Ötvenhat a hétköznapokban – A lehető cselekvés a legjobb cselekvés

Mit csináltak, mit éreztek azok az emberek, akik jelen voltak, de „nem vettek részt” az ötvenhatos forradalomban? A történelmi léptékű események mellett, alatt, mögött hogyan élték át az egyes magyar családok ’56 őszének azt a két hetét? E sorozat célja megidézni azoknak az embereknek kis, hétköznapi történeteit, akik nem politizáltak, nem harcoltak, csak éltek, féltek, örültek a „percnyi” szabadságnak, és hittek vagy nem hittek a forradalom győzelmében. Varga Gyula közgazdász professzor története következik, aki 1956-ban első éves hallgató volt a „Közgáz”-on. Részt vett a Petőfi köri vitákon, vonult október 23-án a diáktömeggel, a nagy napokat a kollégiumban rádióhallgatással és hajnalig tartó vitákkal töltötte. Aztán viszontagságos úton hazamegy szüleihez Pokvárpusztára, november 4-én hajnalban ér haza. A szovjet bevonulást holtfáradtan átalussza, így csak 4-én este szerez tudomást arról, amit akkor már tud az egész ország. (Szále László)

Varga Gyula: Egy tapasztalatlan, 18 éves fiatalember érkezett 1956 szeptemberében Budapestre, akinek minden új volt, minden érdekelte, mindenütt ott volt, ahol – mint mondani szokás – két fedőt összevernek: a Petőfi kör vitáitól az október 23-i felvonulásig. De előbb arról, honnan jöttem a forrongó Budapestre. Keresztényben születtem 1938. április 29-én. Szüleim mindketten tanítók voltak. Anyai ágon őseim nyolc generációra visszamenőleg tanítók voltak, és néptanítók, azaz oskolamesterek, egyúttal kántorok, és néhol oskolamesterek, nótáriusok is. Apai ágon az elődök mind parasztok voltak, családjában apám az első értelmiségi, a másik kilenc gyerek nem tanult. Keresztény Sopron megye csepregi járásának községe, 11 km-re az osztrák határtól. Jelenleg az ország legfejlettebb régiójában van, mely gyorsan fejlődik, urbanizálódik, ami jó. Az már kevésbé, hogy az ország keleti fele messze lemarad ettől a fejlődéstől. A nyugati részeken az átlagos jövedelem ma kétszerese, növekedésének üteme pedig az utóbbi években már háromszorosa lett a keletiekének. Áramlik is errefelé a kettészakadt ország népe!

Ám azért azok a helyek, ahova gyermek- és ifjúkorom kötődik, fordított utat járt be, ott szintén nem minden fenékig tejföl! Ha el-ellátogatok szülőfalumba, azt látom, hogy a keresztényi szülőházam (az iskola épülete, amit megkapott 1990-ben az egyház) tönkrement, kertje elvadult, gondozatlan. A pokvárpusztai Klebelsberg-iskola összedőlőben, anyám gyönyörű konyhakertjét fölverte a gaz, a puszta lényegében – a szomszédos pusztákkal és majorokkal egyetemben – teljesen elnéptelenedett. Ez persze így is van rendjén, annak a cselédvilágnak meg kellett szűnnie!

Engem az általános iskolában végig a szüleim tanítottak – soha nem kivételezve velem. Olyan falusi és családi környezetből jöttem, ahol csak szidták a rendszert. Méghozzá nyíltan – nem igaz tehát, hogy mindenki befogta a száját. Apám Rákosit csak úgy emlegette, hogy a seggig érő homlokú. Senki se jelentette fel. Összetartó, jó szellemű közösség volt a szülőfalumban, de Gyarmaton és végül ott a pusztán is. A feketevágásnál, a bödön zsírok eldugásánál egymásnak falaztak az emberek. Nagyon szegények voltak az egykori cselédek, de szabadon lélegző, felszabadult szegények. Akik egykor is parasztok voltak, nagyon nehezen viselték az egész beszolgáltatási rendszert, ami – ne feledjük! – a háborút megelőző rendszerben is működött már! Apám mondta nekem, talán ’57-58-ban: szar rendszer ez, fiam, de azért különb, mint a Horthy-éra volt.

Már gyerekként majdnem humán pályára kerültem. Részt vettem egy – a tanítókat továbbképző – nyári táborban, a szomszédos Egyházasfaluban. Oda muszáj volt mennem, a parasztgyerekeket a szülők nem engedték a nyári munkák miatt. Apámnak nem volt saját földje, nem is szerette a paraszti munkát. Így az ún. tanító- és a kántor-földeket is kiadta kishaszonbérletbe. Mindig azt mondta: vagy tanítok, vagy parasztkodom. Nos, ebben a zenei táborban a fiatal és nagyon szép Szőnyi Erzsébet (Kodály tanársegédje, későbbi akadémiai professzor) tanította a Kodály módszert a környék pedagógusainak. Szolmizálás közben azt állapította meg, hogy abszolút hallásom van. Beajánlott a ciszterekhez Pécsre, zenei tagozatra, ahova föl is vettek, de ott – talán szerencsémre – őszre államosították ezt a gimnáziumot is. Ez lett a sorsa szüleim elemi iskolájának is, Keresztényben. A közhiedelemmel ellentétben sok tanító, köztük az én felmenőim is, bizony, amikor 1948-ban államosították az iskolát, nem nagyon bánták ezt, nem szerették a papokat, főleg a mindent uraló papigazgató miatt.

Ráadásul ’50-ben a szerzetesrendek feloszlatása után egy volt bencés pap került oda hozzánk, az addig paptalan községbe, aki át akarta venni lényegében az egész falu vezetését. Ez apámnak nem tetszett, össze is vesztek. Máig kiderítetlen okú politikai döntés miatt aztán, 1950-ben el is kellett hagynunk a falut s az iskolát, s ami igazán fájdalmasnak bizonyult, a szép és tágas, angol WC-vel fölszerelt lakást is. A Győr közeli Gyarmatra kellett költöznünk, ahol kényszerlakhelynek egy kulák házának elejét jelölték ki számunkra. A család a négy szobás, szép lakást egy földes padlós lukra „cserélte” le. Ez nekünk sem tetszett, és értelemszerűen a kulák családnak (egy már megnyomorított, öreg házaspárnak) sem, hogy a nyakukra tettek bennünket. Eleinte nagyon nehezen ment az együttlakás, hűvösen és gyanakodva méregettük egymást a „megbélyegzettek” és a „jöttmentek”. A helyzetet rendkívül határozott anyám oldotta meg, egy hirtelen jött ötlettel. Végrehajtók jöttek, hogy leleplezzék az „árufölhalmozó” kulák üzelmeit. Átkutatták az egész házat, lisztet, zsírt, húst stb. keresve. Amikor a tornácon a mi szobánk közelében kezdték egy ládájukat fölforgatni, anyám rájuk szólt: mit keresnek maguk a mi ládánkban? Az emberek abbahagyták a kutakodást, s attól kezdve szent lett a béke a két család között: a cukor, a zsír és a többiek ezután a mi tornácrészünkön voltak. Három évig laktunk itt, Szenftneréknél, az utolsó időkben már egy nyári konyhával bővülve. Szüleimet – akikről tudott volt, hogy büntetésből kerültek ebbe a faluba – jó magyar szokás szerint közben folyton följelentette az igazgatójuk (mellesleg egy érdemeket szerezni akaró, volt ludovikás tiszt), s nagyon szerettek volna elkerülni a kulákházból is, az iskolából is.

Aztán 1953-ban jött Nagy Imre, s híres beszéde után már két héttel kaptak szüleim egy papírt, hogy a közeli Tét egyik pusztáján van egy iskola meg egy rendes tanítólakás – ahova két tanítót keresnek. (Közbevetem: villany itt sem volt, de az előző helyeken sem. Viszont a pusztákhoz már csak földút vezetett, se bolt, se kocsma, csak benn, a 4 km-re lévő faluban.) Megjegyzem, ez az ’53-as politikai fordulat szerintem sokkal jelentősebb volt, mint ahogyan számon tartja azt a mai történelem és a közemlékezet. Az iskola egy tantermes volt, s a környező pusztákról jártak be a gyerekek, naponta kétszer 2-4 kilométereket gyalogolva. Télen különösen rettenetes szenvedéssel, rossz cipőben, ruhában, térdig érő sárban. Az iskola és a tanítólakás a mező közepén volt, legközelebb hozzá – kb. 800 méterre – a proccos Bay kastély állt, melyet vagy 20 hektáros, nagy park, kert vett körül. Amikor odaköltöztünk, a díszkert már az enyészeté lett, az előző tanító kecskéket tenyésztett, azok lerágták a maradék növényzetet is. Szüleim tíz boldog, de nehéz évet töltöttek ott, Pokvárpusztán. Én azért nem annyit, mert ’52-től Sopronba kerültem középiskolába. (Ekkor ismertem meg Kévés Gyurit is, a későbbi kiváló építészt, akivel főleg házibulikon találkoztunk. Volt egy közös barátunk, aki ’56-ban „disszidált”.) Az én 1956-ban érettségizett 31 fős osztályomnak több mint a fele kiment, s 13-an véglegesen kint is maradtak.

A politika 1955-ben érintett meg először, amikor az iskola igazgatója kinevezett (ezt szó szerint kell érteni!) – jó tanuló voltam – az iskola DISZ-titkárának. Egyetlen esetre sem emlékszem, amikor valamiféle funkcióm lett volna az iskolában. Érettségizve egyetemre jelentkeztem, kedves tanárom, Peéry Rezső igazgató úr javaslatára – megint a humán területtel kacérkodva – a bölcsészkar magyar irodalom–újságírás szakára. Nem vettek fel, de azt írták, menjek át a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetemre, ott pót-fölvételizhetek. Csakhogy a fölvételi ideje addigra már jócskán lejárt. Nem küldtek el, s az adminisztrátor azt mondta, az Eötvös sikeres fölvételi vizsgájával jó ajánlólevelem van, válasszak fakultást, s maradhatok. A baj csak az volt, hogy nem tudtam, mit jelent a fakultás. Kérdeztem, milyen fakultások vannak. Azzal kezdték, hogy van általános fakultás… Rávágtam, az jó lesz. Azon belül van általános szak… Én: legyen az. De én nem akartam közgazdász lenni, azt sem tudtam miféle szakma ez. Első évben nem is tanultam semmit. Megbuktam. A kollégiumban jó szobatársaim voltak, ők térítettek észre. Olyan szoba volt, hogy a hat végzős lakójából később négyen voltunk – egyszerre – egyetemi tanárok a „Közgáz”-on: Hoós János, Palánkai Tibor, Zelkó Lajos meg én. Végül is az ún. elméleti (politikai gazdaságtan-filozófia) szakon végeztem, s négy év alatt semmilyen gyakorlati képzést nem kaptam. Azért tartom végül mégis nagyon hasznosnak azt a négy évet, mert az egyetemen belül a „saját egyetememre” jártam, azt tanultam, ami érdekelt. Végül a szakon belül a gazdaságföldrajzra specializálódtam, eleinte csak akkora tudatossággal, hogy megtetszett, amikor professzorom, Markos György azt ígérte, sokat fogunk kirándulni. Amikor végeztünk, már jeles diplomámmal, ő ajánlott be Erdei Ferenchez. Így kerültem a MTA Agrárgazdasági Kutató Intézetébe 1960 nyarán, az ő gyakornokának. Ott dolgoztam 41 éven és 20 napon keresztül, egészen 2001-ig. Akkor az első Orbán kormány minisztere közölte – na, nem velem, hanem – az intézet igazgatójával, hogy azonnali hatállyal szüntesse meg a munkaviszonyomat. Velem szóba senki nem állt, az indoklás kimerült a „csak” üzenetében: holnap már ne jöjjek be. Miért? Talán mert mindig azt mondtam: földügyben nem a tulajdon a fontos, hanem a használat, hogy értelmetlenség a kárpótlási cirkusz, s bizony hozzátettem, nem jó, ha ilyen ügyekben hozzá nem értő politikusok döntenek. Igazam volt, de nem arattam vele nagy sikert. Igaz viszont, hogy eltávolításom után egy hónapra Horn Péter akadémikus meghívott professzornak Kaposvárra. Bátran és őszintén elmondhatom, hogy szépen sikerült pályám befejező, jó tíz éves szakasza.

De térjünk vissza 1956-hoz. Tehát szeptemberben egy soproni, teljesen apolitikus, de jó alapműveltséget adó gimnáziumból kerültem föl Budapestre, ahol pezsgett az élet. S én mindenütt ott akartam lenni. Döbbenetes élmény volt számomra Rajk újratemetése, s különösen a Petőfi Körnek az a vitája, amelyen a halálbüntetés eltörléséért tüntetett a tömeg. Ott állt szinte velem szemben Markos György és Vajda Imre professzorom, fogták egymás kezét, s azt mondták: higgyetek nekünk, mi mindketten voltunk halálraítéltek! Markos György Sopronkőhidán ült 1944-ben, ott, ahol Bajcsy Zsilinszkyt karácsonykor még kivégezték, de rá már nem jutott idő. (Egyébként egyedül a soproni Pinezich István ügyvéd – az öccse nagynéném férje volt – vállalta Bajcsy-Zsilinszky védelmét, amihez akkoriban nem kis bátorság kellett.)

Ott voltam Kerékgyártó Elemér disszertációjának híressé vált védésén is, ahol erősen nekimentek azzal, hogy Karácsony Sándort dolgozatában leantiszemitázta. Akkor a nagy hangzavarban valaki fölállt, és így védte: nézzenek rám, engem Karácsony mindig csak segített, származásomat is ismerve. Ott ültem 23-án délelőtt a zsúfolt nagyelőadóban, arra várva, hogy engedélyezi-e Piros László belügyminiszter a tüntetést. Egyszer valaki fölkiáltott: most mondta be a rádió, hogy engedi. Egy tanársegéd megszólalt: hozzák be ide azt a rádiót, hátha csak provokáció az egész. Erre óriási nevetés tört ki, föloldva a feszültséget. Lelkesek voltunk, de bizonytalanok is. Nálam, bevallom, ott volt a zabszem is – voltam én a családommal három évig büntetésben, Gyarmaton! Aztán elindultunk: Bem tér, Kossuth Lajos tér. A jól ismert dolgokkal, sok Talpra magyarral, tucatszor elénekelt Himnusszal, radikalizálódó jelszavakkal stb. Ott arra emlékszem legjobban, hogy először Erdei szólt a tömeghez. Később, amikor odakerültem hozzá munkatársának, elmeséltem neki, hogy mi egyszer már találkoztunk: ő fönt beszélt, én meg lent hallgattam. S akkor ő azzal kezdte beszédét, hogy kedves elvtársak, mi pedig azt zúgtuk rá: nem vagyunk mi elvtársak. Ugyanaz történt, ami később a szintén így megszólaló Nagy Imrével. Aztán a téren hol lekapcsolták a villanyt, hol megint föl. Nem sokra mentek vele, csak arra, hogy százával égtek a fáklyává összecsavart újságok. Nagy Imre – szerintem – meglehetősen lapos beszédét még meghallgattam, aztán mentem haza a Veres Pálné utcai diákotthonba. Út közben hallottam a Rádió felől a lövéseket. Később megjött egy szobatársam, aki azzal dicsekedett, hogy ő is kapott géppisztolyt, s el is eresztett egy sorozatot az Arany János szobornál a Rádió felé. Lőtt, nem lőtt, nem tudom. Mindenesetre, amikor később felelősségre vonták miatta, szobatársaink, Hoós és Zelkó mentették meg, akik azt hangoztatták, hogy csak beszél, ne higgyenek neki, szokása a nagyot mondás. (Ez igaz is volt, hiszen azt mesélte, hogy amikor Felvidéket visszacsatolták, ő kiszaladt az utcára megnézni a vonuló magyar katonákat. Szeme se rebbent, amikor közöltük vele: de hiszen akkor te csak fél éves voltál.)

A forradalom napjaiban időnk legnagyobb részét a kollégiumban töltöttük, rádióhallgatással, és hajnalokig tartó vitákkal. Volt egy megbuherált néprádiónk, azzal tudtuk – úgy-ahogy – fogni a Szabad Európát, néha Londont, s volt a szomszéd szobában egy izlandi fiú – Hjalti Kristgeirsson, ma is jó barátom –, aki más külföldi adókat is be tudott hozni. Öt évvel volt idősebb nálunk, sokan a példaképünknek tekintettük. Vitt bennünket hangversenyre, a Tavaszi tárlatra, a Nemzeti Szalonba. Az volt a szavajárása: ti marhák, nem is tudjátok igazán, ki az a Bartók Béla. Rendszeresen jártunk az Egyetemi Színpadra is, azt szoktam volt mondani, hogy a piaristák kápolnájából lett a költészet temploma.

A kollégium diákigazgatója Hágelmayer István volt, a későbbi számvevőszéki elnök. Okos, nyugodt, példaképnek is alkalmas fiú volt. Lelkünkre kötötte, hogy az első évesek ne menjenek ki az utcára. Főztünk magunknak, én a konyhára voltam beosztva kuktának. Amikor elfogyott az élelmünk, Pistáék vidékről teherautóval hoztak krumplit, húsokat, sőt élő csirkéket is. Bizarr látvány volt, ahogy a belváros közepén, a kollégium udvarán szaladgáltak. A többi időnkben vitatkoztunk. Élesen, hangosan, de nem veszekedve. Volt közöttünk egy bigott balos fiú, az úgy keltett reggel bennünket, hogy: fasiszták, tanítógyerekek, ébresztő. Valóban: három tanítóivadék is volt a szobában. A többiek még nálunk is sokkal szegényebb családból jöttek. Hoós Jancsi édesanyja takarítónő volt, apja alkalmi munkás, Zelkó szülei igen szegény parasztok. A vitákban a szoba egyharmada a történteket ellenforradalomnak látta, mi, többiek forradalomnak. Az egyharmadnak fő indoka az volt: ha ma nem ez a rezsim van, akkor mi nem vagyunk itt az egyetemen. Ebben volt is igazság.

Akik kimerészkedtek az utcára, hozták a híreket. Egyszer-kétszer az elején én is kimentem, de már a Királyi Pál utca sarkánál hatalmas dörrenést hallottam, s egy tank ágyúja lőtt a Kálvin tér felől. A lövedéke a fejem fölött fúródott a ház tetejébe. Ijedten iszkoltam be egy kapualjba, ahol keresztülestem egy oda bevonszolt hullán. Ez nekem aztán elég is volt a lövöldözésből. Igaz, később valahonnan lett egy pisztolyom és kézigránátom is, nem használtam egyiket sem. Egy szobatársam (Harza Laci) bátrabb volt, állandóan kijárt. Az egyik napon az Astoriánál fölkapaszkodott egy szovjet tankra, s az elvitte a Kossuth térre. Akkor lőttek a tetőkről a tömegbe. Neki sikerült bemenekülni egy oszlop mögé, nem esett baja. Máig kutatja, kik lőttek akkor és miért? Nem sokra jutott vele.

Magam 18 éves fejjel – a kollégiumi hangulat és a hallottak alapján – azt szűrtem le, hogy semmilyen reális esély nincs a forradalom győzelmére. Novemberre aztán még reménytelenebbnek láttam a helyzetet. Minden bonyolultabb és valahogy piszkosabb lett, s haladtunk az anarchia felé. Naponta bemondták: azonnal be kell szolgáltatni minden fegyvert. Másnap: nem ma kell mégse, majd holnap. Ekkor hívott föl telefonon Porpáczy Aladár gimnáziumi osztálytársam azzal, hogy vonat ugyan már nem jár Sopron felé, de ő tud egy teherautót, menjünk haza azzal. November 3-án el is indultunk. A régi Bécsi úton mentünk Leányvár felé. A nyitott platón rajtunk kívül elég vegyes társaság volt, köztük néhány kurva, mentek Nyugatra dolgozni. Baromfiketreceken, ládákon ülhettünk, a lányok az ölünkbe ültek, s egy darabig talán izgalmas is volt, de aztán inkább azt éreztük, milyen nehezek. Még világos volt, amikor Ménfőcsanak magasságában leszálltam az autóról, s elindultam gyalog a pusztára, ami még jó 25 kilométerre volt onnan. Elkezdett esni a hó. Ha forgalom volt az úton, akkor lehúzódtam és elbújtam, így nem is találkoztam végig senkivel. Ekkor dobtam el a pisztolyom és a gránátom: nehéz is volt, s nem akartam, hogy megtalálják nálam. Győrszemerén bementem egy házhoz vizet kérni, aztán valamikor hajnalban értem elcsigázottan – akkor már jókora hóban – a pusztánk szélére, a házunkhoz vezető tagúthoz. Ott a sertéshizlalda állatgondozói láttak meg, s vittek pótkocsival majdnem hazáig. Szüleim boldogan és nagy megkönnyebbüléssel fogadtak, egyik gyerekük megkerült. És otthon is maradtam majd februárig, amikor elindult az egyetemen újra az oktatás. A november 4-i szovjet inváziót átaludtam, csak este ébredtem fel. Sokat meséltem a szüleimnek, akik teljesen tájékozatlanok voltak, ott a pusztán nem történt semmi, csak elfogyott a cigaretta, s akadozott az élelmiszerellátás. A szintén néprádióból lett „világvevő” és könnyen le is merülő, telepes rádiónkból pedig nem sokat lehetett megtudni. De az én pesti történeteimnél jobban érdekelte őket a húgom sorsa, aki Sopronban járt gimnáziumba, és ott ragadt. Sopronban akkor valóságos hisztéria tört ki, szinte mindenki a Nyugatra szökést latolgatta. Húgommal hetekig leveleztem, főleg azt írtam neki, hogy eszébe ne jusson elmenni Nyugatra. Nekem egész életem során sem volt ilyen késztetésem soha, pedig később, már szakemberként, több jó állásajánlatot is kaptam.

A szüleimet – a húgomon kívül – leginkább az foglalkoztatta, mikor kezdhetnek újra tanítani. Szenvedélyük volt a tanítás, s kitűnő pedagógiai érzékkel voltak megáldva. Anyám soproni úrilányból lett mindenhez értő falusi tanítónő, apám pedig falun lett városi, pontosabban urbánus ember, minden iránt érdeklődő, művelt, mindig többre törekvő. Az osztatlan pusztai iskolában a hetedikeseivel megyei matematikaversenyt nyert. Anyám vitte az 1–4. osztály, apám, az 5–8-at. Anyám katonás, hangos beszédű tanító volt, apám halk, nagyon szelíd, de igen következetes és makacs. Az anyagiak egyáltalán nem érdekelték, halálakor a vagyona a ruhája volt.

Apám a forradalommal kapcsolatban is realista volt: széllel szemben nem lehet, ezért nem is érdemes – mondogatta. Úgy látta ő is, akárcsak én, hogy ekkora túlerővel szemben nincs esély. De ennek nem örültünk. Ő is azt akarta, hogy „ruszkik haza”, de tudta, úgyse mennek. (Ő – sokakkal ellentétben – tudott pl. a jaltai szerződésről…) Erre jutottunk az elzártságban, pusztai beszélgetéseink során. Én azt hiszem, talán gyáva is voltam, eszembe se jutott hősködni. Évtizedekkel később gyakran jutnak eszembe Szabó István, a híres nádudvari téeszelnök szavai: a hős az, aki életben marad. Erdei Ferencről beszélgetve mondta ezt nekem. Erdeinek az volt az álláspontja, hogy ha valamit akar csinálni az ember, akkor el kell fogadnia az adott körülmények szabta feltételeket, vagyis akkoriban a szovjet rendszert, mert különben nincs semmi mozgástere. Ezt magam is így látom, bár nem vagyok következetes a követésében. Tudtam, hogy a hősködő ellenzékiség éppúgy nem vezet sehová, mint a sunyi „alámerülés”, a kivárás.

Erdeit szokták vádolni azzal, hogy gyáva volt és kollaboráns. A gyávaságról csak annyit, hogy háromszor ült börtönben. Milyen gyáva az, aki politikai tetteiért a háromszoros börtönt is vállalja? 1932-ben csukták le először, a börtönben megtanulta a gyorsírást, amivel börtönnaplót írt. Abban áll ez a mondat: „A lehető cselekvés a legjobb cselekvés”. Erdei „gyávaságáról” még két adalék. Ő mondta Kádárnak – ezt is Szabó Istvántól tudom –, hogy ha már ide vagyunk beosztva, ne dögöljünk meg a saját földünkön, próbáljunk meg csinálni valamit! A másik ennél mulatságosabb. Jó barátja volt Anghy Csaba, az Állatkert egykori igazgatója, akit ott – közel lakván – gyakran meglátogatott. S amikor egy ízben – a mi szobánkban dolgozva érte utol a telefon –, hogy hívatja Kádár, indulás előtt a titkárnője megkérdezte Erdeit, nála van-e a pártközponti belépője. Így felelt fülünk hallatára: tudhatja Mária, kedves, hogy az állatkerti és a pártközponti belépőm mindig nálam van…

Anyám nem igen politizált. Öccse hivatásos katonatiszt volt, Ludovikát végzett, aztán vezérkari akadémiát. A 2. magyar hadsereg géhásaként ment a frontra, ő jelentette a papírtalpú bakancsokat a vezérkarnak, amiért persze nem kitüntették, hanem lefokozták. Hamarosan elesett. Máig sem tudni biztosan, hogy ellenséges vagy saját golyótól… Apámmal korábban ők is sokat beszélgettek, s apám azt mesélte, hogy egyre kiábrándultabb lett. A családom különben visszamenőleg sem dicsekedhet hősökkel. Bár jobbágy dédapámat ’48-as honvédnek is mondhatnám, aki részt vett a szabadságharcban. A dolog szépséghibája viszont az, hogy kényszerrel besorozták, pontosabban összefogdosták a Vas megyei legényeket, de a menet betévedt egy szőlőbe, ahol éhesek lévén, rengeteg szőlőt megettek, aminek csúfos következményei lettek. Így a hasmenést hazamenés követte. Érdekes a sors: apám pedig hastífuszt kapott a frontra menet közben, mielőtt elérték volna Isonzót. A következmények hasonlóak voltak, mint dédapámnál. Őt is hazaküldték. Mondhatjuk finoman: neki ugyanaz a betegségtünet mentette meg az életét, mint az ő nagyapjáét.

1956 utóéletéről csak annyit, hogy az Erdei-féle Agrárgazdasági Kutató Intézet, ahova ’60-ban kerültem, ötvenhatosok menedéke volt. A helyszín a hírhedt Andrássy út 62. A ház időrendben előbb a MÁV rendőrségé, majd a Gestapo, végül az ÁVH börtöne volt. Az ÁVH géppuskafészkét mi papírraktárnak használtuk. Erdei szobája egykor Farkas Vladimir irodája volt. Kik voltak ott? Két szobával odébb dolgozott Donáth Ferenc, aztán Rácz Lajos, aki Nagy Imre egykori tanszékének (amelynek én magam is professzora lettem) volt a tanársegéde. Ott volt Kállai Kállay Miklós, Újhelyi Gyula, Szentmártoni Lajos, egykori földbirtokos, meg Fekete Ferenc – ő vetette föl először a Petőfi Körben a földkérdést – és sokan mások. Börtönből szabadulva Márton András. Én meg is kérdeztem egyszer Erdeit Kállay Miklóssal kapcsolatban: hogy kerül ide a hintapolitikus miniszterelnök fia? Erdei csak annyit mondott: tudod, mit tanult és hol végezte az egyetemet? Tudod, hány nyelvvizsgája van? Aztán rám nézett, s hozzátette: van-e még kérdésem?

Különös, színes társaság volt. Voltak az egyéni gazdálkodást favorizáló baloldali narodnyikok, akik nem igazán szerették Erdeit, főleg, mert hitként vallotta, hogy parasztnak maradni nem szabad! Másfelől ott voltak a nagyüzempárti Moszkva-barát baloldaliak, akiknek szintén fenntartásaik voltak a népi író és parasztpárti Erdeivel szemben. De szakmai és minden más szempontból Erdeinek abszolút tekintélye volt. Érdekesség még, hogy az egykori földbirtokosok, intézők is nagybirtokpártiak voltak. Szóval nem szimpla ügy volt ez az egész. Mégis, béke volt az intézetben, szabad szellemű, igényes és jó vitákkal, Erdei védernyője alatt. Emlékszem, az Önköltség a szocialista mezőgazdaságban című könyvet fejezetről fejezetre vitattuk meg. S Erdei mindig az ellentáborból hívott ehhez opponenseket. Voltak elegen. A könyv címének érdekessége az, hogy nagyon vonalasnak látszik, rejtve azonban más, sokkal fontosabb dologra utal. A könyv maga ugyanis a nyereségről, a profitról szólt, ami akkoriban szitokszónak számított. Az önköltséget pedig sok szocialista országban nem is számolták. Erdei azt mondta a vitán, hogy az önköltség meghatározása a nyereség számbavételének feltétele, de nem maga a cél! Úgy fogalmazott: az önköltség csak cifra szolga, de hát a nyereségről (vagyis a profitról) ma nem lehetne könyvet írni.

Szinte gyerekként kerültem oda, 22 évesen, s tizenegy évig Erdei közvetlen munkatársa voltam. Nagyon megszeretett. Én is őt. Ha az életemet meghatározó tanítóimat kéne megneveznem, azt mondanám: anyám, apám, két gimnáziumi tanárom, az egyetemen Markos és végül, de leghatározottabban Erdei. Zöldfülűként négy könyvében voltam szerzőtársa. Társa! Úgy kezdődött, hogy odaadta Nagykőrös című könyvének kéziratát, hogy fésüljem át a gépelést, s ellenőrizzem még egyszer az adatokat, táblázatokat. Rendkívül megtisztelve éreztem magam, úgyhogy írtam egy 25 oldalas – néhol szemtelen – lektori jelentést. Amikor kollégám meglátta, azt mondta, öregem, te ezért seggbe leszel rúgva. Nem ez történt. Erdei beírt a könyvébe lektornak, s utána még egy gyönyörű köszönő dedikációt is kaptam tőle. Volt is némi értetlenkedés: hogy lehet az intézetigazgató lektora a saját gyakornoka?

Epilógus.

Erdei 60 éves korában – elhatározáshoz híven – fölállt az igazgatói székéből, s nemsokára meg is halt. Én 1981-ben, 52 évesen lettem az intézet főigazgató-helyettese. Egyszer pályáztam a főigazgatói posztra is, de a pályázatom elutasították. Azzal, hogy hajcsár típusú vezető vagyok, aki ugyan maga sokat dolgozik, de éppolyan sokat követel másoktól is, továbbá, hogy a szakmát a politika elé helyezem. Ezt az elmarasztalást én inkább dicséretnek fogtam fel. Amikor megkezdődtek a tárgyalások a Világbankkal a hitelekről – jó sokáig tartottak –, én kaptam a megbízást, hogy tanulmányokat írjunk nekik a magyar mezőgazdaság helyzetéről. Nyilvánvaló volt, hogy ha hitelt akarunk, akkor őszintén ki kell tárulkozni, s mindent leírni, ami a magyar mezőgazdaságot jellemzi, s ami fejlődését akadályozza. Ez olyan „jól” sikerült, hogy az első nagy tanulmányt nem is merték hivatalosan átadni a Világbank képviselőinek. Erre fogtam magam, elvittem tíz példányt abba a szállodába, ahol laktak, s letettem a portán. Így át is adtuk az anyagot, meg nem is. Később az Inotai András vezette Integrációs Stratégiai Munkacsoport mezőgazdasági szekcióját vezettem, feladatunk az EU-belépés előkészítése volt. Ez a munka 1998-ban a kormányváltással lényegében megszakadt, csak 2002-ben folytatódott, de már csak fékezett habzással. Hét testes kötetet állítottunk össze. Ezek a kötetek a polcomon most is fő helyen állnak. Akárcsak Erdei Ferenc művei, akit első számú mesteremnek tekintek. Szinte mindent tőle tanultam. S minthogy manapság halványulóban van az emléke, azzal zárom – elfogultan vagy elfogulatlanul, egyre megy – hogy nagy tudós volt, nagyszerű és emberséges ember, akit könnyű volt szeretni. Magam is tanítottam szinte egész felnőtt életemben, előbb az MKKE-n, később – szinte máig – a Kaposvári Egyetemen, ahol nagy részt vállaltam Gazdaságtudomány Kar elindításában. Még dékán is voltam egy ideig! Örülnék, ha lennének olyan tanítványaim, akik kissé hasonlóan gondolnak rám, mint én Erdeire.

Szále László

Érdekes volt a cikk? Ossza meg!

Szóljon hozzá