Ötvenhat a hétköznapokban – Családi intelem: ne politizálj!

Régóta foglalkoztat a gondolat, hírt adni arról, hogy a történelmi léptékű események mellett, alatt, mögött hogyan élték át az egyes magyar családok ’56 őszének azt a két hetét. Mit gondoltak, mit éreztek a forradalom napjaiban – és hogyan beszéltek, illetve hogyan hallgattak róla utána évtizedekig. Megidézni azoknak az embereknek kis, hétköznapi történeteit, akik nem politizáltak, nem harcoltak, csak éltek, féltek, örültek a „percnyi” szabadságnak, és hittek vagy nem hittek a forradalom győzelmében. Kévés György Kossuth- és Ybl-díjas építész története következik, aki akkor építészhallgató volt, aztán nemzetőr lett, s rövid ideig a „disszidensek” sorsába is belekósolt. De hamar rájött, hogy nem akar külhonban „56-os szabadságharcos” lenni, inkább építészmérnök Magyarországon. (Szále László)

Kévés György: 1956-ban harmadéves építészhallgató voltam a Műegyetemen. Ez a hely volt – úgymond – a forradalom egyik bölcsője, de én nem vettem részt sem a politikai vitákban, sem a tüntetés szervezésében. Egyetlen nagygyűlésen voltam, a Ganz-Mávagban, ahova meghívtak évfolyamtársaimmal, Frombold Győzővel és Kovách Istvánnal együtt. Pista bátyja akkor jött meg az orosz fogságból, és a Ganz-Mávagban dolgozott, ő szólt, hogy menjünk ki a Kőbányai útra, munkásgyűlés lesz a Mávag gyárban. Ott be is mutattak bennünket mint a műegyetemi diákság képviselőit. Beszélnünk szerencsére nem kellett, nem is igen tudtunk volna mit mondani.

Hogy miért voltam politikailag olyan passzív – műegyetemista létemre? Röviden szólva: a mi családunkban mindig azt hallottam: politikával ne foglalkozz. Abból csak rossz sülhet ki. Ezt a család életének epizódjai ékesen bizonyítják. A Kévések a családi tudat szerint IV. Béla által betelepített, szabadságszerető kunok (migránsok?). Kévés nagyapám Parádon a Károlyiak gazdatisztje volt. A parádi temetőben a sírok zömében kun származású „Kívések” nyugszanak. Ványi nagyapámat személyesen szintén nem ismertem, ő a Zsámbék melletti „magyarlakta” Tök községből származik. 1843-ban született, falusi iparos családból, később a Felvidéken fafeldolgozó gatterüzeme volt, és az akkor épülő Pest-Budára szállították a faárukat, majd visszatérve szülőhelyére – a magyar malomipar virágkorában – malomépítő gőz- és vízimalom tulajdonos lett Tökön.

Apám jegyző volt Ősiben, én is ott születtem 1935. március 20-án. Érdekességként megemlítem, hogy ikertestvérem máskor és máshol született: március 21-én a veszprémi kórházban. Apám fiatalon – 1937-ben – meghalt. Mi azután nagynénémékkel Székesfehérvárra egy bérelt családi házba költöztünk, amelyet 1944. szeptember 13-án telitalálat ért egy amerikai szőnyegbombázás során. Mindenünk odaveszett. Egy üszkös rézmozsár maradt, mely nem égett el. Így a háború után még az átlagosnál is sokkal szegényebbek voltunk. 1944-45-ben szinte végig menekültünk Kassától Sopronig. A háború után anyámmal Zsámbékra költöztünk. Később én Sopronba kerültem a nagynénémhez, akinek a férje, Gyurmán Endre (nyugalmazott tanár) lett a gyámom. Ott jártam iskolába, ott futballoztam az SVSE-ben. Tulajdonképpen a soproni rokonok neveltek fel, ezzel segítve nyugdíjas özvegy anyámat. Apám halála után a családban szinte csupa idős ember vett körül, akik mindannyian a XIX. században születtek (a legfiatalabb, anyám, 1896-ban). Ők akkor úgy beszéltek 1848-ról, mint én most 1956-ról. Anyai dédapám részt vett a szabadságharcban. Zsámbékon, mint 1849-es nemzetőrt, díszsírhelybe temették, és 1970 óta minden évben március 15-én megemlékezést tartanak a sírjánál.

Gyámom apja, Gyurmán András is részt vett Bem oldalán 1849-ben a segesvári vesztes csatában. Később a budai Főgimnázium görög–latin–magyar szakos tanára lett, s élete végéig meggyőződése volt, hogy Petőfi nem halt meg Segesvárnál. Ahogy ő mesélte: valószínű Petőfi is menekült a többiekkel, a kozák lovasok elől, s az oroszok fogságába esett. Ő maga szerencsés volt, mert a mezőn dolgozó román lányok egy petrencében elbújtatták, majd este érte mentek, s otthon még hetekig bújtatták.

Egy kis XX. századi kitérő: apám után apám (kora szerint inkább nagyapám) testvér bátyja a budai Szent János Kórházat alapító híres orvos, Gyurmán Emil, akinek korán elhunyt első felesége Clark Ádám unokája volt. Öccse, Gyurmán Dezső – ugyancsak orvos – 1910-tól 1914-ig Magyarország gyorskorcsolya bajnoka. Gyámapám egyébként Ady Endrével volt egyidős, Kisvárdán Ady Lajos volt a tanfelügyelője, és Szabó Dezsővel járt együtt egyetemre. Unokanővérem – Gyurmán Endre lánya – Perneczky Lászlóhoz ment feleségül, akinek apja az a Perneczky tábornok volt, aki 1920-ban nem volt hajlandó fölesküdni Horthyra, ezért kirúgták a hadseregből. Az ő másik fiát, Perneczky Bélát, az FM államtitkárát mint az Actio Catholica magyar elnökét 1948-ban első fokon életfogytiglanra ítélték. Ugyanő a háború alatt mint földművelési államtitkár azért került szembe a németekkel és a nyilasokkal, mert akadályozta, hogy a németek a hazai állatállományt kihajtsák az országból. Összegezve azt mondhatnám, hogy felmenőim ’48-as érzelműek voltak, nem értettek egyet a kiegyezéssel, nem kedvelték a Monarchiát, elítélték Trianont és nem szerették a Horthy rezsimet – a Rákosi rendszerről nem is beszélve. Egyébként a két világháború között is voltak tisztogatások, nemcsak a fordulat éve után.

Valószínű, hogy családomat a fenti történelmi tapasztalatok késztették a politikától való távolságtartásra, s bizonyára ezek formálták az én történelmi szemléletem is. Feltehetően ezért sem volt 1956-ban különösebb forradalmi hevület bennem. Amibe belejátszott az én egyéni sorsom is. 1945-től Sopronba jártam gimnáziumba – 1948-ig, a szerzetesrendek felszámolásáig a bencésekhez. Valószínű, hogy rég halott apám jegyzősége és az egyházi iskola következménye volt, hogy érettségi után nem vettek fel a budapesti Műegyetemre. Ám nem panaszkodhatok, mert másodszorra a soproni egyetemre kerültem, ahol világhírű professzorok tanítottak (geodéziára), majd ezt követően, 1955-ben Kiss Tibor műegyetemi építész professzor segítségével már Pesten voltam építészhallgató. Ahova és amire mindig is vágytam. Budapesten egyetemi diákszállókon laktam, a forradalom idején éppen a Rádióval szemben a Szentkirályi utcában. Hétvégeken, amikor csak tehettem, anyámhoz, testvéreimhez hazamentem Zsámbékra, ahol béreltük Kaiser bácsiék – egy már kitelepített idős sváb házaspár – házát.

Október 23-a előtti vasárnap is Zsámbékon voltam, csak hétfőn este jöttem vissza Pestre, így az egyetemi aulában megtartott híres nagygyűlésen nem vettem részt. De a 23-i délutáni fölvonuláson természetesen már ott voltam. Jól emlékszem az izgatott hangulatra, ahogy a tüntetés előtt a Műegyetem udvarán gyülekeztünk. Én, őszintén szólva, nem éreztem semmi különöset, és sejtelmem sem volt arról, hogy mi fog történni. Anyámék akkor is óva intettek: ne politizáljak. Féltek, hogy „rossz” származásom miatt még utólag is kirúghatnak az egyetemről.

Délután rajzóránk lett volna Boros Géza festőművész tanárral, és az indulás előtt a táskámat az egyetemi ruhatárba tettem, melyben benne maradt a személyi igazolványom is. Akkor még nem gondoltam, hogy ennek milyen következményei lesznek. Elvonultunk a Bem szoborhoz, aztán a Kossuth Lajos térre, ott meghallgattuk Nagy Imrét. A beszéd után Szögi Feri évfolyamtárs barátommal gyalog indultunk hazafelé. A Múzeum körútra érve este már lövéseket lehetett hallani a Rádió felől. Nem tudtunk hazamenni a Szentkirályi utcai diákszállóba, mert addigra a környéken minden utca harctérré alakult. Megpróbáltunk a Nagykörút felől hazamenni, és ezért a Szabad Nép székház előtt éjfélig várakoztunk, de onnan sem lehetett hazajutni. Végül hosszú gyaloglás után a Bercsényi utcai diákszállóba mentem át Budára, ahol kollégáimmal ébren töltöttük az éjszakát. Hallgattuk egész éjjel Beethoven Egmont nyitányát. Végül október 24-én kora délután gyalog jutottam vissza a pesti kollégiumunkba. A Szentkirályi utca felől nem lehetett bemenni, mert az oroszok a Kálvin térről, a Múzeum utcáról is lőttek. Ezért a Szentkirályival párhuzamos Horánszky (akkor Makarenko) utcába mentem, ahol egy leánykollégium volt, szomszédos a mi szállónkkal. A lányok beengedtek, s én átmásztam a telket elválasztó magas kerítésen a volt Károlyi Palotába, ahol a fiúkollégium volt. Talán tíz-tizenöten ragadhattunk ott, a többiek, ahogy tudtak, hazamentek. Napokig ki sem léptem a házból, mert nem volt nálam a személyi igazolványom. Többen figyelmeztettek, nem tanácsos igazolvány nélkül kimenni az utcára, mert még bujkáló ávósnak néznek, s annak nem lenne jó vége. Ez az igazolványhiány talán az életemet mentette meg. Több diáktársam ugyanis október 25-én kiment a Kossuth térre a meghirdetett gyűlésre, s ott álltak ők is, amikor a tetőkről a tömegbe lőttek. Sokan meghaltak ott, de szerencsére az én társaim közül senkinek sem esett baja. Mint később megtudtam, akkor Sopronban valaki a halálhíremet is keltette.

Október 27-én hívtak telefonon bennünket a „Fehér házból”, a rendőr-főkapitányságról – ahol most a Meridien szálló van –, hogy lépjünk be a Nemzetőrségbe, kocsit küldenek értünk. Szükség van a rend fenntartására – mondták –, előző nap a Deák téren meglincseltek egy rendőrt, mert lelőtt egy felkelőt. A rendőrautó azután bevitt bennünket a kapitányságra, ahol az egy nappal azelőtt a forradalom oldalára átállt Kopácsi Sándor rendőrtábornok adta át a nemzetőr igazolványunkat és a pisztolyt. Majd rögtön rendőrautókon átszállítottak minket a Mosonyi utcai rendőrlaktanyába. Ott az erkölcsrendészeti rendőrök barátságosan fogadtak bennünket, engem kineveztek a diákcsoport parancsnokának, s azt mondták, holnap beöltöztetnek rendőrnek. Én akkor már tudtam, hogy nem akarok beöltözni, csak azt nem, ezt hogyan kerülhetem el. Szalmazsákokon aludtunk a padlón egy nagy teremben. Másnap a Köztársaság téri pártszékház ostromának hajnalán én voltam a laktanyában az ügyeletes. A Mosonyi adta a pártház előtti őrséget is. Arra lettem figyelmes, hogy valaki dörömböl a kapun. Kiderült, a pártház őre meglépett az őrségből, ott hagyta a „fakabátot” – így hívták azt a fabódét, amelyben az őrnek állnia kellett – s kérte, engedjük be. Ő elmondta, hogy valami készülődik a Köztársaság téren, valakik kilőttek a Pártházból, s várható, hogy civilek jönnek ide is fegyverekért. Nekünk ki volt adva a parancs, hogy senkit se engedhetünk be a laktanyába, de azt nem tudtuk, mit csináljunk, ha fegyvereket akarnak a felkelők. A „helyettesem”, kollégám Kovács György rendőrségi dzsippel bement a laktanyaparancsnokkal együtt Kopácsihoz, és megkérdezték tőle, mit tegyünk. Azt mondta, adjuk ki a fegyvereket. Valóban hamarosan nagy tömeg érkezett a Mosonyi utcába, s mi a követelésükre kidobáltuk az ablakon a régi, „48-as típusú” puskákat, meg a lőszeres ládákat. Onnan rögtön rohant a tömeg megostromolni a pártházat. Mi nem léphettünk ki a laktanyából, de jól hallottuk a lövések hangját.

Kollégiumi szobatársammal, Lang Jánossal – aki ugyancsak építész lett, s például mint a győri tervező iroda építésze a régi győri ETO stadiont is tervezte – elhatároztuk, hogy nem maradunk a Mosonyiban. Végül azzal az ürüggyel távoztunk másnap, hogy szeretnék visszamenni az egyetemre az ott maradt személyi okmányaimért. Az eltávozási engedélyt megkaptuk, s a fegyverünket a kilépésnél le kellett adni. Valóban: a táskám ott volt az egyetemi ruhatárban, ahol október 23-án hagytam. Jánossal mindketten haza akartunk jutni. A Műegyetemről – ahol óriási volt a nyüzsgés – kigyalogoltunk a Kelenföldi pályaudvarra, de a vonatok nem közlekedtek. Kiálltunk a bécsi országútra, és stoppal mentünk Győrig. Ott a Vörös Csillag szállóban az osztrák Die Presse és más nyugati lapok újságírói tanyáztak, s várták a friss pesti híreket. Mi kapóra jöttünk nekik, kifaggattak bennünket. Elmondtuk mindazt, amit tudtunk, aztán stoppal mentünk tovább. A csornai útelágazásnál elváltunk, mert a barátom Mosonmagyaróvárra utazott. Neki hamar jött kocsija, én Sopronba igyekeztem. Később nekem is megállt egy ponyvás teherautó, melyről kiderült, hogy a soproni műegyetemé. Gyógyszereket akartak hozni Pestről, de nem kaptak. A ponyva alatt többen is ültek a sötétben, s az egyik megkérdezte: te ki vagy? Mondtam a nevem, mire ő: hát, te élsz? Kiderült, hogy a kérdező régi soproni iskolai osztálytársam, Németh György bányamérnök hallgató volt, ő mondta, hogy egy diáktársam, közös barátunk Farkas „Lupusz” (ma Németországban élő bányamérnök) hozta a hírt Sopronba: a Kévés meghalt Pesten.

Én pedig akkor este épen és egészségesen megérkeztem soproni nagynénémékhez, akik nagy örömmel fogadtak. Néhány nappal később november 4-én hajnalban izgatottan ébresztettek: Gyurikám, kelj fel, mert kitört a harmadik világháború! (Jellemző, akkor ilyen léptékben gondolkoztak az emberek.) Hallgatták a rádió-híreket, a Nagy Imre beszédet, a nemzetközi híreket, s ők akkor erre a következtetésre jutottak.

Aznap reggel ott Sopronban sokan érezték úgy, hogy el kell menni ebből az országból. A város is fölbolydult. Az utcákon mindenfelé menekülőket lehetett látni. Nem tudtam, mit kellene tennem. Sok régi haverom volt a városban, diákok, focisták, elmentem hozzájuk, beszélgettünk, mit tegyünk. Akkor már híre ment, hogy egy egész soproni egyetemi évfolyam kiment, fegyverrel a kézben – Ausztriában őket azután külön táborba is helyezték el (később ők Kanadában Magyar Egyetemet alapítottak). Akkor már erősödött bennem az elhatározás, hogy elmegyek. Megvártam anyámékat, akik november 27-én érkeztek meg Zsámbékról a nővéremmel, a férjével és a hároméves kisfiukkal. Anyám akkor hatvan éves volt, vállalkozó szellemű, határozott asszony, aki ráadásul jól tudott németül, hiszen sváb faluban, Zsámbékon a zárdában járt iskolába, ott tanult meg németül. Akkor november végén már félő volt, hogy előbb-utóbb az oroszok lezárják a határt. Nem sokat hezitáltunk, elindultunk gyalog neki az országhatárnak – nyakamban az unokaöcsémmel, aki azóta Floridában orvos. Nem sok csomagom volt egyébként, de arra jól emlékszem, hogy professzorom, a világhírű Csonka Pál Statika tankönyvét gondosan betettem a táskámba – gondolván, jó lesz az még számomra. Az úton nem volt problémánk, egy embercsempész kísért bennünket (az ár egy szovjet Zenit fényképezőgép volt), bár én is jól ismertem a határ környéket, a SOTEX textilgyár csapatában játszottam egy évig, a pályánk ott volt a határszélen. Négy kilométeres gyaloglás után az első osztrák faluban Klingenbachnál fölültünk egy osztrák vonatra, bár azt nem tudtuk, hogy hova megy. Végül két nap után a traiskircheni menekült táborban kötöttünk ki, ahol az osztrákok egy régi K. u. K. laktanyában szállásoltak el bennünket, amely teljesen le volt pusztulva. (Egy éve – az 1955-ös osztrák békeszerződés után – költözött ki belőle a szovjet hadsereg.) Két napja voltunk még csak ott, amikor megmondtam anyámnak, ez az állapot nekem nem tetszik, én itt nem maradok tovább. Anyám kétségbe volt esve, mi lesz velem, és sokáig vívódott, velem jöjjön haza, vagy a lányáékkal menjen tovább. Nővéremék már eldöntötték, hogy mennek, mezőgazdasági tanár sógorom fegyveres nemzetőr volt. Sokan láthatták Zsámbékon puskával a vállán, úgy érezte, nem maradhat Magyarországon – mint tudott, a vidéki párttitkárok kíméletlenek voltak. Traiskirchenben nők, férfiak, gyerekek együtt voltak, hatalmas katonai hálótermekben matracokon aludtunk a padlón, alighanem úgy, mint a mai „migránsok”. A folyosókon külön asztalok álltak, rajtuk kis táblákkal: kik szervezik az utakat (pl. Actio Catholica, Joint), s hogy hova lehet jelentkezni: Venezuela, Írország stb. Sógoromék – nekik a gyerek miatt sürgősen menni kellett – végül Írországot választották. Ez volt akkor Európa legszegényebb országa, annál az asztalnál sosem állt sor, oda nem jelentkezett senki, viszont azonnal el lehetett repülni Írországba. Ezután nővérem és családja még három évig táborban lakott ott Írországban is. Anyám hamar föltalálta magát, Dublinban egy orvosnál kapott asszisztensi állást. Mindig írta: az írek szegények, de nagyon jószívű népek. Később ikeröcsém, aki addigra az USA-ba menekült, anyámat kivitte Chicagóba, és később ott is éltek. Anyám Napperville-ben a plébánia civil alkalmazottja volt. 1964-ben jött haza először, és az akkor szobafogságban lévő egykori gyöngyösi gyóntató papját – a későbbi ferences rendi hadipüspököt – meg is látogattuk egy vasárnapi mise és ebéd keretén belül. (Zadravecz püspök egyébként sokat tett a modern magyar templomépítészet ügyében. 1934-ben megvédte Rimanóczy Gyula építész II. kerület Pasaréti téri templomtervét, melyet az Est című napilapban a „Horthy barokk” képviselői „szovjet stílusúnak” titulálták, és a hatóságok visszavonták az építési engedélyt. Csak Zadravecz püspök vatikáni és esztergomi közbenjárására adták vissza, és épült meg a templom.)

1966 januárjában, a már halálos beteg anyámat testvéreim hazahozták, mert engem az „utolsó búcsúra” nem engedtek ki akkor Amerikába. Itt halt meg a budapesti Vincellér utcai műterem lakásomban. Öcsém sorsa is érdekesen alakult. Ő katona volt a forradalom idején, s amikor kiment Ausztriába, katonaszökevénynek számított. Társaival az első gépen érkeztek Chicagóba, ahol még akkor hősként ünnepelték őket. Fogadta őket Nixon alelnök. Az első vacsora a chicagói Sheraton Hotelban volt. Aztán persze az ünneplés hamar elmaradt, öcsém egyetemre ment, s később mérnökként dolgozott Chicagóban, majd Kaliforniában.

Én viszont a traiskircheni táborból indultam volna haza, de akkor már nem engedték ki csak úgy a menekülteket, mert Bécsben sok volt az úgynevezett „magyar betörés”. A táborban egy oda kirendelt fiatal osztrák orvosnő vett pártfogásába. Javasolta, vételezzek ruhát, és egyéb, menekülteknek járó felszereléseket. Valójában én ott egy „jól öltözött pesti egyetemista” voltam, nem néztem ki menekültnek. Javaslatára, hogy vételezzek ruhát, öntudatosan azt feleltem: nekem nem kell ruha, van nekem saját ruhám. Egyébként a raktári cédulát ma is őrzöm, mert azért néhány apróságot, zsebkendőt stb. felvettem. A nyomtatványra az volt felírva leltárszerűen, hogy mit adtak nekem az osztrákok a táborban. Sürgősen menni akartam. Jelentkeztem az osztrák táborparancsnoknál, aki megkérdezte, mit akarok. Mondtam: hazamenni. Elképedt: haza? De végül – gyanúsan végigmérve – adott kilépőt. November 29-én elbúcsúztam anyámtól és családtagjaimtól, és egyedül elindultam haza Sopronba. Sötét esős novemberi éjszaka volt. A vonatról leszállva négy kilométert gyalogoltam a sáros szántóföldön, az országhatáron a már visszatért és ott posztoló orosz őröket kikerülve egyedül gyalogoltam vissza Sopronba. Nagynénémék örömmel fogadtak, de meglepődtek, mert akkor már kijárási tilalom volt. Ott is maradtam náluk egész januárig. Az egyetemi oktatás február 1-jén kezdődött. Én visszamentem a Szentkirályi utcai diákotthonba, s folytattuk az egyetemet, mintha mi sem történt volna, de ettől kezdve önálló új életet kezdtem. Annyi azért történt távollétünkben, hogy az észak-koreai diák barátainkat eltüntették az évfolyamból. Kiderült, hogy az észak-koreai állam visszarendelte őket, nehogy megfertőzze a lelküket az a szellem, ami itt a kommunista Magyarországon a forradalomhoz vezetett.

Az igazi nagy meghasonlás számomra azután 1957. május 1-je volt. Ez a nap megerősítette bennem, hogy valóban nem szabad politizálni. Kötelező volt kimenni a Dózsa György úti kommunista felvonulásra, s a műegyetemistáknak ugyanazon az udvaron kellett gyülekezniük, mint ahonnan október 23-án elindultunk a Bem szobor felé (talán büntetésből). Rossz érzéssel mentem a tömeggel a Keleti pályaudvarig. Ott hirtelen leléptem! Azt gondoltam, nem köphetem szembe magam azzal, hogy részt veszek azon a gyűlésen, ahol – mint mondták – egy millió ember éltette Kádár Jánost, a „hóhért”, amikor az akasztások még folytak. Hogy a tömegben hányan éltették őszintén, hányan hallgattak, arra nincs adatom. Mindenesetre akkor vált számomra nyilvánvalóvá, hogy ebből a „szervilis honfitárs tömegből” nem sülhet ki semmi jó. Így is történt, mert visszatért a szovjet kommunizmus.

1957 februárjában folytattam egyetemi tanulmányaimat, és 1959-ben diplomáztam. Teljesült a vágyam, építész lettem. Ám budapesti állást nagyon nehezen lehetett találni, amibe belejátszott a forradalom utáni gazdasági visszaesés is. Viszont szerencsém volt, akkor már nem volt kötelező vidékre menni dolgozni, ahová nem szerettem volna kerülni. (Irtóztam a hazai provincializmustól.)

Egyik külsős tanáromat – aki az Agroterv tervező iroda egyik főmérnöke volt – Kismarty-Lechner Ödönt kértem meg, hogy próbáljon nekem Budapesten állást szerezni. Elirányított: azt mondta, menjek a cég személyzeti osztályvezetőjéhez, ha jól emlékszem, egy bizonyos „Bálint elvtárshoz”, ő majd kikéri a személyi anyagomat az egyetemtől. Akkor pártonkívüli magánembernek ilyet nem adtak a kezébe. A személyzetis idős parasztember benyomását keltette – legalábbis én akkor fiatalon idős bácsinak láttam. Azt mondta, tudom, maga a Kismarty mérnök elvtárs protezsáltja. Jöjjön vissza egy hét múlva, addig kikérjük a személyzeti anyagát az egyetemtől. Ma is előttem van a jelenet, ahogy egy héttel később ül velem szemben Bálint elvtárs, és olvassa, nézegeti a papírjaimat. Aztán rám pillantott, és azt mondta: Kévés elvtárs, magáról annyi rosszat írtak, hogy ezzel a személyzeti anyaggal én nem vehetném föl. (Ilyenek voltak benne, hogy „kozmopolita”, „nyugatbarát”. Kétségtelen, a nyugati építészet nagy hatással volt rám.) Majd folytatta: nézze, én ezt a káderlapját most eltépem, és írok helyette másikat. Az már olyan lesz, hogy föl tudjam venni a céghez. Majd azt mondta: nekem is lenne egy kérésem: ha valamelyik magához hasonló barátjának állás kell Budapesten, hivatkozzon magára, – ön egy rendes ember – és jelentkezzen nálam. Aztán már így ment: a Kévés küldte? Föl van véve. Hát ilyen ember volt ez a „Bálint elvtárs”. Igen, még a diktatúrában is voltak derék magyar emberek. Többek között Demény Tamás, Kovách István ma már Ybl-díjas építész barátaim kerületek többek között így az Agrotervbe.

Végül nem sokáig maradtam az Agrotervnél, (2 hónapot), mert nem szerettem azt a munkát, s úgy éreztem, nem akarok egész életemben istállókat, magtárakat tervezni. Ezért amikor lehetőség kínálkozott, átmentem az Élelmiszeripari Tervező Irodába. Itt már építészetileg érdekesebb feladatok adódtak.

Aztán huszonkét évet dolgoztam az Ipartervnél, az akkor legnagyobb (1000 fős) és legjobb állami tervező irodában, ahová Tokár György barátom segített bejutni. Ettől függetlenül ebben az időszakban az állami munkáim mellett már főleg magántervezést folytattam. Nemcsak terveztük – később feleségemmel, Földvári Éva építésszel – a „maszek” házakat, hanem az építés lebonyolítását is mi végeztük. (Ezért a „maszek” tevékenységemért kaptam – Magyarországon egyedül – állami főmérnököm, a MÉSZ elnöke felterjesztésére 1973-ban Ybl-díjat). Jól kerestem! Jól éltem! Akkor nem bántam, hogy visszajöttem Nyugatról. 1989-ben már kész „kapitalista kiképzéssel” léptem az „új kapitalista” világba. 1991-ben amerikai meghívásra egyetemi tanár lettem az USA-ban. (Egy volt mesteriskolai tanítványom 1992-ben meg is jegyezte: könnyű lesz neked ez az új világ, mert jön vissza a kapitalizmus.) Ez azonban sajnos csak részben lett új, tudjuk, ma is tele van a szakma az egykori titkosszolgálati emberekkel. De ez már egy másik történet.

1956-ról később keveset beszéltem, azt is csak szűk baráti körben, és a családban, bár az én közvetlen családom nagy része Amerikában él. Azóta ha valakivel beszéltem ’56-ról, elmondtam, ami velem történt, nagyjából azt, amit most, vagy még rövidebben. Már Traiskirchenben, a menekült táborban taszított, hogy ott sokan – egyre többen – dicsekedtek: „én is, én is szabadságharcos voltam.” S kitaláltak hozzá mindenféle történeteket.

Nekem 1956-ból leginkább a bizonytalanság érzése maradt meg. Sokszor jut eszembe a családom története, melyre talán leginkább a menekülés és a politikától való távolságtartás volt a jellemző. Bizonyára az elsőből következik a második. Már kun őseim is menekültek a tatárok elől. A török időkben azok a kunok, akiket nem hurcoltak el a törökök, azok fölhúzódtak Eger védelme alá, így kerültek őseim Parádra. Az én életemben is volt menekülés bőven. A háború alatt 1944 januárjában a Perneczky rokonokhoz Kassára kerültem, onnan ősszel az oroszok elől először Fehérvárra – anyám a Felmayer gyárban dolgozott, míg a németek le nem szerelték, s el nem vitték a gépeket –, ott a Főtéri irodaház pincéjében a kinti harcok közepette (Székesfehérvár hétszer cserélt gazdát) négy hétig laktunk, és közben egy három hetes orosz fogságot is élveztük. Januárban menekültünk tovább egészen Lukácsházáig (Kőszeg alá). Ott anyánk leparancsolt a menekülőket szállító teherautóról, mondván: itthon maradunk! (Tíz év múlva 1956-ban aztán ő is elmenekült.)

Menekültem már építészként is sokszor – mint „szabadságszerető kun” – országon belül is: az államiból a magánszférába, valójában mindig törekedve a szabadság, az önállóság, a szakmai függetlenség felé.

 

Szále László

Érdekes volt a cikk? Ossza meg!

Szóljon hozzá