Egy népfelkelés anatómiája – 5. rész

Május az önkritikák, a vallomások hónapja volt. 1956 májusában, mind a világban, mind Magyarországon – stílusosan fogalmazva – bontakozni kezdtek az őszi magyarországi felkelés virágai. Május 2-án Mao Ce-Tung a Kínai Kommunista Párt elnöke a kínai Államtanács zárt ülésén meghirdette a „Virágozzék száz virág, versengjen száz gondolat” jelszót. Első hallásra a liberalizálódó kultúra programjának tűnne, pedig elsődleges célja a kínai kommunizmus Szovjetuniótól eltérő útjának igazolása, a kínai személyi kultusz jelenségeinek tagadása volt. A XX. kongresszus hatása minden kommunista országban gerjesztő hatású volt a reformgondolkodó értelmiségiek körében. Ugyanakkor a Kommunista Pártok vezetői kétségbeesetten próbálták bizonygatni, hogy náluk nem történtek túlkapások, vagy azokat már régen felszámolták, illetve megszűntetik. A mélyben fortyogó indulatok azonban napról napra új adatokat, tényeket tártak fel. Néhány országban – mint például Kínában – látszatintézkedésekkel próbálta a kommunista vezetés előcsalogatni azokat az értelmiségieket, akik a kommunista ideológia megreformálását, új gyakorlat bevezetését szorgalmazták, majd könyörtelenül megsemmisítették a reformok hangadóit. Más országokban is folyamatos hátrálásra kényszerült a pártvezetés, látszatengedményeket kellett tenniük.
Magyarországon mindkét jelenség megfigyelhető volt. Háy Gyula a Magyar Írószövetség hetilapjában, az Irodalmi Újság 1956. május 5-én megjelent számában félreérthetetlenül állította szembe a dogmatikus pártvezetés kultúrpolitikai gyakorlatát a társadalom elvárásaival. „Mi magyar írók a tömegek lelkiismeretének, a nép igazságérzetének megszólaltatói is vagyunk, mert ha nem lennénk azok, nem érdemelnénk meg az író nevet.” Háy renitens megfogalmazása burkoltan arra világított rá, hogy a nép nevében fellépő Kommunista Párttal szemben az írók olyan kontrollszerepet töltenek be, mely szembesíti a pártvezetést a tömegek kívánalmaival, érdekeivel. Az írók és az értelmiség ilyen jellegű kritikai szerepköre azonban az ideológia alappillérét ostromolta, hiszen a kommunisták fennen hirdették, hogy a nép érdekeinek ők az egyedüli képviselői. „Mégis vannak, akik azt hiszik – folytatta Háy Gyula –, hogy a nép írójának lenni, a néptől fogadni el témát és tartalmat, híven tükrözni a nép érzését, hangulatát, hamisítás nélkül ábrázolni a nép sorsát és nem várni utasításra: mit írjunk, hogyan írjunk, minek örüljünk, mit ítéljünk el – olyan magatartás, amely nem fér össze az irodalom állami és pártirányításával. Csakhogy, akik ezt hiszik, azok az államot és a pártot még mindig a személyi kultusz, a néptől való elidegenedés szellemében képzelik el. A lenini elvek szerint élő állam és párt megköveteli az írótól, hogy a nép szócsöve legyen. Ez az irodalomnak adott helyes irányítás első és legfőbb követelménye. Azt az irodalmárt, aki nem a nép lelkiismeretének, igazságakaratának kíván hangot adni, hanem parancsszóra vakon lát, süketen hall és lélek nélkül érez, a lenini értelemben vett vezetés nem is ismerheti el írónak.”
Háy Gyula és az Írószövetség sok tagja ekkor még nem a kommunista ideológia működésképtelenségét, pusztán a vezetők és a politikai gyakorlat hibáit, tévedéseit bírálta. Nem így a Petőfi Kör. Május 9-én A marxista politikai gazdaságtan időszerű kérdései és a II. ötéves terv irányelvei címmel közgazdasági vitát rendeztek, melynek vitavezetői a rehabilitált Donáth Ferenc, a Közgazdaságtudományi Intézet nagy tekintélyű igazgatóhelyettese, Nagy Tamás, minden marxista közgazdász oktatója, a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetem mentora, Marx Tőke című művének magyarra fordítója és Szabó Kálmán, egykori NÉKOSZ tag, az Országos Tervhivatal főosztályvezetője voltak. Mindegyikük a Magyar Dolgozók pártjának tagja volt, de ez nem jelentette, hogy a párt gazdaságpolitikáját dogmatikusan helyeselték volna. A Petőfi Kör vitáin nem hangzottak el hosszas előadások, a vélemények ütköztetése zajlott, s a vitavezetők ennek folyamán mondhatták el álláspontjukat. A résztvevők bírálták a terv irányelveit és a bürokratikus tervutasításos rendszert. A fiatal közgazdászok a tervezés demokratizmusát követelték, kétségbe vonták a megvitatásra készített terv realitását és a beruházások arányait. Nemcsak a „vas és acél országa” jelszót helytelenítették, hanem elvi szinten is felvetették a beruházások ingyenességének, valamint a hitel- és kamatpolitikájának problémáit. Az autarchia elvi elutasítása éppen úgy szóba került, mint a sztálinista gazdaságpolitika egyik súlyos problémája, a volumenszemlélet. Sokan beszéltek a minimumbérek bevezetésének szükségességéről, a bérarányokról és az eredmény és jövedelem kapcsolatáról. A vitában felmerült a külkereskedelem részleges önállóságának gondolata is, olyan formában, hogy legalább a nélkülözhetetlen anyagimportban kapjanak önálló rendelkezési jogot a vállalatok.
Ember Mária a Magyar Nemzet 1956. május 13-ai számában így emlékezett meg a gyűlésről: „A vita formája egyezett a vita tartalmával, melynek éle a dogmatikus kinyilatkoztatások módszere ellen irányult. A résztvevők egyetértettek abban, hogy a marxista politikai gazdaságtan fejlődését súlyosan hátráltatta az elmúlt évek tekintélyelvi légköre, s hogy a személyi kultusz különösen károsan hatott ki erre a tudományágra.”
A közgazdász-vitának volt egy második szakasza is, május 22-én. Ezen már több mint ötszáz érdeklődő jelent meg, s este hattól éjfélig tartott. A végkicsengés: Az ötéves terv irányelvei nem kellően alátámasztottak, széles szakmai vitára van szükség. Azaz a párt által készített tervezetet elvetette a közgazdász szakma. Nyílt támadás volt ez a párt tévedhetetlensége ellen. S mindez a leginkább érintett és legjobban megszervezhető egyetemista közegben.
Szabó Kálmán a Tervhivatal főosztályvezetője próbálta védeni a mundér becsületét, ám jellemző a vita hangulatára, hogy azt követően Györffy Sándorral, a Népi Kollégiumok Országos Szövetségének egyik legendás vezetőjével beszélgetve felvetette, hogy így nem lehet közgazdasági kérdésekről vitatkozni. Mire Győrffy így szólt Szabó Kálmánhoz: „Te Kálmán nem veszed észre, hogy nem erről van szó, hanem a Rákosit kell megbuktatni?” Szabó válasza „Sanyikám rendben van, én ezzel teljesen egyetértek, a Rákosit meg kell buktatni. De hát egy dolog a Rákosit megbuktatni, másrészt olyanokat állítani fel követelményként, ami teljesen képtelenség.” Szabó morgolódása olyan felvetésekre irányult, mint például az, hogy a Szovjetunió helyett Nyugat-Németországról hozzon be Magyarország szenet a dunaújvárosi kohóba. Miközben a Petőfi Kör – egyelőre még szerényebb hallgatóság előtt, ám az egyetemi hallgatók aktív részvételével – vitaestjei elsősorban elméleti kérdésekkel foglalkoztak, a bürokratikus rendszer repedései is egyre tágultak.
Az egyik ilyen jelzésértékű lépés a déli határszakasz műszaki zárának megszűntetése volt. 1956 márciusában született meg az a kormánydöntés, mely a jugoszláv határon létesített aknazár felszámolásáról szólt. Az 1950 nyarán létesített déli és az 1949-ben telepített nyugati határzár felszedése március 17-én kezdődött meg, s a mentesítési munkák 1956. október 20-ra befejeződtek. A határőrség és az Magyar Néphadsereg műszaki csapatai a közel 1000 km-en 700 ezer taposóaknát hatástalanítottak, illetve szedtek fel. A munkák során sajnos 2 fő meghalt, 17 fő súlyosan, 20 fő könnyebben megsérült.
Május 11-én meglepő találkozó zajlott le a parlamentben. Hegedűs András, a Minisztertanács elnöke fogadta a katolikus püspöki kar képviselőit, Shvoy Lajos székesfehérvári, Hamvas Endre csanádi és Papp Kálmán győri megyéspüspököt. Az egyházi méltóságok Grősz József kalocsai érsek számára kértek amnesztiát. Pár nappal később az Elnöki Tanács kegyelmi úton elengedte Grősz József további büntetését, s május 19-én szabadlábra helyezték. Kalocsán hatalmas tömeg fogadta az érseket.
Ekkorra már elkerülhetetlen volt, hogy az egyes taggyűléseken, értelmiségi csoportokban felmerült kritikai megjegyzésekre Rákosi Mátyás személyesen is válaszoljon a nyilvánosság előtt. 1956. május 18-án a Nemzeti Sportcsarnokban a párt budapesti szervezete tartott nagygyűlést, ahol Rákosi megpróbálta megmagyarázni saját szerepét a magyarországi személyi kultusz jelenségeivel kapcsolatban. Rákosinak ez volt az utolsó magyarországi nyilvános fellépése júliusi bukása, leváltása előtt. A gyűlésen elhangzott felszólalását szinte teljes egészében a személyi kultusz felszámolásával összefüggő kérdéseknek, intézkedéseknek szentelte. Személyes felelősségét részben elismerte, ám igyekezett azt áthárítani az akkor már a vezetésből kikerült volt pártvezető társaira. A Szabad Nép tudósítása szerint Rákosi sokakat megdöbbentő önkritikával vallotta be hibáit: „Eddig mi a nagy nyilvánosság előtt legtöbbször általánosságban beszéltünk a nálunk eluralkodott személyi kultuszról. Ez nem elég. A valóság az, hogy ezt a személyi kultuszt én magam is eltűrtem, sőt nem egyszer támogattam. Ezt azért is kereken ki kell mondani, mert különben az elvtársakban az az érzés keletkezhetne, hogy kerülgetjük a dolgot, mint macska a forró kását.” – hangzott el. Rákosi először ismerte el, hogy ő maga is támogatta a körülötte és a pártvezetés körül kialakult személyi kultuszt. De nem csak erről kellett vallania. A törvénytelenségek, a koncepciós perek árnyéka is rávetült személyére. „Hasonló a helyzet a személyi kultusszal összefüggő törvénytelenségek kérdésében is. Itt is tovább kell mennünk.” Rákosi tudhatta, hogy a börtönökből váratlanul szabadult emberek megjelenése, suttogva elmesélt történetei nem maradhatnak tartósan titokban. Válaszolnia kellett valamilyen formában a személyével kapcsolatos találgatásokra. A régi bolsevik szokás szerint a legkönnyebb utat választotta. Gyakorolj önkritikát, s a hibák elkövetését kend rá másokra! „Meg kell mondani nyíltan és őszintén, hogy abban, hogy nálunk ilyen súlyos törvénytelenségek előfordulhattak, hibás vagyok én magam is, aki a párt legfontosabb posztján állottam, de hibás bizonyos fokig pártunk akkori vezetése is.” – mondotta. Elvégre kollektív vezetés van a szocializmusban, amíg sikerek vannak, addig ő a sikerek kovácsa, amint bajok árnyéka jelentkezik, a teljes vezetésnek van felelőssége. „S legyenek meggyőződve az elvtársak – folytatta Rákosi –, hogy mélyen fájlaljuk és sajnáljuk – és különösen én sajnálom és fájlalom –, hogy nálunk a szocialista törvényesség megsértésének ilyen súlyos esetei fordulhattak elő. Az akkori pártvezetés nem dolgozta ki, és nem valósította meg az Államvédelmi Hatóság párt- és állami ellenőrzésének olyan rendszerét, mely lehetetlenné tette volna a törvénysértéseket. Ez volt a fő hiba, s ebben hibás vagyok magam is. Ez tette lehetővé Berija ügynökeinek, Péter Gábor és bandájának garázdálkodását.” Berija már három éve halott volt, Péter Gábor valahol az ÁVH börtönének mélyén tűnt el. Cáfolni Rákosi állítását senki nem merte, mindenki számára jól jött, hogy végre megtalálták a fő gonoszokat, az igazi felelősöket. Nyugodtan jelenthette ki Rákosi ezek után, hogy „Pártunk Központi Vezetősége levonta ebből a szükséges tanulságokat, s mindent megtesz, hogy hasonló esetek soha többé meg ne ismétlődhessenek.” Kijelentése egyértelműen arra utalt, hogy Péter Gábor letartóztatásával megbüntették a törvénytelenségek elkövetőit, s az ilyen módon tisztára mosott pártvezetőséget a továbbiakban semmilyen vád nem érheti, hiszen ők maguk már nem felelősök ebben az ügyben.
A budapesti flaszteren anekdoták sora keringett a bűnbánó, másokat vádoló vezetőkről. Egyik ilyen kedves történetben, miközben Rákosi sétálgatott Angyalföld munkások lakta bérházai között, valahol „kommunistázást” hallott. Bekukkantott az udvarba, s látta, hogy egy kisfiú éppen pici cicákkal játszott. Két csoportra osztotta őket, s közben azt mondogatta: – Ez kommunista, az nem kommunista, ez is kommunista… Rákosi megkérdezte a fiút: – Hát miben különböznek ezek egymástól? – Amelyiknek még nem nyílt ki a szeme, az kommunista, amelyiknek már kinyílt, nem kommunista… – jött a fiú válasza.
A börtönökből szabadultak is elindították az emberek fantáziáját. A másik adoma szerint a gyűjtőfogházban felsorakoztatják a politikai elítélteket az udvaron. – Emberek, hozzák rendbe magukat – mondja a parancsnok –, mert hamarosan érkezik Rákosi Mátyás főtitkár… – Végre! – hangzik a válasz – De akkor ki lesz az új főtitkár?
Rákosi leváltását egyre többen felvetették, ahogyan egy másik vicc is megjövendölte: Mondja, mi lesz? – Hogy mi lesz, azt tudom. De hogy addig mi lesz…?
Májusban a legfontosabb kérdés valóban az volt, hogy mi fog történni a párt vezetésében. Szovjetunió mással volt elfoglalva – számukra a leszerelés kérdése, a nemzetközi kapcsolatok bővítése került napirendre, így 1,2 millió fővel csökkentették a szovjet hadsereg létszámát (még így is 3 millió katonájuk maradt fegyverben), illetve nagy sajtónyilvánosság mellett látták vendégül Guy Mollet francia miniszterelnököt, aki 1944 decembere óta az első Szovjetunióba látogató politikus volt a nyugati nagyhatalmak vezetői közül –, ám Jurij Andropov napi rendszerességgel tárgyalt a párt egyes vezetőivel, folyamatosan tájékozódott a belső ellentétekről. Andropov továbbra is Rákosit támogatta, az erő politikáját tartotta követendőnek. A kérdés tehát, engedményeket tenni továbbra is, vagy erőt felmutatni, kérlelhetetlenül keresztül verni a párt akaratát.
Mindkét irányban történtek intézkedések. Május 24-én az Elnöki Tanács döntése értelmében visszahívták Szarka Károly washingtoni magyar követet, s egyidejűleg külügyminiszter-helyettessé nevezték ki. Helyére Kós Péter rendkívüli követ és meghatalmazott miniszter kap megbízást, s Kóst egyben kinevezték a Magyar Népköztársaság állandó ENSZ-képviselőjévé is. Azt a Kós Pétert, akiről később – a felkelés alatt – kiderült, hogy eredeti neve Leó Konduktorov volt (1952-ben magyar diplomáciai szolgálatba lépése kapcsán változtatta meg Kós Péterre), s 1921-ben Moszkvában született. 1956 októberében vitatott szerepet játszott az ENSZ Biztonsági Tanácsa ülésén történt felszólalásával, s Budapesten elterjedt a híre, hogy szovjet állampolgár és titkos ügynök. Valójában egy több nyelven beszélő hivatásos diplomata volt, egyáltalán nem állt a szovjetek szolgálatában, ám az kétségtelen, hogy a washingtoni és ENSZ képviselet ellátása nem neki való feladat volt akkoriban. A rendszerváltás idején adott interjújában ezt be is vallotta: „Szerencsétlenségemre, elképzeléseim és kívánságom ellenére kineveztek Washingtonba követnek és egyben New York-ba, az állandó ENSZ-képviselet vezetőjének.” Szarka Károllyal Magyarország elveszítette az Egyesült Államokban egy tekintélyes képviselőjét, a fiatal és tapasztalatlan Kós Péter pedig még meg sem melegedett új állomáshelyén, amikor már képességeit meghaladó feladatra kellett vállalkoznia, s amellyel nem is tudott megbirkózni. A magyar kérdés ENSZ-beli őszi kezelésében visszaütött később a képviseleti tisztségben bekövetkezett változás.
Május 27-én – részben a Petőfi Kör vitájának hatására közzétették a kormány határozatait az alacsonyabb keresetű dolgozók bérének emeléséről, és a munkaidő egyes kategóriákban történő csökkentéséről.
Május 29-én aláírták a magyar–jugoszláv gazdasági és pénzügyi megállapodást, amely hét év után végre normalizálta a két ország kapcsolatát.
Május utolsó napjai ismét a Petőfi Kör körüli fejleményektől voltak hangosak. Formálisan megalakult a Kör vezetősége, titkára Tánczos Gábor, helyettese Hegedűs B. András, Nagy Balázs, Pécsi Kálmán, vezetőségi tagjai Bohó Róbert, Csatári Dániel, Fekete Ferenc, Győrffy Sándor, Kázmér Sándor, Máté György mérnök, Pataki Ferenc és Sánta Ferenc lettek.
Május 30-án és két nappal később újabb vitát rendezett a Kör, „A marxista történelemtudomány időszerű kérdéseiről” címmel. Vitavezetőknek Mód Aladárt, Zsigmond Lászlót és Győrffy Sándort kérték fel. A vita résztvevőinek jelentős része abból indult ki, hogy a sztálinista történethamisítás, a tények elferdítése és elhallgatása, a Szovjetunió szervilis dicsérete, a hiteltelen Nyugat-ócsárlás teljes mértékben elvette a történettudomány és a történelemtanítás szavahihetőségét. Litván György hangsúlyozta, hogy a történelemoktatás terén nem egyszerűen hibák, hanem bűnök történtek. A vitában kibontakozó kritika a sztálinizmus egyik kulcsproblémáját érintette, a tudományt, melynek a tényfeltárás és valóságismeret közvetítése az elsőrendű feladata, a sztálini gyakorlat a politika propaganda és a politikai célok szolgalelkű kiszolgálójává tette.
A vitában felszólalók élesen bírálták a dogmatikus történetírást, elsősorban a rákosista párttörténeti koncepciót, valamint az iskolai történelemoktatás szellemét. A legélesebb hangot Zsigmond László ütötte meg, aki mai szemmel is döbbenetes nyíltsággal és világossággal vetett fel két kérdést. Kijelentette, hogy az 1948 után megindult hidegháborús viszony kiéleződése az egykori antifasiszta koalíció nagyhatalmai között, a Kommunista Internacionálé 1947-es alakuló értekezletének hibás helyzetértékelő határozatából származott. A hidegháborúért való felelősséget ezzel egyértelműen a szovjet félre há¬rította. Nem kevésbé volt éles Zsigmond gondolatmenete, amikor kifejtette azt, hogy ha a szovjet párt vezető szerepet gyakorol a kommunista mozgalmon belül, akkor hibái különösen nagy kárt okozhatnak, tehát mozgalmi kötelesség is különös figyelmet fordítani a vezető párt hibáira, s azt „kitüntetett” élességgel bírálni.
A közvélemény szemében a Petőfi Kör erre az időre már a párton belüli ellenzéki szerveződés egyik központi fórumává vált. A Szabad Ifjúság című lap 1956. június 8-ai számában megjelent írás rávilágított a Kör szerepének jelentőségére: „Fennáll-e a veszélye annak, hogy a vitákon téves, helytelen nézetek is bukkannak elő? Természetesen igen. De nyilvánvalóan jobb, ha ezek felszínre kerülnek, s ezért megvitathatók, megcáfolhatók. Tagadhatatlan, hogy akadtak a Petőfi kör vitáin is disszonáns hangok. Volt például olyan törekvés, amely szűkkeblűen fékezni próbálta a vita demokratizmusát és a tudomány fejlődését gátló okok feltárását. Hallatszottak azután – nem hozzászólásban, inkább közbekiáltásokban – demagóg, sőt ízléstelen hangok is. Ezeket a vitavezetés utasította rendre, de a vitában szükségszerűen adódó félresiklások ellenére sem vetődött fel egyetlen egyszer sem, hogy vissza a polgári tudományhoz, sőt, a közgazdász vitán többen felhívták a figyelmet a modern polgári közgazdaságtan kritikai tanulmányozásának fontosságára, a történész-vitán ugyancsak számosan beszéltek arról, hogy az eddiginél többet kell foglalkozni a nyugati történetírás bírálatával. Vagyis a DISZ Petőfi kör eddigi működése példa rá, hogy a téves, helytelen nézetek ellenszere nem a viták elfojtása, hanem éppen a szabad, demokratikus vitalégkör!”
A viták májusban megélénkültek, egyre nyíltabban fogalmaztak az emberek, s növekedett a pártvezetés tehetetlensége miatti türelmetlenség. Az elfojtott indulatok kirobbanása közelgő veszéllyé vált, s nem csak Magyarországon!

Szeredi Pál

Érdekes volt a cikk? Ossza meg!

Szóljon hozzá