Veres és Weis

Két, csaknem egy időben született fontos társadalomkritikai mű kapcsán a két szerző (és a két mű) sorsát szeretném egymás mellé állítva bemutatni, elsősorban azonban választ keresni néhány nyugtalanító kérdésre. A múlt század első harmadában kivirágzó falukutató szociográfia két alapművéről van szó, az egyik nagy sikert arat, íróját ismertté teszi, a másik a visszhangtalanság és a felejtés áldozata lesz. Az egyik szerző a háború előtt nincstelen földmunkás, a másik magas állami állást tölt be. Az egyik ’45 után miniszter lesz, ünnepelt író, a másikat évekre börtönbe zárják, aztán szegénységben él, a Horthy rendszert bíráló művét ezután sem adják ki évtizedekig. Végre 2013-ban megjelenik, de azóta is hallgatás övezi. Miért? Miért? Miért?

Weis István 1889. július 10-én született, és nyolcvannégy éves korában, 1973. március 1-én halt meg. Veres Péter pedig 1897. január 6-án született, és 73 évet élt, 1970. április 16-án halt meg. Mindketten a XIX. század végének gyermekei voltak. Életútjuk végén a közöttük meglevő nyolc év korkülönbség jelentőségét veszítette, fiatalon azonban a három év különbség is jelentősnek mondható. Bár életükre – éppen úgy, mint kortársaikéra – ugyanazok a nagy, az ország sorsát meghatározó társadalmi események: a századvég és századelő hazai gazdasági prosperitása, az I. világháború, az ezeréves Magyar Birodalom felszámolása, az azt követő összeomlás, és annak társadalmi, gazdasági következményei nyomták rá bélyegüket. Ám a más módon és formában átélt nagy társadalmi összefüggéseken túl – egy kivétellel – életüknek alig volt olyan eleme, amely bármiféle azonosságot mutatott volna.

Jelentős különbség volt gyermekkoruk színtere és az ott szerzett közvetlen és közvetett hatások, tapasztalatok között, melyek eszmélődésük, világlátásuk alakulásában meghatározó jelentőségűek voltak. Weis István az Osztrák-Magyar Monarchia keleti szélén, Munkácson született, Veres Péter pedig az alföldi Balmazújvárosban.

Munkács az Északkeleti-Kárpátok aljában az Alföld és a hegyvidék találkozásánál, e terület központi részén foglal helyet. A város földrajzi helyzete meghatározta a település térségben betöltött központi funkcióját, gazdasági súlyát, társadalmi szerepét, a város lakosságának polgárosodását, akiknek vallás és nemzetiség szerinti megoszlása sajátos képet mutatott. Az 1910-es népszámlálás szerint a valamivel több mint 17 ezer fő lélekszámú város lakosságának jó kétharmada magyar volt, mellettük jelentősebb számban német nemzetiségűek és ruszinok éltek. Ezt a megoszlást azonban a város lakosságának vallás szerinti összetétele nem tükrözte, mivel az ott élők többsége – magukat magyarnak valló – izraelita vallású polgár volt. Őket a görög katolikusok, a római katolikusok, a reformátusok és végül az evangélikusok követték. Tehát az a közeg, amelyben Weis István felnőtt, nemzetiségileg és vallásilag változatos hatást közvetítve sokszínű közösség volt.

Ezzel szemben Balmazújváros, Veres Péter szülőhelye az Alföld és a Hajdúság találkozásánál döntően református vallású magyarok által lakott település, ahol a törökök kiűzését követően, a XVIII. századtól a XIX. század közepéig alapvetően a majorsági gazdálkodás szabta meg az ott élők életét.[1] Számukra ez a jobbágyfelszabadításig – saját kezelésben lévő osztatlan földesúri birtokon dolgozva – kiszolgáltatott állapotot, a jobbágyi robotra épülő mezőgazdasági munkát és állattenyésztést jelentett. Jelentősebb változás a XIX. század második felében, a kapitalizálódás hatására következett be, amikor a robotot az idénymunkára szerződött béresek és a legalább egy évre elszegődött cselédek munkája vette át. A bekövetkezett átalakulás következtében pedig az addig is differenciált lakosság rétegződése felgyorsult. Ennek ellenére a település életét a múltbéli örökség alapvetően meghatározta, aminek következtében a felnőtt lakosság között a zsellérek – a parasztság alsó rétegéhez tartozó, saját kezelésben lévő földdel nem rendelkezők – száma jelentősen meghaladta az országos átlagot. Ez, a továbbra is kiszolgáltatott helyzet pedig jó „táptalaja” volt a századvégi agrárszocialista szervezkedéseknek, melyekhez társadalmi státuszánál fogva Veres Péter könnyen megtalálta az utat. Az agrárszocialisták között Veres Péter nemcsak mozgalmi tapasztalatokra tett szert, hanem műveltségének alapjait is közöttük, a helyi Földművelő Egylet könyvtára segítségével alapozta meg.

Nemcsak a két tájegység eltérő adottságai, helyzete s az általuk nyújtott lehetőségek voltak ellentétesek, hanem az a családi háttér is, amelyben Weis és Veres felnövekedett. Weis István egy nagypolgári, értelmiségi családban született, Veres Péter pedig egy cselédlány szerelemgyereke volt, annak összes következményével együtt. Társadalmi státusz szerint tehát szinte áthidalhatatlan távolság feszült Veres Péter családja és a német területről bevándorolt elődökkel (dédszülőkkel) rendelkező római katolikus vallású, magyarrá vált Weis család között – amely a XIX. század második felére nemcsak belesimult a város társadalmába, hanem munkájuk, szorgalmuk révén már a városi polgárság felső rétegéhez tartozott. Mindez azt is jelentette, hogy Weis István gimnáziumba járt s annak befejeztével – a többé-kevésbé azonos feltételek között élő társaihoz hasonlóan – az egyetemen folytatta tanulmányait. Ennek következtében pedig, a család kapcsolatrendszerét is maga mellett tudva, ígéretes értelmiségi pálya állt előtte. Ezzel szemben Veres Péter hat éves koráig uradalmakban nevelkedett, tizenegy évesen már kondásként, majd gulyásbojtárként dolgozó gyermekember volt, felnövekedve pedig napszámosként, mezei munkásként, részes aratóként, vasúti pályamunkásként stb. kereste kenyerét. Veres Péter jövője tehát – összehasonlítva Weisével – nem hogy nem volt ígéretes, hanem igencsak kilátástalan volt.

Itt meg is szakítom az egymástól minden elemében eltérő életútjuk összehasonlító felfejtését, és ott folytatom, amikor életútjuk – ha csak képletesen is –, egymásba kapcsolódott. A nagy összeomlás után, a trianoni kábultságból eszmélő, új kiindulási pontokat kereső értelmiségi ifjúság – nemcsak nálunk, hanem Erdélyben és a Felvidéken is – az 1920-as évek közepétől a falu felé fordult, hirdetve a parasztság felszabadításának nemzeti sorsot meghatározó szerepét. S az igazi megtartó erőt, a magyar megújulás egyetlen tiszta forrását, és jövőjét építő bázisát az egységes tömbökben élő magyar paraszti tömegekben vélte felfedezni. Mindezek következtében a parasztság sorsa általános, kikerülhetetlen kor- vagy sorsproblémává lett, melyet a hivatalos politika képviselői sem hagyhattak figyelmen kívül.

Kettőjük életútja a magyar társadalom jövőjével kapcsolatos munkájuk révén kapcsolódott össze. 1930-ban illetve 1936-ban járunk, amikor mindkettőjük általam legjelentősebbnek tartott írása: Weis: A mai magyar társadalom és Veres: Az Alföld parasztsága megjelent. Munkájukat azonos törekvés, szándék és a nemzet jövőjéért érzett aggódás, felelősségérzet motiválta. A kettőjük közötti egyezést tehát én az azonos szándékban, az elfogulatlan társadalom ismeretben, a számos ponton szinte teljes azonosságot mutató tényfeltárásban és egybevágó következtetéseikben vélem felfedezni.

Munkájuk azonban nemcsak a korszakban kibontakozó tény- és valóságfeltáró irodalom egyik konkrét eredménye, s mint ilyen a hazai társadalomtudományi illetve szociográfiai irodalom egy-egy kiemelkedő „darabja”, hatásuk ugyanis szélesebb körben, a konzervatív hivatalosságnál és a korabeli értelmiségi-ifjúsági mozgalmakban is kimutatható.[2] A magyar valóságról, a parasztság különböző rétegeiről szóló írások[3] kiegészítették egymást, és segítséget jelentettek a teljesebb, a valóságot pontosabban tükröző ismeretek szélesebb körű elterjedéséhez.

            Weis ekkor 41, Veres Péter pedig 39 éves volt. Nem sikerült nyomára bukkannom annak, hogy személyesen ismerték-e egymást. Feltételezhető azonban, hogy nem. Arról sem mondhatok semmi bizonyosat, hogy mielőtt Veres Péter megírta volna Az Alföld parasztságát, kezébe került-e Weis István öt évvel korábban megjelent könyve. Arra sem találtam utalást, hogy akár Weis, akár Veres bármelyik későbbiekben megjelent írásában hivatkozott volna a másik munkáira. Ennek ellenére nehezen elképzelhető, hogy egymás munkáit ne ismerték volna. Veres Péter, mint azt vele kapcsolatban leírták, mindent elolvasott, ami a kezébe került – épp A mai magyar társadalom című könyvet ne vette volna a kezébe? Számomra elképzelhetetlen, hogy Weis könyve ne keltette volna fel Veres, s majd néhány évvel később Veres írása Weis figyelmét, érdeklődését.

Weis István könyvét nem csupán önmagában tartom jelentősnek, hanem – megítélésem szerint eddig kevésbé méltányolva – igen fontos szerepet játszott abban, hogy a háború és forradalmak után a polgári radikálisok szerepvállalása miatt diszkreditálódott társadalomtudományok ismét szerephez juthattak a társadalmi folyamatok feltárásában. A társadalomtudományok körül ugyanis, ahogyan azt Rézler Gyula megfogalmazta „az a vélemény alakult ki, hogy művelésük nemzetellenes, baloldali országvesztő ténykedés.”[4] Weis viszont konzervatív gondolkodóként, felelős beosztású állami tisztviselőként anélkül elemezhette a korabeli viszonyokat, hogy ezért a fennálló hatalom megbélyegezhette volna. S mivel őt baloldalisággal vádolni nem lehetett (Somssich László az Országos Magyar Gazdasági Egyesület elnökének rosszallása kivételével[5]), munkássága nemcsak önmagában volt jelentős, hanem közvetett módon fontos szerepet játszott a magyar társadalom konkrét adatokon nyugvó újbóli tudományos illetve szociográfiai vizsgálatának megindulásához, tudomásul vételéhez és elismertetéséhez.

Sem Weis, sem Veres nem írt se a múltról se a jövőről, hanem jelenük valóságáról. A korukhoz vezető út háttérben maradt, s csak annyiban jelent meg, amennyiben az általuk vizsgált folyamatok értelmezéséhez, megértéséhez azt éppen szükségesnek tartották. Tudatosan, tudattalanul mindketten az 1930-as évek elején már egyértelműen kitapintható igény, új szükséglet kielégítésére törekedtek. Az ország helyzetét, társadalmát, népe állapotát, a nyomasztó szegénységet szerették volna megismerni – megváltoztatni, jobbítani. Célkitűzésük azonos volt: a magyar társadalmi viszonyok valósághű megismerése, a társadalom legsúlyosabb problémáinak feltárása. Ennek megvalósítása során azonban más eszközöket, más megközelítéseket, módszereket használtak. Munkájuk tartalma annyiban tért el egymástól, hogy amíg Weis a korabeli magyar társadalom egészéről értekezett, addig Veres Péter csak az általa jó ismert osztályos társainak életét – amely az ő élete is volt –, mutatta be. Emellett a két mű között a legszembetűnőbb különbség az, hogy Weis munkáját tudományos igénnyel, gondolatmenetét más kutatások eredményeire történő hivatkozásokkal alátámasztva végezte. Veres Péter pedig – amellett, hogy osztályos társaiban szerette volna tudatosítani, hogy mit kell vállalniuk, hogy öntudatossá válva az idegen elnyomó, sorvasztó hatás alól felszabadulhassanak – az alföldi parasztság ideál-típusát kísérelte megrajzolni. A típusjegyek kifejtésében pedig a megszépült múlt mellett a még idillinek elképzelt jövő értékszempontjai is helyet kaptak. Veres Péter a feltárt valóság bemutatását a tudományos megközelítés helyett tapasztalataira hagyatkozva, intuitív módon oldotta meg. Ennek megfelelően stílusuk is eltér egymástól. Weis hangnemére a tárgyilagos elvonatkoztatottság, az elfogulatlan megfogalmazási mód, Veresére pedig az örvénylő, érzelemből és politikai meghatározottságából fakadó, sodró lendülettel teli, nyíltan vállalt elfogultság volt jellemző. Veres részrehajló elfogultságával kapcsolatban, találóan fogalmazta meg Rézler Gyula, hogy Veres (és Darvas József) „kizárólag annak a félnek adnak igazat, amelyekhez ők is tartoznak.”[6] Természetesen a szubjektivitás nem zárja ki az adott összefüggésekkel kapcsolatos igazságot. A tudományos módszer azonban egyértelműen megköveteli, hogy a megfogalmazott, különösen pedig az egyértelmű, kinyilatkoztatásokon alapuló megállapítások, állásfoglalások, ítéletek a témakörrel kapcsolatos tudományos eredményekre való hivatkozásokkal, tényekkel, érvekkel legyenek alátámasztva. Veres Péter ebben az összefüggésben még a látszatra sem adott, hanem általános következtetéseinek dokumentumokkal való alátámasztása helyett nagy magabiztossággal azt állította, hogy: „ezért nem túlzás, ha azt mondom.”[7] Weis arra törekedett, hogy gondolatmenetét tudományos érvekkel támassza alá, ennek ellenére ezt a problémát bizonyos összefüggésekben némileg Veres Péterhez hasonlóan, de sokkal árnyaltabban, áttételesebben oldotta meg. Miközben nézetei kifejtése közben számos hivatkozásra, nem egy esetben statisztikai adatok ismertetésére támaszkodik, ennek kötelezettsége alól laza nagyvonalúsággal fel is menti magát azzal, hogy „Ez a tanulmány feltételezi az olvasónál a statisztikai adatok ismeretét, és így csak azok elemzésére, összefoglalására törekszik, inkább a leíró részleteket helyezi előtérbe.”[8]

Amikor Weis és Veres alapvetően egybecsengő, tartalmában és következtetéseiben nagyfokú azonosságot mutató könyvében megfogalmazottakra gondolok, nem feledkezhetek meg Szekfű Gyula e kérdésben kifejtett álláspontjáról. Enélkül ugyanis – mivel Szekfűnek meghatározó szerepe volt a forradalmak után hatalomra került rendszer hivatalos ideológiájának megfogalmazásában, s rendszer-hűségéhez semmiféle kétség nem férhetett – igencsak egyoldalú következtetéseket fogalmazhatnánk meg. Szekfű társadalmi státuszától függetlenül ugyanis nemcsak jól érzékelte a paraszti népesség helyzetének tarthatatlanságát, hanem tisztában volt azzal is, hogy az ország lakosságának közel egyharmada „biztos munka és jövedelem nélkül, alkalmi jótékonysági akcióknak kitéve tengeti éhező és fázó, tápláló élelmet, melegséget és minden kultúrszükségletet nélkülöző életét”. Széchenyit idézve Szekfű egyértelműen beszél a jövőről is: „a mezőgazdasági munkásosztály megmentése, emberi méltóságába visszaemelése nemcsak nagy, de talán egyetlen nagy nemzeti feladatunk.”[9] Ennek fényében Weis István tárgyszerű, igen kritikus megállapításai, vagy Veres Péter megfellebbezhetetlen, könyvének utolsó mondataiban szókimondó nyíltsággal megfogalmazott álláspontja: felszabadulás vagy pusztulás!” már nem is tűnik túlzott radikalizmusnak.[10]

Néhány adalék arra, milyen párhuzamosságok, azonosságok vannak a két szerző magyar társadalomról alkotott felfogásában. Weis a tanyákkal kapcsolatban Czettler Jenő agrárközgazdász, akadémikus véleményét idézi, mely szerint: „Mintha csak a Kongó-vidék négerei között jártam volna, oly elmaradott ezeken a tanyai vidékeken a posta, iskola, orvosi szolgálat. … Jártam tanyai iskolában, düledező és istállóhoz hasonló épületben”.[11] Weis röviden bemutatja a tanyavilág kialakulását, s ebben a város szerepét, melyet kemény szavakkal ostoroz. Szerinte ugyanis a város önzése miatt kellett „másfél millió magyart megfelelő út, iskola, orvos nélkül hagyni, és arra ítélni, hogy rengeteg időt fecséreljen el elsőrendű közigazgatási szükségleteinek kielégítésére, verítékes munkájának teljes gyümölcséhez soha nem jusson.”[12] Weis kifejtette, hogy az ország és a termelés érdekeivel egybeeső kényszerűség hajtotta ki az embereket a tanyára, a szerencsétlen új honfoglaló azonban „a közhatalom irányító keze helyett annak ökle súlyát tapasztalhatta csak.”[13] Konklúziója pedig nem kevésbé radikális az öt évvel később megfogalmazott Veres Péter-i megállapításnál: „Aligha van szomorúbb, meghatóbb látvány, mint ennek a másfélmillió embernek vergődése és hősi küzdelme.”[14] Úgy látja, hogy „a tanya mindaddig nem boldogulhat, amíg megfelelő szervezethez nem jut, amíg öncélú valósága a közhatalmi rend keretében is nem jut kifejezésre, amíg gyarmati helyzetéből ki nem emelkedik.”[15] Tisztán látta, hogy a tanyarendszer a földbirtokviszonyok eredménye és függvénye. s „ha azokat teljesen felforgatni nem akarjuk, olyan megoldást kell keresnünk, amely – a valóságos viszonyokkal számolva – középúton áll az ideális cél és a mai káros helyzet között.”[16]

Weis álláspontja nemcsak a tanyakérdésben, hanem minden más, könyvében tárgyalt összefüggéssel kapcsolatban is tárgyszerű, egyértelmű és kritikus. Éppen ezért érthetetlen számomra, hogy az egykori magyar valóság elemző bemutatásakor – legyenek azok népiek vagy nem – miért nem támaszkodtak, miért nem hivatkoztak Weis István munkájára.

Veres Péter hat ív terjedelmű könyve Oravetz István könyvkiadó vállalatnál 1935. december közepén (1936-os jelzéssel) jelent meg ezerötszáz példányban. A kötet szignetjét, a címlapot a szegedi agrár-settlement mozgalom egykori vezetője, Buday György készítette.[17] Ez az írás egyszerre volt tanulmány, szociográfia, publicisztika és revelatív irodalmi olvasmány[18], amely az elgyötört és az önfenntartás emberfeletti küzdelmeiben felőrlődött embert mutatta be.[19] Megírására, amint ahogyan a Számadás című munkában olvashatjuk, közvetlenül két dolog késztette. Az egyik, hogy az 1933-as szociáldemokrata pártkongresszuson arra a következtetésre jutott, hogy „a magyar földmunkás mint magyar paraszt s egyben magyar faj, külön valóságot jelent nemcsak a világban a többi népek között, hanem magában a magyar nemzetben is. Külön nyelven, külön hangon beszéltek az összes alföldi munkások, saját észjárásuk, sajátos világnézetük volt, amelyet azonosnak éreztem az enyémmel. Őszinteség, közvetlenség, keménység és realitás volt ennek a világnézetnek az alapja, csakúgy, mint az enyémé.” A másik pedig, hogy Verest a Mi lesz a földmunkássággal? című, Népszavában megjelent írásáért egy hónap börtönbüntetésre ítélték. A büntetés letöltésére 1934 őszén hívták be a Markó utcai fogházba. Az ezt megelőző este Illyéssel a Centrál kávéházban találkozott, ahová Németh László is elment, aki felszólította Veres Pétert, hogy a börtönben írja meg azt, amit a parasztságról tud.

Veres az elkészült és nyomtatásban megjelent írást (a Századunk által különlenyomatban megjelentetett füzeteire utalva) „határozottabb irodalmi igénnyel és irodalmi látásmóddal” megírt közírásnak tekintette[20], amelyben nem csupán azt akarta bemutatni, hogy „milyen az alföldi parasztság, hanem azt, hogy miért olyan, amilyen”.[21] S mivel a börtönben nem állt rendelkezésére forrásanyag, emlékezetére hagyatkozva azt írta le, amit addig saját és osztályos társai életéről tudott, illetve azt, amilyennek saját fajtáját látni szerette volna. A tudományos szakmunkák, statisztikák, levéltári és egyéb dokumentumok hiányát intuitív rálátással, belső hevülettel pótolta, s ez „a belülről átélt hitelesség” volt az, ami szerinte a könyv igazi értékét adta. Ezt legegyértelműbben Haraszti Sándor A paraszt apológiája című írásában fogalmazta meg. Szerinte Veres Péter nem a parasztság társadalomrajzát, nem a valóságot, tehát nem azt írta le, hogy milyenek, hanem hogy milyennek szeretné látni őket. Mitizált is a könyv szerzője, miközben reális, valóságos összefüggéseket is megfogalmazott.[22] Erre a problémára – igaz, más összefüggésben – Braun Róbert is utalt, aki a könyv legnagyobb fogyatékosságának azt tekintette, hogy a szerző „kellő adatok (és kellő ismeret) nélkül szól hozzá a múlthoz. Ismeri azt, ami van; ami volt, inkább csak elképzeli”. Mindezt még azzal is kiegészítette, hogy „ez a kis könyv propagandisztikus célokat is szolgál és az író itt-ott célzatosan hangsúlyoz túl bizonyos tényeket, vagy állapít meg tényként olyasmit, ami csak kívánatos volna, de nem tény.”[23]

Veres Péter – Weis Istvánnal egybecsengően – fogalmazta meg, hogy gyökeres, az egész parasztságot s rajtuk keresztül az országot érintő társadalmi átrendeződés, rendszerváltozás nélkül nem lehet számítani a kialakult helyzet megváltozására. Cselekedni kell, mert mint kijelentette, a magyarság s ezzel együtt a nemzet léte forog kockán. Annak érdekében pedig, hogy a paraszti osztály nemzetfenntartó hivatását betölthesse, a társadalmi-gazdasági viszonyok megváltozását, megváltoztatását tartotta szükségesnek.

Veres Péter könyve – még akkor is, ha elsősorban a rideg parasztságról szól – a magára maradt, magára hagyott, a nemzettestből kirekesztett hárommillió főt számláló magyar parasztság hitvallása volt. Veres Péter az egykéző, a „pusztuló” dunántúli magyarsággal szemben a helytálló, a társadalom megújulását biztosító alföldi parasztságot ábrázolta, s arra a következtetésre jutott, hogy ez a parasztság vagy felszabadul, vagy elpusztul, mert: „Ha ezt, hogy: jövő – pozitív, haladó értelemben vesszük, úgy az alföldi parasztságnak, mint ilyennek, jövője nincs”. Veres Péternek ez az ítélete visszacseng Illyés Gyula Puszták népe című könyvének zárógondolataiban. „Látom a baj nagyságát – írta Illyés –, előre látom következményeit is. Egy nép élete forog kockán.”[24]

Veres Péter könyvében egy zárt, addig nem ismert világról hozott hírt. Üzenetének külön értéket adott az, hogy egy volt azokkal, hogy nem szakadt ki azok közül, akikről műve szól, s hogy azt, amiről írt, közvetlen tapasztalásból ismerte. Márai Sándor szerint egy egészen ismeretlen, új emberfajta lépett elő a könyv lapjairól, amely „nem jobb, nem rosszabb, mint hittük, vagy ismerni véltük: egyszerűen más”.[25] Márai azt sem szégyellte bevallani, hogy igazán ebből a könyvből ismerte meg a magyar parasztot. Gondolatai lényegében összecsengtek Ignotus Pál véleményével, aki úgy látta, hogy Veres Péter „könyvében lehetnek tudományos egyoldalúságok, de nincsenek írói tévedések, mert minden szóért egész ember felel, minden spekulatív elgondolásért egész ember áll helyt, adattal és logikával, szorgalommal és ábrázoló erővel, s a pofonok, rúgások, nélkülözések és halálveszélyek zuhatagában fensőségessé edzett lélek minden szenvedésével…”[26]

A könyv sikert aratott, s az addig szinte névtelen szerző közismert lett. Ehhez Veres Péter társadalmi helyzete mellett jelentős mértékben hozzájárult, hogy az 1930-as évek elejére kialakult az igény a magyarság ún. igazi értékeit őrző, hordozó, áthagyományozó, társadalom alatti (Erdei Ferenc megfogalmazása) helyzetben lévő parasztság megismerésére, a rá való hivatkozásra, ami a különböző irányú és indíttatású törekvéseket egyaránt jellemezte.[27] A sikert egyértelműen tükrözte, hogy néhány hónappal a könyv megjelenését követően Németh László azt írta, hogy a mű terjedelmét a róla szóló ismertetések már meghaladták.[28]

A még kínálkozó számos kérdés közül végezetül egyet mindenféleképpen szeretnék megemlíteni: hogyan és miért volt lehetséges, hogy a két, a magyar társadalom legsúlyosabb problémáiról szóló mű közül az egyik a szó legpontosabb értelmében közbeszéd tárgya lett, a másik pedig miért maradt, maradhatott homályban? Erre a kérdésre éppen úgy nem tudom a választ, mint arra sem, hogy Weis István, annak ellenére, hogy túlélte internálását és bebörtönzését miért esett áldozatul az 1945 utáni átalakulásnak. Weisnek 1954-ig kellett várnia, hogy kiszabaduljon a börtönből, s haláláig múltjához méltatlan körülmények között élt. S mindez miért történt? Nem tudom. Meghurcoltatásának, fogva tartásának ugyanis nem volt semmilyen valódi oka. Ha mégis választ szeretnék adni a kérdésre, akkor csak azt mondhatom, hogy a kommunista hatalom nem kívánta szabadon látni azt az embert, aki magas rangú köztisztviselőként nemcsak részese, hanem kritikusa is volt a két világháború közötti Magyarország uralkodó rendszerének.

 

Tóth Pál Péter

 

 

[1] A város határát 1753-ban Mária Terézia az Andrássy családnak adományozta.

[2] Tóth Pál Péter: (A Turultól a Márciusi Frontig) Akadémiai Kiadó, Budapest, 1983. 257 old.

[3] Például Illyés Gyula 1934-ben először a Válaszban részleteiben, majd könyv formában is megjelent Puszták népe című munkája.

[4] Rézler Gyula: Falukutatók és szociográfusok. Lásd: Rézler Gyula válogatott tanulmányai 1938-1944. A kötet anyagát válogatta, a bevezetőt írta Tóth Pál Péter. Gondolat Kiadó, Budapest, 2005. 124. old.

[5] Szinai Miklós-Szűcs László (szerk.) Bethlen István titkos iratai. Budapest, Kossuth Kiadó, 1972. 408. o.

[6] Rézler Gyula i. m. 129. o.

[7] Veres Péter: Az Alföld parasztsága. Sajtó alá rendezte és a bevezetőt írta Tóth Pál Péter. Kossuth Könyvkiadó, 1986. 6. o. (Továbbiakban: Veres Péter idézett mű…)

[8] Weis István: A mai magyar társadalom. Lásd: Gondolat Kiadó, Budapest, 2013. (Szerkesztette, a jegyzeteket és a tanulmányt írta Petrás Éva.) 10. o. (Továbbiakban Weis István idézett mű…)

[9] Szekfű Gyula: Három nemzedék és ami utána következik. Budapest, 1938. 426. o.

[10] Veres Péter: Veres Péter idézett mű… 87. o.

[11] Weis István idézett mű 13. o.

[12] Weis István idézett mű 16. o.

[13] Weis István idézett mű 17. o.

[14] Weis István idézett mű 18. o.

[15] Weis István idézett mű 25. o.

[16] Weis István idézett mű u. o.

[17] A metszeten egy gémeskút mögött álló tanyát látunk s az utat, amely a határból a falu házai között kígyózik.

[18] Bálint György, A Toll, 1936. 75. o.

[19] Fábián Dániel, Szabadság, 1936. január 12.

[20] Számadás, Bp. 1973. 577. o.

[21] Veres Péter idézett mű… 5. o.

[22] Válasz, 1936. 112.-119. o.

[23] Századunk, 1936. 156.o.

[24] Illyés Gyula: Puszták népe. 131. o. „Természetesen nem mondtam el mindent. Így is túl sokat markoltam. Akárhol nyúltam az anyagba ezerfelől tekeredtek ujjamra a szálak hogyan kössek most befejezésül tetszetős bogot belőlük? Az olvasó megszokta, hogy a legfájdalmasabb kérdéseket felvető művek végén is lel valami útmutatást vagy ajánlatot a megoldásra, amely felvert lélekismeretét megnyugtatja, ha csak annyira is, hogy még nincs veszve minden, mert lám, ha akadt, aki felfedte a bajt, lesznek, akik meg is gyógyítják. A közösségérzet, amely fölizgatta, egyben el is lustítja. Én nem merem olcsó hiedelmekbe ringatni, magam sem vagyok hiszékeny. Látom a baj nagyságát, előre látom következményeit is. Egy nép élete forog kockán. Mi az orvosság? Az az olvasóra is tartozik annyira, mint az íróra, hisz ő is tudja már, amit az író tud. Akik a megoldás nélkül a könyvet csonkának érzik, és a folytatását várnák – folytatást várok azoktól én is. Nekik ajánlom munkámat.” Forrás: ftp://ontologia.hu/Language/Hungarian/Crawl/MEK/mek.oszk.hu/00600/00682/00682.pdf

[25] Újság, 1936. február 8. o.

[26] Cobden, 1936. március

[27] 1930-ban az összlakosság 23,3%-a legfeljebb 1, 12,3%-a pedig 1-5 kat. hold földdel rendelkezett. 3 456 300 fő volt azoknak a száma, akik maximálisan 5 kat. hold földön gazdálkodtak.

[28]           Németh László: Emberek a nemzet alatt. Tanú, 1-2. szám. 69. o.

Érdekes volt a cikk? Ossza meg!

Szóljon hozzá