A függvénypolitikus – egy árnyalt Kádár-kép felé

Új Egyenlítő- beszélgetés Huszár Tibor akadémikussal

Az vitathatatlan tény, hogy 1956 két legmeghatározóbb szereplője Nagy Imre és Kádár János volt. De amíg a mártírhalált halt miniszterelnökről az idők folyamán viszonylag egységes és konszenzusos kép alakult ki a történettudományban és a népemlékezetben egyaránt, addig a forradalmat először pártoló majd eláruló – vagy csupán a realitásokat felismerő – Kádár János megítélése ma is rendkívül szélsőséges, s nem tud nyugvópontra jutni. Ennek oka nyilvánvalóan egyfelől magában az ellentmondásos életútban, másfelől a hozzá való emlékezeti és érzelmi viszony nagy különbségeiben rejlik. Azért kerestük föl Huszár Tibor akadémikust, a nagy, két kötetes Kádár János politikai életrajz íróját – aki alighanem a legautentikusabb rá –, hogy segítsen elmozdulni egy árnyaltabb Kádár-kép kialakulása felé.

Új Egyenlítő: Ön munkásságában éveket szentelt egy árnyalt Kádár János-kép kialakítására. Pedig nem könnyű árnyalni egy olyan képet, amelyben valóban ott van a fehér is, a fekete is, miközben sokan csak az egyiket látják: vagy jóságos atyuska, vagy áruló, gyilkos. Fölmerülhet a kérdés: szükséges-e és egyáltalán lehet-e árnyalt képet rajzolni egy ennyire megosztó személyiségről?

Huszár Tibor: Nem lehet, de kell. Amikor Kádár János politikai életrajzának megírására készültem – az első változat jó tíz évvel ezelőtt jelent meg –, sokat beszélgettem Kádár közvetlen munkatársaival. Mindenki azzal „biztatott”, hogy nem lehet. Döntő hatással volt rám egy interjú Barta Istvánnéval (Nádjával), aki a tolmácsa volt, s jelen volt a legkényesebb Hruscsov–Kádár-, Brezsnyev–Kádár-tárgyalásokon. A vele való beszélgetéseken találtam meg azokat a fogódzókat, amikkel, úgy éreztem, hozzákezdhetek a munkához: még nem megírni, csak megérteni Kádárt. Itt vált világossá számomra Kádár János talán legjellemzőbb tulajdonsága, az, hogy függvénypolitikus volt.

Ezt úgy értsük, hogy nem volt önálló koncepciója, víziója, de a meghatározott keretek között, mondjuk így: kreatívan ki tudta használni a lehetőségeket?

Az SZKP (Szovjet Kommunista Párt) Elnökségének azon a bizonyos november 3-ai ülésén szinte mozgástér nélkül húzták meg számára a határokat, és meghatározták a feladatokat. Kádár fölismerte, hogy a hatalomra kerüléséhez és hatalmon maradásához nélkülözhetetlen az SZKP Elnökségének támogatása. De tudta azt is, hogy az októberi eseményekben a magyar nép elementáris autonómia igénye mutatkozott meg, s valamilyen módon ezt ki kell elégíteniük. Különben nem szilárdítható meg az a hatalom, amely persze továbbra is Moszkva támogatására épül. Ez a törekvése nyilvánul meg abban az elhíresült négy pontban, amelyben meghatározták a forradalom – akkor ellenforradalom – fő kiváltó okait. (Az MSZMP Ideiglenes Központi Bizottsága 1956. december 5-én a következőkben határozta meg ezeket az okokat: 1.) A Rákosi–Gerő klikk szektás és dogmatikus politikája. 2.) A pártellenzék Nagy Imre vezette szárnyának revizionizmusa, amely a szocializmus elárulásába torkollott. 3.) A horthysta kapitalista–földesúri összeesküvés 4.) A nemzetközi imperializmus aktív beavatkozása. – a szerk.) Kádár ragaszkodott hozzá, hogy az első és legfőbb okot a Rákosi-rendszer hibáiban, bűneiben jelöljék meg, és csak az utolsó legyen az imperialista beavatkozás. A szovjet vezetők – akik egyébként december végéig itt voltak – ennek egyáltalán nem örültek. S azon a találkozón – valahol Leányfalun – a vita erre a két pontra szűkült. Az elnökség itt lévő tagjai, köztük Malenkov, Szuszlov és a többiek igazából csak a negyedik pontot akceptálták, Kádár azonban tudta, hogy a folytatáshoz az országnak valamilyen autonómiára, mozgástérre mindenképpen szüksége van.

Úgy tudjuk, a szovjet vezetés Moszkvában még október 30-án is késő éjjelig vitatkozott, és sokáig nem volt lehetetlen, hogy elfogadják a Nagy Imre-féle út politikai legitimálását, s csak a végén döntöttek úgy, hogy katonai beavatkozásra van szükség.

A szovjetek később sem voltak egységesek. Hruscsov – aki közben bejárta fél Európát, tárgyalt a románokkal, tárgyalt Bulgáriában, tárgyalt Titóval – fogékonynak mutatkozott a kádári koncepció iránt, míg Kaganovics, Malenkov, Molotov jóval merevebbek voltak, és nem fogadták el a négy oknak ezt a sorrendjét.

Végül mégis az ismert négy fő ok lett, és a „kádári”sorrendben. Hogyan dőlt el?

Hruscsov akkor még erős volt, az ő vitte keresztül, hogy a többiek is elfogadják az okok sorrendjét. Ennek nagy jelentősége van, mert különben nem lett volna 1963.

Miért nem lett volna? Egyáltalán mi a jelentősége 1963-nak?

A konszolidáció. 1957–59 a megfélemlítés, a megtorlás időszaka. Három évre volt szükség, hogy újra fölépítsék a hatalmat, amely a forradalom alatt és után szétmállott. A hatalmukat és presztízsüket vesztett falusi, járási, üzemi stb. pártbizottságokba új garnitúra kellett, főleg a második emberek léptek előre. De újra kellett építeni az egész nómenklatúrát, az alapoktól. 1957–58 a Nagy Imre per ideje, amely valóságos tektonikus mozgást idézett elő. A per szükségességéről is nagy viták folytak. Kiküldték Kállai Gyulát Snagovba, hogy tárgyaljon Nagy Imrével, hátha elkerülhető a per. Kállai küldetése kudarcot vallott, ennek nagy irodalma van, de az kevésbé köztudott, hogy Nagy Imre hajlandó lett volna önkritikát gyakorolni, s elismerni azt, amiben hibázott. Ennek a dokumentumai Kállai kezében voltak, de tartalmukat nem tolmácsolta a magyar vezetésnek.

Sok vita van arról, mi volt Kádár szerepe a perben és annak végkimenetelében. Parancsot hajtott végre, vagy valóban attól félt, amíg Nagy Imre él, addig az ő hatalma nincs biztonságban?

Nincs olyan tudásunk, hogy ezt a kérdést végérvényesen eldöntsük, de az tény, hogy a szovjet rendszerben a „nem kívánatos személyekre” általában ez a sors várt. Nem is tudok például olyan szovjet belügyi népbiztost vagy belügyminisztert mondani, aki ágyban párnák közt halt volna meg. Magyart se sokat. Tény az is, hogy Nagy Imre esetében a szovjetek még vártak volna a kivégzéssel a küszöbön álló Eisenhower találkozó miatt, miként az is tény, hogy Kádárék többször elnapolták a kivégzést, de aztán már nem napolhatták tovább.

Térjünk vissza 1963-ra, a hatalmi apparátus újraépítésén túl mik voltak konszolidáció feltételei?

Visszább kell mennünk, legalább 1961-re. Akkorra a gazdasági helyzet nyilvánvalóvá teszi, hogy elkerülhetetlen a Rákosi idők tervutasításos rendszerének átépítése. Persze a szakemberek számára ez már nyilvánvaló volt korábban is, akár 1953-ig, a Nagy Imre kormány törekvéseiig visszamehetünk, de 1957-ig mindenképpen, hiszen Varga Istvánt akkor bízzák meg a Közgazdasági Bizottság vezetésével, melynek feladata volt a gazdasági reformjavaslatok kidolgozása. Aztán ezt az egészet leveszik a napirendről, a javaslattevőket revizionistáknak bélyegzik, s csak hatvanas évek elején kerülnek a reformtörekvések újra előtérbe. Antos István pénzügyminiszter halála után 1960-ban Nyers Rezső kerül a PM élére, 1962-ben pedig az MSZMP KB titkára lesz. Nyers maga mellé vett nem kommunista szakembereket is, többek közt Csikós Nagy Bélát, Pikler – akkor már Péter – Györgyöt, akik újra a gazdasági reform előkészítésén dolgoztak. 1963-ban meg lehetett hirdetni az új korszakot.

Kádárnak mindebben milyen szerepe volt, azon kívül, hogy engedte?

Igen jellemző Kádár ösztönös tehetségére, ráérző képességére, hogy pár rövid mondatban meg tudta értetni az új politika lényegét az utca emberével. Ilyen volt a Rákosi féle mondat megfordítása: aki nincs ellenünk, velünk van. Vagy az, hogy pártonkívüli is betölthet bármilyen magas tisztséget, a párttisztségeken kívül. Vagy jóval később a híres szlogen a krumplilevesről: „Minden legyen az, ami. A krumplileves legyen krumplileves, elvtársak.” Jól tudta azt is, hogy az életszínvonalat – ha külföldi kölcsönből is, de emelni kell. Más lehetőség nem is volt. Nemcsak keleti, hanem nyugati (főleg német) kölcsönökre is szükség volt – amiket persze nem vertek nagydobra –, hogy elérhesse politikai céljait. Azt, hogy az emberek legalapvetőbb szükségleteiket kielégíthessék: tudjanak jól lakni és öltözni, ami a Rákosi korszakban, a padlássöprésig menő beszolgáltatás idején csak kevesek kiváltsága volt. Miként a külföldi utazás is. Itt is nyitás történt. Először megindulhattak a meghívóleveles rokonlátogatások, aztán a turista utak lehetősége is folyamatosan szélesedett. Ezek mind fontos lépések voltak a visszapolgárosodás felé.

Mit szóltak mindehhez a szovjetek?

Korábban minden szinten szovjet tanácsadók „segítették” a szocialista építőmunkát. Ez a hálózat fokozatosan lebomlik, s csak a felső szinteken marad meg. Pap János volt akkor a belügyminiszter, aki győzködte a szovjet tanácsadót, hogy az IBUSZ-utak milyen hasznosak, itt az ideje, hogy a magyarok többet utazhassanak külföldre, s ide is hadd jöhessen külföldi. A tanácsadó erre azt mondta, ha beengedünk egy busznyi embert, abban biztosan lesz legalább négy hírszerző. Kádár erre azt felelte: jönnek azok így is. Reálpolitikus volt.

1963-ban vette le az ENSZ a napirendről a „magyar kérdést”.

Valóban, ami nagyon fontos elismerése volt az elért eredményeknek. A nyugati nyitás a tudományos életben is látványos, s természetesen magában a külpolitikában is: magyar küldöttségek utaznak Bécsbe, Rómába s Európa számos más országába, miként a nyugati vezetők is érkeznek hozzánk szép számmal. Ez a nyitás a kölcsönös előnyök jegyében történik, s a szocialista országok közül nálunk a legszámottevőbb.

Kádár politikai életrajzának megírásában Önt az a törekvés vezette, hogy fölmutassa a magyar út különösségét?

Ebben a munkában elsősorban az önmagammal való elszámolás vezérelt. De valóban benne volt az is, hogy ’89 után az új elitnek érdeke volt összemosni, és egységes csatlós masszának láttatni az összes szocialista országot. Márpedig nyilvánvaló, hogy Magyarország nem egészen azt az utat járta, amit Románia, Bulgária vagy az NDK.

Ez azt is jelenti, hogy Kádár örülhetett a glasznoszty és a peresztrojka Gorbacsovjának. Így volt?

Elvileg igen, de közben aggódva nézte a fejleményeket. Kádár Gorbacsovot amatőrnek tartotta. Azt pontosan tudta, hogy a Kádár-rendszer addig él, ameddig van Szovjetunió, de a tapasztalata azt súgta neki, hogy ha így mennek a dolgok, minden fölbomlik, előbb-utóbb kiválnak a tagköztársaságok, s az egész hatalmi rendszer összeomlik. Az a bomlási, átalakulási folyamat már Kádár végnapjaiban megkezdődött. Nyilvánvaló volt, hogy a Nyugattal való kiegyezés feltétele Nagy Imre rehabilitálása és újratemetése. Kádár jól tudta, hogy Nagy Imre rehabilitálása az ő politikai halálával egyenlő. Akkor már Grósz Károly kezében volt a – „maradék” – hatalom, de Kádár még bejárt a pártközpontba, kávézott, beszélgetett, jelenléte azt szimbolizálta, hogy a Kádár-rendszer még él. 1989. április 12-én mondta el híres, utolsó beszédét az MSZMP KB zárt ülésén, amely azonban már egy beteg, emlékképektől gyötört, zavart elme megnyilatkozása volt. Grósz, ahogy mondani szokás „két kapura játszott”: őrizte a status quót, miközben a megújulást jelentő reformokat is menedzselni igyekezett, helyzetbe hozva Kulcsár Kálmánt, Sárközy Tamást és másokat. Abban reménykedve, hogy ő viheti tovább a megváltozott rendszert. Tévedett. A változások őt is maguk alá temették. Az pedig valósággal sorsszerű, hogy Kádár azon a napon hal meg, amelyen Nagy Imrének és társainak újratemetése megtörténik. A temetés hatását tekintve sokkal több volt egy történelmi rehabilitációs gesztusnál. Azzal, ahogy a koporsókat fölállították, a neveket fölolvasták, nem beszélve a fiatal Orbán Viktorról, aki tehetségesen és kíméletlenül kimondta, hogy vége. Aztán a 301-es parcella a sok kivégzett munkásvezetővel mind-mind a Kádár-rendszer morális bukását, halálát jelentette.

Nagy Imre temetését nem sokkal követte Kádár János temetése. Mit jelentett ez a temetés, s kik vettek részt rajta?

Nincs empirikus adat, hogy hányan voltak a két temetésen, de az tény, hogy mindkettőn nagyon sokan voltak. Persze mások. Én magam ott voltam mindkettőn, és tanúsíthatom, hogy Kádár temetésén nemcsak a leghithűbb funkcionáriusok voltak jelen, hanem – képletesen szólva – azok a szövőnők, bányászok, pedagógusok is, akikkel gyár- és intézménylátogatásai során kezet fogott. Ez része volt – és következménye – a kádári plebejus, de mondhatjuk úgy is: populista politikának. S ide kell idéznem még egy temetést, hogy jobban értsük a dolgot. Bibó István, mint tudjuk, emblematikus alakja volt 1956-nak. Az ő pere – amelyen Göncz Árpád a másodrendű vádlott – voltaképpen a Nagy Imre-per folytatása volt. 1979-ben az ő temetésén is ezrek vettek részt. Tíz évvel később éppen a Mátrában voltam az Magyar Tudományos Akadémia üdülőjében, amikor az akkori elnök, Berend T. Iván fölhívott, hogy koszorúzzuk meg Bibó sírját halálának tízedik évfordulója alkalmából. Összesen tízen voltunk kint a temetőben, vagy még annyian sem. Azt kell mondanom, a temetési létszámok történelmi pillanathoz kötöttek. A mai fiatalok már Kádárról, Nagy Imréről sem igen tudják, hogy kicsoda, hát még Bibó Istvánról.

Ön hogyan élte át 1956-ot? Egyáltalán: honnan érkezett és hová?

Rólam a MADISZ-ban (Magyar Demokratikus Ifjúsági Szövetség) nagyon fiatalon azt hitték, hogy tehetséges politikus vagyok. Ez súlyos tévedés volt, elsősorban Lakatos Éva részéről, aki a háború előtt részt vett az illegális mozgalomban, aztán több évig a Szovjetunióban dolgozott a Kominternben, s 1948-ban ő volt az első párttitkárom. Még érettségim sem volt, amikor elintézte, hogy kikerüljek a Szovjetunióba. A Lenin Intézetben tanultam pedagógiát, pszichológiát, logikát. A képzés színvonala nagyon gyenge volt. Olyan alacsony szintűek voltak a követelmények, hogy még érettségi nélkül is simán le tudtam vizsgázni, jószerivel tanulás nélkül. Az volt a szerencsém, s életem nagy ajándéka, hogy rátaláltam a Lenin Könyvtárra, amely minden bizonnyal a világ egyik legjobb könyvtára volt abban az időben. Egész nap ott ültem, és olvastam. Elsősorban a hatalmas orosz irodalmat, Puskint, Tolsztojt, Dosztojevszkijt, Gogolt, Csehovot és a kongeniális esztétákat, kritikusokat köztük Belinszkijt, Bahtyint, Mandelstamot, Brodszkijt. Annyit jártam oda, hogy lassan beépültem a Lenin Könyvtár rendszerébe, elfogadtak, s aztán már hozták is föl nekem a pincéből az akkor éppen „nem létezőnek” nyilvánított szovjet szociológia kezdeteiről szóló műveket Buharintól Makarenkóig, akiktől nagyon sokat tanultam – hozzá kell tennem: utóbbitól nem pedagógiát. Ez volt az én igazi egyetemem. 1953-ban tértem haza…

Ez még messze van ’56-tól, itthon mit csinált?

Előbb a DISZ-központban (Dolgozó Ifjúság Szövetsége) dolgoztam, s 1954-től a DISZ budapesti titkára lettem, s egyben a Petőfi Kör vezetőségi tagja. Október 22-én este a Petőfi Kör viharos ülésén voltam, 23-án pedig egész nap a DISZ-székházban tanácskoztunk. Amit akkor elterveztünk, az estére mind érvényét vesztette. Aztán jött egy telefon, hogy menjünk át a pártközpontba, ahol a Politikai Bizottság ülésezett. Hat órán át ültünk az előszobákban. Az egyikben Déry Tibor és Háy Gyula vezetésével az írók, a másikban, mi, fiatal DISZ-esek. Annyit láttunk, hogy Gerő Ernő ki-be szaladgál: telefonál, aztán visszamegy az ülésre. Akkor még nem tudtuk, ma már igen, hogy kész terv volt a megszállásra: milyen erők jönnek Bulgáriából, milyenek Romániából, mely egységek szállják meg a parlamentet, melyek a rádiót, s a fontosabb központokat. Miközben, mint már beszéltünk róla, kezdettől nagy viták folytak a helyzet kezeléséről és megoldásáról a Szovjetunióban is.

Ígéretes politikai pálya állt ön előtt, mégis a tudomány felé fordult. Miért?

1956 után – a Petőfi Körben játszott szerepem miatt – az már nem volt olyan ígéretes. Különben én is rossz, sőt, bukott politikusnak tartom magamat. Nagy kerülővel jutottam a szociológia közelébe. 1956 után jó ideig munka nélkül voltam, aztán taníthattam egy középiskolában, közben kapcsolatba kerültem a Szőlő utcai javító-nevelő intézettel, mely ifjúságszociológiai munkálkodásom első terepe lett. Ebből született meg a fiatalkori bűnözésről írt tanulmányom, amit aztán beadtam kandidátusi értekezésként. Megint „fölfedeztek”, s bekerültem az ELTE filozófiai tanszékére. Mód Aladár távozása után azonban engem is kirúgtak. Épp egy betegség után lábadoztam, amikor váratlan és különös telefont kaptam, hogy Aczél György azt üzeni, találkozni akar velem, látogassam meg. Kérdeztem, miért, hiszen nem is ismerem. Azt felelték, majd megtudja. Később kiderült, hogy a lánya, Aczél Anna hívta fel rám Aczél figyelmét, Anna ugyanis hallgatta néhány előadásomat.

Mit akart Aczél?

Fölajánlotta, hogy szervezzek egy tanfolyamot, azt beillesztik majd az éppen alakuló MSZMP KB Társadalomtudományi Intézetének struktúrájába, így az intézet munkatársa lehetek. Kérdeztem, ki lesz a főnök. Azt felelte, Lakos Sándor, mire nekem kiszaladt a számon, hogy de hiszen az bolond. Korábbról ismertem már Lakost, és ez volt róla a véleményem. Aczél bólintott: bolond, de Kádár szereti, mert jól sakkozik.

Érdekes fordulat…

Ilyen a történelem. S aztán tényleg módom nyílt rá, hogy tanfolyamot szervezzek, fiatal szociológusokból létrehozzak egy kutatócsoportot. Olyanok kezdték bontogatni ott a szárnyaikat, mint Papp Zsolt, Gombár Csaba, Kolosi Tamás. De ez már egy másik történet.

Érdekes volt a cikk? Ossza meg!

Szóljon hozzá