Egy népfelkelés anatómiája – 8. rész

Az Új Egyenlítő az 1956-os népfelkelés és szabadságharc évfordulóján hónapról hónapra áttekinti a hatvan évvel ezelőtt történteket, bemutatja az események hátterét, következményeiket. Tényeket kívánunk közölni és véleményeket. Tisztázni, mi is történt valójában, megvitatni, miképpen lehet ezt a 13 napot, annak előzményeit és következményeit elhelyezni a magyar történelemben, Európa és a világ változásában. Összefoglalóink inkább gondolatgerjesztők, s nem szentenciák szeretnének lenni, várjuk hozzájuk olvasóink véleményét, emlékeiket, értékeléseiket. Bízunk benne, hat évtized távolából hozzá tudunk járulni ahhoz, hogy méltó és tárgyilagos kép alakulhasson ki a magyar felkelés történetéről.

Szeptember 1-jén elindult az iskolákban az új tanév. 1956-1957-ben 172 786 középiskolás diák tanult az országban, 7935 tanár irányításával. Az általános iskolai tanulók száma 1 255 001 volt, őket 52 214 pedagógus tanította. Budapesten 111 középiskolában 38 450 fiatal tanult, 2443 tanár közreműködésével. A 316 általános iskolába pedig, ahol 9051 pedagógus dolgozott, 185 667 tanulót iskoláztak be. Ismeretes, hogy az októberi felkelésben számtalan fiatal, középiskolás tanuló vett részt. A „pesti srácok” szeptember elején még nem is sejtették, milyen történelmi események résztvevőivé válnak.

A megváltozott, magáról megértést sugalmazó politikának mind a hazai, mind a nemzetközi közvélemény előtt szüksége volt olyan személyekre, akik hitelesítik az új irányvonalat, kimondva vagy kimondatlanul támogatják az átalakult kormányt. A rehabilitációs eljárások felgyorsítása mellett akciót indítottak a külföldi magyarság körében is, hogy találjanak közöttük olyanokat, akiknek hazahívása gyengíti a magyar emigrációt, akiket talán mások is követnek, és az egész világ látná, hogy az új rendszer mennyire demokratikus és befogadó. Többek között megkeresték Páger Antal színművészt, Márai Sándor írót és Karády Katalin színésznőt is. Máraival tárgyalásokat folytattak, az író azonban határozottan elzárkózott az alkutól. Karády már nem volt annyira ismert, Páger azonban megfelelő alanynak ígérkezett. Az ismert, ám a szélsőjobboldalhoz fűző kapcsolata miatt sokat támadott művész hajlott a hazatérésre, de megvoltak a maga feltételei: teljes büntetlenséget kért, újra filmezni szeretett volna, és visszakérte az ostromkor megsérült villáját, melynek állami költségen történő helyreállítását is kérelmezte. Házának akkor egyetlen lakható szobája volt, ezt Balázs Béla özvegyének utalta ki a háború után az Elhagyott Javak Kormánybiztossága. Őt ki kellett tenni onnan. Páger azt kérte, hogy míg a villa elkészül, biztosítsanak neki szobát a Gellért Szállóban. Kikötötte azt is, hogy nem hajlandó belépni a kommunista pártba. A politikai vezetés megígérte, megkapja, amit kér. Páger Bécsen keresztül augusztus 30-án érkezett Budapestre. A rádió munkatársának kérdéseire válaszolva, a többi között kijelentette: „Kialakult terveim még nincsenek. Talán egy mondatban lehet összegezni: hazahoztam magamat, talán érettebben, mint voltam, és ha rendelkezem még valami kis szerény tehetséggel, azt én kilencmillió embernek, kilenc millió magyarnak a javára szeretném adni. És 12 esztendő után eldöntöttem magamban – elég hosszú vajúdással –, hogy nekem a kilenc millió magyar között van a helyem.” Reményt keltő mondatok voltak ezek a magyar kulturális vezetés fülében, lám-lám mégis sikeres az új politika. Páger hazaérkezése azonban nem aratott osztatlan lelkesedést. Zimándi Pius István 1956-os naplójegyzeteiből megtudható, hogy Gobbi Hilda és Major Tamás kis híján felpofozta Págert, nem tudván feledni a kommunistákkal szembeni ellenszenvét.

A rádió műsorában volt egy másik figyelmet érdemlő interjú is, talán még Páger Antalénál is fontosabb. Kádár János nem sokszor szólalt meg a rádióban, ennél is ritkábban adott interjút a politikai helyzetről. Az 1956. szeptember 2-án Kerekes János által készített beszélgetésben viszont őszintén szólt életéről. Figyelmet érdemel, ahogyan a Horthy-rendőrség általi letartóztatásával és vallatásával kapcsolatban nyilatkozott: „Ma már nem nagyon érdekes, hogyan akartak bennünket a rendőrségen szép szóval, fenyegetéssel, kínzással megtörni, a lényeg az, hogy nem értek célt.” Alig pár év telt el azóta, hogy Rákosi azzal a váddal záratta börtönbe Kádárt, hogy letartóztatásakor Horthy rendőrei beszervezték spiclinek. Alig pár hónap múlt el azóta, hogy visszavonták az ellene felhozott vádakat. Sokan még mindig árulóként tekintettek rá. Kádár azonban nem védekezett a vádak ellen az interjúban, úgy tett, mintha egy elfelejtendő epizód lett volna életében. Már akkor is túl tudott lépni mindazon, ami számára kellemetlen esemény volt. Szerepe a politikában egyre erősebb lett, nemcsak a nyilvánosság előtt, hanem a kulisszák mögött is fontos feladatok elvégzésével bízták meg.

A Magyar Dolgozók Pártja Politikai Bizottságának augusztus 24-ei ülésén arról döntöttek, hogy felülvizsgálják a Nagy Imrét elítélő, 1955 márciusában hozott határozatot. A PB megbízta Kádár Jánost és Gerő Ernőt, hogy tárgyaljon Nagy Imrével a visszavételi eljárás lefolytatásáról. Szeptember 2-án (ugyanazon a napon, amikor a vele készült interjú elhangzott a rádióban), a PB által reájuk rótt megbízatást teljesítve Gerő meghívta dolgozószobájába Kádárt és Nagy Imrét. A megbeszélés témája Nagy Imre visszatérésének lehetősége, annak formája volt. Gerő arra tett kísérletet, hogy Nagy Imrét egyértelmű önkritikára bírja, és ehhez a feltételhez szabta visszatérését a pártba. Ezt Nagy Imre határozottan visszautasította, úgy vélte, hogy Gerőéknek kell elismerniük, tévedtek a pártból való kizárásában. Kádár árnyaltabban fogalmazott, hajlott arra, hogy a PB is gyakoroljon önkritikát a Rákosi korszakban követett politikai gyakorlat hibáival kapcsolatban.

Gerő még aznap este beszámolt a szovjet nagykövetnek a tárgyalásról, és másnap Andropov Kádár véleményét is meghallgathatta. Egyikük sem tekintette kudarcnak a találkozót. Gerő ugyanakkor az MDP egységére mért súlyos csapásnak nevezte Nagy esetleges visszavételét, azaz a szovjet nagykövetet megpróbálta a pártvezetés döntése ellen hangolni. Kádár szerint nem értek el konkrét eredményt a Nagy Imrével folytatott megbeszélésen, s megerősítette Andropovnak, hogy Nagy Imre visszavétele a pártba kulcskérdés a kommunista párt megváltozott politikai gyakorlatának hitelessé tétele folyamatában.

Az 1956-os év legnagyobb vihart kavart zenei eseménye Kodály Zoltánnak Petőfi Sándor Nemzeti dal című költeményére komponált férfi énekkari művének bemutatója volt. Az egyre izzóbb hangulatú őszben sokan féltek Kodály művének forradalmi hangjától. Bemutatását elodázni azonban nem lehetett, azért a Hazafias Népfront vállalta, hogy a Károlyi-kertben „A magyar muzsika ünnepén” műsorra tűzi a Nemzeti dalt. 1956. szeptember 4-én este, zsúfolt nézőtér előtt megtartották a hangversenyt, azt a Rádió egyenes adásban közvetítette. A koncert első részében a Rádiózenekar játszott Lehel György vezényletével, a második rész műsorát pedig a Néphadsereg Művészegyüttese adta. Vass Lajos vezényletével felhangzott a Nemzeti dal. A hangversenyen ott volt Nagy Imre és a szerző, Kodály Zoltán is. Mindkettejüket lelkesen ünnepelte a publikum. Nagy Imre nyilvánosság előtti ritka megjelenéseinek egyike volt ez az esemény.

Szeptember 7-én a Politikai Bizottság ülésén határozatot fogadtak el – Kádár János szóbeli előterjesztése alapján – Rajk László, Szőnyi Tibor és Pálffy György katonai díszpompával történő eltemetéséről. „Rajk László elvtárs temetését a Kerepesi úti temetőben a kommunista mártírok részére fenntartott díszsírhelyen külön kell megszervezni. A temetésre a budapesti pártbizottság 2–3 ezer főt mozgósítson.” Jellemző a pártapparátus téves helyzetértékelésére, hogy a temetésre pártaktivisták mozgósítását tervezték annak érdekében, hogy méltó tömeg kísérje utolsó útjára a mártírokat. Ismerve, hogy a temetésen több mint százezer ember jelent meg – spontánul, szervezés nélkül –, kitűnik, hogy a politikai bizottságnak fogalma sem volt a magyar társadalom, s azon belül a párttagság hangulatáról, a felháborodás és az elégedetlenség mértékéről. Kitűzték a temetés dátumát, október 6-ra, és intézkedtek, hogy a Munkásmozgalmi Pantheonban legyen kijelölve végső nyughelyük. Ahhoz azonban, hogy eltemethessék őket, előbb meg kellett találni a holttestüket. Amint majd 1989-ben Nagy Imre porhüvelyének felkutatása, úgy 1956-ban Rajk Lászlóék földi maradványainak megtalálása is komoly feladatnak látszott.

A pártközpont munkatársai volt államvédelmi vezetők bevonásával próbálták lokalizálni a holttestek elföldelésének helyét. Útmutatásaik alapján kezdték meg a sírok feltárási munkálatait 1956. szeptember 16-án. Pálffy Györgyöt Gödöllő és Aszód között, Rajk Lászlót Gödöllő közelében egy erdős területen, Sólyom Lászlót a váci temető mellett temették el annak idején. Szeptember 26-án megtaláltak hét holttestet, közöttük azonosították Rajk László, Pálffy György, Szőnyi Tibor és Szalai András földi maradványait. A politikai bizottság szeptember 28-án úgy döntött, hogy e négy mártírt a Kerepesi úti temetőben, mint a „párt halottait”, katonai gyászpompával kell eltemetni. A közvéleményt azonban csak 1956. október 3-án tájékoztatták a temetésről.

Őszre az értelmiség elégedetlensége már nem csak a kávéházi beszélgetésekben, a vitaesteken elhangzó felszólalásokban kapott hangot, hanem a hivatalos szervezetekben is. Az Írószövetség 1956. szeptember 17-ei vezetőségválasztó közgyűlésén, a tavasztól elindult erjedés a szervezet irányításában is manifesztálódott. Az Írószövetség elnökévé – 1954 után ismét – Veres Pétert választották, és a titkos szavazás eredményeképpen a kommunista párt jelöltjeinek jelentős része kihullott a vezetésből. A szövetség társelnöke Háy Gyula és a népi író, Tamási Áron lett, főtitkára Erdei Sándor. A 25 fős elnökségbe hat népi író került: Illyés Gyula, Németh László, Veres Péter, Tamási Áron, Szabó Pál és Szabó Lőrinc. Jellemezte a megváltozott légkört, hogy a kommunista párt által az elnöki székbe is jelölt Darvas Józsefet még az elnökségbe sem választották meg. Az Írószövetség egyértelműen kiállt Nagy Imre mellett, a valódi változások letéteményesének őt tekintették. Nem véletlen, hogy később – október 23-án délután, a diákok felvonulása során, a Bem szobornál – Veres Péter, az Írószövetség elnökeként követelte Nagy Imre kormányfővé kinevezését.

Bár az értelmiség jelentős része Nagy Imrében bízott, azonban nem kevesen voltak azok, akik reménykedtek egy demokratikus rendszer fokozatos bevezetésében. Számukra a közösségi társadalom, a szocializmus formája elfogadhatónak látszott, ám a szovjet mintát, a nemzeti sajátosságok megtagadását ellenezték, és az ilyen törekvéseket elutasították. Legmarkánsabb csoportjukat a népiek alkották. Az írók szerepe az Írószövetségben megerősödött, ám továbbra is megvolt a veszélye annak, hogy az államilag kontrollált átalakulás nem hoz magával tényleges változásokat, pusztán a rendszer kozmetikázására kerül sor. Ettől tartva Püski Sándor, a népi írók kiadója, kinek könyves vállalkozását 1950-ben államosították, a szellemi erjedés engedményeit kihasználva, kezdeményezte könyvkiadója újraélesztését. Tisztában volt azzal, hogy magánszemélyként – Püski Sándor mint a Magyar Élet Kiadó tulajdonosa – nem kaphat engedélyt kiadói, könyvterjesztői működésre, s azt is megértette, hogy a háttérbe szorított íróknak, értelmiségieknek szüksége van egy legálisan működő, alternatívát jelentő könyvkiadói műhelyre, ahol cenzúra és elvárások nélkül alkothatnak. Ez a menedék egy irodalmi szövetkezet megalapítása lehetett, mely mind könyvkiadással, mind könyvterjesztéssel, mind műveltségterjesztéssel legálisan foglalkozik, s mint szövetkezeti forma elfogadhatónak látszott a szocialista keretekben is.

1956 augusztusának végén Püski Sándor levélben kereste meg volt íróbarátait, Féja Gézát, Illyés Gyulát, Kodolányi Jánost, Németh Lászlót, Remenyik Zsigmondot, Sinka Istvánt, Szabó Lőrincet, Szabó Pált, Tamási Áront és Veres Pétert. A névsorból is kitetszik, hogy Püski kezdeményezése nem magánakció, hanem egy közös fellépés indítványozása, hiszen a megszólítottak között ott található Szabó Pál és Veres Péter is, a két országgyűlési képviselő. Veres ráadásul ekkor az Írószövetség elnöke, s ebben a funkciójában tulajdonképpen az ötlet egyik legfontosabb támogatója is lehetett volna. Püski levele elején leszögezte, hogy „közülünk ki, mikor és milyen mértékben vált vagy nem vált újból a magyar szellemi élet aktív tényezőjévé, az nem rajtunk és rajtam múlott.” Püski bevallotta, hogy mind az írók, mind a saját számára elviselhetetlen volt az a nyolc év, amit a szellemi életből való száműzetésben kellett tölteniük, de „a nemzet számára, akár művészi, akár politikai szempontból csak akkor van értelme és haszna a megszólalásnak, ha ki-ki a saját hangján beszélhet.” Nem hagyott kétséget afelől, hogy kezdeményezése, és az írók visszatérése a közéletbe nem elveik feladása lenne, s végképp nem jelentkezés a fennálló rendszer kiszolgálására. „Nem voltunk, s ma sem vagyunk reakciósak, s nem sírjuk vissza a régi rendszert, de engedjék meg a politikusok, hogy ne örüljünk a diktatúrának, a mezőgazdaság és a kisipar lerontásának és a szövetkezeti mozgalom lejáratásának, hogy csak a legfőbb bajokat említsem.” Szeretném felhívni a figyelmet arra, hogy Püski, bár egy könyvkiadói szövetkezet megalapítására tett kezdeményezést, mégis levelében nyíltan megfogalmazta a Rákosi-korszak diktatórikus rendszerének bírálatát, s nem pusztán egy kulturális intézmény megalakítására tett javaslatot, hanem egyben azt is érzékeltette, hogy ez az intézmény milyen közéleti-politikai célokkal kezdené meg működését.

Püski levelében könyvkiadásra és egy állami kiadástól független, önálló félhavi folyóirat megjelentetésére tett javaslatot. Hangsúlyozta, hogy a létrejövő szövetkezet nem akar az állam terhére lenni, nem kér állami támogatást, ugyanakkor azt is el kívánja kerülni, hogy az állam beavatkozása jelentsen terhet a kiadói szövetkezet számára. Fontos eleme a javaslatnak, hogy független, az állami kiadókkal szemben alternatívát jelentő könyv- és lapkiadó létrehozását kezdeményezte. Felvetette levelében az elutasítás lehetséges indokát, mely szerint nincs szükség ilyen szervezetre, hiszen az állami kiadók kebelében minden író közölheti műveit, de hozzátette, „nem mindegy az, különösen nem egy kis nemzet számára nem mindegy, hogy 10-15 elsőrangú író, a magyar irodalom eleje, milyen kedvvel és milyen hatásfokkal dolgozik. Egyik oldalon: kényszermunka (örülj, hogy fordíthatsz), szinte minden megjelenésért kálváriajárás, kiszolgáltatottság, másik oldalon: hozzáillő szellemi alkatú együttesben való egyenrangú, s tőlük is független működés, azt hiszem, nem kell különösebben bizonyítani, melyik a kívánatosabb és eredményesebb.

Püski nem udvariaskodott, nem rejtette el véleményét szép szavak mögé. Kijelentette, tisztában van azzal, hogy ez a kezdeményezés sokak érdekeit sérteni fogja, mert megszerzett befolyásukat gyengíti. Azt sem hallgatta el, hogy ez a szövetkezet alkalmat adhat egy írói tömörülés létrehozására, ám erre szükség lenne, hiszen írói egységről beszélni nem lehet. Hiába jelennek meg egyre sűrűbben népi íróktól is alkotások, azok minősége, s főleg a tartalomban tapasztalható visszafogottság, amely az állami elvárásoknak való megfelelés kényszere miatt érzékelhető, gyengíti a művek minőségét és veszélyezteti a népi irodalom továbbélését. „A nemzet szellemi gazdálkodásában éppen olyan pazarlás folyt és folyik idővel, ideggel és energiával, mint az anyagiéban” – jelentette ki.

Püski alternatívát kínált, s a jövőre bízta azt, hogy életképes-e a kísérlet. Ehhez nem kért semmilyen anyagi vagy másfajta támogatást, csak a kísérlet elindításának lehetőségét. Bízott saját maga, s a mögötte álló írók erejében, szellemi teljesítményében és tehetségében. „Felnőttek vagyunk, s tudjuk, hogy a valóságos helyzettel kell számot vetnünk, s azt is tudjuk, hogy ezt a valóságot lehet jobbítani. Tiszta vizet kell azonban önteni a pohárba. Nem vagyunk kommunisták, s csak a magunk módján tudunk ebben a jobbításban részt venni. A magunk módja pedig: önálló lap- és könyvkiadó.

Püski levelére többségében telefonon vagy írásban reagáltak a megszólítottak, elfogadva és támogatva a kezdeményezést. Veres Péter az október eleji NÉKOSZ ünnepségen összehozott egy találkozást Hegedüs András, akkori miniszterelnök és Püski Sándor között, ahol Püski hivatalosan is átadta neki a tíz író által aláírt kezdeményezést. A miniszterelnökhöz eljuttatott szöveg egyértelműen fogalmazott. Az aláírók Püski Sándort bízták meg a szövetkezet megalakításáról folyó tárgyalásokkal, de nem hagytak kétséget szándékuk célját illetően. „A politikai helyzet tisztulása lehetőséget nyújt arra, hogy alkotó irodalmunk minden eddig felszínre nem került árnyalatával szóhoz jusson. Könyvkiadásunk ugyan a közelmúltban már tágabb látókörű kiadói működésbe kezdett, tervezett szövetkezésünk mégsem lesz felesleges, mert egyrészt pótolhatja az állami kiadók működésének természetesen adódó hézagait időben, tárgyban és mennyiségben, másrészt megvédhet bennünket a sokszor évekig tartó, ideg- és energiapazarló huzakodástól.” A beadványban határozottan leszögezték, hogy irodalmi alkotóközösségre tesznek javaslatot, s az nem politikai jellegű szervezkedés. A szövetkezet feladatát Püski abban jelölte meg, hogy egyrészt „a nemzet szellemi gazdálkodásának a megjavítása érdekében kialakítani és biztosítani az irodalmi közéletben a magunk módján való részvételünket”, másrészt „felkutatni és nyilvánossághoz segíteni kallódó írói tehetségeket”.

Hegedüs András ígéretet tett arra, hogy a jugoszláviai kormánylátogatás után visszatérnek az ügyre, s ő személy szerint támogatni fogja a kezdeményezést. Az október 23-i felkelés azonban magával sodorta a szövetkezetalakítási elképzelést, sokkal konkrétabb és lényegesebb kérdések és feladatok merültek fel.

Jurij Andropov nagykövet jelentése Budapestről

Budapest. 1956. szeptember 2.

Ma beszéltem Gerő elvtárssal, aki tájékoztatott arról, hogy nemrégiben ő és Kádár elvtárs a Politikai Bizottság megbízásából találkoztak Nagy Imrével.[1] A találkozó Naggyal nyugodt légkörben folyt le, és elvtársi jellegű volt. A beszélgetés során mindkét fél erőfeszítéseket tett a homályos kérdések tisztázására. Sajnos, jegyezte meg Gerő elvtárs, Nagy nem értékelte az iránta tanúsított figyelmet. Változatlanul elutasította, hogy elismerje és nyilvánosan megbírálja saját hibáit, azt állítva, hogy ő soha nem volt ellene az ország iparosításának és a mezőgazdaság szocialista átalakításának. Nagy kijelentette, ha a Politikai Bizottság vagy egy külön létrehozott bizottság rámutat azokra a konkrét kérdésekre, amelyekben ő hibát követett el, és bebizonyítják álláspontja helytelenségét, akkor ebben az esetben hajlandó önkritikát gyakorolni. Látni való volt, tette hozzá Gerő elvtárs, hogy Nagy úgy tekinti az MDP vezetőinek vele folytatott beszélgetéseit, mint a Politikai Bizottság által tett engedményeket, és nem óhajtja elősegíteni a pártba való visszavétele problémájának megoldását. Gerő elvtárs szerint a beszélgetés során Nagy nemegyszer próbált arra célozni, hogy milyen nagy a népszerűsége és tekintélye a magyar munkások körében, és hogy a Politikai Bizottságnak figyelembe kell vennie ezt a körülményt kérdésének megoldása során. Nagy viselkedése ellenére – mondta Gerő elvtárs – azt javasoltuk neki, gondolja át még egyszer a Politikai Bizottság javaslatát, mielőtt végleges választ adna. Nagy ezzel egyetértett.

A velem folytatott további beszélgetés során Gerő elvtárs felvetette azt a gondolatot, hogy nagyon jó volna, ha Nagy mégiscsak vállalkozna hibáinak legalább általánosságokban mozgó bírálatára, erre azonban kevés a remény. Mindamellett Gerő elvtárs azt mondta, szilárdan meg van győződve róla, hogy Nagy visszavétele a pártba jelenlegi magatartása mellett súlyos csapás lenne az MDP egységére, és jelentősen megerősítené a párton belüli jobboldali nézeteket. Gerő elvtárs szerint az MDP KV számos tagja, köztük még olyanok is, mint Szántó Zoltán, akik annak idején közeli kapcsolatban álltak Nagy Imrével, most arról beszélnek, hogy Nagy visszavétele a pártba nem lehetséges mindaddig, amíg nem gyakorol nyilvános önkritikát.[2]

A továbbiakban Gerő elvtárs tájékoztatott, hogy a napokban a Politikai Bizottság megvizsgálta Rákosi elvtárs Szovjetunióból Magyarországra való visszatérésének kérdését. A Politikai Bizottság valamennyi tagja egyhangúan ellenezte, hogy Rákosi elvtárs visszatérjen Magyarországra, mielőtt Gerő elvtárs visszatérne szabadságáról, mert attól tartanak, hogy az ellenséges elemek kihasználnák Rákosi elvtárs hazatérését, és újabb zavart támasztanának a párton belül. Gerő elvtárs értésünkre adta, hogy Rákosi elvtárs mind a mai napig nem tud megbékélni új helyzetével, és megkísérel hatást gyakorolni egy sor kérdés megoldására. A közelmúltban Rákosi elvtárs egy Hegedűs elvtárssal folytatott telefonbeszélgetésben elégedetlenségét fejezte ki a Politikai Bizottság ama·határozatával kapcsolatban, mely szerint be kell venni a Hazafias Népfront Tanácsába Szakasits Árpádot és Tildy Zoltánt. Mindez szükségképpen nyugtalanítja a Politikai Bizottság tagjait. Ezzel kapcsolatban Gerő elvtársnak eszébe jutott, hogy Révai elvtárs nemrég egy vele folytatott beszélgetés során kijelentette, abban az esetben, ha Rákosi elvtárs a jövőben megkísérli növelni hatását a pártban, akkor a Politikai Bizottság köteles lesz „végképp leleplezni” őt. Tekintetbe kell venni továbbá azt is, hogy az MDP tagsága körében szép számmal akadnak emberek, akik személy szerint hűségesek Rákosi elvtárshoz, és akik még abban az esetben is csoportot fognak alkotni körülötte, ha ő maga nem fog semmiféle aktivitást tanúsítani az ország politikai életében. Néhány nappal ezelőtt, mondotta tovább Gerő elvtárs, a Politikai Bizottság határozatot hozott arról, hogy ő maga a Krímben töltött szabadsága során találkozzék Rákosi elvtárssal, és tanácsolja neki, hogy maradjon hosszabb ideig a Szovjetunióban. A Politikai Bizottság megbízta Gerő elvtársat, hogy ezzel a kérdéssel kapcsolatban kérje az SZKP vezetésének a segítségét.[3]

Gerő elvtárs a Politikai Bizottságon belüli ügyeket érintve, az MDP KV júliusi plénuma óta először tért ki a pártvezetés egységének megerősítésével kapcsolatos nehézségekre. Szavai szerint jelenleg a Politikai Bizottság munkájában, mely alapjában véve normálisan folyik, egyre világosabban kirajzolódni látszik az elvtársak nézetkülönbsége egyes elvi fontosságú kérdésekben. Így például Révai elvtárs azt a nézetet vallja, hogy az MDP KV júliusi plénuma után a magyar írók reakciós része megerősítette állásait, és hogy ennek következtében a Politikai Bizottságnak nem lenne szabad belemenni olyan személyek rehabilitálásába, akik annak idején szembefordultak a párt irányvonalával, és nem lenne szabad vezető posztokhoz juttatni őket. Ezzel a nézetével szemben Kádár elvtárs és Kiss Károly elvtárs úgy véli, hogy rehabilitálni kell azokat az írókat és újságírókat, akiket az MDP KV márciusi plénuma után a Központ Vezetőség megbüntetett mivel annak idején maga a Politikai Bizottság irányvonala bizonyos mértékig hibás volt, amit a KV júliusi plénumának határozata ki is mondott.[4]

Gerő elvtárs elmondta továbbá, hogy a Politikai Bizottság legutóbbi ülésén Kádár elvtárs élesen bírálta az államvédelmi szervek munkáját, személy szerint a belügyminisztert, Piros elvtársat, amiért mindmáig vezető állományban tartanak olyan munkatársakat, akik szolgálati visszaéléseikkel és a vizsgálati gyakorlatban alkalmazott szadizmusukkal kompromittálták magukat. Kádár elvtárs ezenkívül szóvá tette, hogy a KV márciusi plénuma után az államvédelmi szervek megszervezték az ő titkos figyelését, és hogy a kormányőrséget jelenleg is Mészáros elvtárs irányítja, aki  azelőtt Rákosi elvtárs személyi őrségének a parancsnoka volt. Kádár elvtárs bírálatban részesítette a Politikai Bizottság több tagját, azzal vádolva őket, hogy nem hajlandók irányt váltani az MDP KV júliusi plénumán hozott határozatok szellemében. Kádár elvtárs hozzászólása után meglehetősen éles polémia alakult ki, amely jó határozat elfogadásával ért véget. Ezt a határozatot valamennyi jelenlévő egyhangúlag megszavazta.[5]

Gerő elvtárs kijelentette, ő nem tartja Kádár elvtárs említett felszólalását helytelennek, de meg kívánja jegyezni, hogy a Politikai Bizottság bizonyos tagjai között egyes fontos kérdések megközelítésében nézetkülönbség van, és hogy a Politikai Bizottságon belül egyelőre nincs meg a szükséges gondolkodásbeli egység. Gerő elvtárs őszintén beismerte, úgy utazik el szabadságra, hogy nincs kellőképpen meggyőződve: távollétében a párton belül „minden rendben fog menni”. Megpróbáltam pontosabban megtudni aggodalma okát. Gerő elvtárs kitért a részletesebb magyarázat elől, és csak annyit mondott, hogy véleménye szerint a Politikai Bizottság tagjai között előfordulhatnak ingadozások „jobbra is, balra is”, és hogy nagyon fontos ilyen hangulati körülmények között megtalálni a megfelelő megoldást.[6]

Beszélgetésünk befejezésekor Gerő elvtárs kijelentette, nagyon szeretné, ha október első felében a Szovjetunióban találkozó jöhetne létre az MDP vezetői, valamint Hruscsov elvtárs és az SZKP KB Elnökségének más tagjai között. Mint mondta, október elején véget ér a szabadsága, Kádár elvtárs és Hidas elvtárs pedig éppen ebben az időben Moszkvában fog tartózkodni, útban Budapestről Pekingbe. Gerő elvtárs véleménye szerint egy ilyen találkozó nagyon hasznos lenne az MDP-vezetés egységének megerősítése és magyarországi tekintélyének növelése szempontjából.

Andropov,

a Szovjetunió magyarországi nagykövete

Készült 5 gépelt példányban

  1. Sepilov elvtársnak
  2. Patolicsev elvtársnak
  3. az 5. Európai Osztálynak
  4. az Információs Bizottságnak
  5. az Irattárnak

[1] A találkozóra aznap került sor. Andropov azonnal továbbította jelentését Moszkvának, szokatlan sietséggel. Másnap Kádár János is felkereste a szovjet nagykövetet, és ő is beszámolt neki Nagy Imrével folytatott beszélgetésükről. Azt Andropov egy másik jelentésében továbbította.

[2] Szántó Zoltán november elején az MSZMP Ideiglenes Intéző Bizottságának tagja lett, majd az ő közreműködésével menekültek Nagy Imréék a jugoszláv nagykövetségre. A Nagy Imre ellen lefolytatott perben viszont Szántó már a volt miniszterelnök ellen tett vallomást.

[3] Gerő Ernő szeptember végén, október elején volt szabadságon a Szovjetunióban. Két alkalommal is találkozott Rákosival. Beszélgetéseikről még visszaemlékezésében sem ejtett szót Rákosi. Az viszont tény, hogy szeptember végén befeküdt a felső vezetők számára fenntartott barhivai szanatóriumba, gyógykezeltetni magát. Érdekesség, hogy október elején Rákosi felesége a család nyári holmijával együtt visszatért Budapestre, azzal az indokkal, hogy letelt a szabadsága, s vissza kell térnie munkahelyére, a Herendi Porcelángyár budapesti telephelyére. Rákosi úgy vélte, hogy feleségét követve könnyebb lesz hazatérése. Végül a szovjet vezetők utasítására kinn maradt Moszkvában, s felesége pontosan 1956. október 23-án utazott vissza hozzá repülővel.

[4]     Az MDP PB 1956. augusztus 31-ei ülésén Gimes Miklóst, Haraszti Sándort és Vásárhelyi Miklóst visszavette a párt tagjai sorába, Zelk Zoltán, Aczél Tamás, Mérai Tibor, Háy Gyula, Erdei Sándor és Kuczka Péter pártfegyelmi büntetését eltörölte, rehabilitálta a renitens újságírókat.

[5]     A Politikai Bizottság Kádár éles hangú szóbeli előterjesztése alapján határozott arról, hogy külön bizottság vizsgálja meg, folyt-e megfigyelés Kádár ellen, és a kormányőrség tagjai kaptak-e olyan megbízást, hogy az általuk védett személyekről folyamatosan jelentsenek az Államvédelmi Hatóságnak.

[6]     Hozzá kell tennünk, hogy szeptember közepétől Kádár János a kínai párt kongresszusán Peringben, Gerő Ernő pedig szabadságon a Szovjetunióban tartózkodott. Rossz nyelvek arról pletykáltak, azért maradtak hosszabb ideig távol, hogy ne kelljen részt venniük Rajk László újratemetésén.

Szeredi Pál

Érdekes volt a cikk? Ossza meg!

Szóljon hozzá