Egy népfelkelés anatómiája – 4. rész

1956 áprilisa nemcsak változatos időjárásától, hanem a politikában bekövetkezett viharoktól is emlékezetes maradt. Lukácsy Sándornak az Írószövetségben március végén elhangzott szavai mind a pesti utcán, mind a közéletben élénk visszhangot váltottak ki. Lukácsyt kizárták a pártból, ám a Rajk László rehabilitálásával összefüggő, Rákosit illető vádjait nem tudták el nem hangzottá tenni. Áprilisban egymás után nyíltak meg a börtönök kapui a jogtalanul elítéltek előtt. Szabadulásukkal azonban még nem zárult le ügyük. Egyre kellemetlenebbé kezdett válni a pártvezetés számára az egész rehabilitáció. A börtönből szabadultak lakhatási kérelmeit, volt bútoraik, értéktárgyaik visszaigénylését, munkába állásuk kérdését kellett megoldani. Rajk László özvegye például a pártvezetéshez fordult, hogy volt lakását, bútorait, visszakaphassa. Megoldhatatlan feladatnak látszott ezek teljesítése, az értékek már rég eltűntek, ugyan hol találhatták volna meg Rajk Júlia kis „cseresznyefa asztalkáját”, melynek visszaszolgáltatásáról vita folyt még a Politikai Bizottságban is. Veszprémben az egyik szabaduló volt tanácselnök visszaigényelt lakásában például, annak egykori vizsgálótisztje lakott. S ezek még a kevésbé nyugtalanító kérelmek voltak.

Kovács Bélát, a Független Kisgazdapárt egyik volt vezetőjét, országgyűlési képviselői mentelmi jogának megsértésével hurcolták el a szovjetek 1947. február 25-én. Nyolcévnyi fogság után a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsa Elnöksége 1955. szeptember 7-i határozata alapján november 8-án átadták őt a magyar kormánynak. Szabadságát azonban nem nyerte vissza, az ÁVH november 22-én a Jászberényhez közeli börtönbe szállította. Innen 1956. január 18-án a BM Budapesti Központi Börtönébe vitték. Végül Dobi István és mások közbenjárására 1956. április 2-án szabadult. Kovács Béla elhagyta Budapestet, visszavonult mecsekaljai házába, családja körébe. Kovács Béla Rákosiék számára nyugtalanító, élő tanúja volt az elmúlt tíz év törvénytelenségeinek.

Tildy Zoltán – a Kisgazdapárt volt elnöke – házi őrizetben volt. A köztársasági elnöki posztról történt 1948-as lemondatása óta a Budakeszi út 46. szám alatti villában élt. Kezdetben az államtól havi 10 000, 1956 tavaszán már csak havi 6000 forintot kapott. A villa körül gyümölcsös és konyhakertészet fedezte a család a háztartási szükséglet bizonyos részét, kisebb baromfitenyészetük is volt. Takarékosan éltek, az államtól kapott havi pénzjuttatást részben családtagjaik támogatására fordították. 1956 márciusában Tildy anyósa, az 1919-es Tanácsköztársaság leverése után mártírhalált halt Gyenis Antal felesége, közvetlenül Rákosi Mátyáshoz fordult annak érdekében, hogy veje és családja kimozdulhasson budapesti őrizetéből, s meglátogathassa őt tahitótfalui otthonában. Az államvédelmi hatóság elvégezte mind Gyenis Antalné, mind a Tildy család környezettanulmányozását, részletes jelentést írtak róluk, s ezt követően engedélyezték Tildyéknek a mintegy félórás autóút megtételét Tahitótfaluba. Vajon meddig lehet titokban tartani a volt elnök őrizetét, rettegve attól, hogy valamikor, valahol megszólal, s elmondja történetét?

Április bizony szeszélyes, változó és kiszámíthatatlan széljárást hozott a politikában és a közéletben is. A moszkvai Pravda április első napjaiban már egészen másképpen magyarázta a XX. kongresszus tanulságait. „A párt politikája történetének valamennyi szakaszában lenini politika volt és az is marad. Ezt a politikát a párt és a párt központi bizottsága dolgozta ki a szocializmus győzelméért vívott harc során. Ez a politika a párt kollektív bölcsességét testesíti meg. Hatalmas életerejét népünk nagy alkotó munkájának évtizedes tapasztalatai igazolták. A szovjet nép világtörténelmi jelentőségű sikerei fényesen és meggyőzően bizonyítják a kommunista párt politikájának helyességét. – írta a lap vezércikkében, majd nem is burkoltan megfenyegette a párt irányvonalával szemben kritikus hangot megütő bírálatokat. – Ugyanekkor nem térhetünk napirendre afelett, hogy egyes rothadt elemek a bírálatot és az önbírálatot mindenféle rágalmazó koholmányokra és pártellenes állításokra próbálják felhasználni.” A XX. kongresszuson Hruscsov titkos beszédének igazi kérdése az volt, hogyan kellene kormányozni a Sztálin által felépített és örökül hagyott szovjet birodalmat. Lenin világforradalmat akart, Sztálin viszont rátért a szocializmus felépítésére egyetlen országban. A Sztálin által létrehozott birodalom nem volt más, mint olyan védőövként használt országok meghódítása, amelyekben azonos politikai és gazdasági rendszer van, olyan, mint magában a Szovjetunióban. A beszéd és a kongresszus viszont nem adott választ a gazdaság, az agrárium, a nemzeti fejlődés nyitott kérdéseire, így teret engedett a rendszert bíráló, társadalmi és gazdasági reformokat igénylő hangoknak. Hruscsov beszéde az erősen centralizált kommunista mozgalmat is meggyöngítette. Az olasz kommunisták Titóval együttműködve egy Moszkvától viszonylag független pólust próbáltak létrehozni. Azok a pártok, amelyek tartózkodóan reagálnak Hruscsov titkos beszédére, helytelenítették a „szennyes kiteregetését”, a kommunista világ meggyöngülésétől és szétesésétől tartottak.

Április 17-én közlemény jelent meg arról, hogy feloszlatták a Kommunista és Munkáspártok Tájékoztató Irodáját, a Kominformot, s másnap Nyikita Hruscsov, az SZKP KB első titkára és Nyikolaj Bulganyin miniszterelnök tíznapos látogatásra Londonba utazott. A látogatást az akkori filmhíradó az alábbi kommentárral mutatta be: „A Szovjetunió vezetői azzal a szándékkal utaztak el, hogy megteremtsék a nézetek és az álláspontok közeledését, a bizalom légkörét a két nagyhatalom között. Április 15-én 17 órakor az Ordzsonikidze cirkáló elhagyta Balcsinszk kikötőjét, és elindult Anglia felé. 1956. április 18-án délelőtt érkezett az angliai Portsmouth kikötőjébe, fedélzetén Bulganyin és Hruscsov elvtársakkal. A szovjet állam megszületése óta először lépnek Anglia partjaira a Szovjetunió vezetői. A vendégeket először Malik, szovjet nagykövet, valamint az angol tengerészeti miniszter és a külügyi államminiszter fogadják. Bulganyin és Hruscsov elvtársak az angol kormány különvonatán utaznak Londonba. A Victoria pályaudvarra begördül a City of Wells nevű mozdony. A fogadóbizottság élén Sir Anthony Eden, Nagy-Britannia miniszterelnöke üdvözli a szovjet vendégeket. Eden miniszterelnök ezt mondotta: »Remélem, hogy tevékenységünkkel és döntéseinkkel megjavítjuk országaink és népeink kapcsolatát.« Bulganyin elvtárs válaszában hangsúlyozta: »A szovjet nép csodálja a brit nép kultúráját, kiváló tudományos és technikai vívmányait. A szovjet kormány szilárd barátságra törekszik Nagy-Britanniával, az Egyesült Államokkal és a többi nagyhatalommal, mert ezt követeli az egyetemes béke ügye.« Ezután a szovjet államférfiak londoni szállásukra hajtattak. Anglia és a Szovjetunió együtt küzdöttek a fasiszta Németország ellen. Ma ismét egymás mellett lobog a londoni Claridge szállón a két nemzet zászlaja, jelezve, hogy különböző társadalmi rendszereik ellenére megtalálják módját, hogy békésen egymás mellett éljenek népeik és az emberiség javára.” Hruscsovék a kereskedelmi kapcsolatok kibővítését tervezték, de politikai engedményekre nem voltak hajlandóak. Hruscsov határozottan elutasította Eisenhower „nyitott égbolt” tervét, azt a bizalomnövelő javaslatot, amely lehetővé tette volna, hogy a két szuperhatalom szinte korlátlan felderítést végezzen egymás légterében. Félreérthetetlen formában azt is a vendéglátói tudomására hozta, hogy a Szovjetunió nem tűrne el semmilyen beavatkozást a keleti tömb országaiban, a XX. kongresszus után is egységes és töretlen a „népi demokratikus” országok összetartása. A „szélforgó”-hoz hasonlító szovjet politikát nehezen ismerték ki a nyugati hatalmak.

Miközben a Szovjetunióban Hruscsov pártja „keményvonalasaival” küzdött, addig Magyarországon Rákosi a párt belső reformellenzékét próbálta partvonalra terelni. Aczél György egy 1990. február 10-én készült, publikálatlan kéziratában azt írta, hogy „1956-ban a lázadó pártértelmiségiek Nagy Imrét tekintették vezérüknek, a börtönből szabadult Kádár köré a megcsömörlött pártfunkcionáriusok tömörültek. Az ország tragédiája, hogy a két vezető nem fogott kezet.” Egy másik kéziratában így fogalmazott Aczél Kádárról: ,,… a pártellenzéknek ő lett az egyik vezetője, de ellene volt, hogy a párton belüli vitákat az utcára vigyék”.

Kádár 1954 júliusában szabadult ki a börtönből. Rákosi azonnal magához kérette, s a XIII. kerületi pártbizottság vezetésével bízta meg, majd 1955 őszén a Pest megyei pártbizottság vezetője lett.

Kádár János sorsa, az itthoni kommunisták körében töretlen népszerűsége, reformelképzelései, nyugtalanították Rákosit. 1956 áprilisában a Politikai Bizottságban felvetődött Révai József és Kádár János PB-tagságra való jelölése. A PB tagjai megosztottak voltak Kádárt illetően. Az a bizonyos – Aczél által emlegetett – pártellenzék örömmel látta volna a legfelsőbb vezetésben, a volt moszkoviták viszont érezték a veszélyt. Jurij Andropov[1], a Szovjetunió akkoriban Budapestre akkreditált nagykövetének naplóbejegyzése szerint Rákosi Mátyás Kádár PB-tagságában hosszú távú problémát is látott: ,,Mindazonáltal Révai kisebb veszélyt jelentene a PB-ben, mint Kádár, aki »valamennyi elégedetlen zászlajává« vált. Kádár PB-tagsága – tette hozzá Rákosi – nyugtalanságra ad okot azzal összefüggésben is, hogy egyre időszerűbbé válik a kérdés az MDP KV első titkári posztjára történő jelölt előkészítésével összefüggésben. Egészségi állapotom és életkorom aligha teszi lehetségessé, hogy 2-3 évnél tovább maradjak e poszton (sic!). Az idősebb elvtársak közül – mondotta Rákosi et. – jelölhető e posztra Gerő et., de igen gyenge egészségi állapota miatt az ő kandidatúrája elesik. Ami Kovácsot illeti, »neki a budapesti városi bizottságban kell dolgoznia«. A fiatal elvtársak közül biztatóan fejlődnek Hegedüs és Szalai et-ak, azonban ők – Rákosi et. véleménye szerint – jelenleg gyengébbek Kádárnál, aki nagy tapasztalatokkal rendelkezik a pártmunkában, erős egyéniség, és nem lebecsülendő szervezői tapasztalatokkal rendelkezik. Ha Kádárt megválasztják a PB tagjának – húzta alá Rákosi et. –, nem kizárható annak lehetősége, hogy ő lesz a párt másodtitkára.”

Jurij Andropov 1956. április 29-én részletes jelentésben számolt be a szovjet vezetőknek a magyar helyzetről. Értékelését a Rákosival és Hegedüs Andrással folytatott beszélgetései alapján alakította ki. Mindketten aggódtak Révai József és Kádár János PB-taggá választása miatt, igaz más és más aspektusból. Révait merevnek, dogmatikusnak tartották, Kádárt viszont revizionistának. Kijelentették Andropovnak, hogy ez a két új tag megoszthatja a magyar párt vezető testületét, gátolhatja a XX. kongresszus által kijelölt feladatok megvalósítását. Andropov jelentése kapcsán a szovjet párt Politikai Bizottsága májusban Mihail Szuszlovot, ideológiai titkárát küldte Magyarországra tájékozódni és rendezni a belső viszályt. Rákosi jól érezte, hogy hatalmát már nem Nagy Imre, hanem Kádár veszélyezteti, ráadásul Kádár belügyminiszteri munkája kapcsán sokkal többet tudott Rákosinak a törvénytelenségekben játszott szerepéről, mint a többiek.

1956 tavaszán sokaknak okozott gyomorgörcsöt, hogy a törvénytelenségek elszenvedői és elkövetői egy asztalnál ültek. Az egyik fél nem értette, miért lehetnek még mindig hatalmon, ezért nem mert lépni ellenük, a másik fél rettegett a lelepleződéstől, de nem volt annyi befolyása, hogy végérvényesen megsemmisítse ellenfeleit. A patthelyzet a párton belül döntésképtelen állapotot eredményezett. Megoldást csak valamilyen külső hatás hozhatott.

Nagy Imrét a reformerek „vezérüknek” tekintettek, ám ő a Moszkvából hozott beidegződése miatt semmilyen frakciózásra nem volt hajlandó. A köréje gyűlt értelmiségiek hozhattak volna frissülést, „vezér” nélkül azonban súlytalanok maradtak.

Áprilisban elindult viszont egy olyan civilnek tekinthető egyetemi-értelmiségi mozgalom, mely reményre adott okot. A később legendássá vált Petőfi Kör története 1954 őszére nyúlik vissza. A Magyar Nemzeti Múzeum DISZ szervezetének ötletére Lakatos István költő dolgozta ki egy olyan vitaklub működtetésének programját, ahol lehetőség volt bizonyos kérdéseket megtárgyalni, elemezni, megérteni.  Az első összejövetelre 1954. december 13-án a Thököly úti TTIT Klubban mintegy háromszázan jöttek össze. Lakatos Bessenyei György reformszándékai iránti tiszteletből Bessenyei Körnek nevezte el a klubszerű vitaestek sorozatát. Tervezett témáik közül a magyarság eredetéről szólt volna az első vita, majd sorjában: Mit ér az ember, ha magyar, Az őszinteségről, A dogmatizmus mint a haladás kerékkötője, A mai szovjet irodalom, A mai olasz, francia, spanyol, angol, német irodalom, zene és művészet, A mai olasz filmek, A szép fogalma, A mai tánczene, Művészeti irányzatok mai irodalmunkban, festészetünkben, zenénkben, Ifjúsági mozgalmak a két világháború között, Népi irodalom, Ifjúságunk erkölcsi állapota, Miért nem tudnak alkotni egyes tehetséges művészeink?, Erdélyi autonóm terület, A határon túl élő magyarság szellemi eredményei stb. Mintha a hatvanas-hetvenes évek „tűrt” vitáinak címeit hallanánk. Nem meglepő, hogy Lakatosék ellen már ekkor felmerül a nacionalizmus és az irredentizmus vádja. A Kör vitaestjeit letiltották, ám megalakulását nem tudták elhallgatni. 1955 tavaszán a börtönből frissen szabadult és rehabilitált Tánczos Gábort bízta meg a DISZ központi vezetősége, hogy terelje helyes, azaz bolsevista mederbe a programsorozatot. Tánczos viszont ellene volt a Rákosi féle dogmatizmusnak, s az azt szolgáló DISZ politikai gyakorlatának, így a Kört átkeresztelve Petőfi Körnek, annak keretében leginkább a politikai reformerek által felhozott kérdések megvitatását próbálta megszervezni.

A XX. kongresszus után Tánczos elérkezettnek látta az időt arra, hogy azokról a kérdésekről is lehessen nyílt vitát folytatni, melyek addig tiltottak voltak. Ez az időszak az információk keresésének időszaka volt. Előkerültek a korszak titokban tartott vagy eltitkolt eseményei, tehát a koncepciós perek ügye, a letartóztatások ügye, és egyebek. Ennek a gondolatnak a jegyében került sor április 18-án egy jugoszláv irodalmi estre. Ez volt a Petőfi Kör egyik első, sokakat, de még nem nagy tömegeket vonzó rendezvénye. A jugoszláv irodalmi est megrendezésének ötlete Lakatosé volt, aki azonban ekkor már nem vett részt a Kör munkájában. Az esten Tánczos Gábor szólt a jugoszláv-magyar barátságról, és azt mondta – Sztálin ismert mondásából parafrázist alkotva –, hogy a „provokátorok jönnek és mennek, de a jugoszláv és a magyar nép barátsága fennmarad”. A DISZ vezetői kifogásolták a provokatívnak nyilvánított mondatot, hiszen nyilvánvaló volt, hogy a „mennek” már Rákosira utalt. A Kör további rendezvényeit ismét leállították, de a vezetőség megtalálta módját annak, hogy a párt ifjúsági szervezetének ízlése szerinti témában is össze tudja hívni az értelmiségi fiatalokat.

Áprilisban az MDP KV elfogadta az új ötéves terv irányelveit, tehát adódott a lehetőség, hogy azt nyilvános fórumon megvitassa az egyetemi ifjúság. A vita meghirdetett címe A magyar politikai gazdaságtan időszerű kérdései, vita a második ötéves terv irányelveiről lett. Az elnevezés azonban már jelezte, hogy mindaz, ami a közgazdászokra vonatkozhat, az ott megvitatásra kerül. A május 9-én lebonyolított, úgynevezett „közgazdász-vita” elindított egy másfajta viselkedési formát, a kérdések feltételét követően az alternatív válaszlehetőségek megkeresésének útját, mely ezeken a vitákon hiteltelenné tette a dogmatikus válaszokat. A parázs – ha lángra nem is kapott – izzani kezdett.

Szeredi Pál

A szerző kutatótörténész

[1] Jurij Vlagyimirovics Andropovot 1954-ben nevezték ki a Szovjetunió budapesti nagykövetévé. 1957-ben rendelték vissza Moszkvába, 1967-től a KGB, a szovjet államvédelmi hatóság vezetője lett, s 1982-ben erről a posztjáról került az első titkári székbe, melyet haláláig, 1984-ig töltött be. A magyar párt vezetői rendszeresen felkeresték őt a követségen, s beszámoltak a pártvezetőségen belül folyó vitákról, ellentétekről, nemegyszer egymást is feljelentve a szovjet vezetőknél.

Érdekes volt a cikk? Ossza meg!

Szóljon hozzá