„Láttam, amikor géppisztollyal lőtt a szovjetekre.” – Cigányok az ’56-os forradalomban

Az 1956-os szabadságharc 60. évfordulója már-már megköveteli,hogy ismételten megemlékezzünk a kommunista diktatúra ellen felkelő forradalmárokról. Az Emlékév egyik legfontosabb célja, hogy „nevet adjon” azoknak, akik a független és szabad Magyarország megteremtéséért kockáztatták életüket. Az 1956-os Emlékbizottság a nemzetközi roma nap alkalmából számtalan óriás plakáton, a megállók pavilonjain méltán hívta fel a járókelők, utasok figyelméta cigány szabadságharcosokra. Írásomban arra teszek kísérletet néhány közismert plakátot kiragadva, hogy adalékokkal szolgáljak a szabadságharcosok kilétéhez és ’56-os szerepéhez egyaránt.

Források

Mindenekelőtt fontos leszögezni, hogy a cigányság 1956-os forradalomban való részvételének forrásai meglehetősen szegényesek, melyek közül a szabadságharc leverése utáni időkből származó büntetőperek anyagai emelendőek ki. Tekintettel arra, hogy a pártállam által szigorúan felügyelt kihallgatásokról, perekről beszélünk, ezeket kellő forráskritikával kell kezelnünk. A peranyagok mellett a másik nagyobb forráscsoportot a rendszerváltoztatás után a forradalmárokkal készített interjúk alkotják. Ugyanakkor a megfelelő forráskritikára itt is szüksége van a kutatónak, mivel jóllehet ezek az anyagok sok esetben többletinformációval szolgálhatnak az előző forráscsoporthoz képest, számos helyen pontatlanságokat, szándékos torzításokat tartalmazhatnak, tartalmaznak.[1]

A téma feltárása során az egyik legégetőbb módszertani kérdés az, hogy a fentebb említett források alapján ma már nagyon nehéz meghatározni, ki is tekinthető cigánynak. Példaként említendő Onestyák László esete;ha valakinek a szabadságharcos beceneve „Cigány” volt, az még egyáltalán nem jelenti azt, hogy valóban cigány származásúlett volna.[2]Eörsi a foglalkozási és a lakóhelyi adatokon túl a társak beszámolóit is támpontként használja a cigány származású szabadságharcosok beazonosítására,amihez hozzáteszi, hogy a„[származás] többször jó eséllyel megmondható a fényképek alapján”. A magam részéről azonban az ilyen „antropológiai” megközelítéseket nem tartom szerencsésnek. Egyébiránt a forradalom és szabadságharc alatt a származás nem számított témának. Eörsi ezzel kapcsolatban a következőt jegyezte meg:

„A csaknem 20éves kutatómunkám során nemigen találtam utalást arra, hogy a forradalmárok között bármiféle előítéletesség, diszkrimináció megjelent volna. Senki nem volt tehát kizárva a felkelőcsoportból a származása miatt, de meg csak erre vonatkozó negatív megjegyzést sem kapott.”[3]

Ha a kortársak a származást valamilyen formában rögzítették is, ez nem volt általános. A résztvevő cigány forradalmárok számára éppúgy indifferens volt a harcostársak származása, mint a nemcigányok számára. A forradalomhoz és szabadságharchoz történő csatlakozásukat a magyar (politikai) nemzethez való tartozásukkal, ragaszkodásukkal magyarázták.Ahogy azt egy másik cigány származású forradalmár, az újpesti Dilinkó Gábor megfogalmazta:

„Annyit tudtam, hogy ruszkik haza! Menjenek haza az idegen katonák, mi ezek ellen harcoltunk. Engem az ideológia abszolút nem érdekelt.”[4]

A később kivégzett Kóté Sörös József pedig már a fogságban a következő szavakkal indokolta csatlakozását:

„A fegyveres csoportba azért kapcsolódtam be, mert egyetértettem a követelésekkel, amik akkor voltak, illetve követeltek a fegyveresek.”[5]

A magam részéről nem kívánok új definíciót adni arra vonatkozóan, hogy ki tekinthető cigánynak, a bemutatni kívánt személyek esetében szerencsés helyzetben vagyok, ugyanis származásukat nyíltan vállalják, vállalták.[6]

A magyarországi cigányság a Rákosi-korszakban

A második világháború alatt több tízezer magyar roma teljesített katonai szolgálatot, és külön roma munkaszolgálatos századokat is létrehoztak.[7] A hadifogságba került magyar cigány katonák közül – magyar társaikhoz hasonlóan – sokan soha, vagy csak évekkel később, testileg-lelkileg meggyötörve tértek haza.Ezek a katonák, s rajtuk keresztül családtagjaik a szovjet módszerekettehát már igen korán megismerhették. A kiépülő szocialista rendszer pedig mindent megtett annak érdekében, hogy azoknak, akik hazatértek a fogságból, ne álljon érdekében az átélt borzalmakról beszélni. Az új hatalmi elit ellenségként kezelte a volt hadifoglyokat, tekintet nélkül arra, hogy azok cigányok vagy magyarok voltak-e. Romano Rácz Sándor erről a következőképpen számolt be:

„(…) apám 1950 Mikulás-estéjén váratlanul hazatért a szovjet hadifogságból. Még körülbelül négy-öt évig – érthetetlen okból – nem hagyhatta el a falut, és rendszeresen jelentkeznie kellett a rendőrségen, akár egy bűnözőnek. Külön engedély kellett ahhoz is, hogy családostól ideiglenesen Salgótarjánba települhessen, és sokadmagával az építkezéseken dolgozhasson.”[8]

A magyarországi cigányság a kommunista hatalomátvétel után a hatalom a korábbi évtizedekhez hasonlóan továbbra is másodrangú állampolgárokként kezelte őket. A cigányság helyzetével kapcsolatban, ha fel is merültek a döntéshozók részéről elképzelések, akkor ezek mindössze közegészségügyi és rendészeti jellegűek voltak. Ez az időszak ilyen szempontból folytonosságot mutat a háború előtti időkkel, ugyanis a Horthy-korszakban sem léteztek átfogó jellegű „cigánypolitikai” elképzelések, s csupán rendészeti vagy közegészségügyi rendelkezések születtek.[9]

A közegészségügyi intézkedések, mint amilyenek a hírhedt kényszermosdatások is voltak, eleve a cigánysága voltak kiélezve, attól függetlenül, hogy a cigányok valóban fertőtlenítésre, tetvetlenítésre szorultak-e. Az ún. „egészségügyi járőrök” a karhatalom segítségével rendszeresen járták a cigányok által lakott telepeket, s az itt élőket gyakran embertelen módszerek és egészségre ártalmas vegyszerek alkalmazásával, akár téli hidegben is mosakodásra kényszerítették.[10]A cigányság ellen elkövetett rendőri brutalitást Kalányos István alábbi visszaemlékezés-részlete is plasztikusan bemutatja:

„Gyermekfejjel olyan rendőri beavatkozást láttam, amitől hetekig nem tudtam aludni. Említettem már a vödrözést, amikor egy vályogkunyhó fala mellett fel volt sorakoztatva 8-10-12 férfi, mindenkinek kellett hozni a saját vödrét, fejükre húzták, a rendőrök meg kérdeztek és ütöttek! Gumibottal! Volt úgy, hogy szabályosan alakra formálva ráverték a vödröt a behugyozó férfi fejére.”[11]

A személyigazolványok bevezetése ugyancsak alkalmat adott arra, hogy a hatalom megkülönböztesse a cigányság „deviánsnak” tartott rétegét:azoknak az embereknek, akik az párállam felfogása szerint „megfelelő munkát igazolni nem tudnak”, egy évig érvényes, fekete színű ideiglenes személyigazolványt adtak.[12] Ez az intézkedés rávilágít a kommunista párt gondolkozására, ugyanis ebben az esetben (is) ők szabták meg azt, hogy melyik munka tekinthető „megfelelőnek”.Érdemes megjegyezni, hogybár Sztálin halála után valamelyest puhult a rendszer, ez nem járt a cigányságot illető korábbi elképzelések módosulásával. Az MDP KV Adminisztrációs Osztálya által a PB számára 1956 áprilisában készített, „a magyarországi cigánykérdés rendezésére” szóló javaslat[13]a cigányság tradicionális foglalkozásainak mihamarabbi felszámolását tűzte ki célul. A jelentés némi erényeként ugyan felhozható, hogy az eddigi gyakorlattól eltérően beismeri az elkövetett hibákat.

„Vannak olyan példák is, melyek azt mutatják, hogy egyes állami szervek nem veszik emberszámba a cigányokat, és megalázó, embertelen módszereket alkalmaznak velük szemben (pl. a bátaszéki eset, ahol januárban életkorra való tekintet nélkül, meztelenre vetkőztetve tartottak egészségügyi vizsgálatot rendőri fedezet mellett, közben lépten-nyomon megalázták őket.)”[14]

Tekintettel arra, hogy egy belső használatra készült, titkos iratról van szó, ez a beismerés azt is jelenti, hogy ahatóságok megalázó viselkedésénekhíre az MDP KV, illetve a PB szintjéig is feljutott. Ez pedig mindenképpen azt jelzi, hogy még ekkor, három évvel az „olvadás” megindulása után is rendkívül súlyos volt a probléma.

(Cigány) Szabadságharcos hősök

A szabadságharc alatt előbb főzött a harcolókra, majd a Vajdahunyad utcai csoport tagjaként maga is harcolt a szovjet csapatok ellen.[25] 1957. június 18-án fogták el, s az „Újvári-perben”[26] életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték.Az utolsók között, az amnesztia után hét évvel, 1970-ben szabadult.

Kóté Sörös József egyike volt azon cigány származású szabadságharcosoknak, akiket a forradalom leverése után rövidesen kivégeztek. Kóté Sörös 1927. július 21-én[27] született Monoron.Nyolc testvére volt, édesapja zenészként és napszámosként dolgozott. Egyik testvérét 1944-ben nyilasok lőtték le. A négy elemi elvégzését követően alkalmi munkákból tartotta el magát, majd Kiskunfélegyházán a Bányászati Berendezések Gyárában lett szegecselő,[28]alkalmanként pedig lakodalmakban is muzsikált. 1951-ben megnősült, egy évvel később pedig belépett a Magyar Dolgozók Pártjába. Kisebb kihágások miatt többször büntették: katonaévei alatt őrhely elhagyásért, majd ezt követően orvgazdaságért.

A forradalom kitörése után a vádirat szerint részt vett a monori „ellenforradalmi” tüntetésekben.[29]Ezt követően gyermekkori barátjával, Tóth Józseffel Budapestre indult, hogy a Vöröskereszt által gyűjtött adományokat felhozzák Budapestre. A fuvar teljesítése után, fővárosi rokonait akarta meglátogatni, de a Vajdahunyadutcai csoport tagjai meggyőzték,[30] hogy álljon be közéjük.Figur János tanúvallomásában így emlékezett vissza erre:

„A »Holi« cigány [Kóté Sörös József] azt mondta nekem, ő nem jön vissza Monorra, beáll a fegyveresek közé és elmegy velük.”[31]

A csoport tagjaként harcolt a szovjetek ellen november 4-én, majd a következő nap combsérülést szenvedett.Ezt követően Ausztriába emigrált. Itt rövid ideig muzsikálásból élt, de a Kádár-kormány amnesztia-ígérete, illetveotthonhagyott két gyermeke és várandós felesége miatt hazatért. 1957. július 18-án tartóztatták le.[32] A „Wittner Mária és társai” ellen perben halálra ítélték és 1959. február 26-án kivégezték, ugyanis a kegyelmi tanács még be sem nyújtott kérvényt. Az ítélet miatt legkisebb gyermekével soha nem találkozhatott. Az ítélet súlyosságában talán az a körülmény játszhatott nagy szerepet, hogy – noha a hatóságok ezt bizonyítani nem tudták – feltehetően jelen volt a Köztársaság téri pártház ostrománál, az Üllői úti harcokkal kapcsolatban pedig Varga János a következő terhelő vallomást tette rá:„Láttam, amikor géppisztollyal lőtt a szovjetekre.”[33]

Dandos Gyula erdélyi magyar cigány családba született 1938. július 2-án, Torockóban. Fiatalon árva lett, ugyanis édesanyja már négy éves korában meghalt, édesapja pedig sok társához hasonlóan soha nem tért haza a hadifogságból.[34] Rövid ideig nagybátyja, Dandos Sándor nevelte, majd Svájcba kerülta Nemzetközi Vöröskereszt programjának keretében. Ezt követően több kitérővel Balkányba került, és itt végezte el az általános iskolát is, ahonnan a Nyíregyházi Kossuth Lajos Gimnáziumba ment tovább.[35]

A forradalom napjaiban végzős diák volt, s tagja lett a Városi és a Megyei Munkástanácsnak is. Eörsi a következő szavakkal jellemezte: „kiderült, rendkívüli szervezőtehetséggel rendelkezik”.[36]Szervezőképességnek kiváló bizonyítéka, hogy Dandos közreműködésével október 26-án elkezdték felállítani a polgárőrséget, és két nappal később, október 28-án már teljes egészében a forradalom szervei irányították Nyíregyházát.[37]Dandost 1956. november 6-ána szovjet fogták el a diákotthonban, ahol lakott, majd november 10-én a Szovjetunióba, Kárpátaljára deportálták.[38]Az ungvári börtönbe került, ahonnan december 5-én szállították vissza Nyíregyházára.[39] Eörsi adatai szerint 1957 januárjában hörgőtágulata miatt a szentgotthárdi szanatóriumbakerült.[40] Fazekas Árpád szerint elszállítását az indokolta, hogy az ungvári börtönben annyira összeverték, hogy az egész testét beborító véraláfutásai ezt indokolttá tették.[41] Innen svájci ismerőseihez akart szökni, ám második kísérlete során a határőrök fejbe lőtték.[42]

[1]Horváth Miklós és Tulipán Éva: In memoriam 1956. Zrínyi, Budapest, 2006. (Továbbiakban: HORVÁTH–TULIPÁN, 2006.)

[2]Eörsi László: Cigány a forradalom élén. In: 24.hu [http://24.hu/elet-stilus/2009/10/23/cigany_forradalom_elen/]. Utolsó elérés: 2016. augusztus 31.

[3] EÖRSI, 2011. 243. o.

[4]1956 arcai – Bizsu, az újpesti cigány gyerek. Interjú Dilinkó Gáborral. In: Magyar Nemzet, 2003. március 17. (Továbbiakban: DILINKÓ, interjú)

[5] Idézi: EÖRSI, 2013. o. n.

[6]Dilinkó Gábor, Fátyol István. Hrozova Erzsébet maguk vallottak származásukról a velük készített interjúkban. A kivégzett Kóté Sörös József fia és unokája tesz említést származásukról, a meggyilkolt Dandos Gyula helyett pedig barátai, harcostársai.

[7]Szécsényi András: Fogalomtörténeti vázlat a munkaszolgálatról. In: Beszélő 2014. 3. sz. [http://beszelo.c3.hu/cikkek/kenyszermosdatasok-magyarorszagon].

[8] Romano Rácz Sándor: Cigánysor. Osiris, Budapest, 2008. (Továbbiakban: ROMANO RÁCZ, 2008): 9. o.

[9]Hajnáczky Tamás (szerk.): „Egyértelmű, hogy a cigányok nem tekinthetőek nemzetiségnek.” Cigánypolitika dokumentumokban 1956–1989. Gondolat, Budapest, 2015. (Továbbiakban: HAJNÁCZKY, 2015.): 20–21. o., Hajnáczky Tamás: A szocialista korszak cigánypolitikájának mérlegéhez. In: Kritika, 2016. 3-4. sz. 24-25.

[10] A témában részletesen lásd: Hajnáczky Tamás: „Karhatalommal a cigánytelepekért”.

http://kisebbsegkutato.tk.mta.hu/uploads/files/olvasoszoba/romaszovegtar/Karhatalommal_a_ciganytelepekert.pdf

[11] Kalányos István: Élet a cigánytelepen. In: 2000. 2005. 5. sz. 41. o.

[12] HAJNÁCZKY, 2015. 20–21. o.

[13] HAJNÁCZKY, 2015. 57–62. o.

[14] Uo.

[15]Felletár Béla: Makói prímások és cigánydinasztiák.In: Cigány Néprajzi Tanulmányok 11. Magyar Néprajzi Társaság, Budapest, 2002. 5. o.

[16]1956 arcai – Fátyol István. A cigányok is harcoltak. Interjú Fátyol Istvánnal, In: Magyar Nemzet, 2003. február 17. (Továbbiakban: FÁTYOL, interjú)

[17] EÖRSI, 2011. 247. o.

[18] A Déryné másik neve Faluszínház volt.

[19] EÖRSI, 2011. 247. o.

[20] FÁTYOL, interjú

[21] Az intervenció utáni politikai ellenállásban való résztvevők ellen lefolytatott „Péch Géza és társai elleni per” iratanyaga, ÁBTL, V-142229/13.

[22]Éjjel fölkiabálok álmomban – 56 emlékezete. Hrozova Erzsébet visszaemlékezései, 1991. Roma sajtóközpont. [http://romasajtokozpont.hu/ejjel-folkiabalok-almomban-56-emlekezete/] (Továbbiakban: HROZOVA, 1991)

[23] Eörsi László: Corvinisták. II. köt. Fapadoskönyv, Budapest, 2013. o. n. (Továbbiakban: EÖRSI, 2013)

[24] HROZOVA, 1991

[25] Ezt mind Eörsi (EÖRSI, 2013. o. n.), mind Hrozova megerősíti (HROZOVA, 1991.)

[26]Hrozova az „Újvári-per” hatod rendű vádlottja volt, a fővádlottat, Újvári Józsefet halálra ítélték és 1958. június 25-én kivégezték.

[27] ÁBTL online nyilvántartása

[28] EÖRSI, 2011. 249. o.

[29] Eörsi, 2011. 249. o.

[30] Uo.

[31]„Wittner Mária és társai elleni per” vallomásai, Budapest Fővárosi Levéltár, XXV.60.e 034-1961 1671. o.

[32] Eörsi, 2011. 250. o.

[33] Varga János vallomása Kóté Sörös tevékenységéről a „Wittner és Mária és társai elleni perben.” Budapest Fővárosi Levéltár, XXV.60.e 034-1961 1389. o.

[34] Édesapja, Dandos Gyula nyugaton esett hadifogságba. Felhős Szabolcs: 1956-os mártírjaink. In: Unitárius Élet, 2006. 5. sz.13. o. (Továbbiakban: FELHŐS, 2006.)

[35] EÖRSI, 2011. 245. o.

[36]EÖRSI, 2011. 245. o.

[37] Némethné Dikán Nóra: Egy dokumentum-sorozat megszületésének története. Az 1956. október 26-i nyíregyházi tüntetés.In: A Nyíregyházi Jósa András Múzeum évkönyve. 2001. 43. sz. 383–384. o.

[38] EÖRSI, 2011. 245. o.

[39]A Szovjetunióba deportáltak névsorai. In: Az 1956-os forradalom és szabadságharc kárpátaljai dokumentumai.  A Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltár Kiadványai II. köt. 2012. 43. sz. 49. o.

[40] EÖRSI, 2011. 246. o.

[41] Fazekas Árpád: Dandos Gyula, a mártír diákvezér. In: Kethano Drom, 2010. október 23.

[42] FELHŐS, 2006. 13. o.

Balogh-Ebner Márton – történész, a Terror Háza Múzeum munkatársa

Érdekes volt a cikk? Ossza meg!

Szóljon hozzá