Egy népfelkelés anatómiája – 1. rész

Az egyik legbefolyásosabb és világszerte olvasott amerikai hetilap, a többmilliós példányszámban megjelenő Time magazin minden évben kiválasztja „az év emberét” – Man of the Year –, és képét a címoldalon, történetét vezető helyen közli. A szelektálás minden esetben gondos mérlegelés és széleskörű közvélemény-kutatás eredménye. A Time 1956 emberének egy névtelen hőst választott, a magyar szabadságharcost, akinek komor elszántságot tükröző arca szemrehányóan meredt az olvasóra, a háttérben a lerombolt budapesti utca látképével és a magyar felkelés jelképévé vált lyukas zászlóval. 1957 embere Nyikita Szergejevics Hruscsov, a Szovjetunió kommunista pártjának főtitkára lett, fején a Kreml körvonalait utánzó koronával, kezében jogarként a Szputnyikkal, az első sikeresen pályára állított műholddal, a Szovjetunió katonai fölényének kétségbevonhatatlan bizonyítékával és szimbólumával.

Hatvan évvel ezelőtt Magyarország a világ figyelmének középpontjába került, az újságok, televíziók, rádiók heteken keresztül vezető hírként számoltak be a budapesti eseményekről. A magyar felkelés reményt és bizakodást keltett, a nemzetközi közvélemény hősként tekintett a nemzeti függetlenségükért küzdő harcosokra. Magyarország példa volt, pozitív minta, a becsület, a bátorság, a tisztesség példája.

Az 1956. október 23-a és november 4-e között eltelt 13 nap történetével kapcsolatban számtalan értelmezés és magyarázat jelent már meg az elmúlt évtizedekben. Jórészt ismerjük a tényeket, az eseményeket, megítélésüket azonban inkább pragmatikus politikai szándékok, ideológiai kívánalmak irányítják, s nem az objektív megközelítés.

Az Új Egyenlítő az 1956-os népfelkelés és szabadságharc évfordulójára való visszaemlékezés kapcsán hónapról hónapra áttekinti a hatvan évvel ezelőtt történteket, bemutatja az események hátterét, következményeiket. Tényeket kívánunk közölni és véleményeket. Tisztázni mi is történt valójában, megvitatni, miképpen lehet ezt a 13 napot, annak előzményeit és következményeit elhelyezni a magyar történelemben, Európa és a világ változásában. Összefoglalóink inkább gondolatgerjesztők, s nem szentenciák szeretnének lenni, várjuk hozzájuk olvasóink véleményét, emlékeiket, értékeléseiket. Bízunk benne, hat évtized távolából hozzá tudunk járulni ahhoz, hogy méltó és tárgyilagos kép alakulhasson ki a magyar felkelés történetéről.

 

1956 januárjában Magyarország letargiába süllyedt, komor hangulatú ország képét mutatta. A Magyar Dolgozók Pártjának Központi Ellenőrző Bizottsága frakciós tevékenysége miatt 1955. december 5-én kizárta a párt soraiból Nagy Imrét, így az 1953-as belső reformok továbbvitelének utolsó lehetséges szalmaszála is süllyesztőbe került. Rákosiék hatalma megerősödött, s bár a koncepciós perekben elítélt, ártatlanul megvádoltak közül néhányan kiszabadultak, de a rehabilitációs eljárások vontatottan haladtak, a megnyomorított családok visszatérése a normális életbe lehetetlennek bizonyult. A Szovjetunióba elhurcolt Kovács Bélát csak 1956 januárjában hozták el az egyik budapesti börtönbe a jászberényi fogolytáborból, s csak áprilisban szabadult ki. Tildy Zoltán házi őrizetben volt 1956 májusáig. Szakasits Árpád 1956 márciusában hagyhatta el börtönét. Mind a politikában, mind a közéletben, mind a gazdaságban zajlott az 1953-as reformok visszarendezése, újra eluralkodott a szovjet minta mechanikus átültetése.

A reménytelen jövőkép nemcsak itthon vált általánossá. Az amerikai hadügyminisztérium és katonai hírszerzés (G-2) elemzést rendelt meg 1955 végén a washingtoni Georgetown egyetemtől, melyet 1956. január 5-én küldtek meg számukra. A „Magyarország: ellenállási tevékenységek és lehetőségek” címet viselő dokumentum lesújtó képet festett a magyarországi állapotok esetleges megváltoztatásával összefüggő lehetőségekről. Hét kérdésre keresték a választ. Milyen gócai, csoportjai vannak a magyarországi ellenzéki, ellenállói felfogásnak és kik a vezetői a másként gondolkodóknak? Megvizsgálták, a passzív rezisztencia, a partizán típusú, a földalatti és a gerilla-formájú ellenállás lehetőségeit, és ezeknek lehetséges földrajzi területeit, társadalmi csoportjait.

A disszidensekkel készített hírszerző interjúk valamint a CIA és a Katonai Hírszerzés ügynökeinek jelentései alapján készített 24 oldalas jelentés azt a végkövetkeztetést vonta le, mely szerint „… nincs bizonyíték arra, hogy számottevő ideig fennmaradt volna bármely fegyveres partizán csoport Magyarországon, és lehetséges, hogy a jelentésekben említettek közül némelyik akár teljes egészében bűnözőkből és dezertőrökből állt. Jelenleg semmilyen partizán tevékenységnek sincs nyoma Magyarországon. […] Magyarországon nincs hagyománya vagy története az aktív ellenállásnak, és minden jel arra utal, hogy ez a hagyomány nem szakadt meg.” A katonai szervek vélhetőleg szomorúan vették tudomásul, hogy fegyveres harcra, katonai megoldás támogatására nem számíthatnak Magyarországon.

Az egyetem elemzése azonban reménykeltőbb megállapításokat tartalmazott a politikai tényezők számára. A jelentés kiemelte, hogy az összes csatlós-ország, azaz a szovjet befolyási övezethez tartozó, úgynevezett szocialista ország közül Magyarországon a legbiztatóbb a passzív ellenállás mértéke. Hangsúlyozta, hogy a parasztság és az ifjúság körében jelentősen megnőtt az elégedetlenség, a cinizmus és apátia terjedése már a kommunista hatalmat is aggasztja, a munkások kiábrándultsága általánossá vált. Mindamellett a jelentés leszögezte, hogy Magyarországon nem várható semmilyen ellenállói mozgalom megerősödése, leginkább az értelmiség passzív ellenállása jelenthet reményt egy esetleges változás lehetőségében.[1]

  1. január 6-án az egyetemek és főiskolák DISZ-szervezeteinek munkájáról tárgyalt a kommunista ifjúsági szervezet, a Dolgozó Ifjúság Szövetségének Központi Vezetősége. Gosztonyi János titkár elmondta: a Magyar Dolgozók Pártja „harcának eredményeként megváltozott a felsőoktatás tartalma, a hallgatók származás szerinti összetétele”. Az egyetemi hallgatók 54 százaléka munkás és dolgozóparaszt származású, ám „a jobboldali elhajlás jelentős károkat okozott felsőoktatási intézményeinkben is”. A „jobboldali elhajlást” a Magyar Dolgozók Pártjának 1955. májusi párthatározata vezette be a közéleti nyelvezetbe, egyértelműen a Nagy Imre által fémjelzett, a szocializmus dogmatikus gyakorlatát megkérdőjelező programjára utalva. Rákosiék számára különösen nyugtalanító volt az ifjúság körében tapasztalható közömbösség, a passzivitás. A párthatározatban is megállapították, hogy a „munkásifjúság egy részénél gyenge a munkafegyelem. Soraiban helyenként politikai közöny tapasztalható, nem ritka a cinizmus és a tiszteletlenség az idősebb dolgozók iránt.” A Szabad Nép, a kommunista párt napilapja, 1956. január 19-én terjedelmes riportot közölt Sopronból, ahol a helyi pártbizottság munkatársai arról számoltak be nekik, hogy „ma is sok a fegyelmezetlen, a tiszteletlen fiatal, nagyon sok van közöttük, aki nem érdeklődik az ország aktuális ügyei iránt, vagyis politikailag közömbös”. A pártlap riportere egy személyes tapasztalatát is leírta. A Soproni Vasöntöde két fiatal munkatársa fizetés nélküli szabadságot kért. „Zsebredugott kézzel, nyegle hangon tárgyaltak erről igazgatójukkal, művezetőjükkel s az idős munkásokkal. Kijelentették, hogy ha nem engedik el őket, akkor engedély nélkül mennek el. S amikor az igazgató azt mondta: ebben az esetben nem jöhetnek vissza, vállvonogatva felelték: – Akkor nem jövünk vissza. Majd elmegyünk máshova, emiatt ne fájjon senkinek a feje.” Az ifjúsági szervezet soproni titkára azt mondta a lap riporterének, hogy a „mi fiataljaink el sem jönnek, ha azt a szót hallják, hogy politika”, míg az egyik közgazdasági technikum tanulója hozzátette: „Azt mondják, hogy nem érdeklődünk a politika iránt, hogy nem vagyunk öntudatosak. Ez sértő. Igaz, ritkán megyünk el az előadásokra, de minek menjünk, ha egyszer a legtöbb olyan unalmas, hogy majd elalszunk.”

Az értelmiségiek egy részére azonban nem a közömbösség volt a jellemző. A Georgetown egyetem elemzésében megemlített ellenzéki csoportok még nem nevezhetők „fertőző gócoknak”, de jelezték az elégedetlenség megerősödését. 1955. november 10-én az Írószövetség közgyűlésén Zelk Zoltán egy memorandumot olvasott fel, melyet a közgyűlés magáénak ismert el. A feljegyzés aláírói pontokba szedve sorolták fel az értelmiséget, a kulturális életet ért sérelmeket, Németh László Galilei című drámája bemutatásának letiltásától kezdve, Madách Imre Az ember tragédiája című darabjának műsorról történt levételén keresztül, a Szabad Nép fiatal reformista újságíróinak elhallgattatásáig. „Véleményünk szerint a bajok, a helytelen nézetek leküzdésének, a kulturális alkotómunka kibontakozásának, a szocializmus építését szolgáló őszinte, hatékony felvilágosításnak elengedhetetlen feltétele a népi hatalom, a népi demokrácia szellemétől áthatott, szabad, őszinte, egészséges, demokratikus légkör. Az erőszakos bürokratikus beavatkozások pedig éppen ennek a légkörnek a kialakulását teszik lehetetlenné” – szerepelt a memorandumban, mely nem várt felháborodást váltott ki a pártvezetésben és pártfegyelmik sorozatát eredményezte a kommunista írók körében. A Szabad Nép szerkesztőségében kialakult egy reformkommunista csoport, mely egyre hangosabban követelte a társadalomban tapasztalható ellentmondások valósághű bemutatását. Vészi Endre például a Lapkiadó Vállalat pártszervezetének taggyűlésen így fogalmazott: „A proletariátus pártjának a lehetőségekhez mért maximális őszinteséggel és nyíltsággal kell mindenről számot adni. A dolgozóknak joguk van ahhoz, hogy mindenről tudjanak. Ezt elvárják tőlünk, és ha hajszálnyira eltérünk ettől az elvtől, meginog bennük a hit […] Ma nem úgy hallgatják a párt szavát, mint amire építeni lehet, hanem mint ami mögött rejlik valami. Nem azt figyelik, mit mondunk, hanem hogy mit nem mondunk el”. A Szabad Nép 1955 októberében tartott szerkesztőségi értekezletén Kende Péter megfogalmazta: „Le kell szoknunk a problémamentes szemléletről, a kilúgozott, kiherélt frázisokról: át kell térni arra, hogy azt írjuk, amit látunk és gondolunk, aminek előfeltétele, hogy merjünk látni és gondolkodni.” Kendét eltávolították a szerkesztőségből, többeknek pártfegyelmit adtak, ám a folyamat nem volt megállítható. A kritikus szemlélet, a bírálat egyre inkább felerősödött.

Kétségtelen, hogy a másként gondolkodás gyújtópontja Nagy Imre 1953-as kormányprogramja, a szocializmus gyakorlatának reformja volt. Nem tekinthető véletlennek, hogy 1955 decemberében Nagy Imrét kizárták a pártból, félreérthetetlen figyelmeztetést küldve minden olyan gondolkodó ember számára, aki hozzá hasonló elképzeléseket dédelgetett magában.

Nagy Imre 1955 decemberében, 1956 januárjában tanulmányok sorozatát készítette el, melyben megpróbálta összefoglalni elképzeléseit a közösségi társadalom humánusabb gyakorlatának kialakításáról. Ezek a tanulmányok kézről kézre jártak, de hozzá kell tennünk, hogy Nagy Imre azokat eljutatta a párt vezető testületeihez is. Reformelképzeléseit, elemzéseit a magyar szocialista társadalom javítása, fejlesztése érdekében dolgozta ki, s nem valamiféle „földalatti ellenálló mozgalom” céljára.

Téziseit rendszeresen megbeszélte barátaival, volt munkatársaival. Csoportot nem alkottak, Nagy el akarta kerülni a frakciózás látszatát. Környezetében elsősorban Jánossy Ferencre, leánya férjére támaszkodhatott, illetve a börtönből pár hónappal korábban kiszabadult, s Rákosi–Gerő-klikk dogmatizmusától végérvényesen elforduló Haraszti Sándorra és Losonczy Gézára.

Nagy Imre 1955 decemberében elkészült első terjedelmesebb elemzésével, mely „A magyar közélet időszerű erkölcsi-etikai kérdései” címet viselte. Írásának megállapításai lecsupaszították a dogmatikus szocializmus csontvázát, rámutattak életképtelenségének okaira. Hangsúlyozta, hogy az államélet „demokratizmusán elhatalmasodott a bonapartizmus. Az alkotmány ilyen módon már nem alapja jogrendszerünknek, a törvényesség elvesztette az alkotmányban meghatározott értelmét, az emberi és állampolgári jogok mind kevésbé érvényesülhetnek a mindennapi életben. A politikai, jogi, erkölcsi fogalmak, amelyek az alkotmányt társadalmi életünk alaptörvényévé tették, kezdik elveszíteni eredeti értelmezésüket és mindenkire kötelező törvényességüket […] az a helyzet, hogy van ugyan alkotmányunk, van felépített jogrendünk, vannak törvényeink, de a bonapartista hatalom kezében mindez a dolgozó nép nagy többsége fölött gyakorolt személyi diktatúrának az eszközévé válik. […] A népi demokráciát, mint a proletárdiktatúra válfaját, szemmel láthatóan a pártdiktatúra váltja fel, amely a személyi diktatúrát testesíti meg. A hatalmat nem a szocializmus, vagy a demokratizmus szelleme hatja át, hanem a kisebbség diktatúrájának, a bonapartizmusnak a szelleme.” Nagy Imre tiltakozott a túlzott centralizáció, a mindenható anyagi függőség ellen is. Az ország túlközpontosított gazdasági és politikai szerkezetét a személyi diktatúra szükségszerű velejárójának ítélte meg.

Különösen élesen ostorozta a közéleti tisztaság hiányát. „Az őszinte beszéd megtorlása elkerülhetetlenül a karrierizmus elharapódzásához vezet” – jelentette ki. A karrieristáknak nincsenek elveik, saját véleményük, „mindenben azok kedvében igyekeznek járni, akiktől valamilyen formában függő helyzetben vannak, azért, hogy maguknak az állami vagy pártéletben jobb pozíciót, nagyobb tekintélyt, több jövedelmet, szélesebb hatáskört és ami nem maradhat el, luxusautót biztosítsanak”.

1956 januárjában nemzetközi politikai kérdésekben is készített egy elemzést. Nézetei alapjának tekintette az el nem kötelezett országok szervezetének bandungi alakuló konferenciáján elfogadott öt alapelvet, a nemzeti függetlenség, a szuverenitás, az egyenjogúság, a területi sérthetetlenség és belügyekbe való be nem avatkozás, azaz az önrendelkezés alapelvét. Meg kell jegyeznünk, hogy 1955 decemberében az indiai–szovjet közös nyilatkozatban a Szovjetunió kormánya is elismerte azokat, azaz Nagy Imre nemzetközi helyzetre vonatkozó elemzése elméletileg nem állt szemben a szovjet kommunista párt elvi álláspontjával. Rákosiék felfogásával, s főképpen gyakorlatával azonban igen!

Nagy Imre 1956 januárjában egyértelműsítette, hogy „csak független, szuverén, szabad és egyenjogú országok építhetik sikeresen, legkevesebb áldozattal és a legcélravezetőbben a szocialista társadalmat”. Mindebből egyértelműen következik tehát, hogy „a magyar nép szuverén joga meghatározni, hogy milyen formában látja nemzeti függetlensége, szuverenitása, egyenjogúsága és békés fejlődése biztosításának legkedvezőbb nemzetközi státusát.”

1956 januárjában tehát egy apátiába süllyedt ország látszatát keltette Magyarország, ám a mélyben kezdtek kibontakozni az elégedetlenség csírái. Nem lehetett ellenzéki vagy ellenálló csoportokról beszélni, ugyanakkor a helyzet tarthatatlansága egyre nyilvánvalóbbá vált. Az állapotokat jól jelképezte, hogy a forgalomba helyezett 9845 db személygépkocsiból 7729 állami-közületi tulajdonban volt, és csak 2116 autót birtokoltak magánszemélyek.

Az esztendő első napjaiban nagyarányú létszámcsökkentést hajtottak végre az Államvédelmi Hatóságnál, amely a szervezeten belül jelentős felzúdulást keltett. Az irodalmi élet megrendszabályozására létrehozták a Magyar Tudományos Akadémia Irodalomtörténeti Intézetét, melynek elnöke Sőtér István, titkára Klaniczay Tibor lett. Ezzel párhuzamosan egy január 9-én született miniszteri rendelet engedélyezte, hogy az egyetemeken és a főiskolákon a hallgatók, szakmai és politikai előmenetelük fejlesztésére, tudományos egyesületeket, tudományos diákköröket szervezzenek.

Januárban még senki nem számított rá, hogy egy hónap múlva földcsuszamlásszerű változások következnek be a Szovjetunióban, a sztálinizmus borzalmai leleplezésre kerülnek.

Szeredi Pál

Érdekes volt a cikk? Ossza meg!

Szóljon hozzá