Egy népfelkelés anatómiája – 7. rész

Az Új Egyenlítő az 1956-os népfelkelés és szabadságharc évfordulóján hónapról hónapra áttekinti a hatvan évvel ezelőtt történteket, bemutatja az események hátterét, következményeiket. Tényeket kívánunk közölni és véleményeket. Tisztázni, mi is történt valójában, megvitatni, miképpen lehet ezt a 13 napot, annak előzményeit és következményeit elhelyezni a magyar történelemben, Európa és a világ változásában. Összefoglalóink inkább gondolatgerjesztők, s nem szentenciák szeretnének lenni, várjuk hozzájuk olvasóink véleményét, emlékeiket, értékeléseiket. Bízunk benne, hat évtized távolából hozzá tudunk járulni ahhoz, hogy méltó és tárgyilagos kép alakulhasson ki a magyar felkelés történetéről.

1956 júliusában

Moszkvában 30 fok feletti kánikula volt, Magyarország több területén viszont leginkább 20 fok alatti hőmérsékletet mértek. A rádió azt sulykolta, hogy kelet felől érkezhetnek a melegebb levegőt hozó léghullámok. Az is kétségtelen, hogy a magyar politikában igen fagyos volt a légkör 1956. július havában. A politikai szellők közvetítőjeként vezető szovjet pártpolitikusok látogattak sorozatosan az országba. Szuszlov júniusi, „üdülésként” bejelentett, valójában folyamatos tárgyalásokkal eltelt egy hetes vendégsége nem hozott számottevő eredményt. A Központi Vezetőség június 30-ai határozata inkább felszította a közhangulatot az értelmiség körében, semmint lecsillapította volna a kitörni készülő vulkánt.
Július elején Andropov szovjet nagykövet találkozott Kovács Istvánnal és Gerő Ernővel. A megbeszélés során nemcsak Kovács, hanem Gerő is egyértelművé tette kétségeit a szovjet vezetés korábbi álláspontjával kapcsolatban, miszerint továbbra is célszerű Rákosit az MDP élén tartani. „A PB – mondta Kovács Andropovnak július 11-én – Rákosi elvtárs ügyében nem akar az SZKP véleményével szembeszegülni és azzal ellentétesen cselekedni, de a körülmények megváltoztak.”
A megváltozott körülmények mindenekelőtt Péter Gábornak, az Államvédelmi Hatóság életfogytiglani börtönbüntetésre ítélt volt vezetőjének az MDP Politikai Bizottságához intézett levele kapcsán álltak elő. A BM szovjet tanácsadója, Iscsenko ugyanis közölte Gerővel, hogy Péter Gábor „zárt borítékban levelet adott át” kihallgatójának, amit a nyomozati osztály vezetője eljuttatott a címzettnek, a Farkas-ügyet vizsgáló bizottság vezetőjének, Kovács Istvánnak. Kovács Andropov előtt is elismerte, hogy a levél valóban létezik, s abban Péter Gábor kijelentette, „most igazán őszinte vallomást tett”, és nem más, mint Rákosi Mátyás a főbűnös „Rajk és a többi elvtárs haláláért”. Ő adta a legfontosabb utasításokat, ő maga szerkesztette a vádiratot is. Gerő hangoztatta a szovjet nagykövet előtt, „ha ezt a levelet a KV soron következő plénumán felolvassák, akkor Rákosi elvtárs rendkívül nehéz helyzetbe kerül.” A július 10-ei dátummal íródott levél körül sok legenda kering. Az tudnivaló, hogy sem Gerő, sem Kovács István nem beszélt róla Rákosinak, azt titokban tartották, s a szovjet vezetők sem tájékoztatták róla őt. Visszatekintve úgy tűnik, mintha Péter Gábort felhasználva egy tudatosan előkészített puccsot terveztek volna Rákosi ellen bizonyos körök, személyek, megtapasztalva, hogy Szuszlov, s ennek következtében a szovjet vezetés kitartott Rákosi mellett. Gerő Ernő félhetett tőle, hogy Rákosi esetleges bukása őt is magával rántja, így jó időben átállt a szembenálló táborba, de ő nem lehetett a puccs szervezője, pártszerűsége, fegyelme ezt a lépést nem engedte volna meg. Kádár nem volt akkor még ennyire taktikus, a következményektől való félelmei távol tartották az ilyen típusú cselszövésektől. Leginkább arra lehet következtetni, hogy Kovács István állt a háttérben, aki határozott ambíciókat dédelgetett saját szerepére vonatkozóan, s egyébként is ő volt a Farkas Mihály ügyét kivizsgáló bizottság vezetője, ő érintkezett Péter Gáborral, s rendszeresen konzultált Andropovval is. Elterjedt egy olyan változat is a későbbiekben, hogy a szovjetek egyik magyarországi tanácsadója biztatta fel Péter Gábort a vallomás megírására, hogy ez által teremtsenek „tiszta helyzetet” Rákosival kapcsolatban, hiszen az ellene felhozott vádak valóban ellehetetlenítették a további szerepvállalását. Ami kétségtelen tény, a levél alkalmas volt arra, hogy Rákosit megbuktathassák a következő pártvezetőségi ülésen.
Az SZKP KB 1956. július 9-én, majd július 12-én is tárgyalt a magyar helyzetről. Arra a döntésre jutottak, hogy Magyarországra küldik Anasztasz Mikojant, a szovjet pártvezetőség egyik meghatározó vezetőjét, akiről viszont közismert volt, hogy inkább a magyar párton belüli reformvonallal szimpatizált, ellentétben a júniusban Magyarországon járt Szuszlovval. Mikojan július 13-án érkezett Budapestre. A Ferihegyi repülőtérre Rákosi és Hegedüs András miniszterelnök ment ki fogadására. Hegedüs visszaemlékezése szerint Mikojan már az első pillanatokban egyértelművé tette, hogy Rákosinak távoznia kell a párt éléről. Hegedüs András későbbi visszaemlékezésében így elevenítette fel a történteket: „Már majdnem a vendégházhoz érkeztünk, amikor Mikojan hirtelen Rákosihoz fordul, és a következőket mondja neki: »Mi úgy gondoljuk a párt Elnökségében, hogy neked – betegségre hivatkozva – le kell mondanod, Rákosi elvtárs, s Hegedüs elvtársnak kell átvennie az első titkári tisztséget.« Rákosit nem érte nagyon váratlanul ez a közlés. Én viszont rögtön, még az autóban közöltem Mikojannal, hogy nem tudom vállalni az első titkári tisztséget.” Hegedüs András drámai módon írta le az eseményt, Mikojan azonban tényszerűen ismertette tárgyalásait, s azok eredményét egy július 14-én keltezett jelentésében, melyet a szovjet pártvezetésnek küldött. „Közvetlenül az után, hogy megérkeztem Budapestre, kétórás megbeszélést folytattam Hegedüs, Rákosi és Gerő elvtárssal, valamint Vég KV-titkár elvtárssal, aki szintén kijött a fogadásomra” – írta táviratában. A beszélgetésen természetesen ott volt Andropov is. A megbeszélés után együtt megebédeltek, majd a PB-tagok, a PB póttagjai, valamint a KV titkára részvételével több, mint négy órás tanácskozást tartottak. Mikojan feljegyzéséből kiderül, már a szűk körű megbeszélésen is felvetette, hogy Rákosinak le kell mondania első titkári funkciójáról, s a szélesebb körben lefolytatott tanácskozáson erről döntés is született. Mikojan egyértelművé tette jelentésében, hogy ezt a lépést korábban már több magyar pártvezető is szívesen megtette volna, ám a szovjet vezetés jóváhagyása hiányában egyikük sem merte kezdeményezni. Az ország ügyében dönteni hivatott vezetők semmit nem mertek tenni a szovjetek jóváhagyása nélkül. Ugyanakkor ma már egyértelműen bizonyítható, hogy nem Mikojan kezdeményezte Rákosi lemondását, hanem a magyar pártvezetésen belüli intrikák és a Rákosival együtt bekövetkező bukástól való félelem vezérelte annak felvetését, hogy az első számú vezetőnek távoznia kell. Rákosi ekkor már nem rendelkezett valódi hatalommal. Akkoriban, majd a későbbi feldolgozásokban is elterjedt annak legendája, hogy 400 értelmiségi letartóztatására készült, ám Mikojan jelentése ezt egyértelműen cáfolja. Mikojan kérdésére, miért nem lépnek fel erélyesebben a pártellenzékkel szemben, Rákosi azt válaszolta: „… a helyzet annyira bonyolulttá vált, és a feszültség annyira felerősödött, hogy a letartóztatások nem segítenének: ha egyeseket letartóztatnak, mások jelennek meg, ha ezeket letartóztatják, megjelennek a következők, és nem lesz soha vége.”
Mikojan egyébként nem konkrét megbízatással érkezett Budapestre, az SZKP Elnöksége mérlegelési jogot adott számára, ám első benyomásai alapján hamar eldöntötte, hogy Rákosi leváltása szükségessé vált. Érdekes és fontos adaléka a magyar pártvezetők szélesebb körével folytatott megbeszélésnek még az is, hogy Mikojan nyíltan kijelentette, bár Nagy Imre cselekedetei indokolttá tették kizárását a pártból, ám az mégis hiba volt, mert ez által kikerült az alól az ellenőrzés alól, melyet párttagként viselnie kellett volna.
A július 13-ai megbeszélésen egyébként hosszas polémia bontakozott ki arról is, hogy ki legyen Rákosi után a magyar párt vezetője. Mikojan Hegedüst javasolta, ám ettől Hegedüs elzárkózott, maga helyett Gerőt támogatta. Gerő szintén visszautasította a jelölést, ám amikor Rákosi felvetette, hogy jelölése esetén Kádár János nagy támogatást élvezne a Központi Vezetésen belül, akkor már inkább hajlott annak elfogadására.
1956. július 18-án kezdődött az MDP Központi Vezetőségének tanácskozása, mely véget vetett Rákosi Mátyás politikai hatalmának, de nem zárta le az úgynevezett Rákosi-rendszert. Az új vezető kiválasztása azonban nehezen zajlott. A belső bizonytalanság és az ellentétek kiéleződése már jelezte, hogy végleges megoldást nem fognak találni. Mikojan július 14-én Kádárral külön is tárgyalt, s az alapján első számú vezetőnek nem tartotta őt alkalmasnak. Kovács István szóba sem jött, Hegedüs András mereven visszautasította a felkérést, így Gerő Ernő maradt az egyedüli jelölt. Rákosi a leváltásáról szóló döntést követően orvosainak segítségével megfogalmazott egy nyilatkozatot, melyet a KV ülésén is felolvasott, s ebben egészségi állapotára hivatkozva ő maga kérte felmentését. Elkerülte ez által azt a látszatot, mintha bűnös cselekedetei miatt váltották volna le, s így végleges bukását is kimondta volna a határozat. Reménykedett titkon abban, hogy hasonlóan a Nagy Imrével folytatott vitához, az idő neki dolgozik majd, s ismét visszatérhet majd a hatalomba. Ezért, valamint Gerő megválasztása miatt nyugodtan lehet állítani, hogy valódi változás nem történt. Gerő ugyanúgy felelőse volt az elhibázott döntéseknek, mint Rákosi, s szó sem esett a korábbi politikai gyakorlat megváltoztatásáról.
Rákosi leváltása vegyes fogadtatásra talált az országban. A KV ülésén Hegedüs András azt mondta, hogy Rákosi hibái nem feledtethetik „történelmi érdemeit”. Andics Erzsébet arra figyelmeztetett, hogy „Rákosi elvtárs lemondását a munkásosztály nem fogja megérteni, rendkívül bizonytalan lesz”. Kádárt a párt központi titkárává jelölték és választották meg. Az ülésen hozzászólásában hol Rákosi leváltásáról, hol felmentéséről beszélt, véleménye szerint veszteség Rákosi felmentése, mégis meg kellett ezt a lépést tennie a pártnak. Mikojan jelen volt a tanácskozáson, de hozzászólásra csak Gerő Ernő unszolására vállalkozott. Látszólag elhatárolta magát és a szovjet vezetést a változástól, folyamatosan azt hangoztatta, hogy ők tudomásul veszik a magyar vezetők döntését, s nagylelkű gesztusnak nevezte, hogy Rákosi belátva egészségi állapota romlását, önként vonult vissza a vezetéstől. Ugyanakkor megemlítette, hogy bármekkora is Rákosi iránt a bizalom, a tények előtt nem lehet szemet hunyni, mert „néhány év óta valóságos lázban áll a párt […] itt gyökerében kell gyógyítani”, azaz saját állítását cáfolva, Rákosi lemondását egy gyökeres politikai változtatás feltételeként értékelte.
Tömpe István egy későbbi visszaemlékezésében más szemszögből mutatta be a leváltás következményeit. „Amikor Rákosit felmentették, szünetet tartottak, és Kovács István az előzetesen behívott régi elvtársaknak tájékoztatót tartott, s nekünk kellett a jelentősebb körzetekben a párttagsággal közölni a hírt – idézte fel Tömpe István. – Az én feladatom a csepeli aktíva tájékoztatása volt. Tragikusak voltak azok a percek: az emberek zokogtak, kis híján pánik tört ki, hogy ide jutottunk. Ugyanakkor délután lementem Balatonőszödre, a kormányüdülőbe, ahol azt hiszem, miniszterhelyettesek kártyáztak a társalgóban, és amikor mondom nekik, hogy leváltották Rákosit, szó nélkül tudomásul vették, még a kártyázást sem hagyták abba.” A visszaemlékezés jól jelzi, az apparátus semmilyen változást nem tételezett fel, az emberek ezzel szemben értetlenül tekintettek a történtekre.
Azok viszont, akik a párton belüli reformok és változtatások elszánt harciasai voltak, s a politikai közvélemény „Nagy Imre csoport”-ként emlegetett, egyöntetű elégedettséggel vették tudomásul Rákosi bukását, közös ünnepséget rendeztek a Vadrózsa étterem teraszán. Nagy Imre természetesen nem volt jelen, a pártfegyelem számára erősebb volt, mint a közhangulat lehetőségének kihasználása a változások előmozdítása érdekében.
A pesti kávéházakban július hónapban szájról-szájra terjedt a vicc: „Árpád fekete lovon jött be az országba, Horthy fehér lovon, Rákosi pedig Vorosilovon és Szuszlovon távozott.” Sokak véleménye szerint Rákosinak azért kellett mennie, mert a szocialista tömb Titóval való kibékülésének az ő személye volt az akadálya. A presszókban ezért Rákosi betegségét HIPERTITÓNIÁNAK nevezték.
Rákosi Mátyás 1956. július 26-án hajnalban kormánygépen hagyta el az országot. A hivatalos jelentés szerint gyógykezelésre utazott feleségével a Szovjetunióba. A budaörsi repülőtéren Piros László belügyminiszter, Bata István honvédelmi miniszter és természetesen Gerő Ernő, immár a párt főtitkára búcsúztatta el. Jellemző, lakásának személyzetét Rákosi úgy tájékoztatta, hogy 2-3 hétig maradnak csak, s utána visszatérnek. Nem így történt. Rákosi többet nem lépett Magyarország földjére. Szelleme, politikájának torzult vonásai azonban itt maradtak, s még évtizedeken keresztül hatottak erősebb-gyengébb formában. (Kevesen tudják, ezért érdemes felidézni, hogy Rákosi Mátyás 1971. február 5-én hunyt el a Szovjetunióban, Gorkij városában. Haláláról itthon először Kádár János értesült, vele az SZKP titkára, Katusev közölte telefonon a hírt, délután fél négykor. Azonnal összeült a magyar párt titkársága, s döntöttek egy közlemény szövegéről, melyet aznap este tíz órakor a rádió közölt, s ami a másnapi lapokban is megjelent. Utána azonban csönd volt körülötte. A hazai sajtóban nekrológot nem közöltek. Rákosit két nappal később elhamvasztották Moszkvában, családtagjai jelenlétében. A rokonság természetesnek tekintette, hogy hamvait hazahozzák, s itthon temetik el. Arra készültek, hogy magukhoz veszik, s itthon családi körben vesznek búcsút tőle. A magyar párt azonban ragaszkodott ahhoz, hogy az urnát hivatalos küldöttség hozza haza. Az egyik „városi legenda” szerint Komócsin Zoltán KB-titkár közölte a párt külügyi osztályának munkatársával, Sütő Gáborral: „No, szakikám, a demokratikus centralizmus nevében állást foglalhattál »bölcs apánk« hazajövetele ellen. Ez volt benne a demokrácia. Most jön a centralizmus: a párt döntése értelmében kimész érte, hazahozod és eltemeted. Világos?” Rákosit a Farkasréti temetőben helyezték végső nyugalomra, 1971. február 16-án délután 15 órakor, szűkebb családi körben – összesen negyvenen lehettek, illetve kb. ugyanannyian a titkos ügynökök. Az urna a temető távoli, forgalomból kieső pontjára, az Érdi úti kerítés kolumbárium-falába került. Mindez a legnagyobb titoktartás mellett. Rákosi személyéről az első értékelést 1983-ban, titkos temetéséről az első híradást 1989-ben publikálták a magyar sajtótermékek.)
Andropov már 1956 júliusában kénytelen volt azt jelenteni Moszkvának, hogy a pártelnökváltás nem volt optimális: „Gerő nem kellőképpen népszerű a párt széles tömegei előtt, és száraz stílusa miatt sok munkás tartózkodóan fogadja jelölését.”
Július utolsó hetei várakozással teltek. Kérdéses volt, mi fog történni az új pártvezetés alatt. Nemcsak a nyári hónapok hőhullámai, hanem a pártvezetés tanácstalansága, tehetetlensége is eredményezte azt, hogy semmilyen lényeges előrelépés nem történt. Látszatintézkedésekkel volt teli a sajtó. A KV első titkárává Gerő Ernőt választották. Farkas Mihályt kizárták a pártból. A PB-be visszakerült Kiss Károly és Révai József, bekerült a rehabilitált Kádár János és Marosán György, póttagként Gáspár Sándor és Rónai Sándor. Kádár János a KV másodtitkára lett. A Központi Vezetőségbe kooptálták Mező Imrét, Kállai Gyulát, Földes Lászlót és Hazai Jenőt. Hegedűs András maradt a miniszterelnök.
A rehabilitációkkal kapcsolatban elhangzott, hogy 474 párttagot rehabilitáltak. Közölték, hogy a rehabilitálások döntő többsége befejeződött. 132 kommunistát, 151 szociáldemokratát, 98 internáltat, 93 hozzátartozót mentettek fel a koholt vádak alól. Az MDP Központi Ellenőrző Bizottsága 202 esetben döntött. 96 fő pártból való kizárását megerősítette, 163 főt visszavett a pártba (ebből huszonhármat halála után), 24 főt pártbüntetésben részesítettek.
Anasztasz Mikojan Budapestről Jugoszláviába utazott, tájékoztatni Tito elnököt a magyar pártban bekövetkezett változásról. Érdekességként megemlítem, hogy Mikojan egy hetes magyarországi tartózkodásáról nem adtak ki közleményt, csak arról, hogy elutazott Magyarországról. A közvélemény nem tudott róla, hogy a sorsdöntő napokban Magyarországon volt, s gyakorlatilag végig felügyelte az ország sorsáról hozott döntéseket.
Érdemes azt is megemlíteni, hogy július elejétől Magyarországon tartózkodott egy szovjet katonai bizottság, melynek feladata az volt, hogy ellenőrizze az ide telepített különleges felhatalmazással rendelkező szovjet kommandó helyzetét. Pjotr Lascsenko altábornagy július végén hagyta jóvá az Alekszej Antonov hadseregtábornok vezette szemlebizottság utasítására kidolgozott A Különleges Hadtest részvétele a társadalmi rend helyreállításában Magyarország területén című szigorúan titkos dokumentumot. A Hullám fedőnevű terv részletesen rögzítette, hogy válság vagy lázadás kitörése esetén hogyan kell együttműködniük a Magyar Néphadsereggel és a magyar hatóságokkal, melyek a védendő és őrzendő objektumok, milyen esetben kerülhet sor fegyverhasználatra. Az volt a terv, hogy a szovjetek egy hadosztállyal lezárják az osztrák határt, egy hadosztállyal Budapestre vonulnak, ahol passzív objektumvédelemmel segítik az aktív harctevékenységet folytató magyar államvédelmi csapatok harcát. Később, október 23-ról 24-re virradó éjszaka, ennek a tervnek a végrehajtása kezdődött el Magyarországon.
A szintén Magyarországon tartózkodó Szerov tábornok, a szovjet Államvédelmi Hatóság elnöke, 1956. július 26-án összefoglaló jelentést küldött Moszkvába. Azt jelentette, hogy Rákosi leváltását a magyarországi ellenzék saját győzelmeként értékelte. Budapesti beszélgetései során meggyőződött arról, hogy a pártellenzék továbbra is Nagy Imrében látta a megújulás lehetőségét, mindent megtettek a volt miniszterelnök rehabilitálásáért. Egyik informátora – Földes Péter újságíró – azt mondta neki, Nagy Imre „úgy véli, hogy ebben az átmeneti időszakban valószínűleg tárgyalásokat fognak folytatni vele. Nagy Imre kijelentette híveinek, hogy Kádár János majd megmondja neki, mikor kell fellépnie.” Szerov jelentése már előlegezte azt a közhangulatot, amelyről Andropov nagykövet számolt be 1956 augusztusának végén. „Úgy látjuk, hogy az MDP KV júliusi plénumának határozatai nyomán bekövetkezett bizonyos javulás ellenére a magyarországi belpolitikai helyzet még mindig meglehetősen bonyolult, és nagy figyelmet érdemel.”
Valóban lehettek gondjaik a szovjeteknek. Nagy Imre továbbra is megoldatlan problémát jelentett. Augusztus 14-én Köböl József és Egri Gyula a Politikai Bizottság megbízásából egyeztető megbeszélést folytatott Nagy Imrével, aki követelte, hogy adjanak neki lehetőséget a Központi Vezetőség előtti hozzászólásra, és ragaszkodott hozzá, hogy folytassanak le egy vitát a párt vezető testületeiben az ő nézeteiről, felfogásáról és javaslatairól. Gerő megérezte, hogy Nagy Imre visszavétele a pártba olyan szakadást eredményezne, mely elsodorhatja az ő pártelnökségét is, és ezért mindent megpróbált megtenni annak érdekében, hogy ezt megakadályozza. Csak akkor tudta elképzelni Nagy rehabilitálását, ha Nagy Imre gyakorol önkritikát, s hibásnak minősíti nézeteit. Nagy erre persze nem volt hajlandó. Továbbra is tartotta magát a pártfegyelem előírásaihoz, a körülötte csoportosuló és őt vezérüknek tekintő értelmiségieket semmivel nem biztatta, s nem adott tápot azoknak a híreszteléseknek, mely szerint tárgyalásokat folytat a pártba történő visszavételéről. Az ő bizonytalan viselkedése még inkább tüzelte a pártellenzéket.
A látszatdemokráciát igazoló intézkedések egyik példája lett, hogy az Országgyűlés augusztus 3-ai ülésnapján a koalíciós évek óta először hangozhattak el interpellációk. Az első interpelláló Mészöly Gyula volt, aki a homoki szőlőtermesztés kérdéseiről kérdezte a földművelésügyi minisztert. Bár formális volt kérdése, mégis üdítő jelenség lett az előző évek sematikus felszólalásai után derültséget keltő javaslata: „Az volna a javaslatom, hogy az egyes bortermő vidékeken termelt tiszta borokat tiszta állapotban, tehát keverés nélkül, úgynevezett házasítás nélkül hozzuk forgalomba, mert a magyar közönségnek nem tetszenek ezek az úgynevezett pancsolt, vagy házasított borok.” A tisztelt ház szolid nevetéssel fogadta a javaslatot, sőt Szobek András képviselő még egy megjegyzést fűzött hozzá félhangosan: „És lehessen kapni is!” Összesen húsz interpelláció hangzott el, melyek közül a legérdekesebb talán Gazda Géza kérdése volt, aki a dolgozók anyagi érdekeltségének tárgyában kérdezte a Minisztertanácsot. Mekis József a Minisztertanács elnökhelyettese kurta választ adott a kérdésre, de volt egy figyelmet érdemlő mondata: „… kiszélesítjük a miniszterek és azon túl az igazgatók hatáskörét a bérek rendezésének, illetve a minőségi bérezés egyes területeken történő bevezetése területén. Arról van szó képviselőtársak, hogy központilag nem lehet minden területet feltárni, s nem lehet szinte a munkapadokig lemenni egy központi intézkedéssel, hogy az ösztönző legyen, hanem meg kell adni a vállalatok igazgatóinak a jogot arra, hogy ők döntsék el, hogy hol, milyen területen kívánnak élni ezzel a bérezési rendszerrel.” Bár a napisajtó nem közölte a miniszter válaszát, mégis újdonságszámba ment annak a gondolatnak a felvetése, hogy a központi szervek nem lehetnek mindentudók, s nem lehet hatékony az a szervezet, mely mindent központi intézkedéssel kíván megoldani. Ezek már új idők új szeleit jelezték.
A párt szerepe, a pártvezetők kiváltságai, a központi irányítás szentsége azonban egyáltalán nem csökkent. Augusztus 1-én az MDP Politikai Bizottsága a párt felső vezetőinek javadalmazásáról határozott. A PB-tagok és -póttagok, a KB-titkárok havi fizetése 9000 Ft lett, ezenkívül a vezetők teljes körű természetbeni juttatásokra (lakbér, tüzelő, élelmezés, felújítás, háztartási alkalmazott) voltak jogosultak. Magyarországon ez időben 900 forint volt az átlagfizetés, 1 kg kenyér 3 forintba, 1 kg sertéshús 26,60, 1 zsemle, kifli 0,40, 1 kg burgonya 1, 60, 1 liter étolaj 21,60, 1 kg cukor 10,60, 1 liter sör 5 forintba került.
Aminek felhőtlenül örülni lehetett, azok a magyar sportolók sikerei voltak. A Vasas labdarúgó csapata a Közép-Európa Kupa döntőjében 9:2 arányban győzte le a bécsi Rapidot.

A szerző kutatótörténész

Mi az igazság?
Péter Gábor levele 1956 júliusában Rákosi Mátyás szerepéről a koncepciós perekben

Péter Gábor, eredeti nevén Eisenberger Benjámin, 1945 és 1952 között az Államvédelmi Hatóság vezetője volt. 1952-ben leváltották tisztségeiből, kizárták a pártból is, majd 1953. január 3-án este Rákosi Mátyás villájában letartóztatták. Péter Gábor államvédelmi altábornagyot a Budapesti Hadbíróság mint elsőfokú bíróság 1953. december 24-én megtartott zárt tárgyalásán bűnösnek mondta ki népellenes bűntettben, hűtlenség, halált okozó súlyos testi sértés, folytatólagosan elkövetett hivatali hatalommal való visszaélés, folytatólagosan elkövetett személyes szabadság megsértésének, folytatólagosan elkövetett külföldre szökés elősegítésének bűntettében és folytatólagosan elkövetett társadalmi tulajdon elleni bűntettben. Mindezért életfogytiglani börtönre, a közügyektől tíz évi eltiltásra, teljes vagyonelkobzásra és lefokozásra ítélte.
1956 júliusának első napjaiban Péter Gábor néhány soros levélben arra kérte Kovács Istvánt, hogy a Farkas Mihály bűneit vizsgáló bizottság tagjai látogassák meg a börtönben, mert szeretne kiegészítő vallomást tenni. A bizottság három tagja július 5-e tájékán járt Péter Gábornál, aki ekkor beszélt először nekik Rákosi Mátyás felelősségéről. A bizottság arra kérte, hogy szóban elmondott vallomását írásban is foglalja össze. Az alábbiakban közölt vallomás 1956. július 10-i dátumot visel, ám létezéséről évtizedeken keresztül hallgattak. Kétségtelen, hogy nyilvánosságra kerülése nemcsak Rákosi bukásához, hanem az egész rendszer felrobbanásához vezetett volna. Péter Gábor vallomása ugyanakkor megfelelő indokot jelentett ahhoz, hogy a párton belüli ellenzéki erők elérjék Rákosi Mátyás eltávolítását a párt éléről. A vallomás még ma is megdöbbentő részletei nem mentik fel Péter Gábort bűnei alól, ám rávilágítanak a Rákosi-korszak mérhetetlenül hazug és gyilkos világára. Péter Gábor büntetését a Legfelsőbb Bíróság Katonai Tanácsa 1957-ben 4 évre szállította le, majd 1959 januárjában egyéni kegyelemmel kiszabadult a börtönből. Szakszervezeti könyvtárosként dolgozott nyugdíjazásáig. Nyolcvanhat évesen, 1993-ban hunyt el.

Péter Gábor (életfogytiglanra elítélt) beadványa az MDP Pártbizottságának
Szigorúan bizalmas!
Tudatában vagyok annak, hogy magas Pártbizottság részére írok. A lelkiismeretem szavára hallgatok, mely azt diktálja, a pártnak mindent tudni kell! Az igazat! A valóságot! Lelkiismereti kérdést csinálok abból, hogy az igazat írjam. Kötelez erre 30 éves munkásmozgalmi múltam.
1. 22 évig voltam a Kommunista Párt tagja.
2. 20 évig voltam a Párt KV-nek tagja, az illegális pártnak is.
3. 1932-ben illegális kongresszusi küldött voltam Moszkvában.
4. 1942–45 (majdnem 3 évig) mély illegalitásban dolgoztam, a fasizmus, a háború ellen!
5. Nyolc évig voltam az Államvédelmi Hatóság vezetője.
6. Hatszor voltam a Szovjetunióban. A Szovjetunió elvitt Szocsiba, Kiszlovodzba, Barvihára.
7. Kétszer voltam Sztálinnál (aki szeretettel ölelt magához).
8. Voltam Dimitrovnál (aki hozzám nagyon jó volt).
9. A Szovjetunió, a szovjet emberek mentették meg az életemet kétszer. (Először 1945. januárban. Másodszor 1953. júniusban.)
10. A becsületes múltú kommunista, Simon Jolán férje vagyok.
Mindez arra kötelez, hogy kövessem a párt részére lelkiismeretem szavát. Leírjam az igazat – személyre való tekintet nélkül. Mert a pártnak mindent tudni kell! Ezért kérettem a Pártbizottságot, hogy hallgassanak meg!
Kezdem azzal, hogy május 4-én miért nem tártam fel a Pártbizottság előtt mindazt, amit most itt elmondok. 1956. április 16-án, hétfőn délben Bakos ügyészségi főosztályvezető elé vezettek, aki a következőket mondta: „A pártból jöttem. Az ügyészségen vagyok. Írja le Rajk-, Kádár- és a katonai ügyek hogy történtek, a valóságnak megfelelően.” Kezdtem ismertetni. Azonban, amikor Rákosi Mátyás nevét kiejtettem, közbevágott, rám szólt: „Az Öregről ne beszéljen!” Kétszer is rám szólt: „Az Öregről ne beszéljen!” – Márpedig, ha Rákosi Mátyásról nem beszélhetek, nincs lehetőségem az igazat megmondani. Írásban kértem a kérdéseket.
Másnap, április 17-én, kedden de. 11 órakor újra megjelent Bakos ügyészségi főosztályvezető. Megismételte: „Az Öregről ne beszéljen!” és átadta a mellékelt kérdéseket:
1. Belkinnek  milyen szerepe volt ezekben a vizsgálatokban?
2. Hogyan nézett ki a párt ellenőrző munkája ebben az időben?
3. A bírói, ügyészi szervek szerepe milyen volt? Hogyan születtek az egyes ügyekben a bírói határozatok?
Képtelen vagyok ezekre a kérdésekre válaszolni anélkül, hogy Rákosi Mátyásról ne beszélnék. Miért? Mert Rákosi Mátyástól kapta Belkin a Rajk-ügy irányítását! Ez a valóság! Rákosi Mátyás Belkinnel beszélte meg a Rajk kihallgatására vonatkozó összes kérdéseket. Ezekről a megbeszélésekről Belkin a következőket mondta:
„Heves viták folynak köztünk. Majdnem mindig összeveszünk. Mindig többet és többet akar. Sose elég. Most már az kell, hogy Rajk meg akarta ölni Rákosit. Ha benne van a jegyzőkönyvben, azt mondja: »Na, ugye mondtam magának.« Ha nincs benne: »Maguk nem ismerik az itteni viszonyokat.« Ezek magukhoz akarták ragadni a hatalmat! Bennünket meg akartak ölni!!!”
1949. nyár derekán Belkin, Makarov  ezredes és Szücs  jelenlétében azt mondta: „Újra összeszólalkoztunk az Öreggel. Azt akarta, hogy Brankovtól  vegyek ki egy jegyzőkönyvet, mely szerint utasításra állt át. Nem vállaltam!”
Ebben Belkin nem hazudott! Mert még be sem fejezte, amikor Rákosi Mátyás felhívott telefonon és utasított, hogy Brankovtól vegyek fel egy jegyzőkönyvet, mely szerint: „utasításra állt át”. Hozzátette: „Nem értem a Belkint, miért nem akarja ezt megtenni?!”
Belkin Rákosi Mátyáshoz hetenként háromszor járt be. Több esetben Makarov ezredessel együtt. Órákat töltött ott. Rákosi Mátyás utasítása alapján folytatta Belkin Rajk „kihallgatását”. Rákosi Mátyás utasításait egy könyvbe beírta. „Milyen kérdésekre kell Rajkot »kihallgatni«?” Ennek eredményeként készültek Rajk és társainak „vallomásai”. Rajk és társainak zárójegyzőkönyvei!
1949. augusztus második felében Rákosi Mátyás (Szabó József u.) lakásán összejöttünk négyen: 1. Rákosi Mátyás, 2. Jankó Péter , 3. Alapi Gyula , 4. Péter Gábor a Rajk-ügy tárgyalásának megbeszélésére. Ezen a megbeszélésen Rákosi Mátyás megadta a „szempontokat”, utasításokat Jankó Péternek mint bírónak, Alapi Gyulának mint ügyésznek a Rajk-ügy tárgyalásának menetére. Jankó Péter, Alapi Gyula az itt kapott utasítások alapján folytatták le a tárgyalást. A Rajk-ügy vádiratát elejétől végig Rákosi Mátyás szerkesztette. „Az ügyész csak a paragrafusokat készítse el!” – mondta Rákosi Mátyás. Rákosi Mátyás a saját maga által szerkesztett vádiratot külön repülőgépen Moszkvába vitte. Amikor Moszkvából visszahozta a vádiratot, a következőket mondta: „Hozzá ne nyúljanak! Ezen egy vesszőt ne változtassanak! Ennek így kell kijönni!” (Ezzel is adtam tovább Décsi Gyulának .)
A tárgyalást megelőző napokban Rákosi Mátyás megkérdezte tőlem: „Mondja, az ügyész a vádiratot el fogja tudni úgy mondani, mintha a saját szavai lennének? „Majd megtanulja” – feleltem. Rákosi Mátyás önelégült mosollyal hozzátette: „Ugye, örülne az ügyész, ha ilyen vádiratot tudna írni?”
A tárgyalás előtt Belkin bement Rákosi Mátyáshoz a tárgyalás előkészítését, lefolyását megbeszélni. A megbeszélés alapján Belkin a bíró, az ügyész részére a vádlottakhoz intézendő kérdéseket elkészítette. A Belkin által a bíró és ügyész részére elkészített kérdéseket a tárgyalás előtt, átnézésre, jóváhagyásra Rákosi Mátyáshoz beküldtem.
Rákosi Mátyás a tárgyalással kapcsolatban 1. a vádlottak vallomásait, 2. a bíró kérdéseit, 3. az ügyész kérdéseit, 4. a vádbeszédet, 5. a védőbeszédeket, 6. az utolsó szó jogán a vádlottak mit akarnak mondani – szóról szóra elolvasta. Szóban és írásban megjegyzéssel ellátta. Jóváhagyta. A tárgyalás terméből Rákosi Mátyás szobájába hangszóró volt felszerelve. Az egész tárgyalás menetét végighallgatta. A szobájába – a Rajk-ügy tárgyalásának menetére – egy külön telefont szereltetett, mely a tárgyalási terem emeletén hozzám vezetett. Ezen a telefonkészüléken gyakran felhívott, és a bíró, ügyész (vádlott) részére folyamatosan újabb és újabb kérdéseket, utasításokat adott: „A bíró keveset beszéljen! A vádlottat hagyja beszélni!” „Ez a vádlott jó lett volna, ha még tovább beszél!” „Látja, ez a baj, nem politikus ember ez a bíró! Nem tudja, hogy kell csinálni!” „Ahogy itt hallgatom, a hajam az égnek áll!” „A bíró minek vág közbe mindig a kérdéssel?! Miért nem hagyja a vádlottat kibeszélni?!” „Szünet előtt ne zárja le a vádlott kihallgatását, felmerülhetnek újabb kérdések, amit a szünet alatt meg kell beszélni.” „Meddig akarja ma folytatni a bíró a tárgyalást?! 3 órakor okvetlenül be kell fejezni! Különben a reggeli sajtó nem tudja közölni. Az esti adásban a rádiónak is közvetíteni kell!” Ezek voltak az utasítások a bíróság részére.
Rákosi Mátyás utasításai a vádlottak részére: – „Mondja, meg lehet azt csinálni, hogy Szőnyi  mondja a következőt: »A nyomozó szervekről azt terjesztették, hogy a vádlottaknál kényszerhatást, aktedront alkalmaznak. Mint vádlott és orvos kijelenthetem, meggyőződtem, hogy ebből egy szó sem igaz!« (És Szőnyi mondta.)
Rákosi Mátyás utasított, hogy „a bíró Rajktól kérdezze meg: »Na és mi volt a céljuk?« Rajk válaszolja: »A földet visszaadni a földbirtokosoknak! A gyárat a gyárosoknak!«” (Így történt.)
Rákosi Mátyás: „Meddig lesz még szünet? Folytassák a tárgyalást!” A tárgyalás újra megindult. Rákosi Mátyás a tárgyalás folyamán így határozta meg a bíró, az ügyész kérdéseit, a vádlott válaszait. A tárgyalás teljes menetét. Még a tanúkat is Rákosi Mátyás választotta, illetve jelölte ki, az őrizetesek közül. (Hozzátette, hogy a tárgyalás termében adjunk olyan látszatot, mintha szabadlábon lévő tanúról lenne szó. Így került Hrubár Ljubica – aki a jugoszlávok ellen tanúskodott – kezébe elegáns ridikül és öltözetnek elegáns utcai kosztüm, hogy olyan benyomást keltsen a tárgyalás [külföldi újságírók] közönségéből, mintha az utcáról most lépne a tárgyalóterembe.)
A tanúk feladatát Rákosi Mátyás meghatározta. A tárgyalás közben váratlanul beiktatott kérdések a bírót – nemegyszer – megzavarták. A bíró nem mindig volt elég rugalmas hirtelen átkapcsolni a legújabb kérdéseknek megfelelően.
Az előadottakat bizonyítani tudják:
Jankó Péter bíró, Alapi Gyula ügyész, Décsi Gyula. De tud róla Belkinen kívül számos szovjet állampolgár, akiknek neveit érthető okok miatt, nem írom le.
Be kell vallanom, a védőkre vonatkozó kérdéseket Rákosi Mátyás nem Belkinnel, hanem velem beszélte meg. A védők életrajzát előzőleg beküldtem. Rákosi Mátyás az életrajzok alapján választotta ki a megfelelőket. Az egyes vádlottakra meghatározta, kinek ki legyen a védője. Hozzátette: „A Rajk védője valami csúnya zsidó legyen!” Amikor a védők által előre elkészített védőbeszédeket (amit a védők szó szerint nem szívesen írtak le, mert szokatlan, felolvasni a védőbeszédeket, törvénytelen is) bevittem Rákosi Mátyáshoz – aki előttem minden védőbeszédet elolvasott – közben ilyen megjegyzéseket tett: „Ennek a védőnek beszéde, majdnem vádbeszéd. Ez mégis védő. Védje is. Mondja azt, vegye a bíróság figyelembe a vádlott »beismerő vallomását« és »őszinte megbánását«.” Egy másik védőbeszédre megjegyezte: „Ki javasolta ezt a védőt? A hajam az égnek áll! Ha a régi világban egy védő így mert volna beszélni, letartóztatták volna!” Rákosi Mátyás a következőket mondotta: „A vádlottak az utolsó szó jogán hivatkozzanak a büntetlen előéletükre és mondják azt, hogy »tettüket« (?) megbánták!” Így folyt le Rákosi Mátyás rendezése mellett a Rajk-ügy tárgyalása!
Ítélet előtt egy nappal Rákosi Mátyás áthívott a pártba. Szobájában, kabátzsebének belső zsebéből kivette pénztárcáját. Belőle egy 10 cm hosszú és 5 cm széles papírlapot. A papírlapra rá volt írva Rajk Lászlónak és társainak neve. Ítélete! – Rákosi Mátyás kézírásával. Így születtek a „bírói határozatok”! Így lett kimondva Rajk László és társai fölött a halálos ítélet! Kérdem, hogy mondjam el az igazat, ha ezeket nem mondhatom el?
[…]
A Magyar Dolgozók Pártjában a gyanakvás és bizalmatlanság nemcsak Farkas Mihálynál volt meg, hanem Rákosi Mátyásnál is. Ez az igazság! És ezt elkendőzni, megkerülni vagy tovább elhallgatni nem volna méltó a KMP dicső múltjához, az 1919-es Tanácsköztársasághoz, a Magyar Dolgozók Pártjához! Mert éppen Rákosi Mátyás mondta: „A pártnak mindent tudni kell!” Ezért mindent úgy írok le, ahogy történt, mert „a pártnak mindent tudni kell”!
Mi az igazság? A gyanakvás és bizalmatlanság Rákosi Mátyás részéről Rajk László iránt őrizetbe vétele előtt a következőkben nyilvánult meg:
1. 1947. decemberben, a pártban, a szobájában azt mondta: „Mit tudott ez a Rajk maguknál esténként 3–4 órát beszélni, amikor itt, a titkársági ülésen alig hallani a hangját? Igaz, itt nála képzettebb emberek vannak.”
2. 1947. december végén, telefonon a következőket mondta: „Miért nem lépteti elő magát ez a Rajk? Na, majd én elintézem, hogy maga altábornagy legyen!”
3. Rajk László belügyminisztersége alatt (amikor még a belügyhöz tartozott az ÁVH) 1946–48 között, több alkalommal a következőket mondta: „Nézze, én magával már közlöm, de maga még ne tudjon róla. Majd meg fogja kapni Rajktól is – mégis ő a belügyminiszter.”
4. 1948. májusban Rajk László a Szovjetunióba ment nyaralni. Rákosi Mátyás Kádár Jánost vele küldte (enyhén szólva), nem nyaralás céljából. Mi ez, ha nem kétkedés és bizalmatlanság a régi pártkáderekkel szemben?
5. 1949. április közepén, szobájában a következőket mondta: „Tudja, az ilyen hosszú, sovány, »mefisztószerű« emberek, mint ez a Rajk, rosszindulatúak, sötét lelkűek, gonoszak. Ezt már régen megírta egy görög filozófus, Arisztotelész.”
Ezek csak felszínre jött apróságok. Ha szándékomban volna memóriámat erre beállítani – úgy érzem – más dolgok is eszembe jutnának. Mindez Rajk László őrizetbe vétele előtt történt.
Mi történt Rajk László őrizetbe vétele után?
Berija  őrizetbe vétette Brankovot. Moszkvában kihallgatták. Brankov jegyzőkönyvét, amit Abakomov vett fel, Berija eljuttatta Rákosi Mátyáshoz. Rákosi Mátyás 1949. június végén, este ½ 11 órakor lakására hivatott. Íróasztala előtt Brankov moszkvai, orosz nyelvű jegyzőkönyvét – szóban – lefordította. A jegyzőkönyv szerint Brankovnak arról volt tudomása, hogy Mrázovicsnak, Jugoszlávia volt budapesti követének fel kellett volna keresni Rajkot. Rákosi Mátyás azt mondta: „Nézzenek utána, mert ez a találkozás biztosan megtörtént valahol, csak maguk nem tudnak róla.” Rajk László ekkor már 1 hónapja őrizetben volt. Ilyen találkozásnak nyoma sem volt.
1949. július elején, egyik reggel Szücs Ernő a következőket mondta: „Tegnap este az Öreg felhívott, téged keresett. Nagyon dühösen mondta, hogy lehet az, még mindig nem tudták megállapítani, hogy Mrázovics hol találkozott Rajkkal? Hát maguk küldték át az a jelentést, hogy Mrázovicsnak vidéken van egy szeretője. Ott kell keresni! Mert az olyan hely a legalkalmasabb az ilyen találkozásokra. Mrázovics csak közvetítő lehetett. Ott a két belügyminiszternek kellett találkozni. Csak maguk nem tudnak róla.” Így mondta nekem Szücs. Szücs azután addig kezdte keresni, hogy eljutott Paksra, ahol Mrázovics szeretője, Tarisznyás Györgyi lakott.
Kételkedtem egy ilyen találkozásban. Nehezen tudtam elképzelni. Szücs kezdett Rajktól idevonatkozó jegyzőkönyveket felvenni. Rákosi Mátyásnak a pártban, egyik délelőtt (az alacsony székben ültem) azt mondtam: „Vannak a vallomásokban részek, amit hitetlenül fogadok.” Rákosi Mátyás azt mondta: „Még az kell, hogy maga is kételkedjék. Majd tisztázódik!”
Jevdokimenkó szovjet ezredesnek, a Gorkij fasorban, az autóban, a Lövölde tér és a Városliget közötti részen, a Városliget irányába haladva panaszkodtam, hogy erőltetést látok. Megérkezett Belkin. 3 órát tájékoztattam Makarov ezredes jelenlétében a Boróka utcai házban. Kihangsúlyoztam, mit nem hiszek el. Belkin felírta. Belkin kezdett bejárni Rákosi Mátyáshoz. A jegyzőkönyvek gyártása megindult. Belkinnel legalább háromszor mondtam, én nem csinálnám, csak ha a párt főtitkára azt mondaná: „a párt érdeke”. Belkin azt válaszolta: „Így nem fejezheti ki magát”.
Beküldtem egyszer Mindszenty jegyzőkönyvét olyan aláírással, hogy neve alatt c. f. volt. Rákosi Mátyás megkérdezte, mi ez a c. f.? Azt válaszoltam, „valami vallási marhaság”. „Nem! Ez nem vallási marhaság, hanem azt jelenti, egy szó sem igaz.” Visszamentem. Behozattam Mindszentyt [odahívattam Décsit, aki tud latinul]. Décsi jelenlétében megkérdeztem, a c. f. mit jelent. Mindszenty bevallotta, hogy kettős értelmezése van. Rákosi Mátyásnak igaza volt. Ezért csodálkoztam azon, ha a c. f.-ből, ami latinul volt, Rákosi Mátyás meg tudta állapítani, hogy nem igaz. Akkor hogy lehet az, hogy olyan óriási műveltséggel rendelkező, hatalmas marxista-leninista tudással felfegyverkezve, gazdag illegális ismeretekkel felszerelve, a konspirációs ismeretének birtokában, hihető ilyesmi, hogy Rankovics jugoszláv belügyminiszter illegálisan Magyarországra jön azért, hogy Rajkkal Pakson találkozzon?! Ilyent nem lehet komolyan elhinni olyan embernek, a) aki birtokában van a marxista-leninista elméletnek és óriási illegális tapasztalatokkal rendelkezik a nemzetközi munkásmozgalom terén; b) aki illegálisan dolgozott hosszú éveken keresztül, és ismeri a konspiráció törvényeit. Miért? Egyszerűen azért, mert dekonspiráció esetén még mindig kevesebb baj származik abból, ha Rajk megy Jugoszláviába, mintha Rankovics jön Paksra. Ez bizonyításra nem is szorul.
Rákosi Mátyás felhívott telefonon és azt mondta: „Látja, ha elfogta volna Rankovicsot Pakson, Lenin-rendet kapott volna.” Azt válaszoltam: „Meg is érdemeltem volna.”
Kádár János (belügyminiszter volt) 1949. augusztus elején, a Belügyminisztériumban azt mondta: „Tudod, Péter, sehogy sem mentek a fejembe ezek a jegyzőkönyvek. Nem tudom, hogy készülnek. Nem tudtam hinni bennük. Tele voltam kételkedéssel. Nem értettem, hogy lehet ez? Bementem az Öreghez, és az Öreg 1 ½ órán át meggyőzött engem, hogy minden így igaz. Ezért most már elhiszem.”
Farkas Mihály azt mondta: „Révai írt Barviháról az Öregnek egy levelet, azt írja, nem hisz ezekben a vallomásokban.” („Szerencséje ennek a Révainak, hogy most nincs itthon, mert ő is le lenne fogva” – tette még hozzá.)
Kádár János őrizetbe vétele
1951. április végén, csütörtök du. ½ 5–5-ig beszélt Rákosi Mátyás Zöld Sándorral – lemondásáról. A PB megkritizálta. Másnap, péntek de. mint belügyminiszter lemondott. Minisztertanács után hazament, agyonlőtte feleségét, anyósát, két gyerekét, végül saját magát. Búcsúlevelet hagyott. „Kedves Elvtársak! Tudom, mi vár rám és családomra. Minek várjam meg, hogy hosszú tortúra után legyen ez a sorsom? Inkább így fejezem be családommal együtt. Nem így képzeltem el a Kommunista Párt vezetését. Ez nem kritika, amiben részesültem, hanem halálban…” Ezzel a levél megszakadt. (A levelet átadtam Rákosi Mátyásnak.)
Még aznap, pénteken du. ½ 2 órakor telefonon utasított Rákosi Mátyás, hogy Kádár Jánost a du. folyamán vegyem őrizetbe. Később azt mondta: „Azért kellett Kádárt őrizetbe venni, mert ha megtudta volna Zöld öngyilkosságát, ő is öngyilkos lett volna.” Magas hely mondta: „Ilyesminek nem lenne szabad történni!” Amikor átküldtem az ítéletekre a javaslatot, felhívott telefonon: „Ebben az ügyben csak ez az egy (Haraszti? – meg is kérdőjelezte) halálos ítélet lesz?”
Szücs Ernő halála
1950. októberben felhívott Rákosi Mátyás: „Bevallotta már ez a rohadék Szücs, hogy provokátor volt?” „Nem” – mondtam. Erre rendkívül dühös hangon mondta: „A tűz égesse meg ezt a rohadék Szücsöt! Két napig éjjel-nappal úgy veresse, hogy ropogjanak a csontjai!” – Továbbadtam Farkas Vladimirnek, Károlyi Mártonnak. Ők úgy megverették, hogy Szücs Ernő belehalt.
Miért lettem őrizetbe véve?
Mert aláírtam Moszkva részére egy óvó levelet. Mi volt a célja? Jelezni időben, hogy baj készül. A Rajk-ügyben erőltetés folyik. (Szücs belekevert elvtelen dolgokat is.) Engem jó szándék vezetett. A levél aláírásommal 1949. nyár derekán jutott ki Moszkvába. 1953. január 2-án, este 6 órakor került – Beriján keresztül – Rákosi Mátyás kezébe. Ezért lettem 24 óra múlva kegyetlen módon a becsületes kommunista Simon Jolánnal együtt őrizetbe véve. Ez az aláírás több ember életébe (Szaberszki, Juhász, Susztig stb.), mérhetetlen fájdalomba, kínba, szenvedésbe, testi-lelki gyötrelembe, könnybe, megaláztatásba került. De elégtételt kaptam azzal, hogy a Szovjetunió (volt) budapesti nagykövetének (Puskinnak) helyettese, Tyiskov tanácsos Moszkvából bejött hozzám a Konti utcai fogházba (erre még nem volt példa), ahol 3 fő kérdése volt:
1. Igaz, hogy 1931 óta tagja a pártnak?
2. Igaz, hogy 1932-ben illegálisan, kongresszusi küldött volt Moszkvában?
3. Igaz, hogy a háború alatt majdnem 3 évig illegálisan itthon dolgozott?
Felírta. Kivitte Moszkvába. Jólesett. És jólesett az is, hogy Gerő Ernő bejött hozzám (mert erre sem volt még példa).
Befejezésül legyen szabad Simon Jolánról néhány sort írnom. Sok fájdalom, keserűség, megalázás érte. Most gyári munkás. Szorgalmas, becsületes. Már 1928-ban tagja volt a pártnak. 1929–30-ban 16 hónapi börtön alatt, mint 22 éves fiatal lány, magánzárkában vett részt a 15 napos országos nagy éhségsztrájkban. (Ez alatt az idő alatt 11 kg-ot lefogyott.) 1932-ben, 34-ben újra bebörtönözték. Majdnem minden évben prevencióra bevitték. 1940–41-ben a Szovjetunió dicséretéért 9 hónapra leinternálták. A rendőrségen egyik veséjét leverték. A csendőrségen kezét-lábát feketére verték. De Simon Jolán hű maradt a párthoz, a nemzetközi munkásmozgalomhoz. És most nem érdemli meg a becsületes múltú Simon Jolán, hogy párttag legyen? Fáj. Nagyon fáj.
Végül. 1953–54–55-ben írtam a szovjet tanácsadónak, hogy szovjet emberrel szeretnék beszélni. Háromszor nem ettem 3–4 napig (levelem elakadt). 1955. szeptember végén írtam Gerő Ernőnek. A levél 5 napon keresztül bejárt „ungot-berket”. A 6. napon Halustyik Mihály százados elővezettetett, és emelt hangon a következőket mondta: „Magának nincs joga írni! Már megmondtam!” És ezzel előttem a Gerő Ernő részére írt borítékot darabokra összetépte. Miért nincs nekem jogom Gerő Ernőnek – aki a Konti utcai fogházban bent volt nálam – az igazat megírni?
Kérelem a Pártbizottsághoz.
Az írásban szovjet állampolgárok levelei is szerepelnek. Kérek egy példányt átadni a Szovjetunió Kommunista Pártjának. Köszönöm, hogy a Pártbizottság meghallgatott.
Budapest, 1956. július 10-én.
Péter Gábor
életfogytiglanra elítélt

Szeredi Pál

Érdekes volt a cikk? Ossza meg!

Szóljon hozzá