A francia Tea Party születése

Közszájon forgó bon mot napjainkban Franciaországban, hogy a nagy jobboldali párt, az UMP véghezvitte az igazi politikai bravúrt, hiszen miután 2007 óta elveszítette az összes létező (municipális, kantonális – az ebből következő szenátusi, európai, elnök- és nemzetgyűlési) választást, abból is sikerült vesztesként kijönni, melyet önmaga szervezett és két UMP-s jelölt indult…

Nem belemenve most a magyar sajtóból is többé-kevésbé megismerhető, kevésbé érdekes részletekbe, végül is a lényeg az volt, hogy az UMP elnöki posztjáért induló Jean-François Copé és François Fillon között egészen minimális szavazati különbség alakult ki a párt belső népszavazásán. Mindketten maguknak követelték a győzelmet, mindketten csalással vádolták meg a másik felet, a francia sajtót szinte teljesen betöltő tragikomédia több héten át tartott. Nagy valószínűség szerint egyébként mindkét tábor szabálytalan eszközökkel játszott, talán az is igaz, hogy Copé helyzeti előnyét kihasználva (ő volt a párt hivatalban lévő főtitkára, végül is a szavazás rendezője) kissé többet csalt – de ezt alighanem már sosem fogjuk biztosan megtudni. Végül számtalan kínos jelenet és hosszú huzavona után (a szakadár „fillonisták” még saját frakciót is alapítottak, a valószínűleg szándékolatlanul önironikus Összefogás-UMP néven) az a döntés született, hogy Copé marad a párt elnöke a 2013 szeptemberében sorra kerülő újabb választásig, és addig a pártvezetés szerveit paritásos módon megosztják a két tábor között.

A nagy jobboldali párt, az UMP krízise azonban nem csak politikai szappanopera, nem csak a francia jobboldalon szokásos személyiségek közötti durva élethalálharc (amely, mint a politikában általában, annál kíméletlenebb, minél kevesebb választja el egymástól a feleket az ideológia vagy a programok terén). Még csak nem is kizárólag a jobboldal ügye, nem véletlen hogy a baloldal a lehető legkevésbé kommentálta a neki egyébként természetesen kedvező jobboldali politikai hercehurcát. Ők is tudják ugyanis, hogy ami most történik, súlyos következménnyel fog járni a francia politika egészére.

A nagy változást a mostani Copé-stratégia diadala hozta el. Ez nem más, mint Nicolas Sarkozy volt elnök lényegében a 2000-es évek közepétől követett politikájának az egyenes folytatása, azaz a autoriárius, rendpárti konzervativizmus és a piacpárti liberalizmus sajátos keveréke, melynek alapvető célja a szélsőjobboldali szavazatok megszerzése volt. Végül is ez a stratégia vezette győzelemre Sarkozy-t. A gazdasági világválság tovább radikalizálta ezeket az elképzeléseket: a 2012-es Sarkozy-stratégia és a mostani Copé-politika mindennek a legkeményebb folytatása. Ez a politikai stratégia egy szociológiai tényből és annak politikai következményéből indul ki, kidolgozója – ahogy már Sarkozy 2007-es kampányának is –, az a Patrick Buisson, aki egyenesen a szélsőjobboldali „Minute” című lap főszerkesztője volt, ma pedig Copé fő ideológusa. Miről van tehát szó?

Sokáig a nagyvárosok peremkerületei voltak a szélsőjobboldal fellegvárai – ez mára alapvetően változott meg, s ez igen lényeges jelenség. Egyrész látszólag a dolog teljes paradox voltát mutatja: lényegében azokon a helyeken esik vissza a bevándorlóellenes szélsőjobb, ahol a bevándorlók élnek, tehát ahol feltételezhető, hogy „gondokat okoz” a velük való együttélés. Ehelyett a szélsőjobboldal igazi terepe a nagyvárosok távolról sem lakótelepi, hanem jóval inkább kisvárosi jellegű elővárosai vagy egyenesen a falusi települések lesznek (ha belegondolunk, ilyen a XIX. század vége óta tényleg nem volt, azaz hogy a vidék legyen a reakció fellegvára). Végül is a helyzet nagyjából elképesztő: ez a szélsőjobb ott erős, ahol lényegében a rá szavazó emberek nem is találkoznak bevándorlókkal! A bevándorlókról, az iszlámról lényegében a médiából értesülnek, amely egyébként is teljes elszigeteltségükben az egyetlen kapcsolatuk a környező világgal. Ők a válság, a jóléti állam haldoklásának legszomorúbb áldozatai: a kihalt kisvárosok, falvak alsó középosztálya, ahol bezárt a kórház, a posta, a bölcsőde, ahol pékségbe kocsival kell menni, ahol már lassan kocsma sincs. Akiket fojtogat a hitel, ahol minden bajnak az okozója a nagyváros, a külföld, Európa, a politikai elit: itt a rasszizmus mindennel együtt már nem központi jelentőségű, ez a magára hagyott emberek utolsó segélykiáltása.

Marx írja zseniális könyvében, a Louis Bonaparte Brumaire tizennyolcadikájában a korabeli francia parasztságról, hogy „érdekeik azonossága nem teremt közöttük közösséget, nemzeti kapcsolatot és politikai szervezetet – annyiban nem képeznek osztályt”, „Ily módon a francia nemzet nagy tömege egynemű mennyiségek egyszerű összeadásából képződik, ahogy például egy zsák krumpli egy krumpliszsákot képez”. Valami hasonlót mondhatunk el a mai szélsőjobboldali szavazókról is: érdekeik azonossága nem képez köztük más közösséget, mint azt a gyűlöletet, amelyet mindenki más iránt éreznek. Bezárkózva a világtól egyre inkább elvágott elővárosaikba, a médiumok, persze még mindig főleg a televízió által folyamatosan rettegésben tartva a bevándorlótól, az iszlámtól, a bűnözéstől, a terrorizmustól, Európától, az idegentől, a világtól, a nagyvárostól, teljes kulturális nyomorban, vérrel-verítékkel megszerzett kistulajdonukat féltve, a kapitalizmus ideológiájától elvakítva, a lecsúszástól, a munkanélküliségtől okkal tartva, bánatukat valamiféle teljesen értelmetlen szoft rasszizmusba fojtva. Egy szociológiai értelemben vett osztály, osztálytudat nélkül (hogy folytassuk az említett Marx-analógiát), amelyet a mostani válság és válságkezelés atomizált és izolált a társadalom többi részétől is. Aki erről a társadalmi jelenségről azt állítja, hogy mindez „kulturális kérdés”, az egyszerűen nem tudja, hogy miről beszél. Márpedig ezt teszi mind a mérsékelt baloldal, mind a jobboldal – és pontosan ez az oka annak, ami ennek az egész politikai kuplerájnak a hátterében áll.

Igen, a szélsőjobb megerősödéséről van szó.

Ma minden fasiszta párt tüske a „rendszerpártok” körme alatt: az őt létrehozó társadalmi meghatározottságokkal nem tud mit kezdeni (hiszen azok magából a rendszerből fakadnak), kénytelen a legkülönbözőbb taktikai húzásokhoz folyamodni. Ezen húzások minden fajtájának közös eleme a szélsőjobb bevándorló-ellenességének, rasszizmusának, iszlámofóbiájának való, a legtöbb kérdésben teljes behódolás. Ez egyrészt nem kerül pénzbe (bár ha belegondolunk, hogy minden gazdasági számítás azt mutatja, hogy a bevándorlók több hasznot termelnek, mint amennyibe kerülnek, elsősorban az alacsony bérek, a rossz munkakörülmények, na meg amiatt, hogy a papírok nélküli bevándorló adót fizet, de nem részesül a szociális juttatásokban), másrészt eszköz a szélsőjobb szavazóinak megszerzéséhez, harmadrészt „a felülről jövő osztályharc” kiváló eszköze. Ennek köszönhetjük az európai centrumpártok (inkább a jobboldal, de a baloldal sem mentes ettől, sőt) lépésről lépésre történő fasizálódását. Kevés visszhangot váltott ki Magyarországon, de a francia nagy jobboldali párt például expressis verbis felmondta a félévszázados „front républicaine-t”, azzal nem lépett vissza a legutóbbi választásokon a baloldal javára a szélsőjobboldallal szemben. Nemcsak taktikai, hanem ideológiai megfontolásból is: a jobboldal nem győzte hangsúlyozni, hogy „közös értékei” vannak a szélsőjobboldallal. Ez egyébként Sarkozy elnöki ciklusa és elképesztő kampánya után nem csak a meglepetés erejével nem hatott, de többé-kevésbé természetesnek is számít. A másik jellemző taktika – értelemszerűen ezt inkább a baloldali centrum használja – a teljesen absztrakt antifasizmus. Ez szintén alig foglalkozva a szélsőjobb előretörésének társadalmi okaival (kísértetiesen hasonló okoból kifolyólag, mint a centrum jobboldala: azaz a tőkés rendszernek még valamilyen szerény, a nagyobb igazságosság és egyenlőség felé mutató reformjában sem gondolkodva), a fasizmust valamiféle „kulturális” jelenségnek képzeli el. A „globalizáció vesztesei és/vagy ellenzői”, a „bezárkózók”, „a kulturális, morális sokszínűség ostorozói”, a „modernizáció ellenségei”. Ez ellen egy „polgári, antifasiszta frontot” javasol, a „nyitottak”, a „humanisták”, a „modernizáció hívei”, a „multikulturalizmus támogatói” koalícióját. Tehát valamiféle kulturális választ keres a szociális válság okozta jelenségekre. Ennél nagyobb szolgálatot aligha tehetnének a fasisztáknak. Hiszen ez, Magyarországon különösen jellemző módon, azzal jár együtt, hogy a „baloldal” összemossa és magára húzza a példátlan társadalmi zuhanást okozó neoliberális politikát és a kulturális nyitottságot. Miközben a rendszer egyre rosszabb lelkiismeretű védelmezőjévé válik (erre minden oka meg is van), maga is egyre komolyabb engedményeket tesz a fasizálódás irányába – és a fasizmus nem gyöngül.

Itt kerül képbe Franciaországban és más nyugat-európai államokban az iszlám (vagy Magyarországon a cigány illetve a zsidó), mint a talajt vesztett rétegek „kulturális pánikjának” állítólagos okozója. Copé gyomorforgató kampányában lényegében semmi mást nem tett, mint másolta a 2012-es Nicolas Sarkozy-t, noha a francia jobboldal új vezére alighanem még elődjénél is gátlástalanabb figura.

Az idei elnökválasztásokon a szemérmetlenül szélsőjobboldali kampányt folytató Sarkozy tetemes hátrányát látva – a helyzet talán a magyarországi 2002-es két forduló közti állapotokra emlékeztet leginkább: a baloldalon mindenki tudta, hogy józan ésszel innen már nagyon nehéz veszíteni, de azt is, hogy az ellenfél mindenre képes – teljes offenzívát indított. A szokásos bevándorló-ellenesség kiegészült a „halal” húst áruló hentesek elleni hadüzenettel (nem tréfa), a munkanélküliek kötelességeiről és a bevándorlók jogairól szóló népszavazás kilátásba helyezésével, a szakszervezetek elleni frontális támadással, a schengeni övezetből való kilépés és a „határok újraépítése” megemlítésével.

Copé lényegében ugyanezt tesz, talán még durvábban: „Vannak olyan külvárosok, ahol nagyon is megértem azon honfitársaink felháborodását, akik családanyaként vagy családapaként munkából hazajőve megtudják, hogy napközben csirkefogók elvették fiuk csokis süteményét és elmagyarázták neki, hogy ramadán alatt nem eszünk” – jelentette ki. Ez akkora hülyeségnek számított még az iszlamofóbiában jól álló Franciaországban is, hogy Copé és a „pain au chocolat” azonnal internetes viccelődés özönét indította el (pl. Copé egyenlő „Le Pen au chocolat” stb.) – de persze maga a mondanivaló aligha volt vicces.

Ha Sarkozy nem rejtette véka alá, hogy szerinte „túl sok a bevándorló Franciaországban”, Copé már egyenesen bizonyos külvárosokban dúló „fehérellenes rasszizmusról” beszél (magyar füleknek aligha ismeretelen mindez, vö. „magyargyűlölet”, mostanában már „keresztényüldözés” stb.). Ha a volt elnök ilyeneket mondott, hogy „ha újraválasztanak, a nép elnöke leszek, a nép által kívánok kormányozni, hogy együtt lebonthassuk az elitek ellenállását, mely megakadályozza Franciaország reformját” (és a magyar liberális sajtó szerint a szocialista Hollande volt a populista!), akkor Copé egyenesen a „rendszer emberének” nevezte Fillont – ki tudja, hogy miért.

Őszintén szólva, nem vagyok François Fillon lelkes híve sem, de azért, amilyen csapat összejött most Jean-François Copé mögött, az tényleg a minden értelemben vett droite profonde. Ott van természetesen Nadine Morano, a népi jobboldali volt képviselőasszony (ez itt annyit tesz, hogy nagyjából annyira kifinomult a hölgy, mint egy piacoskofa), aki a legutóbbi választási kampányban a szélsőjobboldali Minute című lapnak adott interjújában (maga a tény sem szokásos egyébként) kijelentette, hogy „teljesen osztja a szélsőjobboldali Nemzeti Front értékeit” és egyébként „minden patriótának a jobboldalra kellene szavaznia”. Természetesen Copé mögött állnak a Népi Jobboldal (Droite Populaire) nevű UMP-platform legveszélyesebb figurái, mint Thierry Mariani vagy Lionel Luca képviselők, akik a legkeményebb szociális intézkedések követelését olyan dolgokkal egészítik ki, mint a francia futball-válogatott edzőtáborában állítólag általános „halal”-menük elleni tiltakozás, a romák elleni legdurvább kirohanások, a külvárosokban tomboló „fehérellenes rasszizmus” ostorozása, ahová egyébként is „páncélosokat kellene küldeni, hogy a köztársaság visszafoglalja ezeket az elvesztett területeket” – és így tovább… A csapatba jól illeszkedik a rasszista kiszólásaiért beperelt Brice Hortefeux ex-belügyminiszter (jól jellemzi egyébként a Sarkozy-időket, hogy az elnöknek azt a bravúrt sikerült végrehajtania, hogy ciklusa mindkét belügyminiszterét jogi eljárás alá vonták explicit rasszizmus ügyében), vagy a volt elnöki tanácsadó, ma képviselő Henri Guaino, aki többek között Sarkozy hírhedt dakari beszédét is írta, ahol a francia elnök közölte afrikai hallgatóságával, hogy „Afrika drámája abban áll, hogy az afrikai ember nem lépett be eléggé a történelembe […] Sosem a jövő felé tekint, a múlt felé forduló politikai képzeletében nincs helye az emberi kaland, a fejlődés eszméjének”. Túl azon, hogy ez vérlázító történelemi ostobaság, a volt gyarmattatartó ország elnökének a szájából különösen jól hangzott (mintha a gyarmatosításnak, a posztkolonizációnak, a mai szemérmesen Françafrique-nek hívott rabló politikának némi szerepe lenne „Afrika drámájában”). Egyébként még a sarkozysta filozófus Bernard Henri-Lévy is így fogalmazott a beszédről: „Sarkozy nem rasszista, biztosan nem azt gondolja, amit mondott. Guaino írta ezt a becstelen beszédet: ilyeneket mondani undorító. Ez Guaino, ez rasszizmus”. Nem szabad elfeledkeznünk a szintén Copé-brigádját erősító Balkany-házaspárról sem (a Párizs melletti Levallois polgármestere és neje, a polgármesterhelyettes, mindketten lelkes Sarkozy-hívők, az elnök barátai), akik a végletekig korrupt jobboldali klientista kiskirályok szimbólumai Franciaországban (többször elítélten, a passzív választójogtól megfosztva egy időre, felfüggesztett börtönbüntetés stb.). Zárjuk talán a sort Valérie Rosso-Debord volt képviselőasszonnyal, szegény jó Guy Debord távoli rokona egyébként, aki a legutóbbi kampányban a francia identitás elleni támadásnak értékelte, hogy a szocialista politikusnő (ma már képviselő és a női egyenjogúság ügyeivel foglalkozó miniszter, a kormány szóvívője) Najat Vallaud-Belkacem régebben részt vett valamiféle Franciaországban működő, a marokkói bevándorlókat erősen félhivatalosan tömörítő szervezetben…

A párt elnökének kissé mozgalmasra sikerült megválasztása miatt háttérbe szorult a párt vezető testületében arányosan helyet kapó platformok (motion) választásának, a mai jobboldalra mélyen jellemző, tragikus eredménye. A legnagyobb platform ugyanis, a természetesen Copé-t támogató, a Hortefeux patronálta fiatal sarkozysta farkasokat tömörítő Erős Jobboldal (Droite forte) lett, a szavazatok majd’ harmadával. Eredményükhöz még hozzáadhatjuk a már említett Népi Jobboldal mintegy tíz százlékát, hogy kimondhassuk: lényegében a „komplexusoktól megszabadult jobboldal”, a „droite décomplexée”, Sarkozy mérgező öröksége hatalomra jutott a nagy francia jobboldali pártban.

Azért az, hogy de facto szélsőjobboldali figurák irányítják egy nagy európai ország mérsékelt jobboldali pártját, mégiscsak újdonság, amely talán megérdemli a figyelmet.

Mint ahogy ez az új Erős Jobboldal mindenképpen megérdemel pár sort. Élén az a Guillaume Pelletier áll, aki egyenesen a Nemzeti Frontból érkezett a szuverenista Philippe de Villiers pártján keresztül. Utóbbiban már ő volt a második ember, Villiers „tolla”, olyan szép gondolatokat köszönhetünk neki, mint az iszlám az iszlámizmus komposztja, az iszlámizmus pedig a terrorizmusé”, de büszkén emlegeti, hogy erősen kivette a részét az Európai Alkotmány elleni kampányban, az ő találmánya volt a magyar sajtóban is sokat emlegetett „lengyel vízvezeték-szerelővel” való riogatás. A fő ellenség természetesen mindig is „Franciaország iszlamizációja” volt, de sok szó esett az azonos neműek együttélését rendező szerződés (PACS) ostorozásáról, a halálbüntetés visszaállításáról stb.

Nyilvánvaló karrierépítési okból, no meg a Sarkozy által eredményesen „lepenizált” francia jobboldal állapotát látva, végül is logikus döntést hozott, hogy eszméi megvalósulásának eredményes útja lesz, ha átlép az UMP-be. Most ő a francia jobboldal nagy ígérete, a pártválasztás felfedezettje.

De persze maga a platform is érdekes emberek (másik vezetője, Geoffroy Didier Hortefeux belügyminiszteri stábjából érkezik, ami szintén ígértes pályakezdés) és gondolatok találkozóhelye. Keveredik itt a legdurvább antiszociális jobboldal, a radikális iszlámellenesség és a kemény jobboldali térfoglalás igénylése (szép ötletük a „jobboldali újságíró kvóta” bevezetése a közmédiumokban, a cél természetesen a „kiegyenlítés”). Ezenkívül elvennék a tanároktól (!) a sztrájkjogot, természetesen azonnal megszüntetnének minden bevándorlást, „megvédenék a francia tradíciókat, azt az identitást, amely létrehozta a múlt, a jelen és a jövő Franciaországát”.

De ki fenyegeti e jólfésült párizsi fehér srácok Franciaországát? Bien naturellement az iszlám. A megfelelő védelem érdekében fel kellene állítani a Laicitás Minisztériumát (nem tréfálunk), Franciaország ugyanis „laikus köztársaság, melynek keresztény gyökerei vannak”. Miért kell ilyen körmonfolt értelmetlen ostobaságokat hirdetni? Nnyilvánvaló, ha a laicitást komolyan vesszük, akkor a kereszténységnek semmiféle többlet szerepe nem lehetne a többi vallással szemben: ez az állam semlegességének a lényege. Mert természetesen pontosan ugyanarról a mechanizmusról van szó, amelyről Tamás Gáspár Miklós írt a magyar fasisztákkal kapcsolatban („a »magyar« szó azt jelenti: nem cigány, a »keresztyén« szó pedig azt, hogy: nem zsidó”): ezentúl a francia annyit tesz, hogy nem arab. A laicitás, egyház és állam szigorú elválasztása egyszerű iszlámellenességgé vált (nehéz elképzelni, hogy a saria bevezetése fenyegetne Franciaországban…). A keresztény ma már csak annyi, hogy nem muszlim – satöbbi, satöbbi. Ezért kell egyszerre a laikus köztársaságot meghirdetni, de utalni a kereszténységre is. Mindkettő ugyanazt jelenti: az iszlámnak nincs helye Franciaországban.

A szokásosan semmit sem értő magyar újságírók és „elemzők” vélekedése ellenére Sarkozy távolról sem a győztese ennek az ügynek, hanem az elsőszámú felelőse. Ő lépte át azt a határvonalat, amely elválasztotta egymástól a szélső- és a mérséklet jobboldalt. Mérlege általában ugyanaz, mint azoké a neokonzervatívoké, akik ideig óráig hatalomra jutnak: választási vereség, káosz, morális hanyatlás és persze egyre fasizálódó jobboldal. A volt elnök olyan mélyre rántotta a francia jobboldalt, ahol Vichy óta nem járt. Végül is a francia jobboldalnak arra a kérdésre kellett felelnie, hogy a választási bukás Sarkozy szélsőjobboldali fordulata miatt vagy ellenére következett-e be? A Romney-val és az amerikai jobboldallal való párhuzam talán nem teljesen erőltetett: ott is a fő kérdésekben a jobboldal engedett a szélsőjobboldalnak (gazdasági–társadalmi politikák, morális kérdések, „identitás”-ügyek), a Tea Partynak – Amerikában úgy tűnik inkább a szélről visszafelé vezet az út, Franciaországban éppen ellenkezőleg.

„Az igaz jobboldal visszatért” – mondta diadalittasan Guillaume Pelletier a választások után.

Hát igen.

Az igazi baloldalra azonban még várni kell.

 

Balázs Gábor

 

Érdekes volt a cikk? Ossza meg!

Szóljon hozzá