Ötvenhat a hétköznapokban – Nekem az orosz azt mondta, álljak balra

„Mivel minden ember más, és minden embernek van személyes történelme,
az individuális emlékezésekben megjelenő tapasztalatok sokfélék,
és egymásnak gyakran ellentmondók.”
Romsics Ignác

Régóta foglalkoztat, mit csináltak, mit éreztek azok az emberek, akik jelen voltak, de „nem vettek részt” az ötvenhatos forradalomban. Hírt adni arról, hogy a történelmi léptékű események mellett, alatt, mögött hogyan élték át az egyes magyar családok ’56 őszének azt a két hetét. Megidézni azoknak az embereknek kis, hétköznapi történeteit, akik nem politizáltak, nem harcoltak, csak éltek, féltek, örültek a „percnyi” szabadságnak, és hittek vagy nem hittek a forradalom győzelmében. Kopeczky Lajos építészmérnök, tévériporter története következik, aki 1956-ban 21 éves építészhallgató volt. Ő is vonult az október 23-i nagy fölvonuláson műegyetemi diáktársaival együtt, ott volt – mint passzív nézelődő – a Sztálin szobor ledöntésénél, ám hazafelé menet, amikor meghallotta a lövöldözések zaját a Rádió felöl, akkor azt érezte, szeretné távol tartani magát mindenféle erőszakos cselekménytől. Nem büszke rá, de nem is szégyelli. Ő nem vett részt semmiben, csak eltemetett két halott fiút – egyikük ő is lehetett volna. (Szále László)

Kopeczky Lajos: Az ötvenhatos eseményekben tevőlegesen nem vettem részt – az események vettek részt az én életemben. Családi neveltetésemnél fogva irtóztam minden erőszaktól. Márpedig egy forradalomban szükségképpen vannak erőszakos cselekedetek. De október 23-án délután, amikor minden elkezdődött, erőszaknak nyoma sem volt, mindenki tiszta szívvel, lelkesen vonult fel. Harmadéves építész-hallgató voltam, a Műegyetem központi épületében gyülekeztünk, a hangulat lenyűgöző volt és magával ragadó. Először a K II/40-es teremben gyűltünk össze, ahol különös jelenetnek voltam tanúja. Kilépett közülünk egy vidéki fiú – aki a Thököly úti felsőfokú építészeti technikumból jött át –, fölment a katedrára, szembefordult velünk, és azt mondta: én mindent ennek a rendszernek köszönhetek. Most pedig azt csináltok velem, amit akartok. Mondanom se kell, a haja szála sem görbült meg. Nagy csönd lett a teremben: őszinte és bátor gesztusa mindenkit megrendített.
Aztán elindultunk a Bem szoborhoz. Út közben orvostanhallgatók, bölcsészek, közgázosok kapcsolódtak hozzánk. Egyre hatalmasabbra nőtt a tömeg, s menet közben kiabálta a saját tizenkét pontját. A Bem tér zsúfolásig tele volt, egy gombostűt sem lehetett volna leejteni. A szobor talapzatáról gyújtó hangú beszédek hangzottak el – de az itt történteket mindenki ismeri. Közben a tömegben elterjedt a hír, hogy a Városligetben már döntik le a Sztálin szobrot. Mondtam a barátomnak, menjünk át oda, ilyet még úgyse láttunk, s aligha fogunk a további életünkben sem. Amikor odaértünk, Sztálin elvtárs már meglehetősen ferdén állt, de ledönteni kézi erővel nem tudták. Közben itt is másztak föl emberek a talapzatra, forradalmi jelszavakat kiabálva. Odasúgtam a barátomnak, hogy ha nekem most adnának 10 ezer forintot – ennél nagyobb összeget nem is tudtam elképzelni – akkor se mennék oda föl beszédet mondani. Rám nézett: látod, milyen hülye vagy. Kérd el a tíz ezret, adj oda öt ezret valakinek, hogy menjen föl és beszéljen, s neked is marad öt ezer forintod. Én is ránéztem, s azt éreztem, mi ketten mintha más világban élnénk. Egyébként a forradalom után disszidált, Párizsban végezte el az egyetemet, neves építész lett.
A Városligetből kigyalogoltam a körútra, s onnan a 6-os villamossal mentem hazafelé, a Mester utcába. A Rákóczi térnél a Rádió felől már hallani lehetett a fegyverropogást. Ez volt az a pillanat, amikor végleg visszavonultam, s szégyen, nem szégyen, a továbbiakban már semmiben sem vettem részt. Az egyetemen tanítás nem folyt, végig otthon voltam.
Hogy passzív magatartásom a forradalmi hevületben érthetőbb legyen, beszélnem kell a családomról, neveltetésem körülményeiről. Ős-ferencvárosi családból származom, én is ott születtem, 1935-ben. Nagyapám szobrász volt, apám orgonaművész és tanár, éveken át volt a budapesti Pedagógiai Továbbképző Intézet ének tanszékének vezetője. Az ő idejében vezették be az iskolákban Kodály zseniális relatív szolmizációs rendszerét, s akkoriban napi kapcsolatban állt Kodály Zoltánnal. Mondhatom, sokoldalú és sokszínű nevelésben részesültem. Nevelt az apám – anyám korán elhagyott bennünket –, óvodás, kisiskolás koromban neveltek a Ranolder Intézetben a kedves nővérek, később a Bencések, és nevelt az utca, pontosabban a tér, hiszen gyerekként minden szabadidőmet a Liliom téri grundon töltöttem, természetesen focizással. Olykor a nem szabad időmet is. Nekem apám kívánságára – értelemszerűen – zenei tanulmányokat kellett folytatnom, azaz iskola után indulnom kellett Ada nénihez zongoraórára. Ez úgy zajlott le, hogy hazaértem, ledobtam a táskámat, elhadartam, hogy csókolom, apa, megyek Ada nénihez, s máris rohantam – focizni. Apámnak persze föltűnt a lelkes sietség, s nemegyszer előfordult, hogy tíz perc múlva megjelent a téren, adott két pofont, s mutatta, hogy most már tényleg induljak Ada nénihez. Azért így is maradt időm a focira bőven. Volt köztünk egy káprázatos tehetségű fiú – Karácsonyi Györgynek hívták –, s mindenki azt mondta, ez a gyerek lehet Puskás utóda. Rám, sajnos ezt nem mondták, de amikor eljött az ideje, a Fradinál jelentkeztem. A Fradinál, amely azóta is életem fontos része. Sajnos, a Fradinak nem kellettem, nyilván nem láttak bennem akkora tehetséget. Egyébként a Fradi akkor éppen nem volt Fradi, hanem Kinizsi, a csapat pirosban játszott, nem zöld-fehérben. De minthogy focizni muszáj, a Kinizsi Dohánygyár csapatába igazoltam. A „Dohi” pályája Budán volt a Karinthy és Budafoki út sarkán. Ott játszottam 18 éves koromig. Érettségi előtt abba kellett hagynom, mert meg kellett tanulnom szinte a teljes középiskolai anyagot, amit a zene, a foci, a gombfoci miatt ugyancsak elhanyagoltam. A gombfocit is nagyon szerettem, jól is ment, még Budapest-bajnokságot is nyertem. Ám amiért igazán irigyelt mindenki: az én gombfoci-csapatom volt a Fradi, tele legendás játékosokkal. Gimnázium mellett párhuzamosan végeztem a „konzit” is, oboa szakon. A zene nemcsak tanulásból állt, hanem hakniból is. A szocializmus kevés erényeinek egyike volt, hogy sok zenekart tartott fenn – szinte minden gyárnak, nagyvállalatnak volt zenekara –, s minthogy kevés volt az oboás, gyakran hívtak magukkal föllépésekre. A sok hakni, föllépés sem volt igazán jó hatással tanulmányaimra, de szerencsére jól „hajráztam”, s végül jelesre érettségiztem. Amikor apám elé álltam a bizonyítványommal, megkérdezte: mit akarsz csinálni. Én a világ legtermészetesebb hangján azt feleltem, hogy megyek a Zeneakadémiára. Ő rám nézett, és komolyan azt mondta: vedd tudomásul, egy családban egy zenész untig elég, és az én vagyok. Te mész építésznek. Ennek annyi előzménye van, hogy szobrász nagyapám apámból szeretett volna építészt faragni. Apám viszont a zene megszállottja volt. Az Akadémia elvégzése után koncertező templomi orgonista lett, előbb a Gát utcában, a József Attila szülőházával szemben lévő kis templomban, aztán amikor 1935-ben fölépült a Haller téri templom, ott orgonált – a Gát utcával együtt 76 éven át. A templom éppen velem egyidős, s még alig voltam 14 éves, amikor már benne orgonáltam. Egy hóeséses decemberi hajnalon negyed 6-kor apám kiparancsolt az ágyból, és azt mondta, menj át a templomba, és csináld meg helyettem a rorátét. Én dühöngtem magamban, de közben szedelőzködtem, olyat mondani, hogy „nem”, minálunk ismeretlen fogalom volt. Amikor már indultam volna – látván kelletlenségemet –, rám szólt: gyere ide. A szemembe nézett, és azt mondta: ha te a tehetséged, szorgalmad, tudásod maximumát adod az Úrnak – az ujjával fölfelé mutatott – az neki éppen csak elegendő. Nem igazán értettem, mi akar az lenni, amit ilyen komolyan a lelkemre kötött. Később persze megértettem, s egész életemre szóló intelemként tartom számon, s próbálok neki megfelelni.
Még egy fontos nevelőm volt, Rézmán Erzsébet. A háború előtt nálunk szolgált egy lány, aki a Csorna melletti Csatári majorból származott, oda is ment vissza, amikor ideért a háború. A háború után valahogy megtudta, hogy anyánk elment, s apám ott maradt egyedül a három fiúval. Én 12 éves voltam, öcséim hat és négy évesek. Egyszer váratlanul csöngettek, apám nyitott ajtót, s meglepetten látta, hogy Erzsike áll a küszöb előtt, és csak ennyit mond: karnagy úr, majd én segítek. Aztán ott maradt velünk évekig, ő lett a nevelő anyánk. Nagyon sokat tanultam tőle is emberségből, hűségből, önzetlen odaadásból. Ma is minden évben elmegyek a sírjához Csornára.
Így nőttem föl tehát, a zene, a templom, a grund különös háromszögében, így kerültem a Műegyetemre, ahova rögtön fölvettek az építész karra. Amibe belejátszhatott az is, hogy nagyapám sokat foglalkozott velem. Gyakran beszélgettünk, főleg művészetről, művészettörténetről, s rengeteget rajzoltatott, amiért akkor nagyon dühös voltam, hiszen nem rajzolni, hanem focizni szerettem volna. Most már hálás vagyok neki is, apámnak is, tudom, ennél többet és jobbat nem kaphattam volna tőlük. Építész lettem.
1956-ban tehát boldog, gondtalan egyetemista voltam, készültem az építész pályára, távol a politikától, irtózva minden erőszaktól. Október 23-án – mint már mondtam – este hazamentem, s végig otthon voltam, egészen addig, míg újra nem kezdődött a tanítás az egyetemen. Úgy rémlik, ’57 januárjában. A Mester utca, ahol laktunk, közel van a Kilián laktanyához és a Corvin közhöz, jól hallottuk az ott dúló harcok félelmetes zajait. A ház lakói napokig a pincében éltek. Fönt a ház padlásán 15-16 éves gyerekek fészkelték be magukat, Molotov koktélokat gyártottak, s dobálták le őket az orosz tankokra. Sok tank ki is égett, ott álltak össze-vissza a Mester utcában. Amikor konszolidálódott a helyzet, apámat kifejezetten boldognak láttam. Korábban kikezdték, amiért templomban orgonál, most erősen bízott abban, hogy ezután másképp lesz. A Rákosi-világot sosem tudta elfogadni. A nyomasztó légkör, a szegénység, a sok hazugság, a koncepciós perek mellett „személyes” sérelme volt, hogy az orgona tiltott hangszernek számított, orgonahangversenyek nem voltak, sőt évekig orgonistaképzés sem folyhatott a Zeneakadémián.
November 4-én hajnalban a rádió percenként felhívást olvasott be, melynek lényege az volt, hogy az oroszok ostrom alá vették a fővárost. A hír letaglózott mindenkit, s hamarosan a tankok is megjelentek. Újra mentünk le a pincébe. A ház lakóin kívül ott volt velünk a szétlőtt Kilián laktanyából elmenekült két újonc katona is – az egyikük konyhás volt, a másik egészségügyis. A két kedves vidéki fiú – talán még sosem volt fegyver a kezükben – mindenben segítettek nekünk, és sokat meséltek a laktanyában történtekről. Mondtuk is nekik, hozunk civil ruhát, öltözzenek át, ha az oroszok így találják őket, abból baj lehet. Azt mondták, ők nem akarnak katonaszökevények lenni, ahogy lehetséges, visszamennek a laktanyába. Aztán november 4-én hajnalban orosz katonák jelentek meg a pinceajtóban, s kihajtották az embereket az udvarra. Mindenkinek azt mondták, álljon jobbra, álljon jobbra. Nekem azt mondták, álljak balra. Egyedül álltam ott, amíg ki nem jött a velem egyidős barátom, mert neki is azt mondták, álljon balra. Ketten álltunk ott teljes bizonytalanságban, nem tudtuk, miért kell ide vagy oda állni. Aztán hamarosan megtudtuk. Amikor a végén kijött a két fiú katonaruhában, egyik orosz intett nekünk, hogy mehetünk a jobboldaliak közé. A két fiúnak pedig azt mondták, menjenek a Hámán Kató térre, és ott jelentkezzenek az orosz parancsnokságon. A fiúk elindultak, ki a kapun, s balra el a tér felé. Aztán két géppisztolysorozatot hallottunk. Az oroszok hamarosan elmentek, mi pedig egy idő múlva kimerészkedtünk az utcára. Ott láttuk feküdni tőlünk pár méterre a két fiút a kövezeten. Hason feküdtek, hátulról lőtték le őket. Mi összeeszkábáltunk két hordágyszerűséget, a két fiú holttestét föltettük, s elvittük őket a közeli Ferenc térre. Ott sírt ástunk, én elmondtam egy Miatyánkot, s a két fiút eltemettük. Előbb magunkhoz vettük az igazolványaikat, s a tényekre szorítkozó rövid levél kíséretében elküldtük a szüleiknek. Egyébként volt ott velünk a pincében egy író ember, Siklósi Pál, aki Schöpflin Gyulának, a Rádió irodalmi osztálya egykori vezetőjének a barátja volt. Látogatóba jött a házban Schöpflin Ida nénihez, de a harcok miatt elmenni nem tudott, így napokig velünk volt. Ő később megírta Élet és halál című könyvében ötvenhatos élményeit, benne azt is, hogyan temettük el öcséimmel a két katonafiút. Ha akkor sikerül rábeszélnünk őket, hogy öltözzenek át, én ma nem élek. Azt tudták az oroszok – hiszen ott voltak a kiégett tankok –, hogy innen a házból Molotov koktélokat dobáltak valakik. Mi a barátommal 20-21 évesek voltunk, nyilván azért állítottak bennünket balra. S kérdezni biztosan minket sem kérdeztek volna, ahogy a katonafiúkat sem. Nekem ennyi volt ötvenhat. Rettenetes érzés volt szembesülni a halállal. Ez egyébiránt a második halál közeli élményem volt. Tíz éves koromban is majdnem meghaltam. Diftériát kaptam, amit az orvosunk nem ismert föl, s nem kezelt. Anyám lerohant a házban lakó fogorvoshoz, aki azonnal látta, hogy diftériás vagyok. Nyomban adott szérumot, s azt mondta anyámnak: vagy igen, vagy nem. Sokáig élet és halál között lebegtem, s élesen emlékszem, hogy amikor mérleg a „nem” felé billent, ott, a halál küszöbén különös fényességet láttam. Azt a gyógyulást tekintem első újraszületésemnek, az ’56. novemberi negyediki napot pedig a másodiknak.
A testvéreim ’56-ban még fiatalok voltak, a forradalom leverése utáni emigrációs hullám még nem érintette őket, de később mindketten – nem egyszerre – Nyugatra távoztak. Idősebb öcsém nem fogadta meg apánk intelmét, hogy egy családban elég egy zenész. Cselló szakon elvégezte a Zeneakadémiát, s utána a Lehel György vezette Rádió zenekarban játszott. Aztán a hatvanas évek közepén egy ausztriai koncertturné után nem jött haza. A kisebbik öcsém pályakerékpár versenyző volt az Újpesti Dózsában, ő már korábban „disszidált”, s az idő tájt Ausztriában dolgozott, hol mint tetőfedő, hol mint esztergályos. Tudtam, hogy ha ők találkoznak ott kint, akkor alighanem másik öcsém is kint marad. Így is történt. Innsbruckban lejátszották az utolsó koncertet, öcsém mindenkitől elbúcsúzott, és kint maradt. Kisebbik öcsém ott várta. Én is kint maradhattam volna, amikor egyszer Milánóban jártam, mesés építészállást ajánlottak. Nemet mondtam, úgy éreztem, én nem tudnék máshol élni. Muzsikus öcsém nagyszerű csellista lett, negyven éve már Svédországban él. Olykor hazalátogat, amikor apánk emlékkoncertje van, szinte mindig játszik ő is. Apánk 2001-ben halt meg, hamvait 2001-ben a Haller téri templomban temették el. Azóta minden évben megrendezem ott a koncertet az ő emlékére. És ez minden évben így lesz, amíg élek. Nemrég volt a tizenötödik. Elfogultság nélkül mondhatom, hogy ilyen magas szintű orgonakoncertet régen nem hallottam.
Van még egy október 23-ához kapcsolódó emlékezetes élményem. 1960. október 23-án közvetítettem életem első futballmeccsét a televízióban. Oda úgy kerültem, hogy fiatal korunkban együtt gombfociztunk Vitray Tamással, s egyszer, amikor találkoztunk, megjegyeztem neki, hogy szívesen kipróbálnám a sportriporterkedést. Azt mondta, jelentkezzem a tévé sportrovat vezetőjénél, Radnai Jánosnál. Sok próbálkozó volt, Radnai két jelentkezőt hívott vissza Regős Sanyit és engem. Egy különös új világban találtam magam. Akkor október 23-án egy MTK–Csepel mérkőzést kellett közvetítenem, aminek az érdekessége a dátumon túl – de attól nem függetlenül – az volt, hogy a közvetítőfülke bambusznádból volt, s mind a négy sarkában egy-egy rendőr állt.
Végül: apám szava számomra mindig szent volt, egyetlen kívánságát nem tartottam be csupán. Azt akarta, hogy anyánkkal ne találkozzunk. Öcséim ezt tudomásul vették, én nem. Apám tudta ezt, de nem szólt semmit. 89 éves volt már, amikor egyszer azt mondta: Öcsi – így hívtak otthon, pedig én voltam a legidősebb – szeretnék anyáddal találkozni. Feketébe öltözött, s együtt elmentünk hozzá. Anyám nyitott ajtót, ő is szépen fel volt öltözve. Ott állt a két öreg ünneplőben, és hosszan néztek egymásra. Némán. Aztán átölelték egymást, s mindkettő azt mondta: ne haragudj. Az urnatemetőben ez tette lehetővé, hogy egymás mellett nyugodjanak. Alattuk van egy üres hely. A páromé és az enyém.

Szále László

Érdekes volt a cikk? Ossza meg!

Szóljon hozzá