Görgei Artúr és a fegyverletétel (Részlet az szerző készülő Görgei-életrajzából)

Májusban volt száz éve, hogy meghalt az 1848–49-es forradalom és szabadságharc fővezére, Görgei Artúr, s augusztus 13-án lesz 167 éve, hogy Világosnál – pontosabban a szőlősi síkon – a magyar honvédsereg letette a fegyvert az orosz seregek előtt. Ezekre emlékezve közlünk egy részletet Hermann Róbert a tábornok születésének 200. évfordulójára elkészülő Görgei-életrajzából. Melyből – sok egyéb mellett – kiderül, milyen összefüggés van a ’49-es fegyverletétel módja és a ’67-es kiegyezés között: „Görgei az oroszok előtti fegyverletétellel azt is jelezte, hogy Ausztria egymagában képtelen lett volna megnyerni a háborút, s ehhez egy másik nagyhatalom segítségére volt szüksége. Ausztria tehát csak akkor nyerheti vissza szuverenitását, ha kiegyezik Magyarországgal.”

Görgei Artúr feldunai hadserege augusztus 9-10-én érkezett meg a honvédsereg összpontosítás végső helyszínére, Aradra, azonban a tábornok csodálkozására a Henryk Dembiński vezette déli fősereget nem találta itt. Dembiński ugyanis a kormány utasítása ellenére Arad helyett Temesvárra vonult. A déli fősereg vezérségét Temesvárnál Bem vette át, s augusztus 9-én megtámadta Julius Haynau – számban gyengébb – cs. kir. főerőit, de döntő vereséget szenvedett tőlük. Ezzel a további katonai ellenállás értelmetlenné vált. Erről azonban Aradon augusztus 10-11. éjjeléig senki nem tudott.
Görgeit az 1849. júliusi felvidéki hadjárata során az oroszok két ízben is tárgyalási ajánlattal keresték meg. Az oroszok célja a tárgyalásokkal az volt, hogy megadásra bírják a legeredményesebb magyar hadsereget. Görgei azért vette fel a tárgyalások fonalát, mert abban reménykedett, hogy éket verhet a szövetségesek közé. Tárgyalási alapként az 1848. áprilisi törvények biztosítását jelölte meg, s 1849 augusztusában a magyar kormány is visszatért ehhez az alaphoz. Görgei a tárgyalásokról a kormányt is értesítette, amely folytatásukra Görgei táborába küldte Szemere Bertalan miniszterelnököt és Batthyány Kázmér külügyminisztert. A két miniszter egy Görgeihez intézett memorandumban foglalta össze Magyarország sérelmeit, majd ezt francia fordításban hadikövetek útján eljuttatták az orosz táborba. Az irat a magyar-orosz szövetségi viszony létrehozására tett nehezen kihüvelyezhető ajánlatot. A következő, augusztus 6-án fogalmazott államirat tartalmilag nem mondott ennél többet. De Kossuth aznap érkezett levele alapján a két miniszter felhatalmazta a kézbesítéssel megbízott Poeltenberg Ernő vezérőrnagyot és Beniczky Lajos alezredest, hogy „az ausztriai házon kívüli király elfogadását megemlíthetik.”
I. Miklós cár többször is megtiltotta Paszkevicsnek, hogy politikai jellegű tárgyalásokat folytasson a magyar féllel, s az orosz fővezér is csupán a háború befejezése, tehát a magyar fegyverletétel érdekében tartotta lehetségesnek az alkudozást. Így aztán a két hadikövetet nem is bocsátotta maga elé, hanem Rüdiger tábornok útján, levélben közölte Görgeivel: az orosz hadsereg rendeltetése az, hogy harcoljon, s ha Görgei „a törvényes uralkodó előtti meghódolásról óhajt alkudozni”, forduljon a cs. kir. fővezérhez. A kör tehát bezárult. A válasz augusztus 9-én kelt; azon a napon, amikor a magyar fősereget Temesvárnál katasztrofális vereség érte. Az orosz fővezér ekkor erről még nem tudott, de még ebben, a magyar fél számára kedvezőbbnek látszó helyzetben is csupán a feltétel nélküli megadást volt hajlandó elfogadni.
Görgeit utóbb a tárgyalások miatt is érte kritika, mondván, hogy a kormányzat háta mögött alkudozott az oroszokkal. Valójában a kapcsolatfelvételt az orosz fél kezdeményezte, s Görgei az őt felkereső orosz tisztekkel is közölte, hogy ha az oroszok alkudozni akarnak, forduljanak a magyar kormányhoz, „magam nem kormányférfiú, hanem pusztán csak seregvezér lévén.” Emellett a kormányzat már 1849. májusában, az intervenció küszöbén megpróbálta felvenni a kapcsolatot a orosz fővezérséggel, s a Görgei jelenlétében június 24-26-i minisztertanácsokon döntés született arról, hogy megpróbálnak az oroszokkal tárgyalni. A tábornok tehát csupán élt az alkalommal, s a kormányzat szándékai szerint cselekedett, amikor elfogadta a tárgyalási ajánlatot.

Aradtól Világosig

Duka Tivadar, Görgei segédtisztje szerint Görgei augusztus 9-én Aradra érkezve Damjanich János vezérőrnagynál, az aradi erőd parancsnokánál szállt meg a várban, s vele, illetve Aulich Lajos hadügyminiszterrel tanácskozott, majd Görgei és Aulich Kossuthot keresték fel. Ezt egyébként félig-meddig Görgei emlékirata is megerősíti. Augusztus 10-én viszont Görgei már a városban szállt meg, s egy házban lakott Csány László közlekedés- és közmunkaügyi miniszterrel. Jókai szerint Nyáry Pállal is egy házban volt a szállásuk.
Az ezt követő napok kronológiáját nem könnyű tisztázni, mert maguk a kortársak is eléggé összekavarták az időrendet visszaemlékezéseikben. Szemere Bertalan miniszterelnök és Batthyány Kázmér külügyminiszter egyrészről, Vukovics Sebő igazságügyi és Horváth Mihály vallás- és közoktatásügyi miniszter másrészről már 1850-ben vitát folytattak a Kölnische Zeitung hasábjain a kormány lemondásának körülményeiről, de ebben főleg augusztus 11. eseményeivel foglalkoztak. A korábbi napokról Görgei 1852-ben megjelent emlékirata, Horváth egy 1852. évi levele, Szemere Görgeiről és Kossuthról írott, 1852 végén napvilágot látott jellemrajzai, illetve Horváth 1865-ben – az előbbiek ismeretében – közreadott összefoglaló munkája számol be. A leginkább érintett szereplő, Kossuth ugyan már 1849. szeptember 12-én megírta a maga verzióját az ún. vidini levélben, de ez éppen a végnapok politikai eseményeivel kapcsolatban tartalmaz igen csekély anyagot, s tele van dátumtévesztésekkel.
Horváth említett levele és Szemere jellemrajza szerint Kossuth már augusztus 9-én este, azaz Görgei megérkezése után minisztertanácsot hívott össze. Ennek lefolyásáról Horváth semmit sem ír, Szemere viszont azt állítja, hogy Kossuth már ekkor Görgeit bízta meg az oroszokkal történő alkudozások folytatásával. (Ez utóbbi adat nyilvánvalóan téves.) Hogy a dolog még bonyolultabb legyen, Horváth azt állítja, hogy Szemere és Batthyány már 8-án visszatértek Aradra, míg Szemere szerint ők csak 10-én reggel 10 órakor érkeztek meg. Ugyanakkor Horváth itt nem említi az augusztus 10-i minisztertanácsot, augusztus 9. után mindjárt augusztus 11. eseményeit ismerteti.
Szemere szerint, miután augusztus 10-én reggel Görgei és Csány mellett Szemere és Batthyány Kázmér is megérkezett Aradra, Kossuth délelőtt minisztertanácsot hívott össze, amelyen a Lugoson tartózkodó Duschek Ferenc pénzügyminiszteren kívül valamennyi miniszter jelen volt, s meghívták rá Görgeit is. Görgei szerint viszont, a minisztertanács a kora délutáni órákban ült össze, s ezen az ülésen a temesvári csata eredményéről és Bem fővezéri kinevezéséről, illetve általában a fővezéri kérdésről volt szó. Ugyanakkor Görgei emlékirata következő fejezetében ismerteti azt az ülést, amelyen Szemere és Batthyány beszámoltak küldetésükről, s a kormány tőle is véleményt kért az oroszokkal folytatandó tárgyalásokkal kapcsolatban. Az azonban nem egyértelmű, hogy két különböző vagy egy és ugyanazon minisztertanácsi ülésről számol-e be? Az ezt követő fejezetben tovább növeli a bizonytalanságot, amikor arról ír, hogy augusztus 9-én vagy 10-én Kossuth személyesen hozzájárul ahhoz a kormányhatározathoz, „hogy a Romanov-dinasztiát nyíltan meg kell kínálni a magyar koronával.” Sőt, „egy államiratot írt meg vagy íratott (valószínűleg az ebben már gyakorlattal rendelkező Szemere miniszterelnökkel) az orosz hadvezérhez.” Noha a dátumra láthatólag nem emlékezett pontosan, annyi ennek alapján is állítható, hogy Görgei szerint az oroszokkal folytatandó tárgyalások előbb, és nem ugyanazon a minisztertanácson kerültek szóba, mint a fővezérség ügye. (Kombinálva Horváth 1852. évi levelét és Görgei emlékiratát, még az sem tekinthető kizártnak, hogy a minisztertanács már augusztus 9-én foglalkozott az oroszokkal folytatandó tárgyalások ügyével; bár ennek ellene szól az, hogy Kossuth augusztus 10-én levélben válaszolt Szemere fentebb idézett nagyváradi levelére.)
Horváth Mihály nagy összefoglalójában egyetlen minisztertanácsi ülésről ír, amelyre szerinte Szemere, Batthyány és Görgei Aradra érkezésének napján, méghozzá a délutáni – kora esti órákban került volna sor. Csakhogy Görgei már bizonyíthatóan augusztus 9-én Aradon volt, a miniszterelnök és a külügyminiszter viszont nem tudni, hogy 9-én, vagy 10-én érkezett-e meg. Horváth azonban – Görgei emlékirata nyomán – a minisztertanácsot az augusztus 10-én a dél körüli órában Németság és Újság között vívott ütközet utánra teszi, ami viszont nem egyezik sem Görgei megérkezésének napjával, sem a Szemere által a minisztertanács közelebbi időpontjaként megjelent augusztus 10-i délelőttel. Vukovics és Horváth az egyik 1850. évi cikkükben ugyan futólag utalnak az augusztus 10-i minisztertanácsra, de annak csak egy epizódját, Vukovics Görgei elleni felszólalását említik.
Ha Görgei szövegét vesszük alapul, nagyobb a valószínűsége annak, hogy augusztus 10-én két minisztertanácsot tartottak Aradon: egyet a délelőtti órákban, s egyet délután a németság-újsági ütközetet követően. Horváth szövegében a két minisztertanács tárgya és lefolyása elég reménytelenül keveredik, s noha szövegén látszik Görgei emlékiratának hatása, több olyan tényezőt nem említ, amit Görgei igen; vagy pedig nem úgy említi azokat, mint Görgei.
Görgei szerint augusztus 10-én délután „Kossuth a minisztertanácsot, amelyre meghívott, azzal az értesítéssel nyitotta meg, hogy biztos forrásból vett jelentés szerint Dembiński altábornagy az előző napon (augusztus 9-én) Temesvárnál győzelmet aratott az osztrákok fölött.” Ezt követően írja le a fővezérség kapcsán lezajlott vitát, amelynek csak az ő távozása vetett véget.
Sehol egy közbevetés, sehol egy utalás a másik tárgyra, az oroszokkal folytatott és folytatandó tárgyalásokra. Erről már csak a következő fejezetben szól: „Amikor Szemere és gróf Batthyány Kázmér miniszterek Aradon élőszóval beszámoltak a kormánynak arról az útról-módról, melyen az oroszokkal békealkudozásba iparkodtak lépni, megjegyezték azt is, hogy én eljárásukat elégtelennek ítélve, hibáztattam.” Ebben a fejezetben viszont a fővezéri kérdéssel kapcsolatos vitát mellőzi.
Horváth szövegében gyakorlatilag nincs egyértelmű utalás arra, hogy Bem fővezéri kinevezése vagy a temesvári csata szóba került-e a minisztertanácso(ko)n, ami nemcsak Görgei emlékirata miatt valószínűtlen, hanem azért is, mert a délutáni minisztertanács idején Görgei – Nagysándor jelentése alapján – már bizonyosan tudott az előző napi temesvári csatáról, sőt, az azt követő magyar visszavonulásról is; s a csata eredménye kétségkívül befolyásolta a fővezérség kérdését is. Ugyanakkor logikus a feltételezés, hogy ebben a kiélezett helyzetben a kiküldött miniszterek visszaérkezését követően azonnal összehívják a minisztertanácsot,
Ha mármost a két minisztertanácsról szóló verziót fogadjuk el, az események a következőképpen rekonstruálhatók. Az első, még reggel vagy a kora délelőtt folyamán tartott minisztertanácson az oroszokkal folytatott tárgyalások esélyeiről, illetve a nekik teendő ajánlatokról folyhatott a szó. Ez már csak azért is logikusnak tűnhet, mert
Szemere és Batthyány közölte a kormánnyal, hogy Görgei elégtelennek tartotta az általuk Paszkevicshez intézett második államiratot. Kossuth Görgei indokai felől érdeklődött, mire az elmondta: először azt kellene tisztázni, hogy az oroszok egyáltalán hajlandók tényleges tárgyalásokat folytatni. Ezért a legfontosabb az lenne, hogy a kormány egyértelműen ajánlja fel a magyar koronát az orosz cári család valamelyik tagjának, s kijelentette, „hogy az alkudozásoktól csak úgy lehetne várni némi sükert, ha annak Ferenc József elismerése, tehát a függetlenségi nyilatkozat visszavonása tétetnék alapjául”. Kossuth további kérdésére, hogy mit kellene tenni akkor, ha az oroszok nem akarnak alkudozni, Görgei – Horváth Mihály szerint – azt válaszolta, „azon esetben, s ha a Maroson átkelve, az osztrákokat vissza nem verhetné, sőt maga lenne kénytelen hátrahúzódni: inkább lerakja fegyverét, mintsem hogy a süker minden reménye nélkül lövesse seregét”. Görgei emlékirataiban ez utóbbiról nem szól, Szemere pedig egyenesen azt állítja, hogy a kormány már ekkor Görgeit hatalmazta fel az alkudozásokra.
Mindenesetre a meghozott minisztertanácsi határozat szövege Horváth elbeszélését erősíti meg. A minisztertanács elhatározta, hogy felajánlja a koronát a cári család valamelyik tagjának, ha az hajlandó biztosítani az 1848. áprilisi törvényeket. Feltételként azt szabta, hogy Magyarország az orosz birodalmon belül olyan státuszt kapjon, mint amilyennel a kongresszusi Lengyelország rendelkezett 1815-1830 között. Alternatív javaslatként kész volt visszavonni a Függetlenségi Nyilatkozatot, s az 1848. áprilisi államjogi helyzet elismerése fejében elfogadni Ferenc József uralkodását is. A minisztertanács egyben kijelentette, hogy ha az orosz fél nem hajlandó erről tárgyalni, sem pedig Ferenc József felé közvetíteni, a magyar hadsereg a döntő csata után hajlandó letenni fegyverét az oroszok előtt. Az alkudozások folytatásával Szemerét és Batthyány Kázmért bízták meg. Kossuth a fenti értelemben fogalmazta meg az újabb, német nyelvű államiratot, s a nap folyamán ennek francia fordítása is elkészült.
Közben a reggeli órákban a Nagysándor József vezérőrnagy vezette I. hadtest Óaradról megindult Temesvár irányába. Dél körül azonban Németság és Újság térségében a Maros bal partján előnyomuló cs. kir. I. (Schlik) hadtest dandárjaiba ütközött, s rövid ágyúzás, illetve némi gyalogsági küzdelem után Újarad és Kisszentmiklós térségébe húzódott vissza, ahol a Maros átkelőjének védelmére rendezkedett be.
Az ágyúdörgés hallatán a csatatérre siető Görgei útközben két jelentést is kapott Nagysándortól, s a másodikból értesült arról, hogy az I. hadtest már meg is hátrált. Tájékozódás végett fellovagolt az erőd vársíkjára, itt azonban megkapta Kossuth utasítását, hogy a rövidesen kezdődő minisztertanácson személyesen vegyen részt. Nagysándor első jelentésében egyébként közölte, hogy egy Temesvár alól érkezett sebesült honvédtiszt szerint az osztrákok Dembiński seregét az előző napon vívott csatában Lugos felé meghátrálni kényszerítették.
Görgei tehát megjelent a minisztertanács ülésén. Kossuth ezt azzal nyitotta meg, hogy a kapott hírek szerint a Szegedről Temesvár felé visszavonuló Dembiński vezette hadsereg az előző napon Temesvárnál megütközött a cs. kir. fősereggel. Dembiński már-már visszavonult, amikor megérkezett a csatatérre Bem, s a fővezérséget átvéve, megfordította a csata sorsát, s megverte Haynaut. Görgei kérdésére, hogy akkor most ki vezényli az erdélyi hadsereget, s hogyan került Bem a Bánságba; Kossuth bevallotta, hogy ő már kinevezte fővezérré Bemet. Ezt követően Csány megjegyezte, hogy a kinevezés törvénytelen, mert nincs rajta minisztertanácsi ellenjegyzés. Kossuth erre közölte, hogy a kinevezést Aulich hadügyminiszter ellenjegyezte. „Erre nem volt joga a hadügyminiszternek – felelte Csány –, mert a hadügyminiszter éppen oly jól tudta, mint maga Kossuth, hogy az országgyűlés fővezérül nem Bem altábornagyot, hanem Görgeit ajánlotta a kormánynak, és hogy Szemere miniszterelnök a kormány nevében igenlő választ adott az országgyűlésnek erre a javaslatára.”
Ezt Szemere tagadta, mondván, ő az országgyűlés javaslatára csak annyit mondott, hogy „a kormány a javaslatot tudomásul veszi.” Csány erre azzal vágott vissza, hogy az országgyűlés ezt a választ csakis helybenhagyó válasznak ítélhette, s a kormány ezek után csak a fővezér kinevezésének időpontját határozhatta meg, a személyről azonban nem határozhatott; ezért fenntartja azt a véleményét, hogy a kinevezés törvénytelen.
Horváth Mihály szerint – akinél a két minisztertanács eseményei egybemosódnak – Kossuth közvetlenül a tanácskozás előtt megkérdezte Görgeit, hogy „vajon elfogadná-e Bem főparancsnokságát?” Ezért Görgei maga emelkedett szólásra, s közölte: itt az ideje, hogy a kormány eldöntse, kire bízza a fővezérséget. Ő kijelenti, hogy Bem parancsnoksága alatt nem hajlandó szolgálni, mert Bem csatavesztés esetén Erdélybe vinné át a háborút, maga pedig Erdélybe semmi szín alatt nem megy be. Majd kérte, hogy németül folytathassa előadását, s hosszan fejtegette, hogy a nép már roskadozik a háború terhei alatt, s nemcsak az ellenség, de maguk a honvédek is pusztítják annak vagyonát. Mindenki békére vágyik, minden vidék ki van élve, fogytán van a lőszerkészlet. Így ő a békekötést, a háború befejezését múlhatatlanul szükségesnek véli. Az osztrákokat hajlandó megtámadni, de az oroszok ellen harcolni nem fog.
Ezek után Vukovics emelkedett szólásra. Elmondta, hogy mielőtt a kormány a fővezér személyéről döntene, előbb a kormány és Görgei között fennforgó nézeteltéréseket kell kiegyenlíteni. A kormány arról értesült ugyanis, hogy Görgei hadseregében furcsa hangulat uralkodik, a kormány lépéseit bírálják, s arra lehet következtetni, hogy a Görgei közvetlen környezetében a kormány politikájával kapcsolatban megfogalmazott bírálatok arra szolgálnak, hogy a hadsereget hozzászoktassák a „katonai kényuralom” eszméjéhez. Ezért felszólította Görgeit, igazolja magát ebben az ügyben, mert amíg őt e gyanú terheli, „az egybegyűlt minisztertanácson nem lehet elfogultság nélkül megtárgyalni a fővezérválasztás ügyét.”
Horváth Mihály szerint ezt követően maga Kossuth szólalt fel. Egyrészt hangsúlyozta, hogy a Függetlenségi Nyilatkozatot törvényesen hozták meg, így annak mindenki köteles engedelmeskedni; másrészt rosszallta, hogy amikor Görgeit az oroszok Rimaszombaton megadásra szólították fel, a tábornok a tisztikar által választott fővezérként nyilatkozott, holott megbízatása a kormánytól származik; illetve, hogy az oroszok ajánlatának elfogadását a tisztek egyéni akaratától tette függővé, holott „kötelessége lett volna minden elállási szándokot a haza ügyétől súlyos bűnnek bélyegezni.”
Görgei emlékiratában nem említi Kossuth felszólalását. Beszámolója szerint, Vukovics vádjaira kijelentette, hogy ha a kormánynak alapos okai vannak a gyanúra, állíttassa őt haditörvényszék elé; puszta gyanúsításokra azonban nem felel. Miután a fővezérlet kérdésében ő maga is érintett, nem tartja illőnek további részvételét a tanácskozáson, s távozik. Ami a katonai diktatúrát illeti, a táborában megfordult képviselők közül többen felszólították őt ennek átvételére, sőt, Szunyogh Rudolf képviselő „magát hozzá evégett egyenesen Szemere által küldöttnek mondotta.” Szemere, aki eddig nem elegyedett a vitába, ezt határozottan tagadta. Vukovics pedig azt válaszolta, hogy a kormány és a fővezér között lehetnek olyan politikai véleménykülönbségek, „melyek vádtényekül nem tartoznak bíróság elébe, de kiegyenlítésök szükséges; mert a kormány és a seregvezérlet közt ellenkező iránynak létezni nem szabad.”
Horváth Mihály szerint ezután Kossuth szólt engesztelőleg Görgeihez, s felszólította, mondja meg, ha a legfőbb hatalomra vágyik, s ő maga teremt neki pártot. Egyben felszólította a tábornokot, vesse papírra az oroszokkal való tárgyalásokra vonatkozó elképzeléseit; Görgei azonban fáradtságára s a másnapi diszpozíciók kiadásának szükségességére hivatkozva, nem válaszolt határozottan, s elhagyta a tanácskozást.
Kossuth a délután folyamán négyszemközti találkozót kért Görgeitől. Az éjszakai találkozón Görgei emlékirata szerint Kossuth megkérdezte őt, mit tenne, ha Bemet nevezné ki fővezérré. Görgei erre kijelentette, hogy azonnal lemondana, mert nincs meggyőződve arról, hogy Bem nem fogja azután is folytatni a küzdelmet, amikor azzal már erkölcsi előnyök sem szerezhetők. Kossuth következő kérdése az volt, hogy Görgei mit tesz, ha Temesvárnál a magyarok győznek, s ő kapja a fővezérséget: „Akkor támadni fogok minden erőm megfeszítésével, de egyedül csak az osztrákok ellen” – mondta a tábornok. „És ha Temesvárnál az osztrákok győznek?” – kérdezte a kormányzó. „Akkor leteszem a fegyvert” – hangzott a válasz. Ezek után Görgei visszatért a főhadiszállásra. Kossuth ugyan utóbb tagadta, hogy a fegyverletétel, mint eshetőség szóba került volna közöttük, ezt azonban nehezen hihetjük, hiszen e lehetőséggel az aznap délelőtti minisztertanács is számolt.
Az éjszaka folyamán megérkezett Guyon Richárd tábornok rövid levele a temesvári vereségről, amit Kossuth azonnal átküldött Görgeinek. A tábornok ezután – emlékiratai szerint – úgy látta, hogy a fegyverletétel elkerülhetetlen.
Augusztus 11-én a reggeli órákban Csány felkereste Kossuthot, s kifejtette: csak a kormány lemondása, és a hatalom Görgeire történő átruházása révén menthető meg még valami. Ezzel akkor Kossuth is egyetértett. Csány ezt követően visszatért a városban lévő szállására, s ott Görgeivel tanácskozott.
Reggel 8-kor Kossuth állítólag Palóczy Lászlót, a képviselőház korelnökét is tájékoztatta a temesvári vereségről s a kilátástalan helyzetről; Csány pedig arról, hogy Facsét felé még 24 vagy 36 órán keresztül biztos a menekülés útja. Besze János kései, 1890-es visszaemlékezése szerint Csány azt is tudatta Palóczyval, az pedig ennek alapján az aradi városházán összegyűlt képviselőkkel, hogy „Görgei orosz részrül biztosítva van mindazok, kik táborába menekülni fognak, életét megmenthetni.” Ez egyébként kevéssé valószínű, hiszen Görgei ilyen értelmű biztatást legfeljebb csak a délután az orosz táborból visszatérő Poeltenberg jelentéséből olvashatott ki.
Ezután a miniszterek (Csány és a Lugoson lévő Duschek Ferenc kivételével) reggel 9-kor az aradi várban ismét összegyűltek Kossuthnál, aki ismertette velük Guyon levelének tartalmát, s elmondta, hogy ezek után „a kormányt eddigi alakjában és egy meghatározott helyen tovább is folytatni” lehetetlen. Ezért javasolta, hogy Görgeit hatalmazzák fel az oroszokkal folytatandó tárgyalásokra, hiszen ő egy még le nem győzött hadsereg élén állva, képes az ellenséggel „még tiszteletet parancsoló állásból alkudozni, vagy a körülményekhez képest más valamit tenni, más fővezérről pedig, amióta Bem Temesvárnál megsebesült, szó sem lehet többé.” Görgei felhatalmazása után a kormánynak „legkisebb hatásköre se lévén, semmi egyéb tenni valója nem maradt, mint feloszlania.” Szóba került, hogy ki kell-e ezt forma szerint is mondani. Vukovics úgy vélte, hogy miután a kormány amúgy is kénytelen feloszlani, a feloszlás megemlítése nem szükséges; „jöhet pedig még idő, melyben a körülmények szükségesé tehetik, hogy a kormány a nemzettől nyert hatalmat ismét gyakorlatba vegye; ennél fogva tehát a kormány feloszlását a Görgeinek adandó felhatalmazásban nem kellene megemlíteni.”
Az iratot maga Szemere fogalmazta meg (Vukovics és Horváth nyilatkozata szerint ez utóbbi is részt vett a megfogalmazásban), s miután „minden seregek fővezérévé” nevezte ki, felhatalmazta Görgeit, azon értelemben folytassa Paszkeviccsel a tárgyalást, „hogy a magyar nemzet Őfölségét, a császárt [I. Miklós cárt – H. R.] kérje fel közbenjáróul, s abban, amit a nemzet törvényes alkotmányának s jogainak, úgy mint minden egyes polgárai személyének és vagyonának biztosítására Őfelsége meghatároz, bízván Őfelsége jogérzetében s igazságos voltában, elfogadni készeknek nyilatkozunk.”
Szemere szerint miután a Görgeinek szóló felhatalmazást elküldték, Kossuth közölte a miniszterekkel: ő maga Lugosra megy, hátha még meg lehet próbálni valamit a Bem által Lugoson esetleg összeszedhető sereggel; ha nem, főbe lövi magát. A kormány lemondását forma szerint nem mondták ki. A miniszterek abban maradtak, hogy miután az országnak még két hadserege is van, kinek-kinek tetszésére bízzák, hogy melyikhez csatlakozik. Szeme¬re és Batthyány úgy döntött, hogy ők is Bem seregéhez utaznak, és állítólag Vukovics is megígérte nekik, hogy követi őket. (Kossuthról szóló jellemrajzában azt állítja, arról is határoztak, hogy valamennyi miniszter egy táborba megy.) A tanácskozás Szemere szerint fél óráig tartott, azaz fél 10 körül vége lehetett. Horváth 1852. évi levele szerint a minisztertanácsnak 11 körül volt vége.
Közben Csány a szállásán levelet kezdett írni Kossuthnak. Ebben kifejtette, hogy a függetlenségi harcot Bem seregének szétveretése után „bevégzettnek kell tekinteni – mert öncsalódás nélkül képzelni sem lehet, hogy az Aradon létező három hadtestek az ellenségnek túlnyomó erejével győzelmi resultatummal vívhassa a csatát – csekély távolságában a közeledő orosz seregeknek.” Ezért – folytatta – „a kormányt továbbra szükségtelennek, sőt, károsnak tartom – kétséget nem szenvedvén, hogy a szerencsétlen nemzetnek részére polgári hatalom jót eszkezelni nem képes. Ha létez valami, miáltal boldogtalan nemzetünket némi kedvezésekben lehet részesíteni, úgy egy katonai kézbe központosított hatalom az – mihez képest lemondván a kormány haszontalanná, célhoz nem vezethetővé vált hatalmáról, ruházza azzal fel Görgei altábornagyot, ki nemcsak rendelete alatt lévő seregének, de a nemzetnek szent ügyét is szem előtt tartandja intézkedéseiben.” Ebben aznapi találkozásuk során Kossuth is egyetértett, s megígérte „a hatalommali felruházó iratot Görgei altábornagynak elküldeni, azonban minthogy az eldöntő végpercek közelednek, és az említett irat késik, én sietek magam részéről miniszteri tárcámról, mely által semmi, de semmi jót és hasznost nemzetem részére nem mívelhetek, lemondani, szíves köszönetem mellett Kormányzó úrnak bennem helyzett bizodalmáért.”
Eközben betoppant Görgei, aki ekkorra már megkapta a minisztertanács felhatalmazását az oroszokkal való tárgyalásra. Görgei megkérte Csányt, „magyarázza meg Kossuthnak, milyen nevetséges rendszabály engem valamennyi hazai haderő főparancsnokává kinevezni, mikor ezzel az a haderő, amelynek eddig is parancsnoka voltam, egyetlen emberrel sem szaporodik; és milyen nevetséges az a másik intézkedés, amellyel felhatalmaz engem az oroszokkal való békekötésre akkor, amikor a béketárgyalások megindításának alapföltétele, a további sikeres ellenállás lehetősége nincs meg.” Arra is kérte Csányt: értesse meg a kormányzóval, „hogy sokkal kisebb csorbát ejt személyes méltóságán, ha belátja, hogy mostani állásában már semmiféleképp nem használhat a nemzetnek, és állásáról önként leköszön, mint ha dőrén ragaszkodva egy olyan hatalomnak árnyékához, amelynek értékét az ellenség győzelmei már semmivé tették, nyilvános megaláztatásnak teszi ki magát.” Ezt Csány meg is ígérte.
Csány ezt követően visszaült az asztalhoz, s folytatta a levelet. Kifejtette, hogy Görgei fővezéri kinevezése immár feleslegessé vált, mert saját seregének úgyis fővezére, „más seregek pedig jelenleg, melyek felett ő vezérkedhetnék, nem léteznek.” Sajnálná, folytatta, „ha a miniszteri tanács a múltak emlékét nem méltányolván, még most is, midőn már a reménysugár is letűnőbe van, késnék a nemzet érdekében határozni – miszerint Görgei altábornagynak átadandó a főhatalom.” Ezzel egy időben Görgei is írt Kossuthnak, s ugyanezt követelte: „…minthogy ezen felhatalmazás [ti. a Szemere által megfogalmazott megbízólevél] azonban a kívánt s közös hazánk jövőjét biztosító cél elérésére nem elégséges, és én arra, hogy azt, amit [sic!] a nemzet számára megmenthető, megmenthessem, elkerülhetetlen szükségesnek tartom, hogy a jelen kormány lépjen le, s én ruháztassam fel a polgári s katonai legfőbb hatalommal”.
Közben a városba visszatérve, Vukovics felkereste Csányt. Csány ingerülten vonta kérdőre Vukovicsot: miért nincs a Görgeinek küldött felhatalmazó okmányban forma szerint kimondva a kormány leköszönése, holott ő ebben az értelemben állapodott meg a kormányzóval? A rövidesen megérkező Görgei ugyanezt a kérdést tette fel, mondván, hogy az oroszok nem fognak vele alkudozni, amíg azt hiszik, hogy az ideiglenes kormány van a háta mögött. „Ha a kormányzó és a minisztérium leköszönése forma szerint ki nem mondatik, és közhírré nem tétetik: akkor én semmibe nem bocsátkozhatom bele.”
Csány és Vukovics erre a többi miniszterért küldtek, hogy együtt szólítsák fel a kormányzót a kormány lemondásának forma szerinti kimondására. Szemerét, Batthyányt és Horváthot nem találták otthon, Duschek nem volt Aradon, Aulich azonban megérkezett. Horváth magánügyben Újaradon volt. Szemeréért – saját bevallása szerint délelőtt 11-12 óra között háromszor is üzentek, „de anélkül, hogy nékem megizenték volna, mivégre óhajtják ily sürgősen jelenlétemet?” A Görgeiről írott jellemrajza szerint fél 12-kor kereste őt fel Csány titkára azon kéréssel, „mennék hozzá bizonyos fontos dolog végett.”
A Csánynál jelenlévő három miniszter levelet intézett Kossuthhoz, s saját lemondásuk bejelentése mellett felszólították a kormányzót: ruházza fel Görgeit a teljes katonai és polgári hatalommal. Az irat elküldését követően Vukovics és Aulich távoztak. Közben megérkezett Csányhoz Batthyány Kázmér is, akit Vukovics a kapuban tájékoztatott a történtekről. Vukovics és Horváth későbbi nyilatkozata szerint Batthyány nem nyilvánított ellenvéleményt. Ezt Batthyány később sem cáfolta, csupán azzal egészítette ki, hogy a három miniszter Kossuthhoz intézett felszólítását „csupán személyes lépésnek” nézte. Vukovics ezt követően felkereste Szemerét, aki – Vukovics és Horváth nyilatkozata szerint – már éppen útra készülődött; de Szemere sem nyilvánított ellenvéleményt. (Erről Szemere nem szól sem hírlap nyilatkozataiban, sem a Görgeiről írott jellemrajzban.)
Ugyanakkor Szemere azt álltja, hogy délben ő is megjelent Csánynál, de akkor a másik két miniszter már nem volt ott; Csány társaságában csak Nyáry Pált és Török Gábor aradi kormánybiztost találta. Szemere szerint Csány közölte vele, hogy Kossuthot felszólították a lemondásra, és a hatalom Görgeinek történő átadására, hozzátéve, hogy miután nem várhattak tovább Szemerére, „az általuk aláírt levél már elküldetett.” Erre Szemere azt mondta hogy ami Kossuthot illeti, „rajta áll kormányzói állásáról lemondani vagy le nem mondani”, de reméli, hogy Kossuth kötelességének fogja tartani összehívni a kormányt, „miután Batthyány, Horváth és magam az indítványról mit sem tudunk; mert nemcsak ő [Kossuth] felelős, hanem mi is; és ha csupán ő köszön le, akkor utána a minisztérium a törvényes kormány, hanemha [hacsaknem]az is testületileg lemond.”
Szemere ezt követően (hírlapi nyilatkozata szerint) visszatért a szállására, majd – miután Kossuth délután 2 óráig nem hívta össze a minisztereket – Batthyányval együtt útra kelt Bem táborába, Lugosra. A Görgei-jellemrajzban viszont azt írja, hogy délután 1 órakor értesült Kossuth elutazásáról, s „azt hívén, hogy éppen azért utazott el, mivel hazaszeretete nem engedi azon lépést tennie, mire felszólíttaték”, ő és Batthyány is Lugosra utaztak Bem seregéhez.
Kossuth délután 2 órakor küldte meg a három miniszternek (Csány, Aulich és Vukovics) a nemzethez intézett lemondó, illetve a Görgeit a polgári és katonai teljhatalommal felruházó nyilatkozatát, valamint a Görgeinek szóló hasonló értelmű nyilatkozatot azzal, hogy azokat ellenjegyezzék és a többiekkel is ellenjegyeztessék azt, és a másodikat küldjék meg Görgeinek.
Az utóbbi szerint „a jelen körülmények között a nemzet életének megmentése, s jövőjének biztosítása körül csak a hadsereg lévén képes sikeres lépéseket tenni; ezennel a miniszterek többségének indítványára is, úgy magam, mint a minisztérium nevében kinyilatkoztatom, hogy a jelen kormány lelép, s addig, míg a nemzet hatósága szerint máskint netalán intézkedendnék, a nemzetgyűlés megbízásából eddig általunk gyakorlott polgári és katonai legfőbb kormányzási hatalmat ezennel Tábornok úrra ruházom.” A döntés azonban a nyilatkozat szerint csak este 8 órától volt hatályos. Lényegében ezt ismételte meg a kormányzó és a kormány lemondását tudató kiáltványában is azzal, hogy elvárja Görgeitől, „s azért Isten, a nemzet és história előtt felelőssé teszem, hogy ezen hatalmat legjobb tehetsége szerint szegény hazánk nemzeti státuséletének megmentésére, javára s jövőjének biztosítására fordítandja.”
Kossuth a nyilatkozatokat Csány szállására küldte meg. Ezeket a jelenlévő Csány és Vukovics azonnal ellenjegyezte, majd Csány unszolására így tett a megérkező Horváth Mihály is. Horváth, aki fontosnak tartotta, „hogy ezen annyira fontos ügyben a minisztérium egyetértése eszközöltessék”, azt kérte, hogy „evégett Szemere és Batthyány, bár elébb meghívatva megjelenni vonakodtak, újra hívassanak meg.” Azonban már hiába üzentek értük, ekkorra már Szemere és Batthyány elutazott. Így Horváth is belátta, hogy már nem lehet teljes minisztertanácsot tartani. Aulich szintén nem volt jelen, de miután a Kossuthhoz intézett felszólítást korábban ő is aláírta, az ő véleménye felől a három miniszternek nem lehettek kételyei.
Batthyány és Szemere azonban ekkor már nem voltak Aradon, hanem Kossuthhoz hasonlóan, elhagyták a várost. Duschek Radnán volt, így ő sem írta alá a nyilatkozatot Aulich – nem tudni miért – szintén nem írta azt alá, ugyanakkor Kossuthnak ő is benyújtotta lemondását. Görgei pedig, miután Kossuth távozását követően nem sokkal megjöttek az orosz táborba küldött követek azzal a hírrel, hogy az oroszok csak a feltétel nélküli fegyverletételről hajlandók tárgyalni, asztalhoz ült, hogy megírja a fegyverletételi ajánlatot Rüdiger orosz lovassági tábornoknak.
Kossuth lemondásának vétele után Görgei kiáltványban közölte a kormányzó és a kormány lemondását, s azt, hogy ő vette át a főparancsnokságot és a polgári főhatalmat. „Mit Istennek megfejthetlen végzése reánk fog mérni, tűrni fogjuk férfias elszántsággal s az öntudat azon boldogító reményében, hogy az igaz ügy örökre veszve nem lehet” – fejezte be kiáltványát.
A forrásokban kétségkívül van egy ellentmondás. A hatalom átadásával kapcsolatos okmányokban ugyanis szó esik „a kívánt, s közös hazánk jövőjét biztosító cél”-ról, a „siker reményéről”, „szegény hazánk nemzeti státuséletének” megmentéséről, jövőjének biztosításáról. Az ellentmondásnak van egy magyarázata, amellyel Görgei emlékiratai és Szemere emigrációs naplója szolgálnak. Ti. a kormány és Görgei továbbra is reménykedett abban, hogy az orosz fővezérséghez küldött második államiratra pozitív válasz érkezik, s akkor a harmadik, a koronát immár nyíltan felajánló államiratot is el lehet küldeni. Ettől még a temesvári vereség után a katonai ellenállás esélyei megszűntek, s a fegyverletétel kikerülhetetlen volt.
Csakhogy, a kormány lemondásának napján Szemere magával vitte a koronázási ékszereket, s ezzel Görgeit az alkudozás minden további lehetőségétől megfosztotta. Nem arról volt tehát szó, hogy Görgei jobb lehetőségekkel kecsegtette volna Kossuthot és a kormányt, mint amilyenekben maga hitt, hanem arról, hogy pozitív orosz válasz esetén a katonai ellenállás esélytelensége ellenére is lehetségesnek tartotta valamilyen politikai eredmény elérését. Görgei kiáltványának az a kitétele pedig, hogy „harccal vagy békés úton” mindent meg fog tenni az országért, amit lehet, csupán annyit jelentett, hogy az oroszokkal történő megegyezés lebonyolítása érdekében vissza fogja verni az osztrák csapatok esetleges támadását.
Kossuth tehát elhagyta az országot, de előtte még egy magánlevélben Görgei lelkére kötötte, tegyen meg mindent „a nemzet megmentésére. Árulásnak tartanám, ha Ön nem a nemzet, hanem csak a hadsereg részéről, nevében és számára bocsátkoznék alkudozásba. Lehet eset, hogy hadseregek becsülettel letehetik a fegyvert a túlnyomó erőszak előtt, de nem lehet eset, hogy becsülettel letehessék a fegyvert, ha úgy teszik le, hogy a nemzetnek szolgaságot vásárlanak, sok, nehány vagy kevés egyének személyes java árán”. Kossuth követelte, hogy nyilatkozatát a hivatalos Közlönybe is beiktassák. Miután Görgei hadiköveteitől tudta az oroszok válaszát, e nyilatkozatot nem tekinthetjük másnak, mint felelősségáthárítási kísérletnek. E sorokban már ott bujkál az árulás meghatározhatatlan vádja.
A temesvári vereség után – mint láttuk – mind Kossuth, mind a miniszterek, mind Görgei úgy vélte, hogy a további ellenállásnak nincsenek meg a feltételei. Az erőviszonyok ismeretében véleményükre nem süthetjük a túlzott pesszimizmus bélyegét. Görgei feldunai hadserege, az egyetlen harcképes haderő kb. 30.000 főt számlált, sorai között kb. ötezer fegyvertelen újonccal. A 144 lövegből álló tüzérségnek csövenként 200 lőszere volt, a gyalogságnak puskánként másfél (!) tölténye. A seregnek utánpótlásra nem volt lehetősége. E seregen kívül még öt jelentősebb csoportosítással lehetett számolni. Kazinczy Lajos ezredes kb. 7500 embere Nagybányán, az észak-erdélyi csapatok Kolozsvárott, a dél-erdélyiek Déván állomásoztak. E két utóbbi csoportosítás egyaránt demoralizált, bomlófélben álló csapatokból állott. Hasonló volt a helyzet a déli magyar erők Lugoson összpontosult maradványaival is. Görgei harc nélkül csak a Déván álló erőkkel vehette fel a kapcsolatot, bár ezek helyzetéről sem voltak pontos adatai. A másik három csoportosítással csak akkor egyesülhetett, ha előtte keresztülvágja magát a túlerőben lévő orosz vagy osztrák erőkön. Ugyanezt mondhatjuk el az ötödik csoportosításról, a Klapka György tábornok vezette komáromi hadseregről.
Görgei ekkor már elhatározta, hogy véget vet a küzdelemnek, s az oroszok előtt leteszi fegyverét. Hadseregének helyzete sokkal rosszabb volt, mint 1849. augusztus 9. előtt, az oroszok pedig már akkor is csak a feltétel nélküli fegyverletételről voltak hajlandók tárgyalni. Ha az oroszok előtt akarta letenni a fegyvert, sietnie kellett. Augusztus 10-én Nagysándor csapatai Újságnál megütköztek Schlik előnyomuló hadtestével. Ebből nyilvánvalóvá vált, hogy Haynau főserege is bármikor megérkezhet Arad elé, s akkor a feldunai hadseregnek meg kell ütköznie vele. Görgei pedig ekkor már fölöslegesnek tartott minden újabb véráldozatot.
Az orosz táborból rövidesen megérkező Poeltenberg Ernő vezérőrnagy és Beniczky Lajos alezredes összefoglaló jelentése szerint Oroszország csak a hadsereggel hajlandó érintkezni, azt le akarja fegyverezni, „a békét helyre akarja állítani, de feltételeket nem engedélyez”; s „mint Ausztria szövetségese, nem lép diplomáciai összeköttetésbe Magyarországgal”. Ezzel tökéletesen egybehangzott az a levél, amelyet a két követ Rüdiger orosz lovassági tábornoktól hozott. Vécsey Károly tábornoknak, az V. hadtest parancsnokának beérkező jelentése pedig arról számolt be, hogy a délvidéki fősereg az V. hadtest és a Kmety-hadosztály kivételével tökéletesen felbomlott.
A források nem egyértelműek abban a kérdésben, hogy Görgei Poeltenbergék visszaérkezése után, vagy már azelőtt összehívta-e a fegyverletételről döntő haditanácsot. Beniczky Lajos emlékirata szerint Görgei a döntést egyedül hozta meg, s a követek visszaérkezése után csupán bizalmasait hívta magához, akik úgy döntöttek, hogy Poeltenbergék jelentése nem indokolja az oroszok előtti fegyverletételre vonatkozó döntés visszavonását vagy megváltoztatását.
Duka Tivadar visszaemlékezése szerint a fegyverletételről határozó haditanácsra délután került sor, s Csány csak ezután, délután 5-6 óra tájban hozta meg Görgeinek Kossuth lemondó nyilatkozatát. Poeltenbergék pedig már akkor érkeztek, amikor a Görgei fegyverletételi ajánlatát tartalmazó levéllel az újabb követek indulni készültek. Poeltenberg elmondta, hogy „bár a főparancsnokhoz elő nem bocsáttattak, mégis nagy rokonszenv van irányunkban az oroszoknál, s hogy Rüdiger orosz tábornokkal azon óhajtást fejezték ki, hogy bárcsak az ég mielőbb a békét engedné élveznünk”.
Görgey Árminnak, a fővezér testvérének kéziratos visszaemlékezései szerint Kossuth lemondását délelőtt 10 órakor kézbesítette Rákóczy János (vagy Asbóth Sándor), Poeltenbergék a déli órákban tértek vissza, a haditanácsra pedig ezt követően, délután 3 órakor került sor. A Görgeivel (és valamennyi magas rangú tiszttársával) szemben elfogult Zámbelly Lajos ezredes nem ír Poeltenbergék visszaérkezéséről, de a haditanácsot ő is a délutáni órákra teszi.
Gelich Rikhárd őrnagy emlékirat-jellegű részleteket is tartalmazó összefoglalójában azt írja, hogy a haditanács előtt „a visszaérkezett hadikövetek sokat beszéltek a rendkívüli nyájasságról és előzékenységről, mellyel az orosz főhadiszálláson találkoztak”. Egy másik megjegyzése szerint a követek „üres ígéretekkel tértek vissza, melyek mindig azzal végződtek, hogy egyelőre szépen le kell rakni a fegyvert, azután minden jól fog menni”. Szerinte Poeltenberg is ott volt a haditanácson, „s ő is a föltétlen fegyverletétel mellett kardoskodott”.
Kossuth lemondását kézhez véve, Görgei – még mielőtt a további teendőkről határozó haditanácsot összehívta volna – Csányval még egyszer hosszasan tanácskozott arról: „megadjuk-e magunkat föltétlenül, vagy folytassuk-e a küzdelmet.” Csány „a harctéren elérhető sikerek esetleges lehetőségeinek fölsorolásával” iparkodott Görgeit a küzdelem folytatására rábírni, s ezzel csak akkor hagyott fel, amikor Görgei kifejezte meggyőződését, „hogy helyzetünkben felszerelés nélkül, pénz nélkül, a hadsereg ellátásában egyes-egyedül harácsolásra utalva határozottan tagadom, hogy – még ha további sikerek lehetőségét föl is tesszük – ellenállásunk tartós lehet; és szembe kell néznünk azzal a ténnyel, hogy a háborúnak az említett wallensteini elv szerint való folytatása tulajdon hazánkban – bűn.” Ezután Csány kijelentette, „hogy csatlakozik a hadsereghez, mert nem óhajtja megmenteni az életét, ha nem szolgálhat vele hazájának.” Sőt, Görgei szerint, a hozzá forduló országgyűlési képviselőkkel és más polgári személyekkel is közölte, hogy a hadsereg megadása feltétel nélkül történik, s ezért mindenkinek a menekülést ajánlotta. Ezt egyébként számos visszaemlékezés megerősíti.
Miután azonban Görgeinek az aradi haditanácson mondott beszédében egyértelmű utalás van arra, hogy az oroszokkal folytatott tárgyalások sikertelenek maradtak, valószínűbb, hogy a haditanács összehívására már a hadikövetek visszaérkezését követően került sor. Görgei ezután levelet írt Rüdiger orosz tábornokhoz. Ebben közölte a kormány lemondását, s azt, hogy hajlandó feltétel nélkül letenni a fegyvert az orosz csapatok előtt. Kijelentette, hogy „inkább fogom egész hadtestemet egy bármekkora túlerő elleni kétségbeesett csatában megsemmisíttetni engedni, mintsem osztrák csapatok előtt tegyem le feltétlenül a fegyvert”. A levél végén közölte hadseregének menetvonalát, hogy Rüdiger az ő és az osztrákok csapatai közé húzódhassék.
Ezután hívta össze haditanácsra a hadseregében és a hadügyminisztériumban szolgáló, illetve a szolgálaton kívüli magas beosztású tiszteket. Itt röviden ismertette a katonai és politikai helyzetet, s – felolvasva a Rüdigerhez írott levelet – az oroszok előtti fegyverletételt javasolta. Ezt követően a határozathozatal idejére elhagyta a termet. A haditanács tagjai – két kivétellel – elfogadták Görgei indítványát. A két tiszt is az osztrákok előtti fegyverletétel, s nem a küzdelem folytatása mellett érvelt. Ezt követően Görgei elküldte a levelet Rüdigernek.

Világostól Nagyváradig

A Központi Hadműveleti Iroda 1849. augusztus 11-én este 7 órakor adta ki az utasítást arra, hogy valamennyi hadtest induljon meg Világosra. A főhadiszállás még az éjszaka elindult Világosra. Maga Görgei és Csány augusztus 11-én egyszerre indultak el, s a kora reggeli órákban érkeztek meg Világosra. Megérkezésükre Bohus Jánosné Szőgyény Antónia, a világosi kastély úrnője később így emlékezett vissza:
„Egy óra múlva néhány törzstiszt jött, kik Görgei után kérdezősködtek, aki azonban még nem érkezett meg. Ekkor tudtuk meg, hogy Világos pihenőállomásnak volt egy időre kiszemelve. Utánuk nemsokára négy ifjú futár vágtatott a hegyen át kertünkbe, s nyomban követte őket egy kisebb négyfogatú kocsi és egy négyfogatú üveghintó. Az elsőből magas, nyúlánk tiszt ugrott ki honvédegyenruhában, tarka foulard-kendővel bekötött fejjel, s miután nekem futólag köszönt, az üveghintó ajtajához sietett, melyből gyöngéd figyelemmel egy megtört öregurat emelt ki, kinek ingó lépteit a teraszig támogatta, hol a gyorsan készített étkezőasztalok voltak elhelyezve, melyek mellett pár perc múltán az egész magyar sereg fényes fővezérlete ült, jóízűen elköltve a hirtelen készült lakomát. – Ama magas, tekintélyteljes tiszt Görgei Artúr, a fővezér; az általa támogatott ősz pedig Csány, akkor közlekedésügyi miniszter volt, ki pár héttel utóbb bitón múlt ki. Már akkor oly gyenge volt az életfonala, miszerint a természetet csak pár nappal előzte meg a hóhér.” Duka Tivadar szerint Görgei és Csány, valamint Aulich reggel 7-8 óra tájban érkeztek meg Világosra.
Miután Világosra egyre több polgári menekülő, köztük országgyűlési képviselők is érkeztek, Görgei, akit bántott az a gondolat, „hátha abban a csalárd reményben tették ezt, hogy az orosz táborban oltalmat találnak Ausztria bosszúja elől”, megkérdezte Csányt arról, hogy mit tudnak a képviselők a várható eseményekről. Csány azonban megnyugtatta, hogy ő tájékoztatta őket a feltétel nélküli megadásról, illetve mindenkit igyekezett rávenni a menekülésre. Duka Tivadar visszaemlékezése szerint Csány „mindenben megnyugodt, mert úgy tetszett neki is, hogy a dolog másképpen nem lehet…”
Rüdiger a Görgei által hozzá intézett, a fegyverletételt felajánló levelet augusztus 12-én délelőtt kapta meg, s Frolov tábornokot küldte Görgeihez a részletek megbeszélésére. Az orosz megbízott dél körül érkezett Világosra, ahol ekkor a feldunai hadsereg táborozott. Görgei és tábornokai együtt ebédeltek Frolovval és kíséretével, majd az orosz tábornok visszatért Rüdiger főhadiszállására.
Frolovék távozása után Zámbelly Lajos ezredes ismét többek előtt szóba hozta, hogy a magyar hadseregnek mégiscsak az osztrákok előtt kellene letennie a fegyvert. Szó szót követett, a vitából maga Poeltenberg is kivette a részét. Egy tiszt megjegyezte, hogy ő a maga ütegével keresztülvágja magát török területre. Erre Földváry Károly ezredes, „a bátrak bátra” hangosan azt mondta: „Gazember, aki megy!” Görgei ekkor lépett be – Leiningen tábornok és Üchtritz Emil ezredes, két németországi születésű honvédtiszt társaságában a szobába. Görgei éppen azon igyekezett, hogy rábírja őket a menekülésre, mondván, hogy Magyarországnak nincs joga megkövetelni tőlük, hogy erkölcsi érdekeiért a fegyveres küzdelem befejezése után is kockáztassák életüket. Földváry szavai után azonban egyikük sem volt hajlandó engedni a rábeszélésnek.
Az oroszok távozása után Görgei olyan hírt kapott, hogy a táborban nyugtalanság mutatkozik, mert a legénység és az alacsonyabb beosztású tisztek nem tudják mire vélni az orosz parlamenterek megjelenését. Ezért tisztjeivel a táborba lovagolt, s az alakulatokat végiglátogatva, közölte velük a másnapi fegyverletételről született határozatot. A legénység többsége nyugodtan fogadta a bejelentést. Görgeinél jelentkezett Duschek Ferenc pénzügyminiszter az államkincstár maradványaival. A tábornok intézkedett, hogy a katonák számára zsoldjaik fejében osszák ki a rendelkezésre álló bankjegyeket és nemesfém pénzeket.
Másnap reggel, augusztus 13-án a csapatok (29.889 fő, 9339 lóval, 144 löveggel) Világosról megindultak a szőlősi síkra. A feldunai hadsereg, itt adta magát meg Rüdiger orosz lovassági tábornoknak. (A köztudatban tehát tévesen szerepel a világosi fegyverletétel elnevezés.) Görgeit és kíséretét Rüdiger fogadta, s miután a csatarendben felsorakozott csapatok előtt ellovagoltak, a katonák megkezdték a fegyverek letételét. A hadsorok előtt ellovagoló fővezért a III., a legvitézebb hadtest katonái utoljára még megéljenezték. Ekkor Görgei idegei is felmondták a szolgálatot, s zokogva borult lova nyakára. A tábornokok számára másnap Rüdiger Kisjenőn díszebédet adott, majd Görgeit Paszkevics nagyváradi főhadiszállására kísértette. Görgei itt tudta meg augusztus 15-én, hogy Paszkevics csak az ő életét tudja garantálni, tisztjeiét nem.
A tábornok abban reménykedett, hogy az orosz hadsereg biztosítani fogja a magukat megadók életét. „Most még haragudni fog rám a nemzet, de három hét múlva – bizton tudom – kezet csókol majd nekem” – mondta világosi háziasszonyának, Bohusné Szőgyény Antóniának. Fegyverletételi szándékát bejelentő levelében kérte is Rüdigert, hogy bajtársait ne szolgáltassák ki az ellenség bosszúvágyának: „Talán elég lesz, ha egymagam leszek annak áldozata”. Az orosz fővezér és a cár is ettől tartottak, s ezért ragaszkodtak ahhoz, hogy Görgei kegyelmet kapjon. Úgy vélték, hogy ezután alvezéreit sem lehet halálra ítélni. Az osztrák fél azonban úgy gondolta, hogy ha már a fővezér kicsúszott kezéből, legalább alvezérein statuál példát. Hozzáteendő, hogy október 6-án Aradon két olyan tisztet is kivégeztek (Dessewffy Arisztidot és Lázár Vilmost), akik az osztrákok, s nem az oroszok előtt tették le a fegyvert.
A fegyverletétel egyben az augusztus 11-i minisztertanács határozatának végrehajtását is jelentette. Hiszen az oroszok sem a politikai tárgyalásokra, sem a közvetítésre nem voltak hajlandók. A határozatban említett döntő vereség pedig augusztus 9-én Temesvárnál már bekövetkezett. Ezek szerint e határozat részeseinek aligha volt erkölcsi alapjuk arra, hogy erkölcsi érvek alapján kifogásolják a fegyverletételt.
A magyar hadsereg elvileg az osztrák fővezérséggel is érintkezésbe léphetett. Görgei és tisztjei azonban csak annyit tudtak, hogy Haynau működése kezdetétől a kíméletlen leszámolás hívének mutatkozott, s július 1-jei kiáltványa szerint gyakorlatilag a magyar katonai és politikai felső vezetés egészének elítélését tervezte. A századunkban napvilágra került dokumentumokból az is kiderült, hogy ha Görgei Haynau előtt teszi le a fegyvert, a cs. kir. fővezér a honvédseregben szolgálatot vállalt több száz volt császári-királyi tisztet gyorsított eljárással elítélteti és kivégezteti. Az oroszok előtti fegyverletétellel Görgei és tisztjei ezt a megoldást akadályozták meg. Mire ugyanis az oroszok átadták foglyaikat a császári-királyi fővezérnek, Haynau már újabb, alaposabb eljárást előíró utasításokat kapott az uralkodótól és az osztrák minisztertanácstól. Görgei tehát a kisebbik rosszat választotta az oroszok előtti fegyverletétellel. A feldunai hadsereg Temesvár után már csak a megsemmisülés és a megadás között választhatott. A szőlősi fegyverletétel nem a szabadságharc vereségének oka volt, hanem a temesvári vereség okozata. Egy olyan, elkerülhető vereségé, amelyért sem Görgeit, sem tisztjeit nem terhelte felelősség. Görgei az oroszok előtti fegyverletétellel azt is jelezte, hogy Ausztria egymagában képtelen lett volna megnyerni a háborút, s ehhez egy másik nagyhatalom segítségére volt szüksége. Ausztria tehát csak akkor nyerheti vissza szuverenitását, ha kiegyezik Magyarországgal.
Görgei az orosz hadifogságban levelet írt a mozgó seregek vezetőinek és a magyar kézen lévő erődök és várak parancsnokainak. E levelekben tudatta a fegyverletétel hírét, s a mozgó csapatokat, valamint a nehezebben védhető erősségeket példájának követésére hívta fel. Klapkát, Komárom parancsnokát viszont figyelmeztette: „Fontold meg, mit tehetsz, s mit kelljen tenned”.
I. Miklós orosz cár követelésére Görgei augusztus 22-én amnesztiát kapott I. Ferenc Józseftől. Miután Haynau 1849. augusztus 26-án tudatta Görgeivel, hogy a császár kegyelmet adott neki, a magyar hadsereg volt fővezére augusztus 29-én felesége és orvosa, Markusovszky Lajos, valamint az őrizetére kirendelt Andrássy Norbert gróf, őrnagy társaságában elhagyta Nagyváradot, s a Szepességen, Galícián, Szilézián, Morvaországon át Bécsbe, majd onnan Klagenfurtba, száműzetésének kirendelt helyszínére utazott, ahová szeptember 11-én érkezett meg. A 14 hónapos honvédtiszti pályafutást 18 évnyi száműzetés követte.

Hermann Róbert

Érdekes volt a cikk? Ossza meg!

Szóljon hozzá