Egy népfelkelés anatómiája – 9. rész

1956 októberének időjárása szokatlanul meleg volt, de a nyárias időben is, mint minden ősszel, lehullottak a falevelek, s az elsárgult levelek mindent láttak, ami azon az őszön történt.

Október 4-én a napilapok közölték az MDP Központi Vezetőségének közleményét: „A Magyar Dolgozók Pártja Központi Vezetősége elhatározta, hogy a korábbi évek politikai pereiben ártatlanul elítélt és kivégzett elvtársainknak, akiket a párt Központi Vezetősége már korábban rehabilitált és párttagsági jogukba visszaállított, meg kell adni a munkásmozgalom harcosait, forradalmárait megillető végtiszteletet. Rajk László elvtársat, a magyar munkásmozgalom kiemelkedő alakját, a Központi Vezetőség s a Politikai Bizottság volt tagját, Pálffy György altábornagy és Szőnyi Tibor elvtársakat a Központi Vezetőség volt tagjait és Szalai András elvtársat, a Központi Vezetőség volt osztályvezető helyettesét a Kerepesi úti temetőben katonai gyászpompával helyezik örök nyugalomra, a munkásmozgalom nagy halottai számára fenntartott sírhelyen.”

A temetésről döntést hozó PB ülés jegyzőkönyvéből világosan kiderül, hogy a pártvezetés a temetést a saját ellenőrzése alatt akarta tartani, résztvevőként megbízható munkáskádereket szerveztek a sírhelyhez, és természetesnek vették, hogy ebben a színjátékban majd Rajkné is részt fog venni. 1956. szeptember 27-én telefonon értesítették az özvegyeket, hogy a holttesteket megtalálták, a temetés október elsején reggel lesz és még aznap jelenjenek meg volt férjeik földi maradványainak azonosítására Gödöllőn.

A holttestek gödöllői exhumálása Rajknét nagyon megviselte. Az orvos szakértő elmondta neki, hogy férje maradványainak megtalálása volt a legegyszerűbb, mert magas termete és a spanyolországi harcokban szerzett sérülései alapján teljes biztonsággal azonosítható volt az egymásra halmozott tetemek közül. A temetés forgatókönyvéről Rajknénak határozott elképzelése volt, mely egyáltalán nem egyezett meg azzal, ahogyan azt a pártvezetés elképzelte. „Ha már rendeztek kirakatpert, akkor rendezzenek kirakattemetést is” – hangoztatta.

A pártvezetőség és Rajk László özvegye között egyeztetés kezdődött arról, hogy mikor legyen a temetés, legyen-e ravatal, ha igen, akkor azt hol helyezzék el, kik beszéljenek, nyílt vagy zárt temetés legyen. Rajkné végig ragaszkodott a nyílt temetéshez, azaz ahhoz, hogy ne csak meghívott káderek és pártvezetők, hanem mindenki elmehessen a sírhoz, aki számára fontos, hogy lerója kegyeletét férje koporsója előtt. Azzal fenyegetőzött, ha nem nyitják meg a temetőt a nagyközönségnek, akkor ő sem megy oda a sírhoz és csak a kerítésen kívül fogja elhelyezni a virágait. A pártvezetők hallani sem akartak a nyilvános temetésről. A hónapok óta szervezkedő pártellenzék, elsősorban a Nagy Imre körül tömörülő értelmiségiek Rajk Júlia javaslatára körbetelefonálták a várost, hogy a pártközpont által diktált feltételek mellett Rajk Júlia nem vesz részt a temetésen. Egy-két nap alatt egész Budapest erről suttogott a kávéházakban. 1956. október 5-én pénteken, 12 órával a temetés kezdete előtt a Politikai Bizottság rendkívüli ülést tartott, ahol engedve a nyomásnak, engedélyezték a temető kapuinak megnyitását.

A rendszer slendriánságának egyik bizonyítékaként  fogható fel, hogy ugyanezen a napon, azaz október 5-én, pénteken a Közalkalmazottak Szakszervezete ankétot rendezett A bíró és az ügyész a törvényességért címmel. A tanácskozáson Lakatos Imre, a Fővárosi Bíróság elnöke tartott vitaindító előadást. Ő volt az, aki majd – 1956. október 24-én – kihirdeti a statáriumot, melyben halálbüntetést helyez kilátásba azok ellen, akik fegyverrel a kezükben fellázadtak az elnyomás és a nyomor ellen.

A temetésen mind a pártvezetés, mind a gyászoló családok el akarták kerülni a rendzavarást. „Elég, ha meglátják, mennyien vagyunk.” – mondták a mártírok barátai. Mindenki számára világos volt, hogy a temetés megrendezése már túlmutat a kegyeleti aktuson, az azon való részvétel egyértelmű politikai állásfoglalássá vált. A PB által eredetileg tervezett néhány ezer „mozgósított” pártaktivista helyett több mint százezer ember vonult el a ravatal és a sír előtt.

Október 6-án, szombaton, a Szabad Nép Soha többé címmel a hét évvel korábban kivégzett kommunistákról írt a lap egész első oldalát elfoglalva. A temetés hatalmas, százezres tüntetéssé vált, politikai jelszavak nélkül.

A másnapi újságok így írtak a néma demonstrációról: „Szombaton délután a Kerepesi temetőben a párt és a munkásmozgalom nagy halottai közé örök nyugalomra helyezték a párt mártírjait: Rajk Lászlót, Pálffy Györgyöt, dr. Szőnyi Tibort és Szalai Andrást. […] Pontban 12 órakor a gyászinduló hangjai mellett megindult Budapest népének menete, hogy elvonulva a ravatal előtt megadja a végső tisztességet a párt mártírjainak. Három órán át sűrű sorokban, végeláthatatlan menetben tisztelegtek a gyárak munkásai, az értelmiségiek, a Néphadsereg tisztjei és harcosai, az egyetemek és a főiskolák hallgatói. Mintegy 150 000 ezren haladtak el a ravatal előtt. […] Három órakor végeszakadt a budapesti dolgozók néma tiszteletadásának; megkezdődött a gyászszertartás. A gyászinduló hangjai után elsőnek Apró Antal, a Magyar Dolgozók Pártja Politikai Bizottságának tagja, a Minisztertanács elnökhelyettese mondott gyászbeszédet az MDP Központi vezetősége és a Minisztertanács nevében. […] Ezután Rajk László spanyolországi bajtársai nevében Münnich Ferenc, a Magyar Népköztársaság belgrádi rendkívüli és meghatalmazott nagykövete beszélt.”

A pártvezetőség előre megtárgyalta és elfogadta Apró Antal beszédének szövegét. Figyelmet érdemel az, hogy a temetésen nem volt ott sem Gerő Ernő, sem Kádár János. Előbbi a Szovjetunióban volt szabadságon, és többek között Hruscsovval és Titoval is tárgyalt a magyar-jugoszláv viszony rendezéséről, Kádár pedig a kínai párt kongresszusán volt Pekingben. Ott volt viszont a temetésen Nagy Imre, aki feleségével karöltve állta végig a gyászszertartást, s helyezte el a emlékezés virágait a sírra. Ő szigorúan magánemberként jelent meg, tartózkodott mind a pártvezetéssel való érintkezéstől, s mindennemű véleménynyilvánítástól. Alig két nappal előbb levélben kérte párttagságának helyreállítását a pártvezetéstől, és nem kívánta esetleges megszólalásával, demonstratív megjelenésével veszélyeztetni visszatérésének lehetőségét.

A sorstársak nevében búcsúzó Szász Béla azonban nem türtőztette magát, az egész sztálinista korszak temetéséről beszélt. Szász maga is vádlott volt a koncepciós perben, amelynek végén kivégezték Rajk Lászlót. Nem véletlen tehát, hogy kemény hangot ütött meg a temetésen: „Koholt vád, bitó vetette hét évre jeltelen sírba Rajk Lászlót, de halála ma a magyar nép és a világ előtt figyelmeztető jelképpé magasodik. Mert amikor százezrek vonulnak el a koporsók előtt, nemcsak az áldozatoknak adják meg a végső tisztességet, de szenvedélyes vágyuk, megmásíthatatlan elhatározásuk, hogy egy korszakot temessenek el, örökre eltemessék a törvénytelenséget, az önkényt és a szégyenletes esztendők erkölcsi halottait, örökre veszélytelenné tegyék az ököljog és a személyi kultusz magyar tanítványait” – mondotta búcsúztató beszédében.

A temetés méltóságteljesen és rendben zajlott le, az emberek szomorúan széledtek szét. A temetés után azonban bölcsészhallgatók egy csoportja – többségükben a Kolhoz Kör tagjai –, elsősorban Szász Béla gyújtóhangú beszéde alapján végigvonultak Budapest utcáin, jelszavakat skandálva. A Kolhoz Kör tagjai történész, levéltáros, főként humán tárgyakat hallgató egyetemisták voltak. Ők 1955-től különböző, többnyire romos budai kiskocsmákba jártak beszélgetni, nem politikai csoport, inkább baráti társaság volt. Asztaltársaságukat néhány fiatal tanár is színesítette, többek közt Varga János, aki később az Országos Levéltár főigazgatója lett, vagy Molnár József akkori tanársegéd, akit ezért és a forradalomban vállalt egyéb tevékenységéért száműztek Nagyrédére, és csak a hatvanas évek elején sikerült visszakerülnie az egyetemre. A Kolhoz Körben eddig a délutánig tulajdonképpen csak annyi történt, hogy a harmincas éveikben lévő, jó humorú, borozni szerető tanárok beszélgettek a diákokkal, és adott keretek között politizálgattak anélkül, hogy világot megváltani, forradalmat csinálni, Rákosi-rendszert buktatni akartak volna.

Október 6-án azonban megdöbbenést okoztak, amikor mintegy ötvenen elvonultak a temetőből a Sztálin szoborhoz, majd elkeveredtek a jugoszláv nagykövetséghez, amely az Andrássy út és a Hősök tere sarkán volt, majd szinte már masíroztak az Andrássy úton, és a tüntetés jelleget a magukkal vitt zászlók, valamint a sztálinizmus- és ÁVH-ellenes, Jugoszláviát éltető jelszavak különösen fölerősítették. Ha már arra jártak, megálltak az Andrássy út 60. előtt, ahol az ÁVH központja volt régebben. Az egyik fiatal József Attila Levegőt! című versét szavalta el, mire kijött egy portás, és azt mondta, itt már nincs ÁVH, menjenek máshova szavalni, kiabálni. Az emlékséta végül a Batthyány-örökmécsesnél koszorúzással zárult. „Nem állunk meg félúton, sztálinizmus pusztuljon” – hangzott el először a később majd a város több pontjáról visszahangzó jelszó. A rendőrség nem mert, nem akart beavatkozni, a vezetők tanácstalanok voltak abban a tekintetben, vajon megakadályozhatják-e a többségében munkás és parasztfiatalok felvonulását, s természetesen a nap különleges hangulata is elbizonytalanította őket. Pár nappal később – október 13-án és 20-án eltemették a honvédség és a rendőrség mártírjait is.

A temetés napjának estéjén mutatták be a budapesti József Attila Színházban Gáli József Szabadsághegy című, Rákosi személyi kultuszát bíráló drámáját. A pár előadást megért színdarab bemutatóján Nagy Imre is ott volt. A darabban Gáli azt érzékeltette, hogy itt bizony koncepciós perek estek, hogy az ártatlanul bebörtönzöttek már szabadulnak, hogy hamarosan mindenki tudni fogja, mi folyik, és hogy ebből nagy baj lesz.

Fontosnak tartom megjegyezni, hogy a színházak bemutatói előhírnökei voltak a tömeges felháborodásnak. Több olyan film és színpadi darab került színre 1956 nyarán-őszén, melyek kimondva, kimondatlanul, de leleplezték a rendszer torzulásait.

Az egyik legemlékezetesebb ilyen eset Németh László egyik korszakos drámájának, a Galileinek színházi bemutatásához kötődik. 1956. október 20-án, az eredeti befejezést kicserélve – Bessenyei Ferenccel a címszerepben – életre kelt a színpadon a Galilei. A bemutatón minden elképzelést felülmúló sikert aratott a mű. Mintha egy kulturális tüntetés zajlott volna le. A közönség tomboló lelkesedéssel fejezte ki szimpátiáját, szeretetét és megbecsülését Németh felé. Természetesen a népi írók is ott voltak a nézőtéren, Németh László úgy emlékezett meg róla, mintha Illyés és Veres Péter vezényelte volna a tomboló tapsvihar ritmusát. Alig pár nap múlva a pesti utcákon visszhangzott a Katona József színház nézőterén felzúgó tapsorkán.

Az értelmiség és az írók mellett azonban kétségtelenül az egyetemisták voltak az októberi tűz elsőrendű csiholói. Az október 6-ai emlékséta résztvevői a következő napokban többször is összejöttek, s megfogalmaztak egy levelet, melyben többek között azt követelték, hogy legyen fakultatív az orosz nyelv tanulása, s ezt elérendő szabotálják az egyetemisták a kötelező orosz nyelvoktatást (azaz ne járjanak október 22-től ezekre az órákra), illetve szorgalmazták a marxista tárgyak oktatásának megszűntetését. Ezt a levelet több vidéki egyetem hallgatóihoz is eljuttatták. A szegedi egyetem bölcsészettudományi karán egy joghallgató – Kiss Tamás – úgy vélte, hogy a levélnek nagyobb nyilvánosságot kell kapnia, mintsem, hogy néhány példányban legépelve terjesszék. Kezdetben még fel sem merült az oroszok eltávolításának követelése, de az oktatási célok, azaz a nyelvtanulás szabadságának, az ideológiai oktatás visszaszorításának elvárása, az egyetemi oktatás színvonalának emelése lassan maga után vonta a szélesebb körű politikai változások követelését.

Október 20-án a szegedi egyetem hallgatói a DISZ által rendezett szokásos ideológiai oktatásra gyűltek össze a BTK Auditórium Maximumában, amikor meglepő fordulat következett be. Az általában szokásos Szabad Nép felolvasás helyett Kiss Tamás és Lejtényi András – akit Kiss beavatott tervébe – az üres elnöki asztalhoz lépve azt javasolták, hogy hozzanak létre egy, a DISZ-től független ifjúsági szervezetet, s ennek programjába vegyék be a budapesti egyetemisták által megfogalmazott reformköveteléseket. Az alábbi felhívással fordultak a szegediek az ország többi egyetemére járó fiatalokhoz:

„Diáktestvéreink!

Mi, a Szegedi Tudományegyetem, a Szegedi Orvostudományegyetem [sic], a Szegedi Pedagógiai Főiskola, a Szegedi Zenetanárképző hallgatói 1956. október 16-án létrehoztuk saját egyetemi ifjúsági szervezetünket a Magyar Egyetemisták és Főiskolások Szövetségét. Célunk a gondolat szabadsága, a Sztálin és Rákosi által ránk kényszerített szellemi iga legyőzése. Meg akarjuk védeni sajátos egyetemi érdekeinket, szabadon akarunk haladni, fejlődni.

A DISZ tapasztalatunk szerint, melyet maga a DISZ Központi Vezetősége is beismer – elvesztette az ifjúság bizalmát, ezenkívül nagyon elmaradt fejlődésében a Párt mögött. Mi nem várhatjuk meg, amíg utoléri. Nem várhatunk, mert fejünkre ég a ház. Ezért a XX. Kongresszus szellemében egy új, a DISZ-től teljesen független ifjúsági szervezetet hoztunk létre, amely kizárólag a mai egyetemisták és főiskolások érdekeit képviseli. Mi szegediek megtettük az első lépést, felhívunk benneteket

Csatlakozzatok!

Terjesszük ki országos méretűvé a MEFESZ-t!

Diáktestvér! Rólad is szó van, a Te érdekeid forognak kockán. Egységben az erő!

Csatlakozz a MEFESZ-hez!”

A gyűlést követően a szegediek úgy döntöttek, hogy elviszik az ország összes egyetemére a diákok által elfogadott felhívást és irányelveket. Így 12 ember indult el Pécsre, Sopronba, Debrecenbe, Budapestre és a többi akkori egyetemre. Az elkövetkező napokban az ország számos egyetemén tartottak gyűléseket a diákok, s csatlakoztak a megalakuló új szervezethez. Ezek sorában kétségtelenül a Budapesti Műszaki Egyetemen, október 22-én délután tartott nagygyűlés volt a legjelentősebb.

Már a kora délutáni órákban megkezdődtek az előkészületek. Az előkészítő bizottság 25 pontban foglalta össze a beterjesztendő határozati javaslatot. A BME pártbizottsága is ülésezett aznap, ahol Marián István azt javasolta: az oktatók is vegyenek részt a nagygyűlésen az esetleges provokációk megakadályozására. A nagygyűlés 15 órakor kezdődött a központi épület aulájában, 4-5 ezren vehettek részt, és képviseltették magukat más felsőoktatási intézmények is. A gyűlésen felszólalt Cholnoky Tibor rektor, aki az egyetemi tanács támogatásáról biztosította a hallgatóság reális követeléseit, valamint Hajnóczy László oktatási rektor-helyettes, aki Kónya Albert oktatási miniszter egyetértését tolmácsolta a megfogalmazott felvetések megvitatása ügyében. A gyűlésen felszólalt Kiss Tamás, a szegedi MEFESZ-küldött, a Nagy Imre köréhez tartozó esti tagozatos műegyetemi hallgató Szilágyi József, valamint Kuczka Péter költő az Írószövetség részéről és Marián István is. A hallgatók kimondták a MEFESZ-hez való csatlakozásukat, megalakították az Építőipari és Közlekedési Műszaki Egyetem MEFESZ szervezetét, amelyhez a Kertészeti Főiskola jelenlevő hallgatói is csatlakoztak. A hangulat egyre radikalizálódott, miközben követeléseiket pontokba fogalmazták. Az eredetileg 25 pontos határozati javaslatból 14 pontos határozat lett. Háttérbe szorultak a diákság helyzetének javítását célzó intézkedések, és jellegzetesen pártellenzéki, valamint az általános demokratizálódást szolgáló követelések jelentek meg, illetve néhány, a nemzeti függetlenséggel kapcsolatos pont (követelték többek között a szovjet csapatok kivonását és a többpártrendszer újbóli megteremtését). Fontos azonban, hogy az új ifjúsági szervezet célját továbbra is reformok és nem forradalom, gyökeres átalakítás révén képzelték el. Határozatuk kimondta: „A szövetség célja, hogy az egyetemekről és főiskolákról kikerülő ifjúság, mely a nemzet agyát van hivatva képviselni, ne közönyös passzív tömeg, ne gyáva, gerinctelen és önző réteg legyen, hanem népéért, hazájáért, boldogabb jövőnkért harcoló bátor, lelkes sereg. Ne riadjon vissza az igaz szó kimondásától, hanem képzettségével, tudásával, tehetségével népünket, hazánkat szolgálja.”

Éjfél felé elhatározták, hogy október 24-re diákparlamentet hívnak össze, amely az egyetemi ifjúság rétegszervezeteinek egységét lett volna hivatott biztosítani, ám egyre többen azt tartották a legfontosabbnak, hogy az egyetemisták is nyilvánítsák ki szolidaritásukat a Lengyelországban időközben megerősödő reformtörekvések mellett. Október 21-én ugyanis Wladyslaw Gomulkát megválasztották a lengyel kommunista párt első titkárává, amely egyben a lengyelországi változások garanciájaként azzal biztatott, hogy az ottani függetlenedési törekvések a szovjet tömb más országaiban is sikeresek lehetnek. Budapesten gyorsan elterjedt a hír, és a szervezők, elsősorban az akkor már egyre inkább hangadóvá vált pártellenzékiek késztetésére úgy döntöttek, hogy az egyetemisták felvonulásával nyomást tudnak gyakorolni a hazai pártvezetésre is annak érdekében, hogy a lengyel változásokhoz hasonlóan a magyar vezetés is határozottabban képviselje a szocializmus megreformálásának törekvéseit.

Késő este a küldöttség a Jövő Mérnöke szerkesztőségébe ment, ahol az egyetemi lap következő számát előkészítő szerkesztőktől pontjaik kinyomtatását és közlését kérték. Egy másik csoport a Rádióhoz ment Jankovich István adjunktus Fiat Topolino kocsiján, ahol a diákok pontjaik beolvasását követelték. Mivel a teljes program megjelentetésére sem a sajtó, sem a rádió nem vállalkozott, végül maguk kezdték terjeszteni stencilezett röplapjaikat az utcákon osztogatva, falakra ragasztva, de küldöttségeik elvitték a budapesti üzemekbe is.

Október 23-án az egyetemen nem volt rendes tanítás. Reggel 8-tól ugyan elkezdődtek az órák, de rektori rendeletre 12-kor befejeződött az oktatás. Délelőtt a két egyetem együttes tanácsülést tartott, amelyen a délutánra tervezett szimpátiatüntetéssel foglalkoztak, a hallgatók pedig megválasztották képviselőiket az előző este megalakult MEFESZ-be. Az oktatók végül úgy döntöttek, hogy amennyiben a hallgatók ragaszkodnak a felvonuláshoz, „a két egyetem tanácsa kéri az ifjúságot, hogy őrizze meg nyugalmát, tartózkodjék minden hangos megnyilvánulástól és rendbontástól, a legnagyobb rendben, fegyelmezetten vonuljon fel és koszorúzza meg az emlékművet.” A cél Bem József, az 1848-as szabadságharc legendás tábornoka szobrának megkoszorúzása, s ezáltal a lengyelek törekvései támogatásáról szóló demonstráció bizonyítása volt.

Október 23-án reggel a Szabad Nép című pártlap Új, tavaszi seregszemle című vezércikke lelkesen üdvözölte a „politizáló ifjúságot”, amelyet harcostársának tekintett a szocializmus demokratizálásáért vívott küzdelemben. A pártlap szerkesztősége csatlakozott az egyetemisták legtöbb követeléséhez, noha elhallgatták vagy tompították a legélesebb politikai célkitűzéseket.

A politikai vezetés körében azonban hatalmas káosz uralkodott. Az első számú vezetők nem voltak itthon, a Gerő Ernő, Apró Antal, Hegedüs András, Kádár János, Kovács István összetételű párt- és kormánydelegáció egyhetes látogatáson Belgrádban tartózkodott, és az itthon maradottak nem mertek döntéseket hozni távollétükben. Teljesen szokatlan kérés volt egy ilyen demonstráció kérelmezése, és abban sem voltak biztosak, hogy a Szovjetunió jó szemmel nézné a lengyel reformtörekvések ilyen formájú támogatását Magyarországon.

Október 23-án reggel a magyar vezetők visszaérkeztek Jugoszláviából, és azonnal a pártközpontba mentek, ahol informális ülésre ült össze a Politikai Bizottság. A 10 órakor elkezdődött ülésen Marosán György a felvonulás betiltása mellett szólalt fel: „Robbanásig feszült a helyzet a vezetés tehetetlensége miatt. Az utca és a külső erők kezdenek diktálni. A párt- és állami vezetőknek most nemcsak úrrá kell lenniük a helyzeten, de magukhoz kell ragadniuk a kezdeményezést. Dönteni kell: mindenfajta gyűlést és felvonulást be kell tiltani, s a fegyveres erők számára tűzparancsot kell kiadni. Nem hiszek a békés tüntetésben. Elég jól ismerem az utcát, az ország hangulatát és azt a mérhetetlen gyűlöletet, elkeseredettséget, ami itt felhalmozódott. Ne engedjünk semmiféle nyomásnak! Most minden ingadozás életveszélyes lehet.” – írta le felszólalását későbbi visszaemlékezésében Marosán. A PB ülésére sorban érkeztek a különböző szervezetek delegátusai, a Szabad Nép szerkesztősége, a budapesti pártbizottság, a DISZ, az Írószövetség, a Petőfi Kör vezetősége képviselői, akik mindannyian a felvonulás engedélyezése mellett érveltek. Személyeskedő viták, indulatos közbeszólások jellemezték az ülést. Végül a PB úgy döntött, hogy nem engedélyezi a felvonulást, de határozottan ellenezte, hogy a rendőrség fegyvert használjon azok ellen, akik a tiltás ellenére részt vesznek a felvonuláson. A Belügyminiszter kora délután a rádióban bejelentette, hogy a tüntetést nem engedélyezi.

A pártközpontba azonban egyre több vészjelzés érkezett arról, hogy a felvonuláshoz egyre többen csatlakoztak, bizonytalanná vált a tiltás megvalósíthatósága, ezért délután két óra magasságában mégis engedélyezték a felvonulás megtartását.

Délután 2 óra körül Kopácsi Sándor budapesti rendőrfőkapitány és Fekete Károly belügyminiszter-helyettes jelentette be az egyetem udvarán Piros László belügyminiszter megbízásából, hogy a felvonulás mégis engedélyt kapott, a Magyar Rádió pedig mindezt közleményben ismertette. Fél három-három óra körül elindult tehát a menet a Műegyetem udvaráról a Budafoki úti kapun keresztül. A délelőttös műszakból érkező munkások tömegesen csatlakoztak a fiatalokhoz, így az egyetemisták kezdetben zárt, 10-12-es sorokból álló rendje egyre bővült, miközben az ablakokban és az utcákon tömeg kísérte őket. A menet élén a diákbizottság koszorúját vitték, útközben pedig végig osztogatták röplapjaikat. Vörös zászlót vittek magukkal, valamint nemzetiszínű, címer nélküli zászlókat, amelyeket az egyetem vezetése az 1956. május 1-jei ünnepségre rendelt. A menet némán, jelszavak nélkül vonult a Bem térig. A budai egyetemisták a budai rakparton, a pestiek a Margit hídon keresztül érkeztek meg Bem-szoborhoz. Itt történt meg először, hogy a rákosista, szovjet típusú címertől megszabadították a nemzeti lobogót, és megszületett az októberi felkelés jelképévé vált lyukas zászló.

Beszédet Veres Péter az Írószövetség elnöke mondott, aki tulajdonképpen a szövetség határozatát ismertette. Az írószövetség álláspontja viszont már szigorúan politikai jellegű követeléseket tartalmazott, közöttük kiemelten Nagy Imre politikai rehabilitálását. A változások „… feltétele az, hogy a párt és az állam vezetésében alapvető szerkezeti és személyi változások történjenek. El kell távolítani közéletünkből a restaurációra törekvő Rákosi-klikket. Méltó helyére kell állítani Nagy Imrét, a tiszta és bátor kommunistát, akiben a magyar nép megbízik. Továbbá mindazokat, akik az elmúlt években következetesen harcoltak a szocialista demokráciáért.” – hangoztatta Veres Péter. Az addig túlnyomórészt diákokból álló tömeg addigra már kiegészült számtalan munkájukból hazaigyekvő hivatalnokokkal, munkásokkal, értelmiségiekkel. Nagy Imre nevének elhangzását hatalmas ováció kísérte, s a tömeg spontán módon a parlament elé indult, remélve, hogy ott találkozhat a volt miniszterelnökkel. A felvonulók egy másik csoportja a rádió épülete felé indult, azzal a szándékkal, hogy az egyetemisták 14 pontjának ismertetését elérjék.

17 óra körül érkeznek az első tüntetők a Kossuth Lajos térre. Egy óra múlva már betöltötte a teret a mintegy kétszázezres tömeg. Jelszavakat skandáltak, Nagy Imrét szerették volna látni és hallani.

Nagy Imre október 23-ának délelőttjén érkezett vissza Budapestre Badacsonyból, ahol szüreten járt egyik barátjánál. Losonczy Géza lakásán már déltájban összegyűltek hívei, izgatottan tárgyalták az esélyeket. Nagy Imre személy szerint nagyon letört és szomorú volt annak hírére, hogy az ifjúság felvonulását betiltották. Ugyanakkor azt is kijelentette, hogy ő csak a pártvezetés határozott felszólítására fog beavatkozni az eseményekbe. Pártutasításra várt. Vásárhelyi Miklós, Losonczy Géza, Újhelyi Sándor, Jánosi Ferenc, Gimes Miklós, Haraszti Sándor arra próbálták rávenni, hogy menjen be a parlamentbe és pár szót mondjon a tömegnek. megjelent nála Veres Péter is, kinek szavára végül hajlandó volt kimozdulni otthonából.

A parlament előtti Kossuth teret teljesen betöltötte a tömeg. Besötétedett, a hatóságok kikapcsolták a világítást, remélve, hogy akkor szétszélednek. Nem ez történt, az újságokból fáklyát gyújtottak, és szó szerint forró hangulat alakult ki az épület előtt. Később ismét felkapcsolták a lámpákat, és 21 órakor Nagy Imre kilépett az Országház erkélyére. A tömeg éljenzéssel fogadta. Akkoriban még nem volt hangosítás, ezért csak kevesen értették mit mondott, az első sorban állók reakciói alapján visszahangozta a tér az emberek indulatait. Nagy Imre természetesen Elvtársak megszólítással üdvözölte az embereket, ám az első sorokból azonnal felhangzott a kórus: „Nem vagyunk elvtársak!” Nagy Imre zavarba került, de folytatta, igaz – mivel nem előre megírt beszédet olvasott fel – kissé zavarban és szétszórtan. Maga is megdöbbent a tömeg nagyságán és indulatán. A parlamenti gyorsírók egyike – Fenyvesi Mária – ösztönösen lejegyezte az elhangzott mondatokat, innen ismerhető s beszéd és a tömeg reakciója is:

„… Az egyetemi ifjúságnak jogos követeléseiért vagy sérelmei orvoslásáért való kiállása, a magyar ifjúság sérelmei és kívánságai meghallgatásra találnak, azok megtárgyalásra kerülnek és meg is valósulnak. Egyetemi ifjúságunk tehát hallgasson a mi szavunkra és arra, amit szocialista hazánkhoz való hűsége diktál (nekünk?). Ez pedig most fegyelmezett magatartást és nagy felelősségérzetet követel. A mi erőnk a demokratizmus, az alkotmányos rend és a fegyelem, a legszélesebb hazafias, demokratikus erők egysége!

Barátaim! Ezen az úton előre akarunk és előre is fogunk menni. A Központi Vezetőség a közeli napokban meghozza ide vonatkozó, megfelelő határozatait. Meghozza döntéseit, amelyek szilárd alapot teremtenek… (A tömeg kórusban kiáltja: Most vagy soha!)

Barátaim! Ha én azt mondom, hogy ezek a döntések meg fognak születni, akkor bízzanak ebben a szóban! (Éljenzés.) Meg fognak születni azok a döntések, amelyek szilárd alapot teremtenek szabad, független, szocialista hazánk felvirágoztatásához (Éljenzés.), népünk boldog jövendőjéhez.

A kormány se késlekedik a kibontakozásra irányuló döntéseivel (Zaj és füttykoncert. Kórusban kiáltják: Mondjon le a kormány!)

Barátaim! Figyelmet kérek, hallgassanak meg. Bízom benne, hogy a parlament… (Zaj.) Barátaim! Idehívtatok azért, hogy mondjak egypár szót, idehívtatok azért, hogy mondjam meg a véleményemet. Én a véleményemet akarom nyilvánítani, de ha nekem itt erre lehetőséget nem adtok, akkor hiábavaló minden szó! Hallgassatok rám! Azt hiszem, szavaimban még nem csalatkoztatok. (Felkiáltások kórusban: Nem!)

Tehát amikor azt mondom, hogy a kormány sem késlekedik, higgyétek el, hogy úgy is van! (Zajongás.) Bízom abban, és nektek is bízni kell abban, hogy a parlament alkotmányos úton elhárítja az akadályokat előrehaladásunk útjából.

Nem kell soká várni (Zaj.), amíg politikai életünk megújhodása ténnyé válik, s napirendre kerülnek azok a demokratikus reformok, amelyeket épülő szocialista hazánk érdekében megkövetelnek az események. Éljen a Párt! Éljen megújhodó Népköztársaságunk! Bízzunk abban, hogy e téren is, a fegyelem, a rend terén példát mutatunk kommunistákhoz, magyar hazafiakhoz méltóan!

Most pedig kérlek benneteket, hallgassatok szavamra! Rendben és fegyelmezetten vegyünk búcsút egymástól, bízva abban, hogy… (Zaj. Kórusban kiáltják: Most vagy soha!)

Barátaim! Hallgassatok szavamra, amellyel benneteket, kedves barátaim, fegyelmezettségre hívlak fel. Nyugodtan bízva a jövőben, távozzatok. A legközelebbi viszontlátásig (Éljenzés, majd zaj.)

Barátaim! Csendet kérek. (Zaj és fütty. Tömegesen kiáltják: Nem ezt vártuk!) Ismételten csendet kérek. Szeretném megkérdezni, vajon ez a füttykoncert kinek szól? (Tömegesen kiáltják: Gerőnek!)

Bízzunk, barátaim! Töltsön el benneteket az a hit és bizalom a jövőben, amely engem is eltölt. Erre kérlek benneteket és a hidegvér, a józanság, a nyugalom megőrzésére, amelyre ma mindennél nagyobb szükségünk van. Búcsúzom ezzel tőletek! (Nagy taps.) Menjünk szépen haza! (A tömeg elénekli a Himnuszt.) Éljen a magyar ifjúság! Viszontlátásra!”

Az este azonban már nem a lengyel szolidaritás kinyilvánításáról szólt. Ez a tömeg a Kossuth téren már valóban tüntetett. Nagy Imre mellett és Gerő Ernő ellen. Az elhangzott mondatok nem nyugtatták meg őket, a hangulat forrásig izzott. Az emberek nem hazafelé tartottak, hanem az utcán bolyongtak csoportokba verődve. A városban száguldozó teherautók pedig újabb és újabb híreket hoztak a különböző eseményekről.

Nagy Imre az erkélyről visszahúzódott a miniszterelnök-helyettesi irodába. A szobában tartózkodott három miniszterelnök-helyettes: Erdei Ferenc, Mekis József (ő volt az iroda gazdája) és Hidas István, ott volt Déry Tibor, Veres Péter, Aczél Tamás írók, valamint Fazekas György újságíró, akik Nagy Imrét kísérték Orsó utcai lakásáról a Kossuth térre, valamint az egyetemi hallgatók küldöttsége, akiket akkor már bebocsátottak a Parlamentbe. Jelen volt néhány „tüntető” is a térről, akiket a megzavarodott kormányőrük beengedtek, mivel azt hangoztatták, hogy Nagy Imrével akarnak beszélni.

A jelenlévők közül a tüntetők „képviselői” azt szerették volna, hogy bár Nagy Imre a Kossuth téri beszédével nem állt az „élükre”, ezt „pótlandó” mondjon azonnal beszédet a Rádióban. Erdei Ferenc, aki a három jelenlévő kormányfő-helyettes közül láthatóan a leginkább értette, hogy mi is az, ami történik (talán azt is, mi történhet) – ugyanakkor azonban nem a tüntetők oldalán állt – ezt finomította úgy, hogy Nagy mondja el másodszor is, a Rádióban is első beszédét, a megnyugtató, az indulatokat leszerelő mondatokat. Az érezhetően megrendült és zaklatott Nagy Imre továbbra is beszédének mondatait ismételgette a higgadtságról és a fegyelemről – Erdei megoldására, hogy menjen a Rádióhoz, nem mondott se igent, se nemet.

A Nagy Imre-beszéd felemás fogadtatása nyomán a jelenlévők azt kezdték találgatni, mit tesz most a tömeg és hogyan reagál a tüntetésre a hatalmi központ, amelyet mindenki a párt Politikai Bizottságával azonosított. Az emberek hazamennek-e, illetve mit tesznek a fegyveres testületek. Az izgatott beszélgetés közben mindkettőről érkeztek hírek, a második kérdést illetően a legdrámaibb a Magyar Rádió épülete előtti összecsapásról.

A parlamenti dolgozószobában arról folyt a vita, hogy milyen döntést kellene meghozni, s azt kinek kellene kezdeményeznie. Nagy Imre teljesen magába roskadt. A parlamenti gyorsírónő feljegyzései szerint végül Déry Tibor találta meg a megoldást. Javasolta, hogy Nagy Imre menjen át az Akadémia utcai pártközpontba, hogy ott megfogalmazzák a nyilatkozatot a kibontakozásról. Ezt Nagy is helyeselte, mert ő továbbra is a pártvezetés döntésére és utasítására várt. Erdei volt az egyetlen a jelen lévők közül, aki amellett kardoskodott, hogy a Rádió épületéhez menjenek legalább az egyetemisták képviselői, hogy a rádió nyilvánosságán keresztül is nyugalmat és türelmet kérjenek a felbőszült néptől. Javaslata azonban beleveszett az akkor már kaotikus vitába, nem az utcán lévő emberekkel, hanem a politikai döntéshozókkal való egyeztetésre került a hangsúly.

A pártvezetés körében talán még nagyobb volt a káosz. Este nyolc órakor Gerő Ernő felolvasott egy beszédet a rádióban, de az közhelyektől hemzsegett és provokációnak állította be az utcán lezajló eseményeket. Ez tovább tüzelte az embereket. A rádiónál összegyűlt tömeg az esti sötétségben hiába várta, hogy a diákok 14 pontját beolvassák, s egyre ingerültebben reagált a megérkező katonai egységek jelenlétére. A Rádió védelmére kivezényelt katonáktól elvették fegyvereiket, sokan pedig önszántukból a tüntető emberek mellé álltak. A Rádió ostroma 22 órakor kezdődött el. Az épület védelmét biztosító karhatalmisták védekezésre kényszerültek és eldördültek az első lövések. A tüntetés innentől kezdve felkelésbe torkollott. Az emberek úgy érezték, hogy magukra maradtak, követeléseiket senki nem hallgatja meg, azok komolyságát a Rádió épületének elfoglalásával és követeléseik ismertetésével akarták nyomatékosítani.

Jelképértékűvé vált a Sztálin szobor ledöntése is. A Bem téren összegyűlt tömeg egy része a Dózsa György úton magasodó Sztálin szoborhoz vonult és megpróbálta eltávolítani azt. Többszöri próbálkozásra sem tudták ledönteni a hatalmas szobrot, végül gázhegesztő és vágó segítségével térd alatt el tudták vágni a szobrot, s így már ledőlt a gyűlölt vaskolosszus. Azonmód aprítani kezdték és teherautókkal a Blaha Lujza térre, az Emkéhez vonszolták. A szoborból megmaradt a diktátor jobb keze, amit Pécsi Sándor vitt haza és háza kertjében ásott el, illetve 36 cm-es 9 kg súlyú bal füle, és öt és fél kilós bal szeme is. Utóbbiakat a szobor ledöntésében részt vevő Kiss Miklós vitte haza és a pincéjében rejtegette.

Hangsúlyozni kívánom, hogy sem a szobor-ledöntésnél, sem a Rádió ostrománál nem szervezett megmozdulásról volt szó, spontán módon szerveződött a tömeg, és csak annyit akart elérni, hogy akaratát a hivatalos magyar rádió útján nyilvánosságra hozhassa, a gyűlölt szimbólumot eltüntesse. A Rádió vezetősége azonban a pártvezetés állásfoglalására várt, önálló döntést nem mert hozni, a pártvezetés pedig döntésképtelennek bizonyult ezen az éjszakán.

Az Magyar Dolgozók Pártjának Központi Vezetőségét este 20 órára összehívták, ám azon kevesen tudtak megjelenni, néhányukat tudták csak telefonon elérni. Vitatkoztak, veszekedtek, egymást vádolták, káosz uralkodott a tanácsteremben. Még Nagy Imre megérkezése sem gyorsította fel az eseményeket, körülményes vita alakult ki arról, hogy előbb be kell őt választani a Politikai Bizottságba, ahhoz, hogy részt vehessen annak ülésén. A tehetetlen magyar pártvezetéssel szemben Moszkvában már sokkal gördülékenyebben mentek a dolgok. Október 23-án, moszkvai idő szerint 22-23 óra között ülésezett a szovjet pártelnökség, és határozatot is hozott a magyar tüntetéssel kapcsolatosan. Zsukov marsall rövid tájékoztatója után, amelyet három mondatba tömörítve úgy lehet sűríteni; „Százezres tüntetés Budapesten. Felgyújtották a Rádiót. Debrecenben elfoglalták a megyei pártbizottság és a BM megyei főosztálya épületét”, Hruscsov felvetette, hogy a szovjet csapatok vonuljanak be Budapestre és a nagyobb városokba helyreállítandó a rendet. Mikojan, aki a nem formális szovjet hierarchiában a második embernek számított, azt az álláspontot képviselte Hruscsovval szemben, hogy „végezzék el a rendcsinálást maguk a magyarok. Ha bevonulnak csapataink, elrontjuk magunknak a dolgot. Próbálkozzunk politikai lépésekkel, és csak azután vonultassuk be csapatainkat”. Mikojan szerint az lenne az olcsóbb megoldás, ha Nagy Imrére bíznák a feladatot, hogy legyen úrrá ő az általa gerjesztett eseményeken. az szovjet pártelnökség többsége viszont a beavatkozás mellett foglalt állást.

Végül Hruscsov kompromisszumos javaslatot terjesztett elő: katonailag be kell vonulni Budapestre, ugyanakkor Nagy Imrének is be kell kapcsolódnia a kormány munkájába, de egyelőre nem miniszterelnöki poszton. Még egy javaslata volt – az is kompromisszumos –, hogy Szuszlovot és Mikojant, akik általában is eltérő állásponton voltak a magyar ügyeket illetően, küldjék ki Budapestre.

Hangsúlyozom, a Kreml döntése még akkor megszületett, amikor a magyar pártvezetés még csak vitatkozott egymással és a rádiónál még csak szórványos lövöldözés volt. Zsukov marsall más magyar idő szerint este 9 órakor harckészültségbe helyezte a Budapest környéki egységeket. Gerő Ernő és Hegedüs András Andropov szovjet nagyköveten keresztül, illetve közvetlen telefonhívással csak éjszaka 11 óra után kérvényezte a szovjet beavatkozást, melyről már órákkal korábban döntött a szovjet pártvezetés.

A magyar felkelés a szovjet beavatkozás hatására nemzeti felszabadító harccá fejlődött. Köztudomású, hogy a nemzeti függetlenség a nemzeti szabadság gondolata egységbe forraszt egy nemzetet. 1956 október 23-ának éjszakáján Budapesten nemzeti függetlenségi harc kezdődött el egy megszálló ország fegyveres beavatkozása ellen.

Szeredi Pál

 

Érdekes volt a cikk? Ossza meg!

Szóljon hozzá