Miért nem zárkóztunk fel a Nyugathoz 1989 után?

A kelet- és közép-európai elitek azon köreiben, amelyek a nyugat- és észak-európai társadalomfejlődést tekintik követendő mintának, bő kétszáz éve ott buzog a „felzárkózás” vágya, az „utolérés” akarása. Távolról sem magyar sajátosság, nem is csak a kelet-közép-európai elitek sajátja, itt és most mégis a mi felzárkózásunkról lesz szó.

            A felzárkózás vágya

            A felzárkózás kollektív vágyának tapasztalati alapjai sokszor ma is ugyanolyan kézenfekvőek, mint az elmúlt jó kétszáz évben bármikor: hosszabb-rövidebb utazások, kint tartózkodások után „a Nyugat vágyterében megmerítkezőket” hazatérve ambivalens érzések kerítik hatalmukba. A visszatérés kulturális sokkja nem egyszer felülmúlja azt, amit a kiérkezést követő új tapasztalatok szűnni nem akaró áramlása okozott. A hazatérő óhatatlanul a hírhozó szerepében találja magát: mesélnie kell, milyen volt, hogy boldogult „odakint”. Így van ez ma is, amikor bárki könnyen szerezhet közvetített benyomást, de különösen így volt ez az internet, a televízió, a rádió széles körű elterjedése előtt. Ha pedig a hazatérőnek mesélnie kell, csaknem ugyanúgy elkerülhetetlen, hogy összehasonlításokba bocsátkozzék. „A Nyugatot” megjárt diák is, ha az odakint látogatott iskolák, könyvtárak, múzeumok, városi terek eleganciájáról, impozáns méreteiről, gazdagságáról, a mindennapi élet szabadságáról ejt szót, kimondatlanul is összeveti élményeit a kelet-közép-európai tapasztalatokkal. Gróf Széchenyi úti irataitól a napjainkban hazavergődő Erasmus-diák élménybeszámolójáig számos változatban, gazdag sokféleségben áll elő valamilyen kép arról, milyen is az élet „odakint”. Az elbeszélés óhatatlanul értékelő lesz. Még ha vegyes is a már ezerszer megrajzolt kép érzelmi színezete, a hazaérés sokkja és a visszarázódás után a „kinti” tapasztalatok könnyen idealizálódnak. Újjászületik az amúgy is erős hagyománnyal bíró kollektív vágy: vagy mennünk kellene, de mindannyiunknak, vagy elérni azt, hogy itt is úgy élhessünk, ahogyan ott élnek.

A felzárkózás vágyát évszázadok óta ilyen és ehhez hasonló elemi élmények táplálják.

            1989 – az illúzió kivirágzása

A legutolsó nagy reményekkel kecsegtető korszak, amely milliók számára kínálta fel a reményt – hogy ezen túl ugyanígy, vagy még jobban, de ami biztos: szabadabban élhetünk, s hogy hamarosan itt is lehet jólét és szabadság –, a rendszerváltással vette kezdetét. 1989 nyugatos elitjei és értelmiségi főszereplői tán minden korábbinál lelkesebben táplálták a hitet, hogy a magyarság történelmi fordulóponthoz érkezett: itt az alkalom, hogy „visszatérjünk Európába”, „felemelkedjünk a Nyugathoz”, felzárkózzunk a világ fejlettebb térségeihez. Ha „túlszárnyalni” azért nem is fogjuk, miként azt Hruscsov ígérte, de most legalább „utolérhetjük” a gazdag országokat.

1989-ben és közvetlenül utána mindez nem maradt az értelmiség és a nyugatos elitek belügye. E reményben – eleinte – éppúgy osztozott a fusizó csepeli melós, a háztájizó óvónő, a fröccsöntő vállalkozóvá vált TSZ-tag, a balatoni lángossütő, a kunhegyesi zöldséges, a keresetét különórákból kiegészítő matematikatanár, a hálapénzből felhúzott nyaralójában nyugodtan hátradőlő nőgyógyász főorvos vagy a gebinre váltó egykori gyártástechnikus. A felzárkózás vágya és reménye, hogy mindez most valóban megtörténhet – ha kemény munkával, áldozatokkal és csak sok-sok erőfeszítés árán is –, olyan szikra volt, ami valóban milliók akaratát lobbantotta lángra: újra megszületett és megerősödött az illúzió, hogy megéri az erőfeszítés, megéri a lemondás, megéri a munka, mert most tényleg valami nagyszerű és közös felemelkedés veszi kezdetét. Még ha sokak Nyugat-képe csak a Sat1 és a Pro7 reklámvilágából építkezhetett, és még ha a legtöbben „a Nyugatból” csak a Mariahilfer Straßét láthatták saját szemükkel a nyolcvanas évek végén, a remény dallama az ő fülükben is boldogan visszhangzott: utolérjük Ausztriát!

Ez az illúzió futott zátonyra és tört darabokra az elmúlt több mint két és fél évtizedben. Nem egyszerre, több hullámban. Már csak kevesen hisznek benne, ha vannak még egyáltalán. Ha maradt is még a felzárkózás-hitnek egy maroknyi, rendíthetetlen híve, őket is inkább a tiszteletet érdemlő örök optimisták ambivalens kultusza, vagy az élethazugságukhoz körmük szakadtáig ragaszkodó valóságvesztettek értetlensége övezi.

Mármost bő két és fél évtized távolából feltehető a kérdés: milyenek voltak a felzárkózás valóságos esélyei? Hol keressük a kudarc okait? Miért nem sikerült? Sikerülhetett volna egyáltalán?

            Lehetséges-e egyáltalán?

A válaszhoz egy 1989-ben előadásként elhangzott, 1990-ben pedig tanulmányként is napvilágot látó elemzés gondolatmenetét hívom segítségül. A szerző Giovanni Arrighi (1937–2009) olasz-amerikai szociológus, a világrendszer-elemzés egyik nagy tekintélyű alapítója, akinek munkáit ennek ellenére viszonylag kevés figyelemmel tüntettünk ki itthon. (Az Eszmélet folyóirat szerkesztőinek és olvasóinak köre képez csak ez alól kivételt, magyarul olvasható munkái jórészt ott jelentek meg.) Arrighi a világgazdaság hierarchikus szerkezetében a 20. század harmincas és nyolcvanas évei között megfigyelhetővé vált mozgásokat, felemelkedéseket és lecsúszásokat vizsgálta. Azt a kérdést tette fel: vajon gyakori-e a világgazdaságban egy-egy ország helyváltoztatása? (Teljes tanulmánya új, javított fordításban itt olvasható.)

Arrighi – akinek szemléletéről és munkáiról remek áttekintést ad e vele készült életút-interjú – nem győzi hangsúlyozni: a világgazdaság az egyes államok, szervezetek, háztartások, vállalatok interakcióinak felettébb összetett és változékony rendszere, a kérdés tehát alapos és körültekintő elemzést érdemel. Rövidebb periódusokat vizsgálva számos rövid- és középtávú siker látható: egyes iparágak konjunktúrái felemelnek egy-egy nemzetgazdaságot, a siker azonban csak a legritkább esetben tart tovább 20–25 évnél. Az igazán figyelemre méltó (s egyúttal aggasztó) tapasztalat az, hogy a konjunkturális kiugrások után jellemzően pontosan e sikeresnek látszó országok csúsznak vissza a dekonjunktúra soron következő periódusában. A vonatkozó csaknem ötven évben a tartós felzárkózás kivételesen ritka eredmény: az 1938–1983 közötti időszakban csak négy ország emelkedett fel, azaz lépett egy szinttel feljebb a világgazdaság hierarchiájában. Japán és Olaszország a világgazdaság félperifériájáról annak gazdag országokat tömörítő centrumába, Dél-Korea és Tajvan pedig a világgazdaság szegény országai közül (a perifériáról) annak félperifériájára zárkózott fel. Némileg megnyugtató lehet, hogy az ellenétes irányú mozgás a tapasztalatok szerint még ennél is ritkább, egyedül Ghána csúszott le a világgazdaság félperifériájáról annak szegény országokat tömörítő perifériájára.

Ha tehát hosszabb, négy-öt évtizedes időszakokat vizsgálunk, a tartós felemelkedés és a tartós lecsúszás egyaránt meglehetősen ritkának bizonyul. A világgazdaság vagyoni hierarchiája (a centrum–félperiféria–periféria-struktúra) mindeközben meglehetősen stabilnak mutatkozik: „amikor a por elül – írja Arrighi –, az igazi gazdasági előrehaladás esetei kivételesnek mutatkoznak, a képzet pedig, hogy sokan fejlődtek, illúzióként lepleződik le.” (171. old.)

            Mi következik ebből 1989-es reményeinkre nézve?

Az, hogy sokkal kisebb esélyünk volt felzárkózni a gazdag centrumországok közé, mint amekkora illúziókat akkoriban tápláltunk. Arrighi eredeti tanulmányának címét (The Developmentalist Illusion) csak részben adja vissza a magyar cím (A fejlődés illúziója). Nem önmagában a fejlődés illúzió ugyanis, hiszen a gazdasági növekedés értelmében vett abszolút változás a legtöbb ország esetében megkérdőjelezhetetlen. A viszonylagos fejlődés, a rivális országokhoz képest megmutatkozó helyzet változása – azaz a felzárkózás a perifériáról a félperifériára, vagy onnan a centrumba – azonban valóban rendkívül ritka. A developmentalism, vagyis a fejlesztéspolitika szakembereinek azon reményt keltő feltevése, amely szerint egyszerre több ország is javítani tud relatív pozícióján, valóban sajátos mítoszként, illúzióként lepleződik le. Ennek oka pedig nem más, mint hogy a pozíciójukat hasonló stratégiával javítani kívánó országok egymás versenytársai, következésképpen egymást tapossák le a felzárkózásért folytatott hajszában.

            Mi akadályozza a felzárkózást?

A poszt(állam)szocialista Kelet-Közép-Európából egyetlen ország sem zárkózott fel a centrumországok közé. (Szlovénia, a balti államok, Lengyelország, Csehország, Szlovákia sem.) Ha egyiknek-másiknak sikerült is volna, az a mi esélyeinket paradox módon csak rontotta volna. Feltéve, hogy Arrighinek igaza van, és ami a rendszerváltás előtti 45 évben igaz volt a világ félperifériukus térségeire nézve, igaz maradt utána is. 1989–1990-ig bezárólag állítja: „[m]inél jobban versengtek […] egymással a félperiferikus államok, hogy biztonságos és profitábilis termelési feltételeket, valamint olcsó és fegyelmezett munkaerőt biztosítsanak, annál inkább romlottak a tőke globális felhalmozásának ebben az alárendelt szerepében az egyes államok előtt nyíló kilátások.” (176–177. old.)

Hasonló a helyzet a perifériáról felzárkózók esetében is. Dél-Korea és Tajvan gazdasági „csodái” inkább rontanak, semmint javítanak a többi felemelkedni kívánó ország esélyein: „Mindez távolról sem kínál a jövőre vonatkozóan modellt a félperiféria számára: ezek a sikeres átmenetek a félperifériára csak súlyosbították azon államok gondjait, akik már ott voltak.” (183. old.) A felzárkózni kívánók egymás elől szívják el a levegőt, egymást tapossák le a felemelkedésért folytatott – nemesnek aligha tekinthető – küzdelemben.

A felzárkózás a többség számára azért illúzió Arrighi szerint, mert az elérni kívánt előnyök abból származnak, hogy mindig vannak alávetettek a rendszerben. Két mechanizmussal magyarázza az alávetettség fennmaradását: a kirekesztéssel és a kizsákmányolással. A kizsákmányolás nála azon többlet centrum általi elsajátítását jelenti, ami a periférikus és félperiférikus államok transznacionális munkamegosztásban való részvételéből adódik. A (fél)periférikus országok kísérletet tehetnek ugyan arra, hogy kivonják magukat a transznacionális munkamegosztásból fakadó kizsákmányolás mechanizmusa alól, ez esetben azonban jó eséllyel kizáródnak a felzárkózáshoz szükséges erőforrások köréből. Ha nem akarnak kizáródni, engedniük kell a kizsákmányolásnak. Ha fel akarnak emelkedni, vagy a belső elnyomást és kizsákmányolást kell fokozniuk, vagy a transznacionális munkamegosztásból kell a maguk számára előnyöket kicsikarniuk – azaz fokozniuk kell mások kizsákmányolását. E fokozott teperésnek egymás kölcsönös „letaposása” gyakoribb eredménye, mint bárki felzárkózása.

            Mi következik ebből az elemzők számára?

Egyrészt az, hogy a rövidebb-hosszabb konjunkturális sikerekből még nem általánosíthatunk, nem kezelhetjük azokat a felzárkózás bizonyítékaiként. Sem az „ír csoda”, sem a „tátrai tigris”, sem más kiugrás nem ösztönözhetnek bennünket elhamarkodott következtetések levonására, ahhoz ugyanis legalább négy-öt évtizedes teljes ciklust kell vizsgálnunk.

Másrészt tanulság az is, hogy Magyarországra vonatkozóan mind az „éllovas” (avagy „éltanuló”), mind a „sereghajtó” (a „szégyenpadba sorolt”) megjelölések olyan szükségképpen pontatlan zsurnalisztikus fogalmak, amelyekkel a megismerés szempontjából többet veszítünk a réven, mint nyerünk a vámon. Mindazok a rövid időtávra visszatekintő összehasonlítások, amelyek arról beszélnek, hogy „megelőzött-e már bennünket Szlovákia”, vagy „maga mögé utasított-e minket Románia”, esetleg „utolértük-e már Lengyelországot”, szükségképpen kevés számú indikátor rövid távú összehasonlításán alapulnak – s így felettébb bizonytalanok. (Ne feledjük: a rendszerváltás óta eltelt valamivel több mint két és fél évtized egésze sem elegendő a biztos siker, illetve a biztos kudarc megítéléséhez.)

Harmadrészt érdemes megfontolnunk, hogy az a teljes elemzői nyelv, amely az országok küzdelmét egy iskolai osztályhoz („éltanuló” vs. „szégyenpadba ültetett”) vagy egy lóversenyhez („éllovas” vs. „sereghajtó”) hasonlítja, megfeledkezik arról, hogy a játszma végösszege zéró összegűnek tűnik. Valamely ország sikere az összes többi hasonló stratégiával felzárkózni kívánó ország esélyeit rontja, azaz a versenytársak teljesítménye nem független egymástól. A felzárkózás sikere vagy kudarca tehát nemcsak a belső teljesítménytől, az intézményektől, a kormányzás minőségétől vagy a korrupció mértékétől függ. Nemcsak azon múlik, elég szorgalmas és tehetséges-e a „jó tanuló”, elég edzett és rátermett-e „az éllovas”. A hiba nem kizárólag a felzárkózásra képtelennek bizonyulók „készülékében” van. Bőven volna mit javítani ott is – jobb intézményekkel, visszaszorított korrupcióval, lezárt offshore-csatornákkal, beszedett adókkal, hatékony oktatással és egészségüggyel, olajozott közszolgáltatásokkal, esélyt adó, ösztönző és igazságos újraelosztási rendszerekkel és így tovább –, szó se róla. Ezekhez „férünk hozzá”, a politika ezeken tudna változtatni, hát ezekről is beszélünk a legtöbbet. A felzárkózás akadálya azonban nemcsak ez, hanem az egymás rovására versengők féktelen hajszája is.

            Mi hát a vigaszunk: parlamentáris demokrácia és alkotmányos-liberális jogállam?

Ha a gazdasági felzárkózás illúzió is, elvben kárpótolhatnak bennünket a világgazdaság centrumországainak olyan vívmányai, amelyek kiépítéséhez – lévén azok inkább intézményes megoldások, mint szűkösen rendelkezésre álló erőforrások vagy elosztható javak – látszólag nem kell kvázi-zéró összegű játszmát folytatni. Ilyen lehet a jól szabályozott (szociális) piacgazdaság, a liberális jogállam, az alkotmányos demokrácia, a többpártrendszerű parlamenti versenygazdaság, a bátor és öntevékeny állampolgárok szabad kezdeményezéseiből szerveződő autonóm civil társadalom és így tovább. E liberális ideálok csak kárpótolhatnak bennünket az elveszett illúziókért!

Arrighi meglehetősen kijózanítóan ír az általa addig megfigyelt politikai rendszerekről is. „A parlamentáris demokrácia sohasem talált otthonra a félperiférián” – írja (174. old). A viszonylag stabilan és kielégítően működő parlamentáris demokrácia – egy-egy kivételtől eltekintve – a centrumországok monopóliuma. Nincsenek erős parlamentáris demokráciák a félperiférián (a periférián még annyira sincsenek), amiből az következik, hogy a centrumhelyzetbe történő felkapaszkodás nélkül a világgazdaság struktúrája csak egy-két kivételes esetben tette lehetővé stabil parlamentáris demokráciák kiépítését 1938 és 1983 között.

Ez az empirikus állítás meglehetősen kiábrándítóan hat, ha mindeddig hittünk a politika világának autonómiájában, függetlenségében a gazdaság relatív teljesítőképességétől. Stabil demokráciához e tapasztalatok szerint jólét, gazdagság kell; a centrumhelyzet a demokrácia szükséges, de nem elégséges feltétele. Hogyan lehet akkor a „rendszerellenesnek” („antisystemic”) nevezett (állam)szocialista félperiférián erős parlamentáris demokráciákat meghonosítani 1989 után? Arrighi szkeptikus volt a tekintetben, hogy lehetséges-e ez egyáltalán (noha szerinte is üdvözítő lenne). Tanulmánya utolsó oldalain írja:

Senki sem tudja megmondani, hogyan festenek majd a demokrácia ezen új formái. Mint az újítások általában, hosszú és fárasztó kísérletek és hibák folyamatából emelkednek majd ki, nyilvánvalónak és »természetesnek« csak megszilárdulásuk után tűnhetnek. Csak annyit mondhatunk, nem hasonlítanak majd azokra a »népi demokráciákra«, amelyeket most [1989-1990-ben] söpör félre az elnyomó parancsuralom válsága, ám bizonyára a centrum parlamenti demokráciáira sem, amelyeket az eszközök és erőforrások olyan bőségére építettek fel, amelynek asztalánál nem foglalhat mindenki egyaránt helyet.” (185. old.)

Ha komolyan vesszük a fentieket, Arrighiben akár prófétát is láthatunk. Ha nem lesz igazi felzárkózás, nem lesz igazi demokrácia sem. Valami olyasmi emelkedhet ki „hosszú és fárasztó kísérletek és hibák folyamatából”, amilyen ma a magyar politikai rendszer. Ilyen talajból a legnagyobb eséllyel ilyen virág nyílik – mondja Arrighi. Mindez távolról sem szükségszerű, de igazán meglepő sem lehet. És ez esetben sem valamiféle „turáni átokról”, „magyar balsorsról”, „kommunista örökségről”, vagy „kelet-közép-európai fátumról” van szó, hiszen Arrighi nem a magyarokról ír, de még csak nem is a „rendszerellenes” államszocialista kelet-közép-európai országokról, hanem általában véve a félperiférikus helyzetű államokról. Nem kulturális okokra és nem is „értékrendszerekre” hivatkozva érvel, hanem meghatározott strukturális helyzeteket és világgazdasági szintű makro-mechanizmusokat elemezve objektív valószínűségekről ír – a történelmi tapasztalatok alapján.

            Kinek a felzárkózása?

De ha ez így van, mi lesz a felzárkózásunkkal? Lehet-e még szó felzárkózásról? „A nemzet” vagy „a társadalom” egészének felemeléséről szó sincs már, jól informáltak között reálisan talán soha nem is volt. A hatalmat „a nemzet” nevében maguknak igénylők megemelése történik egyedül, a nemzet egészének megemelése ennek ideológiája. Nem több a hatalom megtartásának, a támogatás megszerzésének, a belenyugvás kicsikarásának egyik legitimációs stratégiájánál. E tekintetben pedig semmivel sem jobb, bár nem is rosszabb a kétezres második fele óta szüntelenül „a demokráciára” hivatkozó szintén mélységesen cinikus stratégiánál. Közös bennük, hogy a felzárkózás olyan elitstratégia náluk, amellyel végső soron nem „a nemzet” vagy „a társadalom” egészét, hanem csak saját politikai-gazdasági hálózatukat kívánják felzárkóztatni. Két különböző, de egyként önző és cinikus elitstratégiáról van szó. Ha a 2010 után alulmaradt politikai-gazdasági hálózat társadalomtudományi értelmisége az államot megszálló 2010-es győztes politikai-gazdasági hálózatát „posztkommunista maffiaállamként” írja is le, kritikája közben ellentmondásos pozícióban találja saját magát, hiszen e szisztéma alapjait – ha nem is olyan centralizáltan és jól szervezetten – éppen saját politikai-gazdasági hálózata rakta le.

Kiknek a felzárkózásáról van akkor szó? Arrighi mondatai e tekintetben is megvilágítóak, jóllehet példáit nem az államszocializmus rendszerellenes, hanem Latin-Amerika és Dél-Európa rendszerbarát félperifériájáról hozza:

Az a tény, hogy csoportokként a félperiféria államai sosem érhetik el a centrum országok gazdagságát, nem jelenti azt, hogy a félperiféria egyes osztályai és csoportjai ne élvezhetnék a gazdagság olyan szintjét, mint a centrum azonos osztályai és csoportjai. Ellenkezőleg, Dél-Európa és Latin-Amerika felső- és középosztályainak egyes frakciói hagyományosan a gazdagság olyan mértékét élvezhették, mint centrumbéli társaik. E frakciók számszerűen kevesebben vannak ugyan a népességhez képest, mint a centrumban, de legalább olyan gazdagok. Az érem másik oldala, hogy a félperiféria alsóbb osztályainak tömeges szegénysége legalább olyan mértékű, ha nem nagyobb, mint a periféria hasonló szintjéé.” (175. old.)

A küzdelem itthon azért folyt, hogy kik zárkózhassanak fel, melyik politikai-gazdasági hálózat lesz képes arra, hogy politikai hatalma és gazdasági ereje birtokában felzárkóztassa saját magát (a rivális hálózat és mindenki más rovására). E küzdelem a 2006 szeptemberében kirobbanó politikai krízis, majd a 2008-as pénzügyi-gazdasági válság nyomán 2010-ben dőlt el „a nemzet” zászlaját magasba emelők javára. A győztesek, mint tudjuk, ezúttal mindent vittek. A nemzet zászlaját „középre” húzták, az alulmaradtakat pedig, akik alkalmatlanságukkal és felelőtlenségükkel alaposan hozzájárultak a nemzetiek túlhatalmához, szisztematikusan kiszorították. Olyan választási szabályokat hoztak, hogy a rendszert egy igazságosabb társadalom irányába elmozdítani hajlandók együttműködni legyenek kénytelenek azon hitelvesztett, olykor cinikus, olykor romlott, olykor egyszerűen csak alkalmatlan szereplőkkel, akiket Magyarországon tévesen hol „baloldaliaknak”, hol „baloldali liberálisoknak” neveznek.

E hatalmi célból eltorzított rendszer „középnek” nevezett abszurduma túloldalára a veszettek kerültek, azok a „még nemzetiebbek”, akiket paradox módon szintén a jogos népi felháborodás perverz kibicsaklása erősített meg helyzetükben. 2014-ben érdemi változás nélkül ez az akaratképzési struktúra kapott újbóli felhatalmazást és szilárdult meg. A „nemzeti közép” politikai, illetve gazdasági hálózatának vezetője 2014 nyara óta nyílt küzdelmet folytat egymással, ami a politikai főnök győzelmével, a gazdasági hálózat újjászervezésével és a korábbi gazdasági főnök félreállításával látszik zárulni. A nemzetgazdaságban megtermelt, illetve más területekről kiszivattyúzott források így ugyanúgy a saját hálózat jólétének és gazdasági felzárkóztatásának célját szolgálják, ahogyan európai uniós források jelentős tételei is e célnak rendelődnek alá.

A tényből tehát – ismételhetjük Arrighit –, hogy a félperifériás államok csak a legritkább esetben zárkózhatnak fel a centrumországok közé, nem következik az, hogy e félperifériás államok felső csoportjai ne halmozhatnának fel centrummércével mérve is jelentős vagyont. Éppen ezt teszik.

            A pangás évei – mit tehetünk most?

Giovanni Arrighitől 2009 óta nem várhatunk újabb elemzést. Minden, amit tehetünk, hogy reálisan felmérjük helyzetünk, és keressük egy igazságosabb és egyenlőbb társadalom kialakulásának esélyeit. Az e munkához nélkülözhetetlen optimizmus mellett leginkább olyan mikroszkópra van szükségünk, amely először is láthatóvá teszi ennek mikroszkópikus esélyeit. Egyetlen valós vigaszunk, hogy Arrighi elemzési eszközeinek köszönhetően tisztábban láthatunk, nem ülünk fel egykönnyen újabb illúzióknak. A felzárkózást meghatározott csoportok felzárkózási vágyát kifejező ideológiaként vetjük el, s a kérdést inkább úgy tesszük fel: hogyan lehet e félperifériás helyzeten belül élhetőbb, igazságosabb, egyenlőbb, emberhez méltóbb viszonyokat teremteni?

 

Éber Márk Áron

Érdekes volt a cikk? Ossza meg!

Szóljon hozzá