ELHAGYOTT ORSZÁG Az angol lobogó – Kertész Imre 56-os elbeszéléséről

Kertész Imre Az angol lobogó című könyve 1991-ben jelent meg. A mű két részből, a címadó hosszabb elbeszélésből és a Megközelítések cikluscím alá fogott, különféle műfajú, többnyire meditatív rövid följegyzésekből áll, olyanokból, amelyeket mint az életét alapvetően meghatározó kicsiny jelenségeket is, érdemesnek ítélt megjegyezni az író. Az írások korábban már olvashatók voltak irodalmi folyóiratok hasábjain, mindenekelőtt a Holmiban. Ez a lap nemcsak magának az írónak adott lehetőséget a folyamatos publikálásra, hanem számottevő módon hozzájárult Kertész Imre kritikai befogadásához, megmérettetéséhez. Korábban ugyanis – ezt a Sorstalanság példája mutatja – Kertész prózája nehezen, sőt csak kitérőkkel talált utat az olvasóhoz, mi több az irodalmi közvéleményhez is (A Sorstalanságot először nem adták ki, majd amikor kiadták, egy árva szó el nem hangzott róla). A gondolkodás és a véleménynyilvánítás szabadsága kellett ahhoz, hogy az író „jogfosztottsága” – Kertész maga fogalmaz így megszűnhessen. Történelmünk és kultúránk megsüllyedtsége, az okok és következmények fölmérése, a létezőre gyakorolt pusztító hatása ugyanis Kertész Imre alapmotívumai, alaptémái közé tartoznak. Tanulságos és érdekfeszítő ebből a szempontból jegyzeteinek, a Budapest, Bécs, Budapest útinaplónak és az 1984-es (Gályanapló-részlet) bejegyzéseinek gondos elolvasása – úgy is, mint megfontolt írói munkanaplónak – olvasása gondos elolvasása.

A történelem borzalmai után, a háború leeresztett sorompói után van-e egyáltalán mód az autentikus létezésre? Van-e esély az írói létre egy kultúraellenes, a történelem vészkorszakainak tanulságairól viszonylag könnyű szívvel lemondó világban? Kertész Imre személyisége és mentalitása nem tűrte meg a sablonokat, hanem az adottságok és körülmények formáját járta körül, metszően pontos, kemény és kíméletlen mondatokkal. Ezekből a töredékes, olykor kényelmetlen – és saját magával szemben is könyörtelen – jegyzetekből nem kerekedik ki könnyű mondanivaló, a szövegek értelme, a gondolatok veleje nem adja könnyen magát. A történelem sorozatos kudarcai élesen világítanak rá az írói feladatra, az írás mint cselekvés, az irodalom mint létezésforma „keletkezéstörténetére”.

Az angol lobogó, az a mindössze ötvenöt lapos szöveg az író személyes küzdelmét foglalja magába egy megélt, ugyanakkor az írás pillanatában már óhatatlanul csak fölidézhető történettel, mely vele meg az angol lobogóval esett meg 1956 őszén. Maga az epizód csak villanásnyi kép, a dolog lényege az, hogy ez a villanás miért vált oly fontossá az írónak. Egy kocsi, motorházán az angol lobogóval, a sarkon befordul, majd eltűnik. Ennek a megőrzött képnek a segítségével elmondhatóvá válik, épp általa válik elmondhatóvá annak a helyzetnek a különössége (voltaképp természetessége), amely az elbeszélő életét döntően befolyásolta. Hogy a valóságos élet nyújtotta sivárság és kiúttalanság fölé (ez az ötvenes évek Magyarországa) odagondolható és élhető egy másik élet. Volt egy nehezebben körülhatárolható, alig megfogható létezésforma, talán nevezhetni „szellemi létezésmódnak” is, amely kellő mennyiségű ellenanyagot termelt, ellenálló képességet nyújthatott a valósággal szemben. Kiiktatni természetszerűleg nem tudta, talán meg sem kísérelte, de valahogy megvolt a hatalma fölötte. Ezért is látja a harcok idején, a forradalom napjaiban az elbeszélő az angol lobogó jelenlétét a pesti utcán nagy horderejű eseménynek.

A lassú menetű, kitérésekkel tűzdelt történetmondás egyszerre forma és tartalom abban az értelemben, hogy az elbeszélést ne kényszerítse idejekorán annak kimondására, hogy maga is alakított a történelmen. Pedig erről lehet szó.

„tán egy kicsit részvétteli mozdulat”

Elhagyatott, magára maradt ország 1956 Magyarországa; elhagyatott, magára maradt forradalom, 1956 magyar forradalma – ahogy a Babits Mihálytól vett mottóval is jelezte már Az angol lobogó írója: „…előttünk köd, mögöttünk köd, és alattunk egy elsüllyedt ország.”

Az elbeszélés több kicsiny egymásba folyó, egymásra torlódó szomorú történet rögzítése, folytatólagos film a negyvenes–ötvenes évek apró emberi szörnyűségekben testet öltő Magyarországáról, amely eléggé aprólékos jelenetezés után jut el késleltetett csúcspontjához: „egy dzsipforma autó bukkant fel hirtelen, hűtőjét a kék-fehér-piros brit színek, egy angol lobogó borította be teljesen“. A „járdán kétoldalt feketéllő tömeg közt” „iszkolt” a gépkocsi, tapsot kapott a tömegtől, s akkor egy szarvasbőr kesztyűbe bújtatott kéz nyúlt ki a gépkocsi ablakán, mintha tétova üdvözletet küldene, „tán egy kicsit részvétteli mozdulat”. „Aztán kocsi, kéz és angol lobogó — minden eltűnt a kanyarban, és a tapsok lassan elhaltak.”

„Hát ennyi az angol lobogó története.”

Hát tényleg mindössze ennyi volna? Az író állításának azonban mégis hitelt kell adnunk.  Hiszen az egész elbeszélés folyamán ezt akarta elmondani. Az angol lobogó történetét. Erre sarkalta a környezete, erre sarkalta ő saját magát. Erre készült, miközben hidegrázós látleletet ad az ország és lakóinak 56 előtti egy évtizedéről. A lakókéról, akik megfoszttattak a polgári léttől. A körülmények lassú, sűrű sodrásának pásztázása vajon a felkelés és a tragédia irányába mutat-e? – ez is joggal merül föl az olvasóban, aki olykor még talán türelmét is veszteni képes e próza kimért, csillapító ritmusában. Viszont, utólag úgy látja, hogy az író végigvezeti őt a kényszerítő körülményeken, amelyek megszülték a forradalmi napokat.

A távozók, menekülők részvétet és búcsút jelző mozdulata azonban mindent elárul az elhagyott, elhagyatott országról, a magára maradt forradalomról. És arról, ami utána következett.

Számomra ebből a fájdalmas, lemondó részletből fakad Kertész Imre elbeszélésének minden szépsége.

Mohai V. Lajos

Érdekes volt a cikk? Ossza meg!

Szóljon hozzá