos szándék ki sem látszott alóla.

A liberális politikusok megbélyegző szavai az indokolatlanul gyakori használat miatt idővel elvesztették az erejüket. És maga a liberalizmus is lehanyatlott. Noha napjainkban, amikor főként a Jobbik révén egyre nagyobb teret nyernek a szélsőséges megnyilatkozások, szükség volna egy józan, kiegyensúlyozott liberális eszmeiségre, amely nélkül – bármit is mondjanak az illiberális demokrácia szószólói – nincs és nem is lehet semmiféle demokrácia.

Jelen helyzetünket azzal a közismert történettel lehet jellemezni, amely a falusiakat oktalanul riogató juhászról szól, aki nyáját őrző unalmában többször elhitette, hogy farkas kerülgeti a jószágot, és jót nevetett, amikor az emberek kaszát-kapát ragadva kirohantak a házaikból, hogy elkergessék a fenevadat. Persze a farkas nem volt sehol. De amikor jött, már senki sem hitt a tréfacsinálás hírébe keveredett juhász kétségbeesett kiáltozásának. Mert a félelmet keltő, veszélyt jelző szavakkal sohasem szabad felelőtlenül visszaélni. Az „ordas eszmék” emlegetésével a legkevésbé. Ha komoly mondanivalónk van, akkor Kierkegaard példázata szerint, le kell vetnünk a bohócruhát.

Mindezeknek az elkövetett hibáknak van egy másik, a szélsőséges eszméknek helyet biztosító következménye is. A Jobbik ott találta meg a maga vadászterületét és a közvélemény el nem hanyagolható részében a fogódzópontokat, ahol a többi politikai párt fölöslegesnek hitte a maga jelenlétét; azt vette birtokba, amit a többiek – mint számukra érdektelent – üresen hagytak. A liberálisok jobbára csak a saját hagyományaik távlatában voltak képesek gondolkodni a magyar történelemről, ahogy a szocialisták sem tudtak korábbra visszamenni, mint a hazai munkásmozgalom – egyébként ugyancsak tiszteletre méltó – történetéig. A magyarság-tudat ennél mélyebben gyökerező eredetét illetően csak késedelmes és szűkszavú reflexióra futotta: a legutóbbi parlamenti választások előtt került be a liberális párt nevébe a „magyar” jelző és a szocialistáknak az elmúlt év folyamán jutott az eszébe, hogy alapszabályukba foglalják a nemzeti elkötelezettség gondolatát.

Mesterek és tanítványok

A Fidesz-kormányzatnak ezért is könnyű prédája a balliberális ellenzék: mindig rájuk lehet fogni a nemzet-idegenséget, súlyosabb esetben a nemzet-ellenességet. Az antiszemitizmus, rasszizmus és irredentizmus éles fegyverei már a feledés porában hevernek, viszont a csatatér ismét benépesül, most már a nemzet ellenségeit legyőzni akaró – végvári kapitány vezérelte – seregekkel. S ebben azért van valami, ami a Fidesznek a liberalizmus kíméletlen változatát meghonosító előéletére emlékeztet.

Nem a tartalom, a módszer mutat kísérteties hasonlóságot. Ezért sem értek egyet azokkal az elemzőkkel, akik a Fidesz megváltozásáról beszélnek. Az eszmei tartalom valóban változott, de ennek a jelentősége abban a pillanatban elenyészik, amikor a vallott elvek tartalmától független, vagy azokkal ellentétes értelmű, kérlelhetetlen módszerek lépnek működésbe. A Fidesz esetében az eszmeiség – a kezdeti időkben ugyanúgy, mint most – tartalmi jellemzőitől függetlenül nem egyéb, mint a hatalom megszerzésének eszköze. Minden vallott és tagadott érték jelentőségét messze fölülmúlva érvényesül politikájukban a nietzschei hatalom akarása. Amire persze megint ott a felmentést adó kérdés, hogy mi egyébről is szólhat a politika, ha nem a hatalom megszerzéséről? Ámde a demokráciát döntő módon éppen az különbözteti meg a diktatúra hatalom-felfogásától, hogy a kormányra kerülés feltételeit megszabja. Ezért nevezheti Jürgen Habermas a politikát „akarat-képzés”-nek és mondhatja Hannah Arendt, hogy a demokráciában a hatalom a közös cselekvés feltétele.

A Fidesz a rossz példák követésében nem ismer eszmei-elvi korlátokat. Éppen azért követi válogatás nélkül a rossz példákat, mert hatalomgyakorlását sem kívánja a demokrácia szabályaihoz igazítani.

Ők maguk sem nagyon tagadják, hogy a második ciklusban kormányzó szocialisták példáján okulva fogtak hozzá pártjuk anyagi-gazdasági hátterének kiépítéséhez, amelynek minden korábbiakat felülmúló gátlástalanságát tapasztalhatjuk napjainkban is. S vajon nem érhető-e tetten az érvrendszer azonossága – amikor a határon túli magyarok állampolgárságáról szóló népszavazással szemben a szocialista kormánypolitikusok úgy érveltek, hogy ennek elfogadása esetén román vendégmunkások fogják ellepni az országot, és kiszorítják a helybelieket a munkahelyekről – azzal, amit a Fidesz-kormány propagandája sulykol, hogy a bevándorlók a magyar munkahelyeket veszélyeztetik?

A Fidesz magatartásváltozásán kesergő elemzők hasonló hibába esnek, mint a megváltozást lelkesen ünneplő szimpatizánsok: az elveknek meghatározó szerepet tulajdonítanak. A változáson sajnálkozók véleményükkel elárulják azt a máig dédelgetett téveszmét, hogy a liberalizmus szellemiségével való visszaélés bocsánatos bűnnek tekinthető. A Fidesz megváltozásának örvendezők vajon nem ugyanezt teszik, amikor a nemzetre és a kereszténységre hivatkozó kormánynak mindent megbocsátanak, sőt, korrupció-gyanús üzelmeit, a szociális igazságosság mellőzését, a demokrácia leépítését fényes győzelemként tartják számon? S ez még akkor is így van, ha a Fidesz politikájában a szimpatizánsai által utált SZDSZ-nek az elképzelése konkretizálódik. Vajon nem az SZDSZ ötlete volt a neoliberális gazdaságpolitikán alapuló egykulcsos adó, amit a szocialisták sem akartak, és felmerülésekor a jobboldal is egységesen elvetett? Ezt azonban a Fidesz-kormányzat szemrebbenés nélkül bevezette, és szociálisnak, családbarátnak hirdetett kedvezményeivel – gondoljunk itt akár a legújabbra, a CSOK-ra – ugyanazt a tehetős réteget preferálja, amelynek érdekében az egykulcsos adó is megszületett.

Nem történt itt semmi rendkívüli, csak a szokásos: a kiöregedő mestereken túltettek az ifjú tanítványok.

A mandátum-szerzés bűvöletében

Politikai életünk alapkérdésre, amit mindenki föltesz, de senki sem tud meggyőzően megválaszolni: Vajon leváltható-e a jelenlegi kormányzat? Válaszkísérletek természetesen vannak. Akadnak, akik a balliberális ellenzék összefogását szorgalmazzák, s ha ez kevés – márpedig a statisztikai adatokat számai alapján igencsak az –, akkor a civil mozgalmak tüntetéseken megmutatkozó erejét is hozzáveszik. Holott a civil társadalom akciói a pártpolitika egészének elégtelenségét üzenik. A társadalom akkor mutat demonstratív aktivitást, amikor azt tapasztalja, hogy a politika már csak önmagával törődik, a saját megszerzett közéleti szerepének, több vagy kevesebb befolyásának megtartása foglalkoztatja; a legrosszabb esetben életben maradásának feltételeire, a (számára) legjobb esetben hatalmának, befolyásának kiterjesztésére összpontosítja a figyelmét. S ebben osztoznak egymással a kormányon lévő pártok az ellenzékben lévőkkel. Pusztán az eltérő erőviszonyok alapján lehet különbséget tenni a kedvező vagy a másik félhez viszonyított kedvezőtlen állapot között. A közérdekre való hivatkozás természetesen a legönzőbb szándékok érvényre juttatása során sem hiányzik.

Noha a civil demonstrációik a balliberális ellenzékhez hasonlóan a kormány leváltását követelik, azt ők maguk se tudják, hogy a feltételezett siker esetén ki jutna vagy kinek kellene hatalomra jutnia. A bizonytalanság viszont reménnyel tölti el a balliberális politikusokat, mert ha a bársonyszékek üresek lesznek, mégis inkább ők, a tapasztaltak huppanhatnának bele és nem a felkészületlen civilek. Minél önérzetesebben tiltakoznak a feltételezés ellen, hogy a civilek hátán akarnak visszakerülni a hatalomba, annál biztosabban tudhatjuk, hogy semmit sem szeretnének ennél jobban. Arra viszont semmilyen készséget sem mutatnak – ami a politikának az események jelenlegi fázisában fontos feladata lenne –, hogy a civil társadalom alkalmanként megnyilvánuló elégedetlenségét kormányváltó erővé integrálják. Ezért a kormányváltás elszánt akarata illuzórikus formát ölt.

Hogy a balliberális ellenzék mégis kormányváltást hirdet, annak nem látom egyéb okát, mint hogy a velük rokonszenvező választók aktivitását ébren akarják tartani, ami a kisebb-nagyobb balliberális pártok ismételt mandátumhoz jutását eredményezheti – vagyis az ő sorsukra befolyással lehet, de az országéra semmiképpen.

A törekvés érthető, menthető is, hiszen sanyarú helyzetükben mi mást tehetnének: próbálják megóvni-megőrizni azt a keveset, ami még a számukra megmaradt. A civil mozgalmak emlegetése pedig egyébiránt is árulkodó, hiszen azok virulenciája nem az ellenzéktől, hanem a Fidesz-kormány hibáinak nagyságrendjétől függ. Mint ahogy a balliberális ellenzék remélt megerősödésének feltétele sem saját magukban, hanem ugyancsak politikai ellenfeleikben keresendő. Ezért következtetéseinkben ezen az úton sem juthatunk tovább. Vagy még addig sem, hiszen a kormányzat minden elképzelést felülmúló visszaélései sem eredményeztek növekedést a balliberális táborban. Mert a vándorszavazók – ahogy a többpárti rendszerekben általában – elfogynak, pontosabban a vándorút lerövidül: a saját oldalukon belül váltanak pártot, s ha végképp kiábrándultak, akkor sem mennek át a jobb- és a baloldal közötti – a magyar viszonyokat kiváltképp jellemző – aknamezőn, legfeljebb a választásokon passzívak számát gyarapítják.

Mindezek alapján mégsem a balliberális politikai elitet kell sajnálnunk, hanem a tekintélyuralmi rendszertől egyre jobban fenyegetett országot, amely – nemcsak a saját, hanem a nemzet sorsára is hatást gyakorolni képes – ellenzék nélkül magára maradt. A második világháborút követően európai normákhoz mérendő fejlődésünkben elvesztegetett évtizedeket hagytunk magunk után, és a rendszerváltás negyedszázada sem a felzárkózásunkat eredményezte, hanem autokratikus hatalomgyakorláshoz és tragikus mértékű elszegényedéshez vezetett. Olyan állapothoz, amely több mint félmillió honfitársunkat arra késztette, hogy külföldön keresse a boldogulást.

Ahová eljutottunk, azért nem csak és kizárólag a Fidesz a felelős. Benne voltak ebben a jobboldali pártok is. Mindazok, amelyek vállalták vagy vállalják a Fidesszel az együttműködést. Legfőképpen az MDF, amelynek egykori politikusa napjainkban panaszáradatot zúdított korábbi koalíciós partnerére, mondván, hogy közös kormányzásuk során volt módjuk megtapasztalni a demokráciát semmibe vevő magatartását; csak arra nem kapunk választ, hogy az elviselhetetlen együttkormányzás után miért kötöttek ismét választási szövetséget a Fidesszel. Amiről a cikkíró hallgat, azt azért lehet tudni: a biztos parlamenti mandátumokért, és persze a koalíciós kormányzás folytatásának az érdekében, ami eszerint azért mégsem lehetett annyira tűrhetetlen és kiábrándító.

Valami hasonló történik most is, ezúttal a balliberális ellenzék körében. Mivel kormányváltásra képes megerősödésről esetükben nem lehet szó, marad a szerényebb, a még elérhető cél: a parlamenti mandátum megszerzése. S ez annál is inkább kevés, mert ellenzéki szerepüket sem tudják maradéktalanul betölteni. Hiszen azt semmiképpen sem kérhetik számon a Fidesztől, amit korábbi kormányzásuk alatt megtehettek volna, de ők sem tettek meg. Ilyenkor – s ez a kelleténél gyakrabban fordul elő – a kritika visszahull a fejükre. A Fidesz-propaganda pedig gondoskodik arról, hogy a balliberális kormányok ténylegesen elkövetett hibái és mulasztásai fonalára felfűzze a rosszhiszeműség táplálta irreális feltételezéseket is.

A strukturális bűn

A történetfilozófiai kérdésekkel foglalkozó Walter Benjamin meggyőzően beszél a sorsról, mint az élők „bűn-összefüggéséről”. Hasonló értelemben fogalmaz II. János Pál pápa a „Sollicitudo rei socialis” kezdetű enciklikájában, amikor a „strukturális bűn” kifejezést használja. Az eszmetörténet két távoli forrásvidékéről származó gondolat összecseng egymással. Mondanivalójukat a következőképpen lehetne összefoglalni:

A múltban, különösképpen a történelem nyilvánossága előtt zajló közéletben elkövetett hibák és bűnök megbocsájthatóak ugyan és el is felejthetőek, de következményeikben, utóhatásaikban akkor is velünk maradnak, ha az eredeti cselekedetet már betemette a múló idő. Az elkövetett vétség utóéletének következményei mindaddig burjánzanak, amíg az nem kerül az igazságot vagy az igazságosságot számon kérő lelkiismeret ítélőszéke elé, mert csak ezzel leszünk képesek úrrá lenni rajta. S ha nem tudunk úrrá lenni, akkor előbb-utóbb óhatatlanul a szolgálatába szegődünk. Mígnem a bűn beleépül az általunk kialakított rendszer struktúrájába.

Nem véletlenül hivatkozunk ezekre az elvontnak látszó filozófiai fejtegetésekre. Gondoljunk csak az elmúlt év egyik igen tanulságos parlamenti vitájára, amelynek során a kormány és az ellenzék kölcsönösen korrupcióval vádolta egymást. A balliberális ellenzék elismerte, hogy az ő kormányzati ideje alatt is volt korrupció, de a Fidesz-kormányzat idején ez rendszerszerűvé növekedett. Ennek az önmagában véve igaz kijelentésnek éppen az a hibája, hogy csak önmagában véve igaz. Figyelmen kívül hagyja azt a – Walter Benjamin szavával élve – sorsszerű következményt, hogy a vétség, ezúttal a korrupció, ha egyszer elkezdődik, és nincs megfelelően szankcionálva, akkor zavartalanul folytatódik, volumenében növekszik, számában szaporodik, majd a rendszer struktúrájába is beépül.

Arról sem szabad elfeledkeznünk, hogy a strukturális bűn következményeitől a civil szféra sem mentes. A megosztottság ott is jelen van. A szakszervezetek világában kiváltképp. Ezeket a szervezetek nem is lehet minden további nélkül a civil társadalomhoz sorolni, mert átpolitizálódtak, és többségükben alighanem inkább a Fideszhez és nem a balliberális ellenzékhez húznak.

De van a civil társadalom megosztottságának egyéb eklatáns példája is. Tekintsük át az interneten megjelenő kommentelők, kiemelt hozzászólók indulatoktól izzó véleménynyilvánításait! A fölmerült kérdések érdemi megvitatása helyett a különböző pártállású kommentek ultima ratio-ja, hogy vitapartnerüket lekommunistázzák vagy lefasisztázzák. Ilyen körülmények között kinek is jutna eszébe Voltaire-nek a véleménynyilvánítás szabadságáról szóló híres mondását idézni? Hiszen éppen az nem érvényesül, ami ennek a szabadságjognak a veleje – s erre a korábbi amerikai elnökválasztások tanácsadója, Walter Lippmann hívta fel a figyelmet –, hogy a minél szélesebb körű párbeszéd közelebb juttat az igazsághoz.

Ki kell lépnünk a végletes megosztottságból, mert az ellenségkép-gyártás csak a Fidesznek és a Jobbiknak kedvez. És át kell lépni a jobb- és a baloldal közti demarkációs vonalat, mert csak ez képes tudatosítani, hogy esetünkben nem a demokráciákra jellemző pártpolitikai pluralizmusból származó különbségeken van a hangsúly, hanem a demokrácia mibenlétén, amit egy kiépülő tekintélyuralmi rendszerrel szemben kell – pártállástól függetlenül – képviselni. Ezért az a meggyőződésem, hogy csak egy új, az európai normákhoz igazodó és a balliberális ellenzékkel is érdemi párbeszédet folytató jobboldali párt jelentene reális alternatívát a Fidesz–Jobbik által kisajátított keresztény-nemzeti eszmerendszerre épülő politikával szemben. Egy ilyen formáció párbeszédkészsége enyhíthetné a megosztottságot, és lehetőséget teremthetne arra, hogy a keresztény-nemzeti eszmekörrel való visszaélés lelepleződjön. Mert nem a jelenlegi kormányzat egyes intézkedéseinek, vagy ezek csokorba gyűjtött összességének bírálata juttat el kívánt végeredményhez, hanem annak az ideológiai háttérnek a hathatós cáfolata, amely eleddig menlevelet adott minden, a Fidesz hatalomgyakorlása során elkövetett visszaélésnek.

Azt kell világosan látni, hogy a törvénytelenségek, a demokrácia alapértékeit sértő intézkedések, valamint a közérdeket privatizáló, korrupció-gyanús klientúra visszaélései, amelyek a kormánybuktatáshoz bőven elegendő muníciót szolgáltatnak, nálunk azért nem tudnak eljuttatni az ésszerűen elvárható végkifejlethez, mert a keresztény-nemzeti értékekre hivatkozó ideológia a mindennapok konkrét történéseinél magasabb dimenzióba helyezni a hatalomgyakorlás centrumát. Nem véletlen, hogy a migrációval kapcsolatos – a keresztény Európa megvédésére és a nemzet érdekére hivatkozó – kormánypropaganda teremtett lehetőséget arra, hogy a Fidesz-bázis visszaerősödjön. Ne legyen senkinek sem kétsége afelől, hogy ugyanez a jövőben is bármikor lejátszódhat, a társadalom figyelemelterelése és az elégedetlenség hangjainak lecsendesítése érdekében.

Ugyanakkor tudatában vagyok annak, hogy egy új jobboldali párt ez idő szerint még az egyéb feltételeknél is nagyobb illúzió. Mert a balliberális pártok gyengék ugyan, de léteznek, és a civil mozgalmak politikai kiforratlanságuk ellenére jelentősek. Az általam javasolt jobboldali pártnak azonban még a nyomai se láthatóak. De éppen azért kellett mégis felvetnem, mert e nélkül a közéletünkben már működő erőfeszítések sem képesek ellensúlyozni a kormány előre menekülési stratégiáját, amely eleddig biztosította a felelősség elhárítását, és a visszaélések következményeitől független, zavartalanul növekvő hatalomgyakorlást.

Giczy György

A szerző teológus, a KDNP egykori elnöke

Érdekes volt a cikk? Ossza meg!

Szóljon hozzá