1956 – Egy népfelkelés anatómiája – 3. rész

A nemzetközi helyzet fokozódik! – hangzik el Bacsó Péter Tanú című filmjében az egyik feledhetetlen mondat. Nos, 1956 márciusára valóban igaz volt, hogy a helyzet „fokozódott”. S nem csak a világban, hanem itthon is. A XX. kongresszus „szelleme” bejárta Európát, a világot és Magyarországot is. Egyelőre csak szóbeszéd, a pesti flaszter humora, a városi legendák övezték a nevezetes hruscsovi felszólalást, hiszen a titkos beszédről igen kevés információ szivárgott ki. „Mit határozott a XX. kongresszus? Azt, hogy ezután minden másképpen volt.” – terjedt a budapesti utcákon a kongresszusról szóló vicc. Ám Walter Ulbricht a keletnémet állam feje már március 4-én azt nyilatkozta a német kommunista párt lapjában, hogy Sztálin nem volt a marxizmus klasszikusa, s tette ezt annak ellenére, hogy pár éve még ő maga helyezte erre a katedrára a „Nagy Vezért”.

Ám nehogy azt gondolja bárki, hogy a leleplezés, a borzalmak beismerése egy csapásra megváltoztatta a bolsevik gyakorlatot. A grúzok jelentős része megdöbbenéssel és elutasítással reagált a Sztálin emlékét szerintük „megbecstelenítő” Hruscsov-beszédére. Sztálin halálának harmadik évfordulójához kapcsolódóan, 1956 márciusában, Tbilisziben, valamint Goriban, Sztálin zarándokhellyé átépített egykori szülőfalujában, több ezer főt számláló tüntetéseken fejezték ki rosszallásukat az elhangzott beszéddel kapcsolatban, és egyben hűségüket a halott diktátor emléke iránt.

Magyarországon, március elején azonban más foglalkoztatta az embereket. Ekkor vonult le a Dunán az utolsó hatalmas jeges áradat, mely Budapestet is veszélybe sodorta, a Duna alsó szakaszán pedig komoly tragédiát eredményezett. Az akkor még álló Kossuth-hídnál tűzszerészeknek kellett felrobbantaniuk a feltorlódott jeget, Mohácsnál és Bajánál aknatűzzel, sőt légi bombázással próbálták megbontani a medret eltorlaszoló jégpáncélt. Az árhullám hatalmas károkat okozott: négy falut teljesen elsodort, további 16 községet kisebb-nagyobb mértékben rongált meg a víz, mintegy 30 ezer ember vált árvízkárosulttá. A mentési munkálatokban mintegy 40 ezer ember vett részt, közülük egy magyar és egy szovjet katona vesztette életét, és három civil áldozatot is követelt az áradás. A károsultak számára gyűjtést rendeztek, a gyárakban kommunista műszakokat szerveztek. Több mint 90 millió forint gyűlt össze az emberek adakozásából. Kétségtelen, hogy az egész ország összefogott a hajléktalanná váltak megsegítésére, de az is igaz, hogy a kommunista párt számára egy kis haladékot adott, hiszen elvonta a figyelmet a XX. kongresszus eseményeiről.

Magyarországon először mély hallgatás, majd a március 12-13-án megtartott MDP KB ülés után zavarodott kapkodás jellemezte a párt vezetését. A Rákosi vezette delegáció alig érkezett haza Moszkvából, már március 1-én összeült a Politikai Bizottság. Rákosi rögtönzött beszámolójában röviden ismertette a kongresszus fontosabb politikai célkitűzéseit, méltatta nyíltságát, de nem említette Sztálin bírálatát. Javaslatai tisztán technikaiak voltak: sürgette a Központi Vezetőség összehívását, s javasolta, hogy a későbbiekben megyei és sportcsarnoki aktívára kerüljön sor, az üzemekben előadásokon ismertessék a kongresszus anyagát. A titkos beszédről készült tartalmi kivonatot három példányban gépeltette le (később kettőt elégettetett belőle). Ezt minden valószínűség szerint megismertette a PB tagjaival. Azért akarta már március elejére összehívni a Központi Vezetőséget, mert feltételezhetően abban bízott, hogy a Hruscsov-beszéd tartalma addig nem szivárog ki, így az nem befolyásolja a testület tagjait, nem kerül sor a törvénytelenségekkel kapcsolatos, várhatóan megrendítő szembesülésre.

A Központi Vezetőség ülése március közepén rendkívül feszült, ideges légkörben zajlott le. A tagok egy része minden valószínűség szerint értesült a zárt beszédről és annak tartalmáról, de azt nem lehetett még csak szóba sem hozni. Kádár János hozzászólása (melyet az Új Egyenlítő 2016. februári számában közöltünk) olajat öntött a tűzre, de akkor Rákosi még el tudta fojtani a kitörni készülő „vulkánt”.

Március 20-án azonban új főtitkárt választanak a Lengyel Egyesült Munkáspárt élére, s az új első titkár az enyhülés jeleként húsz példányban kinyomtatta Hruscsov titkos beszédének teljes szövegét, azt a párttaggyűléseken felolvasták Lengyelországban. Egyes feltételezések szerint innen szivárgott ki nyugatra is a titkos beszéd szövege, de Magyarországra is jutott belőlük. A magyar párt vezetése úgy döntött, hogy húsz perces rövid összefoglalót készít a kongresszusról, s azt olvassák fel pártaktívákon, taggyűléseken.

Az ismertetések döbbenetes hatást gyakoroltak az emberekre. Egyesek nem hitték el a hallottakat, mások védelmükbe vették Sztálint, megint mások az SZKP vezetői ellen fordultak, hiszen azok többsége évtizedeket dolgozott a vezér mellett.

Az egyik legelső aktívaülésre természetesen a XIII. kerületben került sor, hiszen ez a munkáskerület volt egyik támasza a kommunistáknak. A március 23-ai nagygyűlés azonban nem úgy alakult, ahogyan azt a pártvezetés elképzelte. Váratlan fejlemény volt, hogy megjelent a gyűlésen Rákosi Mátyás is. Nyilvánvalóan az volt a cél, hogy megerősítse az angyalföldi munkásokban, a XX. kongresszus nem érintette a magyar pártvezetés addigi politikáját, nem Magyarországról volt szó. Történt azonban egy váratlan esemény az ülésen, mert egy Litván György nevű fiatal tanár is leadta hozzászólási jegyét, s a gyanútlan Biszku Béla, a kerületi pártbizottság első titkára kilencedik hozzászólóként őt is a pulpitusra hívta.

Litván egyike volt azon értelmiségi párttagoknak, akik látták a Szovjetunióban végbemenő változások Magyarországra is kiható reformjainak lehetőségét, s azt is, hogy ezeket a reformokat Rákosiék nem akarják végrehajtani. Litván felszólalásában felvetette, hogy 1953 után az emberek bizakodtak életfeltételeik javulásában, ám csalódniuk kellett, mert a változásokat ugyanaz a vezetőség hajtotta végre, amely a hibákat elkövette. Pontosabban nem hajtotta végre. Litván kijelentette: „A nép és a tagság nem bízik a pártvezetőségben, és nem bízik Rákosi Mátyás elvtársban sem. […] itt komoly önbírálat szükséges, és a pártvezetőségben egyes vezetőknél személyi cserét [kell]végrehajtani.”

Ez volt az első alkalom, hogy Rákosi jelenlétében, hivatalos fórumon bárki bírálni merte volna az első titkárt, s kétségbe vonta volna a párt politikájának helyességét. Az elhangzottakat azonban nem lehetett meg nem történtté tenni. Bár Litván kijelentését azonnal több párttitkár is visszautasította a gyűlésen, ám a jelen lévő Rákosinak mégiscsak reagálnia kellett rá. „… ezt a hangot én jól ismerem. – mondta Rákosi Litván György felszólalására utalva. – Az amerikaiak is ezt szokták mondogatni, a párt adja át a hatalmat, én menjek el. Ha ide ilyen hang, az ellenség hangja· is bejuthat, Litván elvtárs lehet, hogy nem ellenség, egy becsületes dolgozó, de az ellenség befolyása alá került.” A sokszor hangoztatott közhely, ha valaki bírálatot mer mondani a párt politikájáról, akkor az ellenség uszályába került, ismét elhangzott. Ám 1956 márciusában már hamisan csengett.

Litván szavai elterjedtek a városban, sőt az országban is. Az aktívákon egyre sűrűbben hangzottak el bíráló megjegyzések. Nyilvánvalóvá vált, hogy a magyar pártvezetésnek is kell valamit tennie a személyi kultusz bűneinek beismerésével, és a törvénytelenségek megismertetésével kapcsolatban. Mai szemmel nevetséges, akkoriban nagyon komolyan vett intézkedés volt, hogy a gyűléseken rendszeresen visszatérő, és sokszor percekig tartó ütemes tapsvihart párthatározattal tiltották meg. Az emberek börtönökben ártatlanul szenvedőkről, törvénytelen kivégzésekről suttogtak.

Rákosi kénytelen volt valamit mondani, s erre március 26-án, az Egerben megtartott pártaktíván került sor. A párt első titkára a hallgatók döbbenetére az alábbiakat mondta: „… pártunk vezetésének kezdeményezésére felülvizsgálták a Rajk-pert. Megállapítást nyert, hogy a Rajk-per provokáción alapult. Ezért pártunk Központi Vezetőségének múlt év júniusi határozata alapján a Legfelsőbb Bíróság rehabilitálta Rajk László elvtársat és más elvtársakat. Hasonlóan felülvizsgáltak más ügyeket: ártatlanul elítélteket rehabilitáltak, a többiek amnesztiában részesültek. Ugyancsak folyamatosan felülvizsgálták a volt szociáldemokrata elítéltek ügyét. Ezeknek legtöbbje már kiszabadult, az utolsók ezekben a napokban szabadulnak. Aki közülük vétett a népi demokratikus államunk rendje ellen, az amnesztiával szabadult.” Ugyanaz az ember jelentette be, hogy valótlanok voltak a Rajk elleni vádak, aki pár évvel azelőtt azzal dicsekedett, hogy álmatlan éjszakáinak sorozatába került, míg le tudta leplezni az áruló Rajkot. Ráadásul Rákosi a felelősséget arra a Péter Gáborra hárította a törvénytelenség kérdésében, aki akkor már börtönben ült, s akiről közismert volt, hogy mindenben Rákosi utasításait követte. Milyen igaza volt Litvánnak? Hiteltelen volt már ez a bejelentés. Amint az is, hogy a börtönökből kiengedték a jogtalanul, koncepciós vádak alapján elítélteket. Kiszabadult például Szakasits Árpád, Marosán György, ám Kovács Béla, az 1947-ben a szovjetek által elhurcolt kisgazda politikus csak áprilisban kapta vissza szabadságát.

Külön gondot okozott a pártvezetésnek az Írószövetségben egyre kritikusabb hangot megütő reformkommunista írócsoport jelentkezése. Március 30-án tartották meg a szövetség pártszervezetének taggyűlését, ahol szintén ismertették a XX. kongresszus tanulságait összefoglaló pártanyagot. A taggyűlésen kaotikus helyzet alakult ki, amikor egy fiatal irodalomtörténész, Lukácsy Sándor kijelentette: „… én nem tudok belenyugodni abba a furcsa kettős könyvelésbe, amelynek egyik rovatában a Rajk-perről és a jugoszláv elvtársakról kinyomtatott útszéli hangú hazug cikkek, brosúrák ezer tonnában kinyomtatott papírtömege s az ártatlanul kiontott vér cseppjeinek semmiféle számokkal nem mérhető sokasága súlyosodik, a másik rovatban pedig mindössze egy júdási ajakkal kimondott három szó áll: Rajk László elvtárs.” Lukácsy Rákosinak Egerben elmondott szavaira utalt, ahol először nevezte kivégzése óta elvtársnak Rajkot. Vagyis Rákosi elárulta társát, mint Jézust a tanítványa. A keresztény tradícióban Júdás az egyik leggyűlöltebb figura, a kommunista kánonban azonban Rákosit ekkor még sokan a „szentek” közé sorolták. A taggyűlést nagypénteken tartották, nyilván innen is eredhetett a Júdás asszociáció.

De nem csak ez volt az egyetlen olyan „áthallás”, melyet szájára vett a pesti utca legendáriuma. Soha nem látott érdeklődés övezte a Nemzeti Színház két bemutatóját, Az Ember tragédiáját és a III. Richard előadását. A színház igazgatója, Major Tamás, aki egyébként a keményvonalas pártelit tagja volt, maga sem tudta milyen indulatokat gerjeszt azzal, hogy ebben az időben elhangzik a pódiumról az írnok monológja:

De öt órája sincs, hogy Hastings élt még,

Vád és vizsgálat nélkül, szabadon.

Finom világ! Ki olyan ostoba,

Hogy ezt a durva csalást meg ne lássa?

De ki merész elmondani, amit lát?

Pocsék világ ez! Azért pusztul el,

Mert ilyen bűnökről hallgatni kell!

A Nemzeti közönsége estéről-estére dörgő tapsviharral fogadta a monológot, azonosítva az ártatlanul elítélt Hastings grófját Rajkkal. Lukácsy Sándor ugyan nem mondta ki Rákosi bűnösségét, ám az Írószövetség párttaggyűlését be kellett rekeszteni, s majd három hét múlva újra összehívni, hogy legalább a látszata meglegyen az írói egységnek.

A pesti humor gyilkos iróniával jellemezte a helyzetet. „Rákosi nagybeteg. Hogyhogy? Beszélni még tud, de menni nem” – terjedt a kávéházakban, sőt még az árvízvédelem is okot adott egy-egy újabb anekdotára: „Miért robbantották a Duna jegét? Nehogy megválasszák Mátyást [Rákosit] rajta királlyá.

És még néhány érdekesség a hónap eseményei közül. Március 1-én mutatták be a mozikban Ranódy László Szakadék című filmjét, mely Darvas József kisregényéből készült. A film mintegy „ideológiai lecke”, azt mutatta meg, milyen nehéz volt a Horthy-rendszer szegényeinek élete. A kiváló szereposztás (Sinkovits Imre, Dayka Margit, Horváth Teri, Molnár Tibor, Bihari József, Bessenyei Ferenc, Bara Margit), no meg az itt is felismerhető áthallás (gazdagparaszt-szegényparaszt) sokakat ültetett be a nézőtérre.

Ebben a hónapban kezdték el felszámolni a magyar-jugoszláv határzárat a déli határszakaszon. 558 km hosszban kellett az aknamezők és a drótakadályok eltávolítását elvégezni. A déli és a nyugati határszakaszon a munkák 1956. október 20-ra fejeződtek be. A határőrség és a Magyar Néphadsereg műszaki csapatai a közel 1000 km-en 700 ezer taposóaknát hatástalanítottak, illetve szedtek fel. A munkák során sajnos 2 fő meghalt, 17 fő súlyosan, 20 fő könnyebben megsérült.

1956 márciusában nem csak a Duna jégpáncélját megbontó aknarobbanások, hanem az emberek között terjedő, suttogó „szógránátok” is bomlasztották a Rákosi-féle hatalmat. A tavasz ígéretesnek látszott. Az évek óta emigrációban élő Márai Sándor a kongresszus napjaiban vetette papírra: „Oroszországban elkezdődött valami, ami lehet egy forradalom előjátéka, de lehet egy forradalom utójátéka is. Lehet, hogy befejezi azt, amivel negyven éve kísérleteznek – a szocializmusnak álcázott terror-diktatúrát –, lehet, hogy nekikezd egy új forradalomnak, amelynek még nincs neve, sem programja.” A Szovjetunióban sem a régi befejezése, sem valamilyen új elindulása nem következett be, de Magyarországon izzott a parázs a hamu alatt.

——————————————————————————————————————————————–

Ezt a hangot én jól ismerem

  1. március 23-án a Munkaerőtartalékok Hivatala 21. Sz. Iparitanuló Intézetének nagytermében tartották meg azt a kommunista aktívát, ahol mintegy 500 angyalföldi párttag, és személyesen Rákosi Mátyás jelenlétében felolvasták az SZKP XX. kongresszusának tanulságairól összeállított propagandaanyagot. A nagygyűlésen hozzászólások sora méltatta a magyar párt eredményeit, ám a kilencediknek hozzászóló Litván György szentségtörő módon nem az érdemekről, hanem a bizalomvesztésről beszélt. Litván felszólalását az aktíva egy része helyesléssel fogadta, többen felháborodottan visszautasították, Rákosi Mátyás pedig az imperialista ellenség suttogó propagandájának minősítette. Ez volt az első nyilvános felvetése 1956 tavaszán annak, hogy Rákosi Mátyásnak távoznia kell a vezetésből. Litvánt nem érték retorziók felszólalása miatt, ám történelmi szerepet kapott azzal, hogy a gyűlésről készült jegyzőkönyvben fennmaradtak Rákosi távozását követelő szavai.

Magyar Dolgozók Pártja XIII., Végrehajtó Bizottság.

Jegyzőkönyv

felvétetett 1956. március 23-án, az MTH 21-es Intézet kultúrtermében megtartott XIII. ker. pártaktíva értekezleten.

Napirend: A pártaktíva feladatai a Szovjetunió Kommunista Pártja XX. Kongresszusa célkitűzéseinek feldolgozásában, a Központi Vezetőség 1956. III. 12-13-i ülésének határozata alapján.

Előadó: Biszku Béla elvtárs, a XIII., PVB. I. titkára.

A pártaktíva értekezleten megjelent Rákosi Mátyás elvtárs, a MDP. Központi Vezetőségének I. titkára.

Biszku elvtárs beszámolóját megelőzően Révai Ernőné elvtársnő felolvasta a MDP. Központi vezetőség levelét, a személyi kultuszról.

 

H o z z á s z ó 1 á s o k:

Marton Tibor et. /Elektromos Művek./

Megmondom elvtársak őszintén, amit Biszku elvtárstól hallottam, az részemre egy kicsit sok, komolyan át kell gondolni a kérdést. Azonban nem szabad várni arra, hogy az ellenség gyorsabban gondolkozzon és más formában tárja a dolgozók elé a kérdést. Furcsán érintettek a dolgok, amit Sztálin elvtársról és a II. világháborúról hallottam azért is, mert nemrégen még – mint propagandista – ezeket nem így tanítottam. Számítanunk kell arra, hogy az üzemben bennünket elég sokirányú lealacsonyítás fog érni. Azért gondolom ezt, mert az ellenség szócsövei régen hasonlókat dobtak be a köztudatba, rágalmazták Sztálin elvtársat. Most úgy fog kinézni, hogy ők látták előbb az igazságot, és mi csak hallgattunk az ilyen dolgok felett.

Nagy Mihályné et. /Gyapjúmosó./

Mi is követtünk el hibákat elvtársak a kollektív vezetés területén, amire az 1953. évi KV. határozat rámutatott. Mi azóta is igyekszünk felszámolni ezeket a hiányosságokat, ez azonban még nem sikerült egészen, ezen továbbra is szükséges javítani. Arra tanított miket a mi pártunk, a Központi Vezetőség, Lenin elvtárs, hogy „egy fecske nem csinál nyarat” és ez bebizonyosodott. Ez megmutatkozik nálunk üzemi viszonylatban is. Hogy export tervünket előbb teljesítettük, köszönhetjük annak, hogy a pártszervezet támaszkodott a kommunistákra. Bízunk benne elvtársak, hogy az I. negyedéves terv lemaradását mielőbb behozzuk. Ha a tömegekre támaszkodik a párt, biztos a győzelem. A SZKP. XX. Kongresszusa megmutatta, hogy milyen fontos a tömegekkel való kapcsolat megszilárdítása, mi ezt magunkévá tesszük.

Engli et. /Központi Lemezleszabó/

Egyet értek Biszku elvtárssal, ahol a bírálat el van fojtva, ott furás van. Mi magunk is megállapítjuk, hogy olyan pártszervezet, ahol az emberek szabadon bírálnak, ilyen még nem tud kialakulni. A mi vállalatunknál kezdetben ezen a területen bajok voltak, a bírálatot rosszul kezelték. Később fokozatosan fejlődött ki a bírálat kérdése, ha a dolgozó megmondja, itt zavar van, javul a termelés.

Váginé et. nő /Hőpalack./

Én megrendülve ülök a helyemen és nem tudtam hirtelen felfogni azokat, amit Révai elvtársnő elmondott. Elképzeltem azt az embert, akit mi isteni tulajdonságokkal ruháztunk fel, tele volt rossz tulajdonságokkal. Ezen nekünk el kell gondolkozni. A párt azt várja most tőlünk, hogy a dolgozóknak megmagyarázzuk azt a helytelen irányzatot, ami a személyi kultusszal kapcsolatban felmerült. Én egyetértek a Központi Vezetőség levelével és igyekezni fogok pártfeladatomnak eleget tenni.

Papp elvtárs: /Transzvill./

A kongresszusi anyag tanulmányozása közben vártuk már, hogy előbb, vagy utóbb kiértékeljük majd a sztálini korszakot, mégis megdöbbentett bennünket mindaz, amit hallottunk. És ez lesz a helyzet az alapszervi taggyűléseken is, fel kell erre készülni. Ez a kritikai szellem felélénkülést fog eredményezni. A pártszervek használják ezt fel saját munkájuk értékelésére.

Litván György et. /Közétkeztetési Technikum./

Az egyszerű párttagok számára ritka az, hogy a párt vezetőivel közvetlen tanácskozhatnak. Engedjék meg, hogy ebből az alkalomból elmondjam őszintén azokat a gondolatokat, amik az utóbbi években a legmélyebben foglalkoztatnak.

Biszku elvtárs elmondotta, hogy a személyi kultusz károkat okozott nemcsak a Szovjetunióban, hanem nálunk is. Arról szeretnék beszélni, hogy ez a személyi kultusz súlyos károkat okozott az emberek, a kommunisták gondolkodásában. Képzeljük csak el, ha ezt a tájékoztatót 3–4 évvel ezelőtt olvasták volna fel előttünk. Ahhoz képest most még mindég nyugodtabban hallgatjuk végig, mert előkészített bennünket a Kongresszus.

Amikor 1953-ban Sztálin meghalt, minden kommunista szinte azt érezte, most mi lesz a nemzetközi munkásmozgalommal, mi lesz velünk. A mozgalmat láttuk veszélyeztetve. 1953 nyarától kezdve a Szovjetunió Kommunista Pártja politikájában változás kezdett beállni. Kezdődött ez az orvos üggyel, amikor a lezárt orvosokat szabadon bocsájtották. Úgy éreztük, hogy valami nincs rendbe, valami változás történt, de nem tudtuk, hogy miért. Mondhatom túlzás nélkül, hogy valamennyiünknek fájt ez, de a 3 év alatt aztán lassan kitisztult a helyzet és aki figyelemmel kísérte a szovjet elvtársak megnyilvánulásait, segíteni kezdte az elénk tárt dolgokat. Ezért a XX. Kongresszus változó hatással volt az emberekre. Volt olyan, akit megdöbbentett, volt, akit megörvendeztetett.

El lehet mondani, hogy az utóbbi években a tagság érdeklődése soha nem volt ilyen nagy, mint mostanában. Élénkek a konferenciák, a hallgatók az anyag helyett mindég a Kongresszus anyagáról kérdezősködnek. Azonban amikor a tagság ilyen érdeklődést mutat, úgy látom, a pártonkívüliek és főleg a nem sokat olvasó munkások, parasztok körében nincs ilyen érdeklődés és felszabadulás. A nép közönyösen fogadja ezeket az eseményeket.

Mi az oka ennek? Ez az, amiről őszintén szeretnék beszélni. Az utóbbi három év nekünk, kommunistáknak a tisztulás idejét jelentette, ez azonban a nép szemében úgy érzem az ide-oda változásnak ideje volt, úgy látták, hogy még egyes határozatok is egymásnak ellentmondanak. Ez espressó viccek témájává is lett. Azt hiszem, hogy ennek az az oka, hogy ezeket a politikai változásokat ugyanaz a vezetőség hajtotta végre, amely a hibákat elkövette, és amely 1955 óta komoly önbírálatot nem gyakorolt. A nép és a tagság nem bízik a pártvezetőségben, és nem bízik Rákosi Mátyás elvtársban sem. Lehet, hogy szörnyű dolgokat mondok, lehet, hogy ezért elítélnek, azonban a XX. Kongresszus győzött meg arról, hogy őszintén elmondjuk a helyzetet. Tudom, a vezető elvtársaknak nagyobb tapasztalatuk van, mégis ez a helyzet, úgy érzem, lefékezi a nép tettre kész aktivitását. Nem tudnak bízni a politikai változásokban, amíg ez a helyzet fennáll. Ezért tartom én azt, hogy itt komoly önbírálat szükséges, és a pártvezetőségben egyes vezetőknél személyi cserét végrehajtani. Ez az előfeltétele annak, hogy a nép ismét mögénk sorakozzon.

Sok problémát okozott nekem, hogy elmondjam-e én ezeket, de úgy érzem, pártkötelességemnek tartozom ezzel.

Soós Rezső et. /BP-i Szerszám./

Az előttem lévő hozzászólással nem érthetünk egyet. Az az én véleményem, hogy a dolgozók bíznak a pártvezetőségben. Bíznak a pártban azért, mert ha hibákat követünk el, pártunk felveti azokat. Eredményeket értünk el abban is, hogy a párt a technika fejlesztésével kapcsolatban a dolgozókhoz fordult, amelyre dolgozóink egyöntetűen úgy választoltak, hogy sorra adták be újításaikat, javaslataikat. Ez is azt bizonyítja, hogy a dolgozók mennek a párt után.

Gáti Tibor et. /I. sz. Autójavító/

Azzal kezdem, hogy Angyalföld kommunistái bíznak a pártban, és tudják, hogy a pártnak egyik leghatásosabb fegyvere a kritika.

Helyes, hogy elítéljük a személyi kultuszt. Amikor én megismertem Rákosi elvtársat, úgy tanultam róla, hogy börtönben ül miattunk. Később a felszabadulás után, amikor kiejtették ezt a nevet, 4–5 percig egyfolytában tapsoltunk, ami helytelen volt, és ezt meg is szüntettük.

De arra a névre, aki mi értünk börtönben ült és a munkásmozgalom ügyéért harcolt, nem vethetjük fel azt, hogy Angyalföld kommunistái nem bíznak a pártban és Rákosi elvtársban.

Balog Lajos et. /Dej Hajógyár./

A bírálat kérdése: nálunk a hajókovácsok magyarul beszélnek, nyíltan beszélnek, és mi büszkék vagyunk arra, hogy nemcsak a Duna mellett dolgozunk, hanem hogy dolgozóink őszintén megmondják véleményüket. Ez biztosítja az utat, amelyen járni kell. De még sok példáját lehetne hozni annak, hogy dolgozóink hogyan dolgoznak.

[…]

Felvetette az elvtárs, hogy a pártnak önbírálat kellene. Nincs joga egy olyan embernek, aki nem ismeri a munkások érzését, a XIII. ker. aktíva nevében azt mondani, hogy nem bíznak a pártvezetőségben. Az én nevemben és a hajógyári dolgozók nevében nem engedhetem, hogy így nyilatkozzon. Ha a hajógyári dolgozók azt mondják, hogy valamin változtassunk, gondoskodunk arról, hogy mondják el véleményüket.

Nem helyes, hogy az elvtárs ilyen tömeghangulat szerűséget akart magának biztosítani és azt érezte eljött az idő, hogy szabadon szóljak.

Rákosi Mátyás et. /MDP. Központi Vezetőség I. titkára/

Örömmel állapítom meg, hogy itt a XIII. kerületben Angyalföld aktívája, az 500 vezető gyülekezete, s akik a kérdéshez hozzászóltak helyeselték a Magyar Dolgozók Pártja Központi vezetőségének határozatát és mindannyian nagy lelkesedéssel üdvözöljük az eredményeket, amit a SZKP XX. Kongresszusa felvetett a Szovjetunió fejlődéséről.

Hozzászólok azért, mert felmerült egy-két fontos kérdés, többet között az önkritika kérdése. Nem tud úgy senki jól dolgozni, hogy másoknak ajánlja az önkritikát. Mi 1953-ban felismertük, hogy a személyi kultusz milyen hibákat eredményezett, s ezt feltártuk. Én magam is a személyi kultusz hódolója és tárgya voltam. Azóta becsülettel igyekszünk a személyi kultuszt kiküszöbölni a párt életéből, és a lenini pártvezetés elvét megvalósítani, s ezt a jövőben is folytatni fogjuk. Ebben a tekintetben van már egy sor sikerünk. Azt a személyi kultuszt, ami ránk vonatkozott megszüntettük, a több perces tapsokat kivettük a gyakorlatból.

A személyi kultusznak eredményei azok, amiket a Központi Vezetőség a sztálini kérdésben megvitatott. Ez ellen küzdeni kell, mert a személyi kultusznak megvannak a maga lehetőségei, erről beszéltünk a Központi vezetőség ülésén is. Személyi kultusz lehet egy gyáron, vagy tudományos területen stb. belül. Ez ellen a szemlélet ellen – akár a Központi Vezetőségben, akár az alapszervekben mutatkozik – fel kell venni a harcot, mert nagy károkat okoznak. A személyi kultuszt mi magunk plántáltuk el, most nekünk kell igyekezni azon, hogy megszűnjön.

Bízik-e a proletáriátus a pártban? Elvtársak, erre vonatkozólag pontos ismeretünk nincs, de mélyek a párt gyökerei, amelyek még 1918-ra nyúlnak vissza. 1955 márciusában volt egy erős erőpróba. Kijavítottuk azóta a jobboldali elhajlás hibáit, és itt kell látni, követi-e a pártot a nép.

1954-ben – amikor a jobboldali elhajlás erős volt – Nagy Imre volt a Minisztertanács elnöke, az ország gazdasági állapota leromlott. A nemzeti jövedelem 1953-hoz képest 95 %-ra esett vissza, nőtt az önköltség, a fegyelmezetlenség stb. A szövetkezetekből a parasztok mentek kifele. A magántulajdonosok, a kulákság szabadon védekezett.

Amikor a párt 1955 márciusában új irányt szabott, a munkásság fellélegzett, a levegő mindjárt más lett. A munkások, parasztok meghallották a párt szavát, nőtt a munkafegyelem, csökkent az önköltség. A parasztság kezdett visszatérni a szövetkezetekbe.

[…]

Parasztok, katonák, munkások vállvetve, éjjel-nappal harcoltak az árvízzel szemben. És ki vitte őket a gátra? A párt.

[…]

Ezek a megfeszítések azonban csak kezdeti lépések és természetes, hogy ezeket a burzsoázia igyekszik megzavarni, akadályozni kívánja a szocialista tábor fejlődését. A kollektív vezetés helyreállítása és a harc a személyi kultusz ellen, úgy ahogy azt a Szovjetunióban felvetették, ez kapóra jött. Most ők fogják védeni Sztálint, s mindent megtesznek majd, hogy megzavarják a mások tisztánlátását.

Felszólalt Litván elvtárs is – ezt a hangot én jól ismerem. Az amerikaiak is ezt szokták mondogatni, a párt adja át a hatalmat, én menjek el. Ha ide ilyen hang, az ellenség hangja· is bejuthat, Litván elvtárs lehet, hogy nem ellenség, egy becsületes dolgozó, de az ellenség befolyása alá került. Én nem ismerem Litván elvtársat, de ha ö kétségbe vonja azt, hogy a tagság, a dolgozók nem követik a pártot, ugyanazt mondja, amit az ellenség hirdet. Ne kicsinyeljük le a veszélyt elvtársak. Az ellenség megpróbálja a dolgozó nép tisztánlátását megzavarni. Részben sikerülhet is, mert az bizonyos, hogy mi követtünk el hibákat, és sokan vannak még, akik nincsenek felvértezve. De látnunk kell azt is, hogy 1948-ban hódítottuk meg a hatalmat, és nem lehet egy népet ilyen rövid idő alatt magunk mellé állítani teljesen. Ott, ahol megjelenik az ellenséges hang, vissza kell azt utasítani. Nagy örömmel tapasztaltam azt, amit a pártaktíva a párt vezetése mellett mutatott, és semmi kétség, hogy ez az országban is hasonló, a párt befolyása, a párt tekintélye igenis növekszik. És jobban fog növekedni, ha azonnal az ellenség minden megjelenési formáját leleplezzük, visszautasítjuk. Az ellenség azt reméli, hogy zavart tud kelteni a dolgozók között, és a termelés menete megáll. És ez komoly kérdés elvtársak. Ha mi nem vigyázunk erre, megszűnik a népjólét emelése, mert mi a népjólétet csak abból tudjuk emelni, amit a dolgozók termelnek. Más recept itt nincs. Ha a termelés esik, vagy a minőség esik, vagy a termelékenység csökken, vagy a munkafegyelem csökken, lehetetlen az életszínvonalat tartani. De ezt minden dolgozónak tudni kell. Ezért rendkívül fontos,·hogy ugyanakkor, amikor sokat foglalkozunk a SZKP XX. Kongresszus minden megállapításával, ugyanakkor nem szabad engedni a munkatempóból. Minél gyorsabban, erőteljesebben fejlődik a termelés, annál gyorsabban valósíthatjuk meg a szociális rendszabályokat, amit pártunk elénk tűzött. Mi is meg fogjuk feltétlen valósítani a 7 órás munkanapot, a ·kérdés csak az, hogy mikor és milyen tempóban. Minél jobban dolgozunk, annál hamarabb fogjuk megvalósítani. Verjük vissza az ellenség befolyását, mert ha nem sikerül, nem sikerül jobban, lendületesebben előre vinni a munkát.

Örülök, hogy kijöttem az angyalföldi prolik közé, és meg vagyok győződve, hogy az a hangulat, amit tapasztaltam, az egész magyar dolgozó nép kifejezése.

 

Szeredi Pál

Érdekes volt a cikk? Ossza meg!

Szóljon hozzá