Miért nem a baloldal erősödik meg?

Alapvető jelentőségű politikai gazdaságtani munkát jelentetett meg Wolfgang Streeck 2014-ben, „Buying Time” címmel a Verso Books kiadónál. Az ismert német gazdaságszociológus a lengyel Michal Kalecki munkásságából indul ki. (Kalecki John Maynard Keynest is megelőzve fogalmazta meg a később keynesiánus gazdaságfilozófiaként ismert elgondolásokat, ám vesztére lengyelül.) A lengyel mester a második világháború utáni jóléti államokat elemezve megjósolta a hetvenes évek földrengésszerű transzformációját a kapitalizmus lényegi működésében. A jóléti állami teljes foglalkoztatásának köszönhetően véleménye szerint a munkások szabadon válogathatnak a munkahelyek között, és erős érdekérvényesítő pozíciójukból adódóan egyre magasabbra srófolhatják a béreket. Ez természetesen csökkenti a megtermelt hozzáadott értékből a profit arányát[1], hacsak a cégek árakat nem emelnek. Ez utóbbi viszont inflációt gerjeszt. A tőketulajdonosok viszont előbb-utóbb fellázadnak a számukra kedvezőtlen[2] jóléti kapitalizmus ellen.

Kalecki jóslata meglehetősen pontosan bekövetkezett. A nagyvállalati szektor által finanszírozott think tankek és média a hetvenes-nyolcvanas évek fordulójától következő években sikerrel tette az inflációt a gazdaságpolitika célpontjává. A kormányzatok növekedési célkitűzéseitől és a demokratikus ellenőrzéstől függetlenített jegybankok magas kamatokkal az infláció leküzdését tették meg prioritásuknak, ami viszont durván visszafogta a növekedést. A költségvetési politikában a legmagasabb SZJA kulcsok és a társasági nyereségadó csökkentése hatalmas lyukakat ütött a költségvetéseken. Ezzel párhuzamosan rohamos ütemben megkezdődött a pénzügyi rendszer és a tágabb gazdaság deregulációja, a szakszervezeti és munkapiaci jogosítványok folyamatos kurtítása.

Eladósodás és pénzügyi hatalomátvétel

A hatalmas költségvetési hiányokat azonban valahonnan finanszírozni kellett. Streeck szerint míg a második világháború utáni jóléti korszakban az alacsony államadósság mellett a kormányzati kiadásokat az adók finanszírozták, addig a nyolcvanas években az adócsökkentések okozta költségvetési lyukakat a neoliberális kormányzatok az adósságállomány folyamatos növelésével voltak csak képesek betömni.

A felfokozott eladósodásnak azonban alapvető politikai következményei voltak. Az államkötvény-piacok hitelezői világszerte érdemi érdekérvényesítő pozícióba kerültek. A nekik nem tetsző gazdaságpolitikai lépéseket ugyanis kvázi előre megvétózhatják azon keresztül, hogy magasabb kamatokat kérnek a hólabdaszerűen duzzadó adósság újrafinanszírozásáért. Hogy mik is a „piacnak” nem tetsző lépések, annak értelmezésére jelentős média és think tank iparágak épültek ki, szinte mindig magának a nagyvállalati szektor és az oligarchák tulajdonában illetve finanszírozásában. Ezek az „üzleti lapok” és „szakértők” a proszociális, keynesiánus, beruházó, fenntartható, erőforrásokat terítő intézkedéseket felelőtlenként jelenítik meg, a megszorításokat, a kiadások és adók csökkentését, a deregulációt pedig felelősként.  Ebben a reprezentációban „a piac objektív, következetes és elfogulatlan”, a politikus pedig „demagóg, populista”. Extrém esetekben a befektetők még azt is megakadályozhatják, hogy egy ország csődöt jelentsen, ahogy azt Argentína kívánta tenni. Vagy éppenséggel elérhetik, hogy kiszárítsák egy ország bankrendszerét, ha annak választói keynesiánus, beruházó politikával kívánják felváltani a megszorításokat, ahogy azt a görögök tették 2015-ben[3]. A pénzügyi közösség tehát Streeck szerint a politika „második megbízójává” változik, amelyik azonban a valóságban erőteljesebb, mint a választópolgárok.

A fejlődés illúziója

A hólabdaszerűen adósságot generáló deficitfinanszírozás az állami kiadások megvágásával együtt pár évtizedre képes volt a kapitalizmus működőképességének látszólagos fenntartására. Visszaemelte a profitot a munkabérek kárára, megtizedelte a foglalkoztatottak érdekérvényesítő képességét, és még valamifajta lassú növekedést is képes volt produkálni, még ha a megelőző jóléti korszakhoz képest jóval alacsonyabbat is. A csökkenő vagy stagnáló bérek természetesen újabb problémát jelentettek: nem volt megfelelő fizetőképes kereslet. Erre azonban a neoliberális kapitalizmus ismét csak az adósságállomány elszabadulásával reagált. A hitelkártyák bevezetése, a jelzáloghitelezés és a háztartások felé történő számtalan hitelforma lehetővé tette, hogy a nem megfelelő jövedelemmel rendelkezők is fogyasszanak, keresletet képezzenek. A pénzügyi rendszer és a vállalati szektor adósságállománya szintén elszállt a legtöbb helyen. Streeck itt a brit gazdaságszociológust, Colin Crouchot idézi, aki ironikusan „privatizált keynesiánizmusnak” nevezi ezt a jelenséget.  Mindez a fejlődés illúzióját adta az alsóbb osztályoknak. A valóságban azonban ez csak egy önbecsapás volt. Az utóbbi években tele van a nemzetközi sajtó azzal, hogy a nyugati társadalmak első kétharmadának jövedelmei hogyan stagnáltak vagy csökkentek, miközben egy nagyon szűk globális elit szupergazdaggá vált. Az állami és magán adósságállomány pedig közben egyre csak dagadt, dagadt.

A 2008 utáni válság azonban összetörte ezt a neoliberális álomvilágot. A kormányzatok Amerikában is és Európában is kimentették a bankokat, a tengerentúlon explicit módon, az öreg kontinensen a „túlköltekező államok szuverén adósságválságaként” reprezentálva azt. Az állami szektor adóssága minden korábbinál drámaibb módon felduzzadt, mivel ez vette át a magánszektor korábban felhalmozott adósságait. A társadalom irányába bevezetett megszorító politikák csak tovább nyirbálták a gazdaság értékteremtő képességét, amely további, gyorsuló eladósodáshoz vezet.

Megroppant narratíva

Streeck tehát vitatja az üzleti sajtó amúgy is megroppant narratíváját, amely szerint a túlköltekező államok okozták volna az adósságállományok elszabadulását. A valódi ok az egyre csökkenő adóbevételek, illetve a megszorítások miatt csökkenő társadalmi értékteremtő képesség, valamint a kontroll nélküli pénzügyi szektor állami kimentése.  Felhívja a figyelmet: ha az eladósodás a tömegdemokrácia egyre inkább növekvő érdekérvényesítésének következménye lenne, akkor nem lehetne megmagyarázni, hogy miért a felső egy százalék kezében koncentrálódtak a szupervagyonok, és miért szakadt le az alsó hatvan százalék?

Streeck könyve nagyon fontos meta-narratívát ad az elmúlt három-négy évtizedről, közérthető nyelven. Világossá teszi, hogy a kapitalizmus nem térben és időben homogén rendszer. Időről időre velejéig ható átalakulásokon megy keresztül, mint amilyen a jóléti államok kialakulása, majd azok visszaszorítása volt a neoliberális ideológia által. Streeck azt is gyönyörűen mutatja be, hogy a politika és a gazdaságtan egymásról leválaszthatatlanok. A közgazdaságtant a politikai kontextus nélkül, vagy a politikai folyamatokat a gazdaságiak nélkül elemezni nem lehet.

A 2008 utáni válságos időszak ideális terep lett volna a politikai baloldal megerősödéséhez. Ehelyett azonban az etnikai kártyát kihasználó jobboldal erősödött meg. Mindez azért következhetett be, mert a főáramú baloldal Harmadik Utas, giddensiánus része továbbra is az üzleti sajtó megroggyant, hiteltelen világmagyarázatát osztja. A baloldalnak az a része pedig (Sziriza, Corbyn, Sanders, stb.), amelyik egyetért Streeck-kel, egyelőre pontosan azokkal a politikai gazdaságtani kötöttségekkel küzd, amelyeket a szerző „Buying time” című könyve olyan kitűnően exponál.

 

Pogátsa Zoltán

[1] http://ujegyenlito.hu/tanulmany/mi-a-profit/

[2] http://ujegyenlito.hu/essze/a-piketty-jelenseg-i-resz-thomas-piketty-toke-a-huszonegyedik-szazadban/

[3] http://ujegyenlito.hu/tanulmany/a-syriza-story-egy-evvel-az-oxi-utan/

 

Érdekes volt a cikk? Ossza meg!

Szóljon hozzá