1956 – Egy népfelkelés anatómiája – 2. rész

1956 februárjában lezajlott egy olyan esemény, mely gyökeresen megváltoztatta a két világrendszer viszonyát, s ha meg nem is roppantotta, de egyre inkább erodálta a bolsevik típusú társadalmak belső hatalmi rendjét. A Szovjetunió Kommunista Pártjának XX. kongresszusán Nyikita Szergejevics Hruscsov által elmondott híres beszéd, melyben leleplezte a sztálinizmus terrorját, törvénysértéseit, ma már közismert. 1956 februárjában azonban inkább csak érzései lehettek az embereknek, konkrét ismereteik kevésbé. Annak ellenére, hogy a Szabad Európa Bizottság által elindított propagandakampány során a titkosított Hruscsov beszéd részletei léggömbökbe zártan, majd a magyar területen szétrobbanva, s az abban elrejtett füzetecskéket szétszórva, több ezer példányban kerültek Magyarországra. Az úgynevezett „léggömb-akció” egyik szervezője az emigráns Kovács Imre, parasztpárti politikus volt, s az azokból szétszóródott füzetek hétköznapi szavakkal, mindenki számára érthetően leplezték le a bolsevik párt törvénytelenségeit. A letargia és a lelkesedés együttesen jelentkezett a társadalomban. A vidék nyomorgott és tűrt, a városi, különösen a fővárosi értelmiség és az egyetemisták viszont egyre indulatosabban fogalmazták meg reformelképzeléseiket.

Érzékletesen írta meg Kiss Sándor a Parasztszövetség vezetője egy évvel később az ország 1956 eleji hangulatát felidézve: „A csökkenő életszínvonal megváltoztatta az ország politikai képét. 1945-ben még a munkás- és agrárproletárok tömegei hittek abban, hogy a társadalmi és gazdasági haladás motorja, érdekeik harcos védelmezője a Kommunista Párt. Ezért kapta a párt az 1945-ös választáson a szavazatok tizenhét és fél százalékát. 1947-ben lényegileg még megtartotta hadállásait, bár ekkor már nemcsak a bizalom játszott szerepet, hanem egyes rétegek, csoportok opportunizmusa is. Ez a helyzet olyan mértékben változott, amilyen mértékben a párt egyeduralkodóvá vált. Lassanként teljesen eltűnt a bizalom, és helyébe a karrierizmus, az opportunizmus és a kényszer lépett. Ez tartotta össze a pártot […] A propaganda a nép gondoskodásának és érzületének durva arculcsapása volt. A legreakciósabb rendszerek sem tartották olyan korlátoltnak a népet, mint a kommunista párt, amely állítólag a munkásosztályt képviseli.”

Érdemes egy-két adattal bemutatni, hogyan is nézett ki Magyarország tíz évvel a háborút követően. A Statisztikai Hivatal kimutatása szerint 1956 tavaszán 9 883 210 fő élt Magyarországon. A szám becsült adat, hiszen az utolsó népszámlálást 1949-ben tartották az országban, s már akkor is tisztában voltak vele a szakemberek, hogy a nemzetiségek adatai nem a valóságot tükrözték. Mindenesetre a II. világháborút követő években ismét növekedett az ország lélekszáma, a házasságkötések száma 1956-ban 96 133, a válások száma 12 479, az éves születésszám 192 810, az éves halálozási szám 104 236 fő volt. A népességnövekedés egyik fontos gerjesztője volt a magzatelhajtás tilalmáról szóló törvény, melyet majd csak 1956 júniusában töröltek el, illetve a gyermektelenségi adó bevezetése, melynek megszűntetésére majd 1957 elején került sor.

Ugyanakkor a gyermekszületések számának növekedése nem járt együtt a megélhetési feltételek javulásával. A havi átlagjövedelem 1171 forint, a munkások átlag havi bére 1194 forint volt. Érthetővé válik ezeknek a számoknak a mértéke, ha néhány termék árát is megadjuk. Egy férfiöltönyért 1180, egy női szövetruháért 280, egy kerékpárért 800, egy motorkerékpárért 7000 forintot kellett fizetni. A Szabad Nép 60 fillérbe, egy átszállójegy hetven fillérbe került. Az élelmiszerek ára még inkább megmutatja a fizetések vásárlóértékét. 1 kg burgonya a boltokban 1 forint hatvan fillérért, a piacokon átlagosan 2 forint húsz fillérért, 1 kg alma a boltban 3 forint harminc fillérért, a piacon 4 forint harminc fillérért volt kapható. A kenyér ára 3 forint, a zsemle és kifli negyven fillér, 1 kg cukor 10 forint hatvan fillér, 1 liter világos sör 5 forint, 1 kg sertéshús 26 forint, 1 db tojás 1 forint ötven fillér, 1 db Kossuth cigaretta 12 fillér volt.

Jól mutatja a lakosság helyzetét, hogy az egy főre jutó havi kiadások szerkezetére vonatkozóan milyen adatokat adott meg a Statisztika Hivatal. Ezek szerint egy átlagos magyar ember 1956 tavaszán, havonta húsra és húsfélékre 55 forintot, tejre 20 forintot, kenyérre 31 forintot, cukorra 21 forintot, burgonyára 12 forintot, gyümölcsre, gyümölcskonzervre 16 forintot, kávéra, teára 1 forintot, szeszesitalokra viszont 9 forintot, dohányárukra pedig 12 forintot költött. Lakbérre átlagosan 15 forintot kellett fizetni. Színházra, könyvvásárlásra, mozi látogatásra havonta 5 forint jutott. Pedig a kulturális lehetőségek bőséggel álltak rendelkezésre, az országban 3931 mozi működött, ebből csak Budapesten 371 db, s összesen több mint hatszázezer vetítést tartottak bennük. A magyar film aranykorát élte, ekkor mutatták be Fábri Zoltán rendezésében a Hannibál tanár úr című örökemlékű filmdrámát, Bessenyei Ferenccel a főszerepben, Bán Frigyes rendezésében A császár parancsára című drámát, a mindenki által szeretett Puskás Ferenc szereplésével meghirdetett Csodacsatár című vígjátékot Keleti Márton rendezésében, és Makk Károly Mese a 12 találatról című filmszatíráját. A filmkészítők is egyre kritikusabb hangot ütöttek meg. Várkonyi Zoltán Keserű igazság című és Ranódy László Szakadék című alkotása a szocialista rendszer ellentmondásainak kritikáját fogalmazta meg. De ebben az évben készül el a Dollárpapa, és Az eltüsszentett birodalom című film is, mely a könnyed szórakoztatáson túl, sokakban átvitt értelmű gondolatokat is ébresztettek.

Február 2-án mutatták be Fábry Zoltán Körhinta című filmjét, Törőcsik Mari és a tragikus sorsú Soós Imre főszereplésével. A film a hagyományok és a változások ütközését mutatta be egy szerelmi kapcsolaton keresztül, s bár magán hordozta a korszakban kötelező optimista elemeket, ám megmutatta a falusi tradíciók megtörhetetlen erejét is.

A könyvkiadás területén is reprezentatív adatokat lehet találni. Összesen 2407 könyvet adtak ki 1956-ban, több mint 22 millió példányban. Ezek túlnyomó része persze a nagy példányszámban nyomtatott marxista-leninista klasszikusok művei voltak, de azért szép számban jelentek meg szépirodalmi alkotások is.

Az elnyomó szervezetek egyes intézkedései azonban mindenki számára nyilvánvalóvá tették, hogy a Rákosi-féle diktatúra csak bizonyos „szelepeket” enged megnyitni, s a kultúrában megszólaló kritikus hang is sokszor elbukott a cenzorok szűrőjén. Az előbb említett Keserű igazság című film 30 évig maradt dobozban, csak 1986-ban került a mozikba, sőt, Az eltüsszentett birodalom című mesejáték is csak a rendszerváltás után került a nyilvánosság elé, mert a benne szereplő király túlságosan hasonlított Rákosira, majd a Kádár-korszak cenzorai is veszélyt láttak a forgalmazásában.

Az erőszakszervezet továbbra is teljes erejével működött. Erdős Pétert, aki akkoriban eltiltott újságíróként a Nagy Imre-féle baráti körhöz tartozott, február 3-án őrizetbe vették izgatás vádjával, másfél év börtönbüntetésre ítélték, majd másodfokon, áprilisban felfüggesztették végrehajtását, s szabadon engedték. Ő volt az az Erdős Péter, aki később a Kádár-korszakban a könnyűzenei élet korlátlan hatalmú cenzoraként működött.

Ugyancsak február 3-án tartóztatták le az amerikai nagykövetség két magyar alkalmazottját, Kapotsy Bélát és Balázs Kornélt, melynek hatására az Egyesült Államok megtiltotta állampolgárainak Magyarországra történő beutazását.

Február 4-én mintegy 70 papot, köztük 10 jezsuitát és 12 apácát, államellenes összeesküvés vádjával 14 és 19 év közötti fegyházbüntetésre ítéltek, Grősz József kalocsai érseket pedig Felsőpetényből Tószegre viszik, és a plébánián internálják.

A legnagyobb jelentőségű esemény azonban kétségtelenül az SZKP XX. kongresszusa volt. A február 14-én kezdődő tanácskozáson a párt főtitkára előadói beszédében olyan mondatok hangzottak el, melyek előrevetítették, hogy a kongresszus más hangnemben és más formában fogja a Szovjetunió további politikáját meghatározni.

Hruscsov beszámolójában a Sztálin halálától fogva eltelt pár évet úgy jellemezte kongresszusi beszédében – amit a Szabad Nép február 16-ai száma is idézett –, hogy „a párt bátran feltárta a gazdasági tevékenységben, az állami és a párttevékenység különböző területein jelentkező hiányosságokat, szakított az elavult elképzelésekkel, határozottan félresöpört mindent, ami idejét múlta és fékezi előrehaladásunkat”. Ez gyakorlatilag nyílt szakítást jelentett a sztálinista politikával, jóllehet Sztálin nevét nem nagyon ejtette ki a szovjet párt első titkára beszédében. Még a nyugati politikusok és újságírók is megdöbbenéssel hallgatták Hruscsov azon mondatait, melyek a két világrendszer közötti kapcsolatrendszer változására utalt. „A béke ellenségei mindmáig azt igyekeznek bizonygatni, hogy a Szovjetunió a forradalom »exportjának« útján meg akarja dönteni a tőkés rendet más országokban. Magától értetődik, hogy köztünk, kommunisták között, nincsenek a kapitalizmusnak hívei. Ez azonban egyáltalán nem azt jelenti, hogy mi beavatkoztunk, vagy be akarunk avatkozni azoknak az országoknak a belügyeibe, ahol tőkés rendszer van.” Hruscsov ezekkel a mondatokkal a hidegháború éveit felváltó, a „békés egymás mellett élés” politikájával jellemezhető korszak alapvetését fogalmazta meg. Ugyanakkor érdemes lett volna felfigyelni arra, hogy csak a „tőkés rendszerű” országokról beszélt, azaz a Szovjetunó a „népi demokratikus” országok felé továbbra is fenntartotta magának a közvetlen beavatkozás jogát, mely majd 1956 októberében valósággá is válik.

Hruscsov beszéde vegyes fogadtatásra talált a nyugati politikusok körében. Többen felszínes és őszintétlen retorikai fordulatnak tekintették, mások komoly változások előszelének vélték. Február 24-én Dulles külügyminiszter a Szenátus Külügyi Bizottságának ülésén elbizakodottan jelentette ki: „A szabad világ ereje és egysége rákényszerítette az oroszokat, hogy A-tól Z-ig változtassák meg hitvallásukat.” A következő hónapok, a lengyelországi és magyarországi események igazolták azok véleményét, akik inkább propagandafogást, semmint radikális politikai fordulatot véltek felfedezni a főtitkár által meghirdetett új politikában.

Az SZKP kongresszusán a magyar párt delegációját Rákosi Mátyás vezette (ő egyébként fel is szólalt a kongresszuson és a magyar gyakorlat helyességéről szónokolt) Kovács István és Szalai Béla KB titkárok kíséretében. Mindannyian tanúi lehettek a kongresszus utolsó napján, február 25-én, zárt ülés keretében elhangzott titkos beszédnek, melyben a szovjet párt főtitkára a sztálini időszak törvénytelenségeiről adott számot, elítélve a sztálini korszak politikai vonalvezetését, a személyi kultusz gyakorlatát. Hruscsov a küldöttek döbbent hallgatása mellett számolt be például arról, hogy a „szovjetellenesség” vádjával perbe fogottak ügyeit feltáró dokumentum szerint a harmincas években 1 millió 980 ezer embert vettek őrizetbe, s közülük 688 503 főt kivégeztek.

A személyi kultuszról szóló négyórás beszéd rövidesen elkerült a nyugati hírközlő szervekhez, annak teljes anyagát röplapokon terjesztették a „népi demokratikus” országokban is. A nyugati világ döbbenetét talán csak Rákosiék bénult rettenete múlta felül. Nemcsak azért, mert a szocialista világban Rákosit, mint Sztálin legjobb tanítványát tartották számon, hanem azért is, mert Hruscsov tulajdonképpen a Rákosi által képviselt politikai gyakorlat ítéletét fogalmazta meg.

Rákosit már az is sorscsapásként érhette, hogy moszkvai tartózkodása alatt olvashatta a Pravdában azt a hosszú írást, melyben Kun Bélát, az 1919-es Tanácsköztársaság vezetőjét rehabilitálta a szovjet pártlap. Szertefoszlott az az éveken keresztül felépített idea, mely szerint a Tanácsköztársaság vezetője Rákosi Mátyás lett volna.

Magyarországon keveset lehetett hallani a szovjet pártkongresszus történelmi jelentőségű megállapításairól. Bár a Szabad Nép folyamatosan beszámolt a kongresszus eseményeiről, ám azok értelmezését, kommentárját nem közölte, várt a magyar pártálláspont kialakítására.

Az értelmiségiek körében azonban már megszülettek a felismerések, egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy az 1953-as Nagy Imre által bevezetett reformok jelentették a helyes utat, s az 1955-ös visszafordulás, Rákosi hatalmának megerősítése zsákutcás fejlődést jelentett.

A XX. kongresszuson elhangzottakról a Magyar Dolgozók Pártjának március közepén összeülő Központi Vezetőségi ülése hallhatott beszámolót, Rákosi Mátyás tolmácsolásában. Rákosi úgy tett, mintha semmi nem történt volna. A magyar gyakorlatot az új irányvonalnak megfelelő politikának tekintette. „Nagy elégtételünkre szolgál, hogy valahányszor a XX. kongresszus a szocialista tábor óriási eredményeiről számolt be, mindig ott szerepeltek a Magyar Népköztársaság gazdasági, politikai és kulturális eredményei is, amelyekre joggal büszke minden magyar kommunista, minden öntudatos dolgozó” – hangoztatta a KV tagjai előtt.

Hatalmának eróziója azonban már elkezdődött. Egyrészt nem szabhatott gátat a koncepciós perekben elítéltek rehabilitációs folyamatának, a börtönök kapui kitárultak az ártatlanul fogvatartottak előtt, s egyre többen suttogtak arról, hogy a Hruscsov által elmondottak éppúgy igazak voltak Magyarországon is, mint a sztálini időszak Szovjetuniójában. Köböl József az előbbiekben említett KV ülésen így fogalmazott: „… úgy vélem, az említett jelenségek nálunk is visszavezethetők arra, hogy pártunkban a kollektív vezetés az elmúlt években nem érvényesült. […] Igen figyelemreméltó, hogy még párttagjaink és funkcionáriusaink között is uralkodik az az elv, hogy ne szólj szám, nem fáj fejem. […] Hozzátenném, ez a jelenség elég széleskörű ma és az okát abban láthatjuk, hogy pártunkban még ma is elég nagyfokú türelmetlenség van az új gondolatokkal szemben a megszokottól, a már többször kimondottól eltérő véleménnyel szemben.”

A Központi Vezetőség ülésén felszólalt Kádár János is, aki konkrét példával igyekezett rámutatni a személyi kultusz magyarországi gyakorlatának fennmaradására. „Elvtársak, nem lehet az, hogy a Farkas Mihály elvtárs anélkül, hogy felelt volna a párt előtt, itt ül a Központi Vezetőség tagjai között és nekem, ha találkozom vele, kezet kell vele fognom. Nekem az a nézetem, hogy az ő kezéhez vér tapad, s a minimum, hogy politikai felelősségre vonják, és megfelelő pártbüntetést kapjon. A másik dolog: nem lehet, hogy Farkas, Vladimir a dolgozó nép 3500 forintjáért egyetemi asszisztens, vagy nem tudom én, docens, vagy mi legyen, holott ő helyette, az ő utasítását végrehajtó emberek 12 év fegyházra vannak elítélve, szerintem jogosan, törvénysértésért, és vagy azokat is ki kell engedni, vagy pedig Farkas Vladimirt is a törvénynek, kell felelősségre vonni, mert az nem törvényesség, az nem kelt törvényesség iránti bizalmat, amelyik nem egyenlő mértékkel mér. Azt szokták mondani a régi világban, hogy akinek Krisztus a barátja, az mindent megengedhet magának. Hát ne legyen egy olyan új közmondás, hogy akinek a Farkas Mihály a papája, az mindent megengedhet magának, azzal szemben a törvény nem érvényes.” Kádár dühkitörése az őt a börtönben megszégyenítő Farkas Mihály és fia ellen emberileg érthető ugyan, de mégsem jelentette annak a megtisztulásnak a követelését, mely a rendszer törvénytelen működésének felszámolását célozta volna.

1956 februárja egy morgolódó, de hangosan megszólalni még nem merő, zavartan nézelődő ember képét mutatta. A kommunista pártban felerősödtek a Rákosi–Gerő–Farkas Mihály ellenes nézetek, a társadalomban pedig a változtatás igényét és útját keresők hangja. Csak valamilyen szikra fellobbanása késleltette, hogy kitörjön az elfojtott népharag. S persze a talányos kérdés, hogy miképpen reagál a magyar eseményekre a Szovjetunió és az Egyesült Államok?

 

Szeredi Pál

Érdekes volt a cikk? Ossza meg!

Szóljon hozzá