Nemzetőr madzagos puskával – Ötvenhat a hétköznapokban

Régóta foglalkozat a gondolat, hírt adni arról, hogy a történelmi léptékű események mellett, alatt, mögött hogyan élték át az egyes magyar családok ’56 őszének azt a két hetét. Mit gondoltak, mit éreztek a forradalom napjaiban – és hogyan beszéltek, illetve hogyan hallgattak róla utána évtizedekig. Megidézni azoknak az embereknek kis, hétköznapi történeteit, akik nem tüntettek, nem politizáltak, nem harcoltak, csak éltek, féltek, örültek a „percnyi” szabadságnak, és szurkoltak a szabadságharcosoknak, vagy élelmiszert gyűjtöttek, és vittek az éhező fővárosnak. S aztán, a forradalom leverése után mit őriztek meg belőle pincékbe, padlásokra, fiókokba dugdosott relikviákban, s mit az emlékeikben. Először testvérbátyám, az akkor 16 éves Szále János történetét írom le – szinte szó szerint, ahogy elmondta. Látni fogják, a legkevésbé sem akarja föltolni magát a hősök sorába, és én sem akarom fényezni, amit talán hihetővé tesz az a tény, hogy hatvan évig vártam vele.

Szále János: A legelső élményem, amely az 1956-os forradalomhoz kapcsolható, egy röpcédula volt. Még valamikor ’56 nyarán mutatta meg titokban a szomszéd fiú, Halasi Laci. Azt mondta, a határban találta, alighanem az amerikaiak dobták le légballonokról a röpcédulákat, de ő csak egyet talált. Szokása szerint átbújt a közös kerítésen, és a korábban leégett istállónk udvar felőli falának belső oldalához húzódtunk, s ott elővette az ingébe rejtett kis röpcédulát. Rajta egy omladozó, hatalmas Sztálin szobor volt látható, amint éppen dől rá az alóla iszkoló apró Rákosi Mátyásra. A kép aláírása egy híres Karády sláger négy sora volt:
Hiába menekülsz, hiába futsz,
Sorsod elől futni úgy se tudsz.
Mert sorsunk nekünk és végzetünk,
Hogy egymásért szenvedünk.
Izgatottan néztük életünk első Sztálint, Rákosit gúnyoló karikatúráját. Tudtuk, hogy ezt nekünk nem lenne szabad látnunk. Kértem Halasi Lacit, adja nekem, de nem adta. Viszont a becsületszavamat vette, hogy amit láttam, nem mondom el senkinek. Nem is mondtam el, még 13 éves öcsémnek sem. Természetesen a politikáról nem tudtunk semmit, sem az SZKP XX. Kongresszusáról, sem a Rajk temetésről, sem a Petőfi körről, de azt éreztük, hogy itt valami megváltozóban van. Tizenhat éves voltam, a ráckevei Ady Gimnázium 2. osztályos tanulója. Politikával nem foglalkoztunk, apánk a régi világ emberének – „reakciósnak” – számított, egy jó szót nem hallottunk tőle a rendszerről, s arra mindenesetre kicsit büszkék voltunk, hogy nem tartozunk a vastapsolók közé. Anyánk pedig mindig csak azt hajtogatta, ne beszéljünk, mert a falnak is füle van.
A következő nagyon halvány emlékem október 23-a. Vezetékes rádiónk volt, mint akkoriban majdnem mindenkinek, melyen csak a Kossuthot és a Petőfit lehetett fogni. Egyetlen gomb volt a rádión, egy kattintással lehetett erre vagy arra az adóra átmenni. Úgy rémlik, este nem volt adás. Illetve többnyire zenét sugároztak, de az is időnként megszakadt, s olykor mintha puskalövéseket is lehetett volna hallani. De arra, hogy csakugyan hallottam, nem mernék megesküdni. Azt lehetett tudni, hogy tüntetés lesz, korábban többször bemondta a rádió. Hol azt, hogy engedélyezték, hol azt, hogy nem engedélyezték.
Ráckevén az első megmozdulás féle október 24-én este volt. Mint később megtudtuk, a Csepel Autógyárból műszak után hazatérő munkások hozták a hírt – köztük az unokabátyám, Nyerges Gyula –, hogy Pesten forradalom van. Mayer Jóska barátunkkal nyomban le is foglalták a hangosbemondót – mint Petőfiék egykor a Landerer nyomdát –, s föl akarták tenni a lejátszóra a Himnuszt, a pillanat ünnepélyességét fokozandó. De nem találták a lemezt. Nem jöttek zavarba, ketten együtt elénekelték a mikrofonba a Himnuszt – állítólag meglehetősen hamisan. Mi ezt nem hallottuk, sőt a tüntetésből sem láttunk szinte semmit, mert délután öcsémmel ki kellett vinnünk Juci nevű kecskénket Pokolhegyre „látogatóba” Molnár Feri bácsi bakkecskéjéhez. A hátsó utcákon tértünk haza, így csak a kapunk elé érve hallottuk, hogy morajlik a tömeg a főutcán. Épp akkor ért a házunk elé a DISZ helyi titkára, s fejével a tömeg felé visszaintve azt mondta: hadd hőzöngjenek. Akkor még nem tudtuk, miről van szó.
A forradalom napjaiban folyamatosan jártunk iskolába. Ott a történésekről nem esett szó. Az osztályfőnökünk, Sinka Imre csak annyit mondott, hogy különös helyzet van. Senki ne csináljon semmit, és ne kapcsolódjon semmihez. Azt nem mondta, hogy nézelődni sem szabad. Így aztán iskola után kimentem a városháza előtti térre, s megláttam, hogy gimnazisták állnak a Hősök szobra és a posta közötti Duna-lejárónál. Úgy emlékszem, a Kapitány testvérek, Vojta Zoli, Radovits Attila, Pahocsa Sanyi, Mihalik Tomi voltak ott, és arról beszélgettek, hogy a malom környéki srácokból már szerveződött egy kispuskákkal felszerelt csoport – Mille Lóri, a Mizik testvérek, Csontos Pista, Müller Bandi neve rémlik – méghozzá azért, mert garázda elemek föl akarták gyújtani a malmot és a benzinkutat. Akarták, nem akarták, nem tudom, mindenesetre a fölgyújtások elmaradtak. Ez nekünk nagyon tetszett, s amikor odajött hozzánk Forgács János honvédtiszt, s azt mondta, mi meg alakítsuk meg a józanok csoportját, boldogan mondtunk igent. Akkor én még nem tudtam, hogy nem a gyújtogatókra utalhatott, hanem az ún. „Koczkás affér” szereplőire. Valakik még délután elfogták a község híres-hírhedt ’19-es kommunistáját, fölrakták egy kocsira, hogy viszik fölakasztani. Ezt Forgács János erélyes föllépésével megakadályozta. Ez után határozhatta el, hogy megszervezi a nemzetőrséget. Mire beesteledett, nagyobb tömeg gyűlt össze megint a téren, mindenki be akart menni a városházával szemben lévő rendőrségre. Hogy elkergessék a rendőröket? Vagy fegyvert akartak szerezni? Nem tudom. A tömegben mindenesetre volt egy ember, aki ide-oda mászkálva fojtott hangon ismételgette, hogy „fegyvert a nép kezébe”, „fegyvert a népnek”. Azt gondoltam magamban, ilyen lehet a bujtogató. A rendőrség posta felőli oldalán álltam, amikor egyszerre csak kivágódott a kapu, és egy teherautó robogott ki rajta. Egy ember szaladt utána, de csak a hídnál tudott nagy nehezen felugrani, mert az autó nagyon gyorsan ment. Mint kiderült, helyi rendőrök ültek rajta, és elvitték a fegyvereket. A futó ember pedig az én későbbi kitűnő vadásztársam, F. Nagy István volt, aki mint népi káder a rendőrkapitányságig vitte. Igaz, ’56 után kirúgták, mert nem volt elég kemény – a néppel szemben. Ő mesélte el, hogyan történt a „kirohanás”. Kinyitotta a kaput az autónak, az kilódult, de nem mert lassítani, neki ezért kellett annyira szaladnia, így is majdnem lemaradt. Az autó Bankházára ment a repülőtérre, ahol magyar katonaság állomásozott. F. Nagy hamarosan visszajött a községbe, úgy érezte, nincs félnivalója. Forgács János kérte is, vegyen részt a nemzetőrség munkájában, de annak egyik vezetője a régi csendőrparancsnok volt, s F. Nagy nem akart annak a beosztottja lenni. Nem minden rendőr ment el azzal a teherautóval, volt, aki hátul leosont a Duna-partra, úgy lépett meg. Egy nyomozót pedig Garay Jani bácsi, a ráckevei focicsapat örökös intézője mentett ki úgy, hogy öregasszonynak öltöztette, fölültette öreg Puch motorjának hátsó ülésére, s elvitte – talán Kunszentmiklósra –, azt hiszem, odavalósi volt az illető. Egy-két rendőr itthon maradt, például a Rendőr Erzsi, a hatalmas erejű, de jámbor Boros László – nekik sem volt félnivalójuk. Maradt a most hősként emlegetett Steller László is, akinek ugyancsak nem volt félnivalója. Azt hiszem, akkor jellemezzük pontosan, ha azt mondjuk: nem csinált se jót, se rosszat. Én mindenestre a forradalom napjaiban egyáltalán nem láttam.
A lakosság többsége érdeklődve figyelte, mi lesz ebből az egészből, volt, aki reménykedett, volt, aki félt, hogy majd még rosszabb lesz. Egy kisebb csoport szombaton este megszállta a tanácsházát, hogy megsemmisítsék a begyűjtési iratokat. Azt gondolták, ha már nem lesznek ilyen iratok, nem lesz többé beszolgáltatás sem. Kihordtak az utcára minden papírt, amit találtak, s fölgyújtották. Hogy milyen iratok voltak, azt különösebben nem vizsgálgatták. Apám vagy huszonöt éve volt már telekkönyvvezető a városházán, s kollégáival – Balogh Jánossal és Deim Muki bácsival – egyik legfontosabb feladatuk a város kataszteri térképeinek elkészítése volt. Amikor meghallotta gyújtogatás hírét, féltvén a térképeket, bement a hivatalba – amely a régi városházán volt, nem a tanácsházán –, és egy zsákba pakolva hazahozta a pótolhatatlan térképeket. Meglátták őt az iratégetők, ahogy igyekszik hazafelé a zsákkal, s utána kiabáltak: megállj, Szále Feri, láttuk, hogy lopod haza a begyűjtési papírokat, majd fölgyújtjuk azokat is, a házaddal együtt. Apánk nem volt egy hős típus, egész éjjel nem aludt, járkált föl és alá, s minden eshetőségre fölkészülve behozta a verandára a kis baltát. Arra gondoltunk, hogy félt ugyan, de mégis elhozta azokat a térképeket. Nem jött éjjel senki. Mi másnap – vasárnap – mentünk a templomba, s láttuk az utcán a füstölgő papírhalmokat, ketten piszkálták, hogy minden égjen el. Biztos, ami biztos alapon, hiszen nem tudták, mi van rajtuk.
Hogy én pontosan hogyan lettem nemzetőr, nem tudom felidézni. Forgács mondatára – „alakítsuk meg a józanok csoportját” – kristálytisztán emlékszem, amikor odamentem, a csoport már létezett, az biztos, hogy benne volt osztálytársam, Radovits Attila és a Kapitány fiúk. Én is kaptam nemzetőr igazolványt, és egy régi csendőrkarabélyt. Lőszer nem volt benne, de nem bántam, úgyse tudtam, hogyan kell vele lőni. Különben arról szó sem volt soha, hogy esetleg lőni kell. Volt ott bent a rendőrségen ugyan egy kosárnyi lőszer, de mi, fiatalok nem tudtuk, melyik puskába milyen töltény való. A fegyverek többsége a kiegészítő parancsnokságról származott, de alighanem hagytak ott valamennyi fegyvert a rendőrök is.
Később apánk is nemzetőr lett. Amikor megfenyegették, bejött a rendőrségre, és jelentkezett nemzetőrnek. Nem nagyon találkoztunk. Ő is, én is máshova voltunk beosztva, de egyszer láttam, amikor őrt állt a posta előtt kopott, bársonygalléros fekete télikabátjában egy dióverő puskával, amely nem szíjon, hanem madzagon lógott a vállán. Ma is látom magam előtt, ahogy ott álldogál szegény a madzagos puskával, és semmire sem vagyok kíváncsibb, mint arra, hogy mire gondolhatott.
Azokban a napokban nemcsak a nemzetőrség, hanem a Nemzeti Bizottság is megalakult, s a városháza erkélyéről olvasták föl a neveket, kik lesznek a bizottság tagjai. Arra emlékszem, hogy az első néhány nevet erős éljenzés fogadta, aztán a névsor vége felé az ováció egyre gyengült, a végén csak egy-két ember kiabálta, hogy éljen.
Némi izgalmat keltett a nemzetőrök között, amikor előkerült a rendőrség informátorainak a listája. Volt vagy harminc név rajta. Mind olyanok, akiket valamin rajtakaptak – feketevágáson, pálinkafőzésen –, s zsarolással beszervezték őket. Volt cifrább eset is. Egy pálinkafőzésen kapott ráckevei nagygazdát, Szőgyényi Bálintot nem sikerült beszervezni, ezért bezárták a rendőrségi fogdába. Annak egy kis ablaka a posta felé nyílott, s a két fal egészen közel volt egymáshoz. Bálint bácsi észrevette, hogy ott pakolja a leveleket egy postás ismerőse, s odaszólt neki: Pista, ha felénk jársz, kérlek, hozz egy üveg bort, mert szomjan halok. A postás hozott bort, de amikor éppen átnyújtotta volna az üveget, észrevették. Elkapták, s őt szervezték be. Így ment ez akkoriban.
A nemzetőrök feladata a rend fenntartása volt. Esténként rendszeresen járőröztünk, ami abból állt, hogy puskával a vállunkon ketten-hárman elsétáltunk a malom felé, meg át a hídon a másik oldalra. Ott a kanyarnál – ha nagyon fáztunk, – raktunk egy kis tüzet kukoricaszárból, s ott melegedtünk. De mi lesz akkor, ha valakit ellenőrizni akarunk, s az nem áll meg? Ilyen eset nem volt. Viszont volt egy másik. Este 11 óra tájban jött egy atyafi kocsival át a hídon a téesztanya felől. Megállítottuk. Megállt. Két idősebb nemzetőrtársam odament, s megnézte, mi van a kocsin. Azt mondták, nincs rajta semmi, s továbbengedték. Hanem az illetőt a téesz följelentette lopásért, s engem beidéztek tanúnak. Ez már jóval november 4-e után történt. Én az igazat mondtam, azt hogy magam nem láttam a kocsi belsejét, de a társaim azt mondták, üres. A bírót Gáborjárinak hívták – ma is emlékszem a jelenetre, mert úgy éreztem, igazságtalanul –, rám förmedt: ne köntörfalazzon. Ennyi volt a nemzetőri ténykedésem, illetve mégse. Majdnem történt egy komolyabb dolog is. Elterjedt a hír, hogy egy ávós kávézik a cukrászdában. Kiküldtek egy járőrt, nekem a kezembe nyomtak egy karabélyt, s bele egy marék fényes lőszert. Azt mondták, álljak a cukrászda ajtajával szemben a villanykaró mellé, ők bemennek, s ha a fickó erre felé menekülne, lőjek. Én ott álltam elszántan és rémülten, mi lesz, ha itt tényleg kijön valaki? Szerencsére nem jött ki senki. Ma sem tudom, mit csináltam volna, ha kijön.
Szebb emlékem az, amikor élelmiszert gyűjtöttünk, és vittük föl teherautóval a pestieknek. Lisztet, zsírt, babot, szalonnát, sonkát, krumplit, tojást, ilyesmit gyűjtöttünk Litkei Emil bácsi kocsijával. A mi kijelölt körzetünk Újtelep volt, ott jártunk házról házra. Az élelmiszert minden csoport a városházára hozta, ahol fölpakoltuk Czifra Lajos bácsi teherautójára, melyre egy vöröskeresztes zászló volt kitűzve. Pontosan szólva nem az ő teherautója volt, hanem a Csepel Autógyáré. Ott álltak a porta melletti telepen az autók százával, onnan hozta – nem ő volt az egyetlen – Czifra bácsi az autót. Többen ültünk rajta, de én csak Krumpach Marikára és Katona Sancira emlékszem. Valahova a belvárosba, talán a Guszev – ma Sas – utcába vittük a szállítmányt, ahova az ország más részeiből is érkeztek élelmiszercsomagok. Lepakoltunk, utána elmentünk Katona Sancinak valamilyen árujáért, azt hoztuk haza. A taksonyi hídnál orosz tankok álltak, forgatták az ágyújukat, de nem lőttek. Gondolom, ez az első tűzszünet idején lehetett. Így nem lett bajunk.
Ráckevén, tudomásom szerint, a forradalom alatt haláleset nem történt, de ha nincs Forgács János, bizony elszabadulhattak volna az indulatok. Voltak gőzös fiatalok, egy csoport például azt javasolta, hogy ássuk be magunkat a schillingi erdőnél, s ha jönnek az oroszok, ott védjük a várost. Forgács lehűtötte őket, mondván, ez őrültség. Elmagyarázta, hogy a túlerő ellen semmi esélyük, karabéllyal tankokat nem lehet föltartóztatni. Azt érhetik el, hogy értelmetlenül meghalnak, s esetleg a tankok szétlövik a várost. Az utolsó napokban elterjedt egy hír, hogy a Szigetbecsei Állami Gazdaságban a káposztafejekbe valakik összetört zsilettpengéket raktak. Le is ment egy járőr Becsére, Nyerges Gyuszi unokabátyám és Radovits Attila osztálytársam benne volt, a többiekre nem emlékszem. Arra sem, hogy az ügyben felelősségre vontak volna valakit.
Otthon a forradalom napjaiban mindig nagy társaság volt. Dolguk nem lévén, a közeli Kiegészítő Parancsnokság tisztjei, altisztjei szinte minden délután és este nálunk töltötték az időt. Mi hallgattuk őket órákon át, ahogy meséltek, és tőlük tudtuk meg a friss pesti híreket is. Jöttek ismeretlenek is, s ha valakit főtörzsőrmester barátunk, Pagács Imre nem tartott megbízhatónak, egy piros cérnaszálat sodorgatott az ujjai között, jelezve, hogy előtte nem tanácsos beszélni.
A szomszédunkban lakott Hibler néni, s nála albérletben egy kitelepített K.u.K. tábornok, bizonyos Walter Feri bácsi. Ugyancsak kitiltották Budapestről egykori kúriai bíró nagyapánkat, aki akkor már 90 éves volt, hiszen még a kiegyezés előtt született. Nagyapa hozzánk jött lakni, s hallottam, amikor Walter bácsival arról beszélgettek, hogy ez bizony csak néhány napig fog tartani, utána visszajönnek az oroszok. Mi ezt akkor természetesen nem hittük el.
Pedig jöttek. November 4-én az orosz tankok Kiskunlacháza felől érkeztek, a hídon át. Volt őrség a régi városháza tornyában, onnan jó messzire be lehetett látni az országutat. Szőke Attila (15 éves fiú) volt fönt őrségben a toronyban, azzal a paranccsal, ha lát valamit, azonnal szóljon. Ám Attila nem szólt, hanem amikor meglátta a tankokat, ijedtében a levegőbe lőtt. Ettől meg a lentiek kaptak szívbajt, mi lesz, ha az oroszok a jelzést támadásnak veszik, s „visszalőnek”. De csak megálltak egy kis időre, aztán átdübörögtek a hídon.
Érkezésük híre hamar elterjedt, megkezdődött a fegyverek széthordása, elrejtése, hogy az oroszok nehogy megtalálják őket. Forgács János visszaemlékezésében azt írja, hogy először a kastély melletti kiserdőben ásták el nagy részüket, aztán mégis inkább a Dunába dobták őket. Később azonban a Dunában nem találtak semmit. Szerintem azért, mert nem oda dobták be. Én úgy tudom, hogy egy présház pincéjében ásták el őket. Hozzánk is hozott egy karabélyt meg egy dobtárat a szomszéd fiú, Holub Géza. Befutott az udvarunkba azzal, hogy ezeket rejtsük el. A karabélyt a disznóól padlására dugtuk öcsémmel a kukoricacsuhé alá – apánk nem látta –, a tárat pedig a padlásra egy gerenda alá. A fegyver nem sokáig maradt nálunk. Átjött a másik szomszéd – régi kommunista –, aki nyilván meglátta, mit csinálunk, s azt mondta, azonnal adjuk vissza a puskát, mert nagy bajunk lehet belőle. Mi visszaadtuk. A tár maradt. Később a padlást nem láttuk elég biztonságosnak, ezért egy olajos rongyba csavarva a pince homokjába dugtuk el. A rongy nem óvta meg, az évtizedek alatt mindent megevett a rozsda, csak egy csigaszerű „csontváz” maradt meg, ami acélból volt. Ma is megvan.
A gimnáziumban a tanárok igyekeztek minket óvni és távol tartani mindentől. De a magyartanárunknak, Pusztai Gyulának egy – másmilyen – mondatára ma is emlékszem. Egyik óráját így kezdte: a magyar nép ilyen egységes még sosem volt, mint ezekben a napokban. Csak később tudtuk meg, hogy akkor vesztette el az édesapját, aki Pesterzsébeten lakott. Az történt, hogy a szomszédjukban lakó katonatiszt – valószínűleg részegen – azzal fenyegetőzött, hogy kiirtja a saját családját. Pusztai apja ezt hallva kiment a folyosóra, ahol összeszólalkoztak a tiszttel. Az elővett egy kézigránátot és kibiztosította. Pusztai bácsi el akarta venni tőle, s ahogy dulakodtak, a gránát fölrobbant, s mindketten meghaltak.
Mi, gimnazisták még november 4-e után is nagyon lelkesek voltunk. Emlékszem, ahogy osztálytársam, Bíró Pista földobta az orosz könyvét a levegőbe, nagyot belerúgott, úgy hogy az berepült a cserépkályhába. A könyvre tényleg nem volt szükség, ugyanis egy darabig – fél évig – Bognár Józsi bácsi olaszt tanított nekünk, nem oroszt. Az osztályfőnökünk viszont a lelkünkre kötötte, hogy senki semmiféle jelvényt, Kossuth címert, nemzetőri-igazolványt ne tartson meg, ne őrizzük meg az újságokat, képeket sem. Mi nem hallgattunk rá, de amink volt, azt igyekeztünk jól eldugni. A korabeli újságokat és fényképeket anyánk szekrényében őriztünk évtizedeken át, a fölső polcon lévő abroszok alatt. Időnként elővettük, nézegettük a képeket. Egyik fotón a Nagykörúton egy kitört kirakatban elhelyezett láda látható, tele pénzzel. A feliraton ez állt: Forradalmunk tisztasága megengedi, hogy így gyűjtsünk mártírjaink hozzátartozóinak. Egy október 30-i újságot is gyakran elővettünk, s olvastuk Kádár János cikkét, melyben – szó szerint nem emlékszem –, de lényegében azt írta, hogy ha visszajönnek az oroszok, ő lesz az első, aki a tankok elé fekszik. Akkor még nem tudtuk, hogy mire a lap megjelent, ő már máshova feküdt.
Forgács Jánost, akinek egyetlen „bűne” volt, hogy a városban fönntartotta a rendet, ja, és persze nem esküdött föl az új rendre, lefokozták, leszerelték, internálták, sokáig segédmunkásként dolgozott, s még azután is éveken keresztül zaklatták. Nemcsak őt, a gyerekeit is. Unokabátyánkat, Nyerges Gyulát, aki a hír hozatala, és a Himnusz zeneileg nem tökéletes eléneklésén kívül semmilyen „bűnt” nem követett el, hónapokra internálták Kistarcsára. Hogy ott mi történt, arról sohasem beszélt. Őt lefokozni nem tudták, hiszen a háború előtti csíkszeredai bankigazgató fia akkor már régen hegesztő volt, és hegesztő is maradt. Engem nem bántottak, igaz nem is volt miért.

Szále László

Érdekes volt a cikk? Ossza meg!

Szóljon hozzá