A dzsin, aki a lelkét követi

Ha úgy tetszik, világokat köt össze. Iránban született, Magyarországon tanult, az Egyesült Arab Emírségekben dolgozik. A filozófiája, hogy a lélektemetés, a képletesen mindent bedarálni akaró gépezetek korában kölcsönösen szükségünk van egymásra. Nowrasteh Ghodratollah sebészi pontossággal mond véleményt akár Dubajról, akár a magyar kisebbségi helyzetről.

Azt szokta volt mondani, hogy Pécs a második otthona, Magyarország a második hazája…

Bár a gyermekkoromat nem itt töltöttem, de az úgynevezett szocializációs folyamat itt ment végbe bennem. Itt váltam felnőtté igazán, minden szerelmem és bánatom ebben a városban, ebben az országban zajlott le.

Olyan korszakban érkezett, amikor itt már valami új készült, és akkor ment el, amikor az „elkészültben” politikai, gazdasági ellentétek feszülnek, és nem biztos, hogy a nép túl jól érzi magát. Mit látott 1987-ben, és mit 2003-ban, vagy lát akár ma?

Az embereket a gazdaság érdekli jobban, sajnos vagy sem, de így van. Amikor Magyarországra jöttem, volt egy középosztály – ez eltűnt. Ekkora feszültséget, mint most, nem láttam az emberek, a barátaim körében. Kényszerből vagy elmennek külföldre dolgozni, vagy olyasmibe kezdenek, amire soha nem gondoltak volna. Mind több barátom kerül olyan helyzetbe, hogy nem tud miből megélni, hogy elvész a hite. Ez egy sorozatos lélektemetés.

Könnyen ítél, hiszen tíz éve Dubaj egyik kórházában dolgozik…

Nem kell a kettőt összehasonlítani, Dubaj nem jó példa, ott sincs kolbászból a kerítés. Ha jó szakember vagy, megtalálod a helyed. Egy beteghordó, egy utcaseprő többet keres itt, Magyarországon, ne higgye senki, hogy megfogta az Isten lábát, ha kijön egy konyhába dolgozni! Mert ki az, aki havi harmincezer forintért képes egy házban takarítani? Csak azok, akik, ha visszamennének a saját hazájukba, éhen halnának. Ez a pénz az ő országukban legalább ér valamit. A különbségekből élünk, nem? A másik, hogy Dubaj olyan, mint egy nagy bolt, ahol folyamatosan cserélődik az áru, leszámítva az egymilliónyi helybelit – a többiek mind külföldiek –, senki nem érezheti biztonságban magát. Abban az értelemben, hogy nem szerezhet tartózkodási engedélyt, soha nem lehet az ország állampolgára, bármikor elküldhetik. A közelmúltban indult éppen egy kampány, amikor rengeteg embert elküldtek úgy, hogy egy hetük maradt a költözésre. Van, aki ötven éve már ott él, de még egyetlen képet nem tett föl a falra, nem ültetett virágokat, mert lehet, holnap már nem tudná locsolni őket. Nekem vannak képeim és van virágoskertem is.

Tehát biztonságban tudja magát.

Olyan értelemben igen, hogy van két hazám, ahová bármikor nyugodt szívvel visszatérhetek.

Maradjunk az egymilliónál! Az iráni hetvenkét milliós népességből egymilliónyi az ország déli részén élő achom kisebbség, az ön népe. Milyen achomnak, kisebbséginek lenni?

Az achom csak számban kisebbség, társadalmi szinten ami jár egy embernek, jár az achomnak is, van tanár, orvos, polgármester – szabad a pálya, még a vallás megválasztásában is. Bizonyos korlátok azért akadnak, de a világon akárhol él egy kisebbség, azzal szemben mindenütt vannak korlátok.

 

 

Iráni kisebbségiként miként látja a magyarországi kisebbségek helyzetét, elsősorban is a cigányokét? Azért őket emeltem ki, mert jó pár éve, látogatóként, megfordult zömében cigányok lakta faluban is, ahová nemrégiben visszatért.

Hadd kezdjem látszólag messziről: van egy nagy darálógép, ami sok értéket bedarál. Ha megjelenik valahol egy multicég, a kisebb boltokat bezárják. Az a félelmem, hogy egész Európában sok kisboltot bezárnak emiatt. És a különbségek, akár árnyalatnyiak, kezdenek eltűnni, ami nem jó. Mert meg kell felelnünk, és csak úgy lehet megfelelni, ha elfelejtem, ki vagyok. Ha egy másik országba megyek, és kötök egy szerződést, elfogadom az ottani feltételeket. De könyörgöm: ha születtem valahol, és valaki betoppan azzal, hogy nekem kell szerződést kötnöm vele arról, miként éljek ezentúl, az kicsit fura. Ez az igazi kisebbségi kérdés és az, hogyha egy nép elfelejti, ki is valójában, egyre kisebbségibb lesz. Ami a kérdésében szerepelt, más lapra tartozik, az a kisebbségi kérdés korábban is létezett, de nem ilyen durván, mint mostanában, sok minden sarkított. Érdekes beszélgetésben volt részem a minap arról, hogy a cigányokat cigányoknak nevezzük vagy romáknak? Vagy mielőtt kezdenénk romának nevezni őket, meg kell kérdeznünk, melyik hogyan szólítja a másikat? A barátom azt mondta, hogy soha nem volt gond ebben a társadalomban a „néger” szó használatával, egészen addig, míg be nem jött a kapitalizmus. Azóta afro-amerikaiaknak kell hívni őket. Kitalálunk dolgokat, hogyan legyen ezentúl, de nem tudom, ez miért van, talán ötven év múlva, ha már nem lesz titok, megtudjuk az okát. De ha valakit nem zavar, hogy cigány, miért kell nekem őt különböztetnem?

Térjünk vissza az iráni achom kisebbségre, de más vetületben! Például nincs írott nyelve.

Az achum beszélt nyelv, az írásban a párszi betűkészletet használja. Valamikor biztosan volt, néhány barátommal abban kontárkodunk, miért is veszett el. De vannak olyan hangzóink, amik viszont a pársziban nincsenek meg. Ilyen például az „é”, mint a magyarban, a párszi ezt nem tudja kimondani, mi viszont igen. Ezért is szólalok meg könnyebben magyarul.

Ez az „é” is hozzájárult ahhoz, hogy létrehozza Pécsett a perzsa–magyar együttest, a Golestant? Miért hozta létre egyáltalán? Missziónak érezte?

Ha a misszió szóba kerül, nem feltétlenül a Prófétáról, aztán az Istenről kell beszélnünk, hanem arról, hogy mindenkinek van missziója, ha az élet rákényszeríti. A Golestant nem én hoztam létre, hanem a szükség. Egy másik földrészről, egy más kultúrából jött egy ember, az itteni környezet kíváncsi volt rá, ki is ő, mit képvisel, és én is kíváncsi voltam, szóval kellett, hogy kommunikáljunk akár a zene, a dal nyelvén is. Az emberiség rég elveszítette azt a képességét, hogy jól kommunikáljon, mert nem vagyunk nyitottak egymás irányában. Igyekezetek ugyan vannak, de ez kevés. A mozgatóerő, hogy szükségünk van egymásra.

A perzsáknak tehát szükségük van a magyarokra, és a magyaroknak a perzsákra?

Persze! Sok mindenben. Például Orfűn forgattunk egyszer, az egyik zenésztársunk víkendházában, készült egy fotó is. Két-három hónappal később elkérte tőlem az egyik testvérem azzal, hogy kinagyítja, és kiteszi a szobája falára. Otthon számára ez egy plakát. Igaz ez fordítva is: ott vagyok a sivatag közepén, a szemem, szám, fülem tele van a homokkal, de ha készítek egy képet, itt fölrakják a falra, plakátnak. Nem azért, mert egy szép képre vágynak, hanem mert ez az igény valahol a lélekben gyökeredzik. Germanus Gyula, az Allah Akbar című könyve tanúsága szerint, akkor találkozott a Kelet varázsával, amikor először látott a sivatagban, a holdfényben egy karavánt, egy sátorozó idős bácsit. Jó, engem is meg tud ihletni egy hasonló jelent, de inkább az itteni hatalmas fák, a zöld, az európai hangulat vonzanak.

Akkor döntsük el: sivatag vagy erdő?

Mindkettő…

Érdekes volt a cikk? Ossza meg!

Szóljon hozzá