„Vajon lehet-e forradalmat csinálni meccsnapon?” – A futball mint a társadalmi jelenségek tükre

A futball történelmének része, hogy – a játékon túl – már idejekorán a kulturális és a politikai élet változásainak tükre lett, köszönhetően egyre növekvő népszerűségének. Tömegeket tart lázban, s e tömegben a társadalom minden rétege képviselteti magát. A szakmunkás éppúgy szurkoló, mint a miniszter, a gyermek éppúgy, mint a nyugdíjas, s mára már a nők is nagy számban jelennek meg a stadionokban. „A sport mint a szociokulturális rendszer egyik komponense, mélyen bele van ágyazódva a társadalmi viszonyok és értékképzetek teljes kontextusába. A társadalmi struktúrák és a társadalmi viselkedési szabályok változásai a sport világában is éreztetik hatásukat. A sportot tehát a speciális társadalmi fejlemények általános manifesztációjának is tekinthetjük”.[1]

 

A futballban mindez sokkal erőteljesebben csúcsosodik ki. A labdarúgás csapatjáték, így megköveteli a fegyelmet, ugyanakkor az egyéniségnek megvan a lehetősége, hogy teljes mértékben kibontakozzon. Mivel meglehetősen nagy egy csapat létszáma a többi sporthoz képest, megvan az esélye annak, hogy a társadalom különféle közegéből származzanak a játékosok. A futball készségeinek elsajátítása mindenki számára elérhető társadalmi osztálytól függetlenül, éppen ezért állandó lehetőséget nyújt a felemelkedésre az alsó rétegekben születettek számára. A futballról hosszasan vitáznak a szegények, de gyakori beszédtéma a politikai vezető réteg és az értelmiségiek körében is. Korábban a sport arisztokratikus kiváltságnak számított, a futball viszont tömegsport lett. Nálunk és a világ számos pontján is a labdarúgás államügy, amit alkalomadtán a más országokkal szembeni vélt kulturális fölény kifejezésére is fel lehetett használni. A labdarúgás világának erőviszonyai meglehetősen hasonló képet mutatnak a politikai szféráéval[2]. A szurkoló mindig azonosul a csapatával, és sokszor a játékosok által hordozott jelentéstartalmakkal is, a pályán kívül pedig felszínre törhetnek elfojtott indulatai, érzései is. „A csapatidentitás folyamatosan újradefiniálódik és folyamatosan megerősítést nyer a stadion strukturális kényszeréből fakadóan; mindig azok az elemei kerülnek előtérbe, amelyek az adott ellenféllel szemben relevánsak.”[3] A lényeg: az egyetértés, amely az FTC és az UTE jelmondatának is része. Az, hogy valaki melyik csapatnak szurkol, sokszor már a családban eldől. A futball történelmének kezdetekor még a szociológiai sajátosságok határozták meg, hogy ki miért tette le voksát valamely egyesület mellett. Az azonosságtudat elsősorban lokális alapon alakult ki, de jól meghatározható jelentéstartalmak is párosultak mellé.

Az 1848-as forradalom ugyan hárította el az akadályokat a polgárosodás elől, a század végére kialakuló polgári réteg zömét azonban nem a polgárosodó nemesség, birtokos parasztság, vagy a kézműves rétegek alkották, hanem a XVIII-XIX. század során betelepült és asszimilált csoportok, túlnyomórészt németek („svábok”) és zsidók, akik jelen voltak a megújuló állam tisztviselői és hivatalnoki rétegében is. A gazdaság modern szektorainak irányítását átvette a megerősödő vállalkozó burzsoázia, a hatalmi pozíciók azonban a nagybirtokos arisztokrácia kezében maradtak. A XIX. század végén Újpest lakosságának közel negyede zsidó vallású volt, és nagyjából ugyanilyen arányban képviseltették magukat a németek is. Utóbbiak Ferencvárosban is nagy számban jelen voltak, ugyanakkor mindkét helyen és mindkét nép körében erős szándék volt az asszimiláció, s az egyre több gyár létrejötte a kispolgári-munkás csoportok gyors szaporodásához vezettek. Hadas Miklós A modern férfi születése című könyvében az MTK és az FTC „asszimilációs versenyfutásáról”[4] beszél, ami kétségkívül így is történt, de én a két egyesület mellé veszem az UTE-t is. Itt hadd tegyek egy kis bécsi kitérőt, ugyanis érdekes összevetni a két főváros futballéletét.

Az 1920-as évek végére Bécsben és Budapesten is kialakult egy-egy nagy hármas, s ezek a véletlen folytán azonos színeket képviseltek: az UTE és az FK Austria lila-fehér, az MTK és a Hakoah Vienna kék-fehér, míg az FTC és az SK Rapid zöld-fehér színekben játszott. Mivel az MTK és a Hakoah is zsidó alapítású egyesület volt, így nem meglepő, hogy mindkettő címere a tallitot, a zsidó imasálat idézi, amely kék csíkos fehér szövetből készül. Az MTK viszont, mint arról később is szó lesz, a magyarosodás útjára lépő zsidók egyesülete volt a kezdetektől (1888), akik minél több „nem zsidót” is próbáltak magukhoz csábítani, míg a Hakoah 1909-es megalapítása az akkoriban uralkodó antiszemitizmusra volt válasz. Emellett hatott az alapítókra Max Nordau doktrínája is, melyben az „izmos zsidóság”[5] mellett tett hitet. Utóbbi csapat kifejezetten cionista jellegű volt, így kevés közös vonást mutatott az MTK-val. Az FK Austria és az UTE történetét sem a párhuzamok jellemzik, a bécsi csapat csak 1911-ben alakult meg a Cricketerek utódjaként, a lila-fehér színeket is ekkor veszik fel, és a pestiekkel ellentétben az alapítástól a belvárosban székeltek az értelmiség kedvenc csapataként. A Rapid és az FTC esetében már több a hasonlóság. Mindkettőt 1899-ben alapították hivatalosan, de míg a Fradié már a kezdetektől zöld-fehér, addig a Rapid színe a vörös-kék volt 1904-ig. Viszont mindkét gárda tábora a gyarapodó kispolgári-munkás rétegekből fejlődött ki, így nem csoda, hogy rengeteg edzőmérkőzést játszottak egymással, és mindkettő hatalmas népszerűségnek örvendett.

Már a csapatok elnevezéséből számos következtetést levonhatunk. Az UTE és az FTC a nevében is egyértelműen jelzi, hogy lokális jellegű, az „anyaföldhöz” kötődik, ugyanakkor a „torna” németes fogalma már a helyi kisebbségek hatásaként is felfogható, és a maga „kötött, konzervatív, zsidó-német szobatorna”[6] jellegével szemben állt az angolos és arisztokratikus modern atlétikával. Az „egylet” régies, konzervatív jellege is arról árulkodik, hogy az UTE-t tanáremberek alapították, míg a „club” angolos használata arra utal, hogy az FTC a kezdetektől törekedett az univerzalizmusra és az exkluzivitásra is a lokálpatrióta jellegzetességek mellett. Az MTK az előbbi két egyesülettel ellentétben éppen azért választotta a „magyar” jelzőt elnevezésébe, hogy kifejezze asszimilációs szándékait, a „testgyakorlókkal” pedig azt jelezte, hogy mind az atlétika, mind a torna hívei otthonra lelnek náluk. A „kör” tovább erősítette azt a jelleget, hogy a clubok és az egyletek közönségét is tárt karokkal fogadják a kék-fehéreknél. Az FTC beceneve: a „Fradi” is a németajkúak lakta városrész (Franzstadt) német rövidítéséből ered, asszimilációs törekvéseit a zöld-fehér színek választása jelezte a nemzeti trikolórból.

A BTC még a „kick and rush”, avagy a „rúgd és fuss” alapelvet vallotta játékával, az atléták és tornászok alkotta csapat még sokszor a kapussal együtt küldte a labdát a kapuba. Az FTC már kiegészítette mindezt a széleken vezetett akciókkal és korszerű fejjátékkal, de az MTK kezdett el először elegánsan, sokat passzolva játszani, elsősorban angol edzőiknek hála. A Fradi a „szívével játszott”, míg az MTK az „eszével”. A kispolgári jellem fontos összetevője volt a Fradi-drukkereknek, a „Fradi-szív” képzete és konnotációi a századelőn nem is oly rejtetten hordozták magukban az érző, érzékeny, jószívű, szolidáris, lelkes, önmagát már magyarnak érző kispolgár, és a hidegen kalkuláló, üzleties szellemű, elidegenedett, és idegen gyökerű nagypolgár toposzának oppozícióját.[7] Míg a Ferencváros a század elején még külvárosi csapatnak számított, addig az MTK belvárosi, nagypolgári egyesületnek, tagjai „rendes, tisztességes magyar embernek” tartották magukat, aki pedig a népesség alsóbb rétegeiből származott, lakhelytől függetlenül az FTC mögé állt. A közönség gyakorta belehajszolta kedvenceit egy-egy győzelembe, így a „Fradi-szív”jelképe lett a drukkerek klubbal való érzelmi azonosulásának. Hasonló ismérveket vonultattak fel az újpestiek is, de ők akkor még nem tartoztak a fővároshoz[8], így nem voltak annyira szem előtt, mint az FTC, s mivel még sikerességben is elmaradtak a zöld-fehérek mögött, később nehezebb dolguk volt a semleges futballbarátokból híveket szerezniük. A század elején a csapatok társadalmi összetétele nem sokban különbözött. Az MTK és az UTE játékosainak átlagosan a fele, az FTC gárdájának a negyede volt zsidó származású. A zsidó és a keresztény-nemzeti jelleg hangsúlyozása a két háború közötti időszak végére tehető, a külső politikai erőtér alakulását leképezve[9]. Ahogy az általános politikai és társadalmi élet is egyre inkább antiszemitává vált, úgy lett a lelátók népe is egyre inkább kirekesztő.

Ma már más idők járnak, Európában már nem a zsidóság a fő célpont, és mindez a labdarúgásban is érezhető. Egy amerikai focirajongó újságíró, Franklin Foer így fogalmazott 2004-ben megjelent könyvében: „Sokak szerint a kontinentális antiszemitizmus ma is épp annyira, ha nem jobban elterjedt jelenség, mint a háború előtt. Mindenesetre az európai labdarúgásban kétségtelenül jelen van. Ám ez nem azt jelenti, hogy az európai antiszemitizmus pontosan olyan, mint a háború előtt volt. Teljesen új irány lett, amely sokkal kisebb valószínűséggel gyilkol, és amelyet az Európát átformáló globalizáció nagy mértékben ártalmatlanított. Az afrikaiak és az ázsiaiak bevándorlásának köszönhetően a zsidók kikerültek az európaiak gyűlöletének középpontjából.”[10]

A csapatok a 20. század elején nem csak a pályán versenyeztek, vezetőik a külsőségekre is komoly hangsúlyt fektettek. Miután az FTC megnyitotta korszerű, nagy befogadóképességű stadionját az Üllői úton, egy évvel később az MTK is felhúzott egy kicsit korszerűbb létesítményt pár száz méterrel arrébb. Az újpestiek lassan hozták be a lemaradást, de tíz évvel később már övék volt a legmodernebb stadion az országban. Mecénásra viszont az MTK tett szert először. Brüll Alfréd, számos magyar és nemzetközi sportszervezet tagja és elnöke lett 1905-ben a kék-fehérek elnöke. A Fradi és az UTE csak a húszas évek elején nyerte meg Gschwindtet és Aschnert magának, de az igazsághoz hozzá tartozik, hogy Brüll inkább érzelmi alapon támogatta a klubot, több társával együtt, míg Aschneréket üzleti megfontolások is vezették. A futball jó eszköznek mutatkozott a nemzeti öntudat növelésében is. Különösen az osztrákok elleni válogatott meccsek hoztak nagy érdeklődést, a tét ugyanis a Monarchia sportdominanciája volt. A sportsajtó sem volt más, mint az ország szurkolói hangulatának egy szelete. Közvetlen kapcsolatokat kerestek a nemzeti karakterológia és a sportteljesítmények között. Úgy tartották: „A győzelem nyomán támadó dicsőség az egész nemzet dicsősége, a vereség az egész nemzet veresége.”[11] Mindez a Rákosi-korszak alatt annyiban változott, hogy amíg az Arancsapat sikeres volt, addig a hatalom a szocializmus eredményének kiáltotta ki a magyar válogatott sikereit, az 1954-es vesztes berni világbajnoki döntőt követően viszont a vezetés a rendszeren kívüli egységként kezelte a csapatot, így hiába nem játszottak a játékosok döntő szerepet az akkori ellenállásban, sokuk az emigráció mellett döntött. Érdekes, hogy a győztes félnél is eszközként használták a dicsőséget, ugyanis az NSZK-ban a siker a náci múlt szörnyűségeit hátrahagyva, az új, demokratikus polgári állam nagyszerűségét volt hivatott szimbolizálni.

Franklin Foer szerint a labdarúgás „gyakran mélyebb érzéseket kelt, mint a vallás, és a hagyományok tárházaként legalább ugyanannyira része a közösségi létnek. Franco uralma alatt az Athletic Bilbao és a Real Sociedad klubjai voltak az egyedüli színterek, ahol a baszk emberek anélkül fejezhették ki kulturális büszkeségüket, hogy börtönben végezték volna.”[12] Mindez a katalánokra is igaz volt, és igaz a mai napig, hiszen számukra az FC Barcelona az egész nemzet szimbóluma. Spanyolország egyik elismert kortárs írója, Manuel Vazquez Montalbán Lesen című könyvében azt írja a klubról, hogy „az állam nélküli nemzet eposzi fegyvere… a Barca győzelmei ahhoz hasonlóak, mint amiket Athén aratott Spárta felett.” Miután egy 1925-ös barátságos mérkőzés előtt a katalán szurkolók kifütyülték a spanyol himnuszt, Primo de Rivera tábornok hat hónapra bezáratta a Barca stadionját, Joan Gamper alapító-elnöknek pedig menekülnie kellett az országból. Noha az FC Barcelona a katalán öntudat tökéletes metaforája, alapítója nem katalán származású. De mindent elmond a svájci Hans Kemperről, hogy nevét lefordította katalán nyelvre (Joan Gamper). Gamper csodálója volt a katalánok szent ügyének, az autonómiának, és az ő vezetése alatt került a címerbe a katalánok védőszentjének, San Jordinak (Szent György) a keresztje, és vele együtt a katalán nemzeti színek is. Ahogy Katalónia is egy nagy „olvasztótégely” kereskedelmi szerepe miatt, úgy a klub is számos nemzet fiait foglalkoztatja. Ennek ellenére rendkívül sok saját nevelésű játékosa van, ami annak is köszönhető, hogy már fiatalon begyűjtik legendás akadémiájukra, a La Masia-ra a tehetségeket, akik ott szívják magukba a katalán mentalitást és harcmodort. „Könnyen megtörténhetett volna, hogy a Barcelona az ellenkező irányba induljon el. Lehetett volna a radikalizmus, az erőszak és a sérelmi politika gyűjtőhelye. Azonban a Barca kozmopolita nacionalizmusa túlságosan is mélyről fakadt. Része a nemzeti kultúrának és annak a szellemiségnek, amelyből a klub született.”[13] Ahogy de Rivera alatt is az ellenállás központja volt Katalónia, úgy Franco uralma alatt sem enyhült az ellentét a spanyol kultúrát szajkózó hatalommal szemben. Így fokozatosan kialakult az a katalán sztereotípia, miszerint ők a korszerűséget, a haladást, a kultúrát képviselik, miközben Madridot lusta és kulturálatlan tahók lakják.

A futball nagy politikatörténeti kérdését Umberto Eco tette fel, miszerint: „Vajon lehet-e forradalmat csinálni meccsnapon?” A belgrádi Crvena Zvezda huligánjai segédkeztek Milosevic megbuktatásában, a Ceausescu kivégzését eredményező forradalom is onnan indult, hogy a román szurkolók elözönlötték Bukarest utcáit, amikor a csapat kijutását ünnepelték az 1990-es Világbajnokságra. Hasonló keretek között bukott meg a paraguayi diktátor, Alfredo Stroessner is. Iránban csaknem forradalomhoz vezetett az 1998-as világbajnoki részvétel, így a hatalom egy darabig Dubaiban „pihentette” aranylábú fiait. Mivel a labdarúgás hatalmas népszerűségnek örvend, egy-egy futballesemény kapcsán könnyen felszínre kerülhetnek égető társadalmi kérdések, mint legutóbb Brazíliában, s az adott hatalmak is gyakran használják propagandisztikus célokra. A skót társadalom ellentétei is kiválóan megfigyelhetőek a két nagy klub, a Glasgow Rangers és a Celtic harcának tükrében. A két glasgow-i klub közül az előbbi a protestánsok csapata, míg az utóbbi a katolikusoké. A két klub rivalizálást már a kezdetek óta Old Firmnek (Régi Cégnek) hívják, ugyanis a „klubok nagy egyetértésben húznak hasznot szurkolóik kölcsönös gyűlöletéből.”[14] Sőt, mind a Rangers, mind a Celtic csak tovább szítja a tüzet a szurkolók között. Stadionjaik hangszóróiból azok a dalok szólnak, amelyekre saját szurkolóik saját verziókat költenek, például a Rangers otthonában, az Ibroxban Tina Turner „Simply the best” dalára több tízezer torokból üvöltik, hogy „B…a meg a pápa!”… A gyűlölet üzlet számukra, így eszük ágában sincs csillapítani a feszültséget, minden lehetséges módon pénzt akarnak látni egymás mocskolásából, zászlókat és relikviákat is árulnak, amelyen az ősi riválist gyalázó szavak szerepelnek.

A labdarúgás ma már kőkemény üzlet, amiben döntő jelentősége van a televíziónak. Ugyanis azzal, hogy a csapatok képernyőre kerülnek, ők is kereskedelmi termékké válnak. Sőt, ami még ennél is sokkal fontosabb, maguk is reklámhordozóvá lettek. A stadionokban és a mezeken elhelyezett reklámokért ma már hatalmas összegeket kell kifizetni, sőt a sportszergyártók is sorban állnak azért, hogy a nagy klubok az ő szerelésükben fussanak ki a pályára. A Manchester United az idei szezontól tíz éven át újra Adidas-szerelésben játszik, amiért a sportszergyártó 750 millió angol fontot fizet. A nagy kluboknak ma már számos bevételi forrásuk van, hogy csak a legfontosabbakat említsük: televíziós jogdíjak, jegy- és bérletértékesítés, reklámfelületek kiadása, mezek és ajándéktárgyak eladása, szponzorációs szerződések, játékosok adás-vétele, helyezési prémiumok. A világ legjobb csapatai a tőzsdén is szerepet kapnak, és folyamatosan új erőforrások után kutatnak. „A klubok ugyanis tudatosan ügyelnek arra, hogy olyan játékosokat igazoljanak, akikkel világszerte növelni tudják népszerűségüket és piaci értéküket, még ha az illető nem is egy Ronaldo kaliberű játékos. Erre kiváló példa a Manchester United 2005-ös igazolása, a dél-koreai Pak Dzsi Szung leszerződtetése. Dél-Korea háromnegyede azóta Manchester United szurkolónak vallja magát…”[15] A tíz évvel ezelőtti esethez hasonló Keiszuke Honda leigazolása is, aki 2014-ben csatlakozott az AC Milan csapatához, megnyitva az olasz klub számára a japán piacot. Ma már minden jelentősebb futballklubnak van pénzügyi stratégiája: van aki a játékos-eladások, van aki az eredmények, van aki a marketing, van aki az imázsépítés által akar sikeresebbé válni. A játékosok pedig a klubok legfőbb értékei, így nem csoda, hogy nekik is terméket kell előállítaniuk. Posztok szerint lebontható, hogy kinek milyen terméket kell produkálnia, például egy csatárnak gólokat kell termelnie. Mindennek az analizálására ma már elemzői csapatok állnak a klubok rendelkezésére, akik sokszor már csak a száraz statisztikák miatt is képesek leigazolni egy-egy játékost. Miután a játékospiac liberalizálása is megtörtént az Európai Uniós elvek mentén, a futballban ugyanúgy megfigyelhető az értékek centrum felé áramlása, mint az élet bármely más területén. „A futballcentrumországokban, mindenekelőtt Angliában, Németországban, Franciaországban, Olaszországban, Hollandiában és Spanyolországban olyan óriási multinacionális tőkés társaságok, egyesülések léteznek, amelyek monopolizálták a futball játékospiacát, illetve a futballra ráépült fogyasztási és reklámüzleteket. Olyan árdiktátumokat kényszerítenek rá a világra, amelyen csak azok a »cégek« versenyképesek, amelyek dollármilliárdosok. […] Az igazi futballnagyhatalmak a félperiférián (Brazília, Argentína) legjobb játékosaikat a centrumországokba helyezik ki mint olyan tőkét, amelyből fenntarthatják magukat, de ami egyszer s mindenkorra függő helyzetbe is hozza őket...”[16] Azoknak a periférián és félperiférián elhelyezkedő nemzeteknek, amelyek kevesebb jó játékossal rendelkeznek, mint az előbb említett dél-amerikai országok, még ez a függő helyzet sem jut osztályrészül. Ők szinte fillérekért engedik át legjobbjaikat a futballcentrumban lévő csapatoknak, ugyanis a világ összes játékosa ezekbe a bajnokságokba vágyik.

Nemcsak maga a csapat, nemcsak egy klub gazdasági háttere, hanem a lelátók népe is hűen tükrözi a társadalmi jelenségeket. Míg régen megvolt az illúziója annak, hogy a lelátón helyet foglaló szurkolók a pálya szélén egyenlők, addig ma már sokkal több rétege van egy labdarúgó mérkőzés közönségének. Köszönhetően annak, hogy a futball is a szórakoztatóipar része lett, a jegyárak olyan magasba szöktek, hogy a legszegényebb társadalmi csoportok be sem jutnak a stadionokba. (A Liverpool szurkolói ezért is tüntettek egy mérkőzés végén idő előtti távozásukkal, a Borussia Dortmund ultrái pedig tiltakozásul teniszlabdákat dobtak a pályára.) A leggazdagabbak saját páholyokból figyelik az eseményeket, pezsgőt szürcsölve és kaviárt falatozva, és a valódi szurkolók is egyre inkább egy színház nézőihez kezdenek hasonlítani, ahol a jobb helyekért már komoly összegeket kell fizetni, az átlagnak pedig marad a kakasülő, ahonnan távcsővel figyelheti kedvenceit. Ellentétben a régi időkkel, már nem kiabálhatunk bármit egy meccsen. Régen a társadalmi feszültségek levezetésére is felhasználható volt egy-egy paprikás hangulatú mérkőzés. Ma már ezen a téren is szigorú szabályok vannak érvényben, de „természetesen” a lelátókon elhangzó sértések nem mindenkire vonatkoznak ugyanolyan mértékben. Ahogy a valódi politikában, itt is sokat számít egy-egy klub vagy nemzet sportdiplomáciája, nem csak a határokon kívül lehet ügyesen helyezkedni. Sokan felismerték, hogy mekkora lehetőségeket rejt a futball a népszerűség növelésére. Silvio Berlusconi az AC Milan elnök székéből ült át az olasz miniszterelnöki bársonyszékbe, míg az Arkan néven elhíresült szerb háborús bűnös, Zeljko Raznatovic a Crvena Zvezda vezérszurkolójából lett egy fél hadsereg vezére, s az egyik legbefolyásosabb személy, akit bűnei ellenére ma is kultikus hősként tartanak számon. Sokat elmond egy országról, hogy miként működik a futballjuk. Brazíliában már a bajnokság lebonyolítása is átláthatatlan, hogy a klubok hátteréről ne is beszéljünk. Csakúgy mint a politikában, itt is a korrupció uralkodik, így nem csoda, hogy a játékosok szinte menekülnek Európába. Persze Európa sem makulátlan, Olaszországban a maffia árnyéka erősen rávetül a futballra, míg Oroszországban az oligarchák uralják a klubokat. Németországban és Angliában a tervszerű építkezés a bevett szokás, míg az Egyesült Államokban a többi látványsporthoz (NBA, NFL, NHL) hasonlóan a labdarúgás élvonalbeli klubjainak is szigorú szabályok szerint kell működniük. A futballban is egyre inkább megmutatkozik Kína gazdasági fellendülése, hatalmas pénzeket fektetnek a labdarúgásba is, és az európai topklubokhoz hasonló fizetésekkel csábítják a legnagyobb sztárokat magukhoz, hogy emeljék a kínai foci színvonalát.

Franklin Foer szerint: „Amikor az edzők mint alkimisták, különféle kulturális összetevőkből kotyvasztották össze a csapatokat, gyakran csodálatos új élményt is teremtettek. A cinikus, védekezés központú olasz stílusba új életet vitt a szabadabb szellemű holland és brazil játékosok megjelenése. Az íztelen angol stílust (vagy stílustalanságot) némileg enyhítette egy kis kontinentális fűszerezés, amit a Csatornán túlról szereztek be, francia csatárok formájában. Kanapémról szemlélve úgy tűnt, ez a játék sokkal inkább előrehaladt a globalizáció folyamatában, mint Földünk bármely más gazdasági rendszere.”[17] Bár a futball közegét egyre több kötöttség jellemzi, szerencsére maga a játék újra és újra meg tud újulni. Szinte minden évben találkozhatunk taktikai újításokkal, melyekre gyorsan megtalálják az ellenszert a labdarúgás teoretikusai, hogy aztán újabb váratlan húzásokkal találják magukat szemben. Hál’ Isten mindig jönnek újabb és újabb kivételes képességű játékosok és edzők, akik kreativitásukkal és egyéni látásmódjukkal elkápráztatják a világot. A rendhagyó tehetség itt is utat tör magának, ugyanúgy, ahogyan a társadalomban is.

 

Villányi Gergely, sportújságíró

 

[1] Michael John: A sport az osztrák társadalomban az 1890-es és az 1930-as évek között, 106.

[2] Hadas Miklós – Karády Viktor: Futball és társadalmi identitás, 89.

[3] Hadas Miklós – Karády Viktor: Futball és társadalmi identitás, 91.

[4] Hadas Miklós: A modern férfi születése, 299.

[5] A Hakoah jelentése héber nyelven: a legerősebb.

[6] Hadas Miklós – Karády Viktor: Futball és társadalmi identitás, 94.

[7] Hadas Miklós – Karády Viktor: Futball és társadalmi identitás, 96.

[8] Csak 1950-ben, a Nagy-Budapest létrehozásakor lett a Főváros része.

[9] Hadas Miklós – Karády Viktor: Futball és társadalmi identitás, 97.

[10] Franklin Foer – A világ fociszemmel, 70-71.

[11] Nemzeti Sport, 1908.11.01.

[12] Franklin Foer – A világ fociszemmel, 11-12.

[13] Franklin Foer – A világ fociszemmel, 181.

[14] Franlik Foer – A világ fociszemmel, 43.

[15] Juhász Gergely: A játékon túl… A foci forradalma és a globalizáció (In: A játék hatalma: Futball –Pénz – Politika), 43.

[16] Krausz Tamás: A magyar futball „szétglobalizálása” (In: A játék hatalma: Futball –Pénz – Politika), 17.

[17] Franklin Foer – A világ fociszemmel, 11.

Érdekes volt a cikk? Ossza meg!

Szóljon hozzá