Egy népfelkelés anatómiája – 6. rész

1956 júniusában egy mondat terjedt szájról szájra a pesti kávéházakban: „Igazi lovas nemzet vagyunk: Árpád fehér, Horthy szürke, Rákosi Vorosi-lovon jött, és Szusz-lovon távozik.” Az anekdotikus mondat arra utalt, hogy június elején Mihail Szuszlov, az SZKP Elnökségének tagja Budapestre érkezett, és sokan úgy vélték, hogy már akkor azért jött, hogy Rákosit leváltsa. Mint minden viccnek, ennek is meg volt az alapja, egyre több nyilvános fórumon hangzottak el reformkövetelések, s az „utca” hangja már túllépett a szűk értelmiségi csoporton, egyre kiterjedtebbé vált.

Június egyik leginkább vitát kiváltott eseménye Nagy Imre volt miniszterelnök 60. születésnapjának köszöntése volt Orsó utcai lakásában. A köszöntést közvetlen családja szervezte, de úgy gondolták, hogy a kerek évforduló alkalmával meghívják az összes ismerősüket. Kétséges volt, hogy kik jönnek el. Jánosi Ferenc, Nagy Imre veje telefonon hívta fel a barátokat, hogy június 6-án 4 óra tájban, az Orsó utcában egy kis összejövetelt szerveznek. A hír hamar elterjedt a városban. Azon a szerdai napon valóságos népvándorlás indult Nagy Imre lakása felé. Az államvédelem szorgos ügynökei minden házba belépőt lefényképeztek a szemközt lévő lakásból, sokan direkt arra fordultak, hogy jól lehessen rögzíteni arcvonásaikat. Fennmaradt egy lista a résztvevők névsoráról, abban 66 név szerepel, de nincsenek közöttük a közvetlen családtagok, így bizton állíthatjuk, hogy harmadfélszázan biztosan ellátogattak Nagy Imre születésnapjára. A névsort egyébként Jánosi Ferenc készítette az ünnepség után, s az ellene folyó nyomozás során egy házkutatás alkalmával találták meg a nyomozók. Közeli hívein kívül elment a születésnapi köszöntésre Czottner Sándor miniszter és Fehér Lajos, az MDP KV tagjai; Boldizsár Iván, Donáth Ferenc, Ferenczy Béni, Bernáth Aurél, Fischer Annie, Tóth Aladár, Pallós Imre, Illyés Gyula, Járdányi Pál, Kodály Zoltán, Kosáry Domokos, Haynal Imre professzor, Mihály András, Nagy Tamás, Pethő Tibor, Széll Jenő, Veres Péter és még több mint ötven meghívott. Tulajdonképpen egy kis demonstráció volt ez a nap Nagy Imre reformelképzelései mellett. Ahogyan a születésnap híre elterjedt, ugyanúgy szóbeszéd tárgya lett a városban, hogy kik voltak ott, s főként, hogy kik nem menetek el. Feltűnő volt, hogy ott volt Fehér Lajos, aki a Központi Vezetőség tagja volt, neve közismert, személye szeretett volt. Párthatározat nem lehetett arról, hogy a köszöntésre pártvezetők nem mehetnek, de mindenképpen figyelmet érdemel, hogy az akkori reformisták között leginkább emlegetett Kádár János nem volt ott, s bár később az a hír járta, hogy levélben köszöntötte a 60 éves volt miniszterelnököt, ennek a levélnek nincs nyoma a Nagy Imre hagyatékban.

Sokat mondó az is, hogy a másnap Budapestre érkező Mihail Szuszlov, az SZKP Elnökségének tagja nem csak a pártvezetőkkel, hanem Nagy Imrével is tanácskozott a következő napokban. A kommunista párt eresztékei recsegtek. Nem csak Rákosi hatalma, hanem a párt befolyása, hitele is megkérdőjeleződött. Már a Petőfi Kör közgazdászvitája is bizonytalanságot keltett, ám júniusban három olyan vitára is sor került szervezésükben, amely végérvényesen leleplezte, hogy a király meztelen.

Időrendben először az úgynevezett filozófusvita került megrendezésre 1956. június 14-én. A beszélgetést a Kossuth-klubba tervezték, de a kezdés időpontjára kiderült, hogy a nagyterem szűkösnek bizonyul az érdeklődők számához viszonyítva. A szervezőknek sikerült a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetem egyik nagyelőadóját megszerezniük, így az összegyűlt mintegy ezer ember Lukács György vezetésével, fényes nappal, napsütésben átsétált a Múzeum utcából a Kálvin tér és Tolbuhin körút érintésével a Közgazdasági Egyetemre. Alig két nap elteltével a DISZ vezetősége azért vonta felelősségre a Petőfi-kör szervezőit, mert Lukács György vezetésével tüntetést rendeztek a Kálvin téren. Kétségtelen, hogy szóbeszédre adott okot az esemény, hiszen elég szokatlan látvány volt Budapesten, amint Lukács a szivarjával elől sétált a körúton, és mögötte ezer ember „settenkedett”.

A vita egyetlen kérdés, Lukács György rehabilitálása körül forgott. Itt nem valakinek a leleplezéséről volt szó, mint a történészvitán, leleplezni senkit nem kellett, mert Lukácsnak nem voltak komolynak tekinthető ellenfelei. Lukács egyébként nem volt túl aktív a vitában, de itt hangzott el az a kijelentése, mely szerint az 1950-es évek a marxizmus reneszánszát hozzák. Jelentősége abban állt, hogy szakemberek sorakoztatták fel a párt politikai gyakorlatának végzetes hibáit, s nem csak a sztálinizmus és a személyi kultusz, hanem az egész lenini-sztálini rendszer életképtelenségére történetek utalások. De ez még csak elméleti vita volt.

Az előre meghirdetett rendezvények sorában az úgynevezett partizánvita következett június 18-án, melynek az lett volna a lényege, hogy a Magyarországon és Spanyolországban harcolt, de a Rákosi-korszakban meghurcolt, volt illegális kommunistákat felmentse az ellenük hozott koholt vádak alól, rehabilitálja őket. A szervezők a téma sajátossága miatt pár tucat résztvevőre számítottak, ám a vita kezdetére már több mint ezer ember gyűlt össze. Újdonság volt az is, hogy ezen a vitán már megjelentek az újságok fotóriporterei is. Lukács György sétájáról nem maradt fenn felvétel, de a partizánvitáról már több is. Problémát is okozott, mert a felszólalók egy része azt tételezte fel, hogy az államvédelem készít képeket egy későbbi felelősségvonáshoz, s csak nehezen lehetett megnyugtatni a kedélyeket, hogy valóban hivatásos fotóriporterek dolgoztak.

A vita elnökségébe szokás szerint olyan személyeket hívtak a szervezők, akik a téma teljes palettáját képviselték. Újhelyi Szilárd személyben elnökségi tag lett egy rehabilitált, Nagy Imréhez közel álló értelmiségi, Andrásfi Gyula, egy újpesti partizán, aki a régi, megsértett munkásmozgalmi harcosokat reprezentálta, és ott ült az elnökségben Kiss Károly, aki a Központi Vezetőség tagja volt, a Központi Ellenőrző Bizottság Elnöke, azaz egyértelműen a felső vezetés tagja. Bármennyire is politikailag semlegesnek tetszett előzetesen a téma, ez a találkozó lett a Petőfi Kör egyik legérzelmesebb, s legdrámaibb összejövetele.

Az egyik felszólaló, egy régi brüsszeli emigrációból hazatért pécsi szociáldemokrata, Hajdú Gyula, azt a kijelentést tette, hogy a magyar kommunista mozgalom olyan, mint az etióp törzsek, amelyek az öregeket haláluk előtt kikergetik a legelőre, s rájuk eresztik az elefántokat, hogy azok agyontapossák őket. Indulatos felszólalása nem csak a régi kommunisták háttérbe szorítására vonatkozott, hanem felidézte az ellenük folyó eljárásokat, ítéleteket is.

Ez a vita már nem szakmai volt, mint az előző alkalmakkor, ez már politikai vita lett. Gergely Erzsébet, egy volt illegális kommunista, aki a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetem Politikai Gazdaságtan tanszékén volt oktató kijelentette mindenki megdöbbenésére, hogy „az egész politikai kérdés, a politikai és gazdasági helyzetnek a mély elemzése, az igazi önkritika nem történt meg, sokszor ellentmondó nyilatkozatokat hallunk vezető elvtársaktól. Az intézkedések egy része is ellentmondásos.” Mindezt egy kommunistától, ráadásul közgazdásztól hallani részisztő lehetett a teremben ülő vezetőknek. Ám Gergely Erzsébet nem állt meg az általánosságok szintjén, konkrétan is megfogalmazta, hogy mi lehet a megoldás: „Mit mutatnak ezek az ellentmondásos intézkedések, maga az a zavar, amit tapasztalunk a párt felső vezetésében? Azt, hogy vannak bizonyos visszahúzó erők. Egyes elvtársak nem tudnak a sztálini módszerekről igazán lemondani, nem tudnak a sztálini politikáról igazán lemondani. […] Két elvtárs nevét szeretném említeni, akikhez nagyon fájdalmasan jutottam el. Nagyon hosszú ideig tiszteltem, becsültem ezeket az elvtársakat, ez Rákosi és Gerő elvtárs, akikről az a véleményem,·hogy a párt érdeke lenne, ha ezek az elvtársak önként lemondanának a vezetésről.” Kétségtelen, hogy Litván György angyalföldi felszólása, amely Rákosi jelenlétében hangzott el, s amelyben Rákosi felelősségét emlegette fel, megdöbbenést keltett, ám az ottani munkásfórum lehurrogta a renitens felszólalót. Júniusban már egy Rákosiék korosztályához tartozó, elismert szakember mondta ki a felelősök nevét, sőt felszólította őket az önkéntes távozásra.

Még kínosabb volt egy másik felszólalás, Rajk Júlia beszéde. Az 1949-ben koncepciós perben kivégzett Rajk László felesége először jelent meg nyilvános fórumon. Hozzászólásában végigvezette férje sorsának alakulását, a saját maga és gyermeke meghurcolását, majd így folytatta: „Kérem az elvtársakat, hogy tegyenek azért, hogy ezt az országot rendbe tudjuk hozni, hogy meg tudjuk változtatni a párt politikáját, mert a pártpolitikának a megváltoztatásával fognak rendbe jönni a gazdasági kérdések. […] Az elvtársaktól még azt kérem, hogy éppen azért, mert 1949-ben a Rajk-per volt a megindítója a diktatórikus módnak, segítsenek abban, hogy a férjem emlékét maradéktalanul odaállíthassuk éppen az ifjú értelmiség elé, megmutatva, hogy ez az élet egy tiszta, harcos kommunistának az élete volt. Ehhez kérem az elvtársak segítségét!” Rajk Júlia már nem csak bírált, felelősöket nevezett meg, hanem nyíltan a párt politikájának megváltoztatására szólított fel. Rajk László feleségét nem lehetett ismét börtönbe csukni. Elképesztő jelenet volt Rajk Júlia indulattól fűtött beszéde, melyben a kommunista rendszer Rákosi vezette gyakorlatáról mondta ki a halálos ítéletet, s hívta az ezernél is több jelenlévőt annak megváltoztatására.

Az események olyan gyorsan követték egymást, hogy az egyébként is tehetetlen kommunista párt vezetése képtelen volt reagálni rá. Június 27-én folytatódott a vitasorozat az úgynevezett sajtóvitával. „A marxista szellem napvilága ragyog fel hétről-hétre a DISZ Petőfi Körének vitáin. […] Egyik-másik vitán akadtak túlzó, helytelen nézetek is, elhangzottak éretlen, rosszhiszemű közbeszólások. De ezek a helytelen és káros kísérletek nem általánosan jellemezték a vitákat, szórványosan fordultak csak elő, s ahol előfordultak, ott többnyire felléptek ellenük. Semmi okunk egyébként csodálkozni a néholi túlzásokon: évek óta lefojtott gondolatok és szenvedélyek robbantak itt ki.” – írta a sajtóvita előtt a Szabad Nép június 24-ei számában. A párt központi lapja is egyetértően és támogatóan nyilatkozott a Petőfi Kör megtisztulást hozó rendezvényéről. Ha eddig csak kevesen tudtak ezekről a vitákról, most már mindenkihez elértek az ott történt felszólalások.

Tanulva az előző viták létszámából, ezt a rendezvényt már a Váci utcai Tiszti Házba hirdették meg. Jól számoltak a szervezők, majd hétezer ember ment el a vitára. Még az ajtót is betörték a befelé igyekvők. Hozzászólásra majd százan jelentkeztek, csak a töredékük kaphatott szót, s még így is este héttől hajnali fél háromig tartott a felszólalók sora. Megjelent a rendezvényen Szakasíts Árpád volt köztársasági elnök, aki alig három hónapja szabadult a börtönből, s először lehetett nyílt rendezvényen látni, ott volt Lukács György, aki nem szólalt fel, de személyes jelenlétével kihangsúlyozta a Petőfi Körrel való rokonszenvét. Természetesen ott volt Rajk Júlia is, s ezen a vitán már sokan megjelentek a Nagy Imre körül csoportosuló értelmiségiek közül, többen fel is szólaltak. Nagy Imre viszont nem volt ott. Ő tartotta magát a pártfegyelemhez, nem akarta, hogy jelenlétével felkavarja az egyébként is forráspontra jutó indulatokat.

A sajtóvitán elhangzottakat joggal lehet az októberi felkelés közvetlen szellemi előjelének tekinteni. Mint közismert 1956 júliusában Rákosi Mátyás lemondani kényszerült – sokan ezt is a Petőfi Kör megmozdulásai eredményének tekintik –, s ezért azok a fiatalok, értelmiségiek, akik reménykedtek benne, hogy a reformok és a változás a főtitkár távozásával felgyorsul, néhány hónapra várakozó álláspontra jutott. Ha Rákosi leváltására nem kerül sor, akkor lehet, hogy már kora ősszel sor került volna a megmozdulásokra.

A sajtóvitán Déry Tibor felszólalása volt a legkonkrétabb és a leghatásosabb, Losonczi Gézáé pedig a legpolitikusabb, programalkotó jellegű. Déry beszédéből sokan a Révai Józsefet, Horváth Mártont és Darvas Józsefet elitélő és hibáikat taglaló részeket idézik, pedig Déry nem kevesebbet mondott ki, mint annak lehetőségét, hogy a szocializmus, mint rendszer alapjaiban tévedés lehet: „Azt hiszem, napjaink kútforrása a szabadság hiánya. Hogy félreértés ne essék, szabadság alatt az egyénnek a szocialista társadalom által korlátozott szabadságát értem. […] Amíg bírálatunk szinte fő súlyával személyek ellen, a hibás politikai gyakorlat ellen fordul, és nem vizsgálja meg azt szigorúan marxista–leninista módszerrel, vajon nincsenek-e eszméink rendszerében is bizonyos tévedések, addig óhatatlanul csak azt az egy sovány eredményt fogjuk elérhetni, hogy a rosszat egy kisebb rosszal cseréljük fel, és hogy az ország szekerét sánta versenyparipák helyett sánta szamarak fogják húzni.”

A vitát a hajnali órákban lezáró Losonczy Géza, aki akkor a Magyar Nemzet főmunkatársa volt, programot vázolt fel egy olyan sajtóirányításról, amely a beavatkozó stílus helyett a bizalomra épülő, önálló tájékoztatási rendszert jelentette volna. Ugyancsak programadási szándékot jelzett, hogy szeptemberre kívánatosnak tartotta az Újságíró Szövetség tisztújító közgyűlésének az összehívását, új alapszabály és szervezeti szabályzat alkotására. Szinte már politikai tüntetést időző volt az a pillanat, amikor Losonczi Géza felvetette, hogy Nagy Imrét is meg kellene hallgatni az ország ügyeit érintő kérdésekben, s a teremben az emberek felállva kezdték követelni Nagy Imre visszavételét a pártba.

A vitán jelen lévő pártvezetők is elbizonytalanodtak. Nem csak a beszólások, bekiabálások, a közhangulat láttán, hanem azon a konkrétságon és pontosságon, ahogy a rendszer működésének hibáit kielemezték a felszólalók. Vas Zoltán egyébként odáig jutott, hogy kijelentette: „Meggyőződésem az, elvtársak, hogy 1953. június és annak nagy történelmi igazolása, befejezése, a XX. kongresszus, új szakaszt nyitott meg népünk történetében, és csak rajtunk múlik, az elvtársakon múlik, hogy a XX. kongresszusnak ezt a szellemét hogyan fogjuk a magyar nép javára, a párt javára, a mi szabadságunk javára érvényesíteni, és együtt az elvtársakkal mondom, hogy nekünk politikai és gazdasági téren olyan szakaszra, ha úgy tetszik, új szakaszra van szükség, amely a népért van, amely olyan országot teremt, melyben szabadon lehet élni, és büszkén, boldogan, dicsőséggel fogja magát minden magyar magyarnak vallani.” Az új szakasz kifejezés egyértelműen Nagy Imre 1953-as reformjaira történt utalás volt, s némi megdöbbenést keltett, hogy Vas Zoltán a XX. kongresszus határozatait Nagy Imre politikája helyességének igazolására említette meg.

A sajtóvita június 28-án hajnali 3 óra környékén fejeződött be, az emberek még órákon keresztül tárgyalták a kiskocsmákban, a parkokban a történteket. Nagyobbrészt értelmiségeik, egyetemisták vettek részt a vitán. Ezen a hajnali órán a lengyelországi Poznanban azonban már egészen más indulatok robbantak ki. Ott a munkások lázadtak fel. A tömeg eleinte azt kívánta, hogy emeljék fel a fizetését, és csökkentsék a normát, ami tényleg nagyon magas volt. Mivel senki nem hallgatta meg őket a hatalom részéről, politikai követeléseket fogalmaztak meg, utána pedig elfoglalták a város fontosabb épületeit. A pártvezetés bevetette a hadsereget, és a polgári felkelést két nap alatt elfojtották. Poznanban már csak a tankok bevonulásával lehetett megakadályozni, hogy a munkástömegek elkergessék az ország vezetőit. Magyarországon még nyitva állt volna a tárgyalás lehetősége.

Az elkövetkező napokban a Petőfi-Kör vezetői szinte mindenapjukat a DISZ székházában töltötték. Az MDP sebtében, június 30-ára összehívott Központi Vezetőségi ülése egyetlen fő témát tárgyalt, ez pedig a Petőfi-Kör tevékenységének értékelése és a további viták megrendezéséről szóló döntés. Rákosi formálisan tájékoztatót tartott a kommunista pártvezetők moszkvai tanácskozásáról, de a valódi téma a Petőfi Kör és Nagy Imre elítélése volt. Rákosi kijelentette: „Nagy Imre születésnapi rendezvénye komoly politikai demonstráció volt a párt és a népi demokrácia ellen.” Kissé nevetségesnek hat ennyi év távolából, hogy a magyar párt sorsát egy ember születésnapi összejövetele, az ott megjelent 70 ember veszélyeztette volna. Tény azonban, hogy Rákosi ezt a fenyegetést nagyon komolyan vette. Párhuzamot vont a Petőfi Kör vitái, különösen a sajtóvita és Nagy Imre pártot támadó tevékenysége között. Rákosi szerint a sajtóvitán a párt és a munkásosztály vezető szerepét tagadó, ellenforradalmi programot fogalmaztak meg minek következtében a Kör vitafórumainak beszűntetésére tett javaslatot. Rákosi ráadásul kikényszerítette azt is, hogy egyhangú határozat szülessen, azaz még az illúzióját is elvetette annak, hogy bármilyen kompromisszum lehetősége felmerülhessen a pártvezetésen belül. Ezt a határozottságot, elszánást látva terjedt el Budapesten, hogy Rákosi összeállított egy 400 főre kiterjedő listát, akiket le akar tartóztatni, s ezáltal egyszer és mindenkorra véget kíván vetni a személye ellen irányuló támadásoknak. Andropov egyik Moszkvába küldött jelentésében is ezt erősítette, amikor megírta, hogy „A magyar elvtársak mindeddig határozatlanságot és következetlenséget tanúsítottak az idegen, ellenséges behatások elleni harcban.” Budapesten tankok bevetésére még nem volt szükség, hiszen fegyverrel nem lehetett megállítani az irónikusan terjedő szóbeszédet: „Ez már a kommunizmus, vagy lesz még ennél rosszabb is?” Lett!

 

Szeredi Pál

Érdekes volt a cikk? Ossza meg!

Szóljon hozzá