A homokóra közepe – a szűkülő középosztály nyomában (A nyugati mintától az északi modellig)

A széles középosztály a polgári demokrácia feltétele és garanciája. Képzett, a közvitákat értő, saját lábukon álló, önálló egzisztenciák nélkül nem állhat erős alapokon sem a jogállam, sem a piacgazdaság. Neves szakemberek nyomán széles körben elterjedt, közkeletű felfogások ezek – fogadjuk el most mi is igaznak őket. Mit mondhatunk a mai magyar középosztályról? Széles, erős, stabil? Vagy éppen ellenkezőleg: szűkös, gyenge, netán még vékonyodik is? Mit tehetünk, ha közép- vagy hosszú távon mégiscsak széles és erős középosztályt szeretnénk látni Magyarországon?

A széles és erős középosztály megteremtése közös vágyunk. Ugyanolyan eszmény, mint felzárkózásunk a Nyugathoz. Ez is szorosan kapcsolódik a rendszerváltás reményteli korszakához: a nemzeti szuverenitás visszaszerzése, a többpártrendszerű parlamentáris demokrácia kiépítése, a liberális jogállam és a szociális piacgazdaság megteremtése mellett a középosztály megerősítése és kiszélesítése is közös célként szerepelt a rendszerváltó pártok programjában.

Távolról sem mindegy azonban, hogy eszményként, megvalósítandó célként, netán máris megvalósult realitásként tekintünk-e a széles és erős középosztályra. Abban, hogy e kérdés ma is eldöntendőként merülhet fel, viszonylag nagy szerepe van egy 2000-ben napvilágot látott szociológiai elemzésnek. Még pedig Kolosi Tamás (Széchenyi-díjas szociológus, a TÁRKI alapító elnöke) Sági Matild és Róbert Péter közreműködésével írott könyvének, amely A terhes babapiskóta címet kapta és amely – pontosító alcíme szerint – A rendszerváltás társadalomszerkezetéről szól (Budapest: Osiris, 2000).

Mit jelent e „terhes babapiskóta”? Lássuk mindenekelőtt a szerző meghatározását!

„A modern társadalmak optimális elrendeződését – mind elméleti levezetések, mind lakossági vélemények alapján – talán az jelenti leginkább, ha van egy viszonylag kis-közepes létszámú, belsőleg is tagolt elit, egy nagyjából hasonló alsó szegénység és egy igen nagy létszámú, belsőleg mind vertikálisan, mind horizontálisan differenciált középréteg. Tessenek elképzelni egy babapiskótát, amelynek igen nagy, széles és kerek közepe van. Ez lenne a terhes babapiskóta.” (A terhes babapiskóta, 206. old.)

A terhes babapiskóta tehát középosztályi társadalmat jelent. Ideálnak tekintsük vagy realitásnak?

A terhes babapiskóta, avagy a középosztályi társadalom – eszmény vagy valóság?

Ha eszményről, ideálról van szó, az olyasvalami, amit meg kívánunk valósítani, amire azt mondjuk: legyen! Ha ellenben olyan realitásról beszélünk, amit immáron megvalósultnak tekintünk, azt mondjuk rá: van. Természetesen mindkét kijelentés vitatható lesz: előbbiből értékvita (mi legyen? mi valósuljon meg?), utóbbiból a tényekre vonatkozó vita következhet (mi van? mi a valóság?).

Kolosi Tamás 1987-ben megjelent Tagolt társadalom című könyvében a kései államszocializmust nagyjából-egészében egy ilyen középosztályi társadalomként írja le (Budapest: Gondolat, 1987). Amikor egy kutatásban 1987-ben arra kérték a magyar társadalmat több szempontból képviselni hivatott megkérdezettek körét (reprezentatív mintáját), hogy válasszanak öt társadalomkép közül s voksoljanak a mellett, amely szerintük a leginkább hasonlít az akkori társadalom formájára, a legtöbben (a megkérdezettek csaknem harmada) azt válaszolta, hogy egy olyan társadalomban él, amelyben a legtöbb ember középen található, alul és felül pedig ennél jóval kevesebben vannak. A kései államszocializmusban tehát nemcsak az objektív élethelyzetre vonatkozó kutatások, hanem a megkérdezettek szubjektív társadalomképeire vonatkozó vizsgálatok is alátámasztani látszottak egy többé-kevésbé középosztályinak nevezhető társadalom képét.

A rendszerváltással mindez alapjaiban megváltozott. Miközben az erős középosztály iránti vágy változatlanul fennmaradt, sőt a jelszavak formájában még erősödött is, a valóságos folyamatok éppen az ellenkező irányba hatottak. Hiába élték a kilencvenes években reneszánszukat az államszocializmus hatalomátvétele előtt népszerű politikai eszmék – „polgár”, „polgárosodás”, „nemzeti középosztály”, „keresztény középosztály”, „polgári középosztály” –, a rendszerváltás radikális gazdasági, társadalmi és politikai átalakulást hozó folyamatai döntően éppen a vágyott középosztályosodás ellenében hatottak. A társadalmi-gazdasági egyenlőtlenségek növekedése egy harmonikaszerűen kinyíló (felfelé és lefelé széthúzódó) szerkezetet mutattak, amelyben széles tömegek lecsúszását (pozícióvesztését, egzisztenciájának megroppanását), valamint kevesek felemelkedését (gyarapodását, esetleg gazdagodását) alig-alig ellentételezték a társadalom közepe felé húzó erők.

A társadalmi integráció és szolidaritás fokozódása, az egyenlősödés és középosztályosodás helyett a társadalmi dezintegrálódás és a szolidaritás gyengülése, az egyenlőtlenségek növekedése: a társadalmi-gazdasági polarizáció nyert teret. A jelek nem egy terhes babapiskóta, hanem egy szűk kalapú, széles talpú homokóra formájú társadalomszerkezet kialakulására utaltak. Egy szűk derekú piramiséra.

E tendenciákat ráadásul nem csak az objektív létfeltételek átalakulását vizsgáló kutatások mutatták ilyennek, nemcsak az esélyek és erőforrások eloszlásának objektív ismérvei láttatták ezt. A mindennapi életüket élők szubjektív társadalomképei is ennek megfelelően alakultak át. Amíg 1987-ben a megkérdezettek csaknem harmada (32,7 százaléka) a magyar társadalmat egy középosztályi társadalomnak látta, a kilencvenes években már csak a töredékük gondolta így (1992-ben 6,7 százalékuk, 1999-ben 4,3 százalékuk). Az uralkodó társadalomkép a kilencvenes években radikálisan átalakult: a megkérdezettek több mint fele szerint kevesen vannak fent, nagyon kevesen középen, nagy tömegek pedig alul helyezkednek el. Amíg ezt a választ 1987-ben csak a megkérdezettek 8,3 százaléka adta, 1992-ben már 51,5, 1999-ben 60,6, 2009-ben pedig 56,6 százalékuk.

A „középosztálytalanodás” folyamatát tehát az objektív feltételek átalakulására és az állampolgárok szubjektív érzékelésére vonatkozó vizsgálati eredmények egyaránt alátámasztották.

Miért adott akkor Kolosi Tamás a rendszerváltás társadalomszerkezetéről írott könyvének olyan címet, amely azt egy középosztályi társadalomként láttatja? Valószínűleg azért, mert ideálként (eszményként) fontosnak tartotta és tartja ma is. Megtévesztő címválasztásával azonban azt a látszatot keltette, mintha a rendszerváltás eredménye egy középosztályi dominanciájú társadalomszerkezet volna. Mintha valóság lenne az, ami legfeljebb csak cél lehet. Megtévesztő címválasztása azért is meglepő, mert a szubjektív társadalomképekre vonatkozó, fent idézet adatok egytől egyig az ő munkáiból származnak.

Újabb kutatások a szűkülő magyar középosztály nyomában

A rendszerváltáshoz kapcsolt egyik pozitív várakozás az volt, hogy a piacgazdaságba és demokráciába történő átmenet egyben a középosztály megerősödését (?) – megteremtését (?) is magával hozza majd. […] Miközben a gazdaság és a politika működésmódja viszonylag gyorsan átalakult, és a magyar viszonyokra hamarosan illettek a piacgazdaság és a demokrácia meghatározásai, a társadalomszerkezetet továbbra sem az erős középosztály által dominált ‘terhes babapiskóta’ alakzata jellemezte.” (‘Róka fogta csuka’, 75–76. old.)

Ezt már az idén márciusban megjelent, Kolosi Tamás 70. születésnapjára összeállított A magyar polgár című kötetben (Budapest: Magvető–TÁRKI, 2016) írja az ünnepelt kollégája, Tóth István György közgazdász-szociológus, a TÁRKI vezérigazgatója. (Írása címe: Róka fogta csuka: Miért gyenge és szűk a magyar középosztály és mitől változna meg mindez?) Adatait és értelmezésüket bemutató részletesebb elemzésében (In Search of Middle Class: Hungary) azt állítja, hogy a magyar társadalom alsó kétharmadának életkörülményei nem érik el azt az életnívót, amit középosztályinak lehetne nevezni.

A középosztályinak tekinthető életkörülményeket és életesélyeket a magyar társadalom felső harmadában kell keresnünk. A középosztályinak nevezhető élethelyzet tehát távolról sem „középen” található a magyar társadalom szerkezetében. Akik ténylegesen a középtájékon helyezkednek el (például a jövedelem-eloszlás tekintetében), jobbára sokkal kiszolgáltatottabb, sérülékenyebb egzisztenciák:

„… a magyar jövedelmi középosztály háromnegyedének gondot okozna egy váratlan kiadás (drágább autóalkatrész, tönkrement mosógép, csőtörés stb.) fedezetének az előteremtése, mintegy kétharmada, habár szeretne, nem engedhet meg magának egy egyhetes külföldi nyaralást, egyharmadának probléma a rendszeres húsfogyasztás” (Róka fogta csuka, 73. old.).

A nemzeti középosztály építésének politikája itthon

A középosztály az emberek azon csoportja, amely képes saját megélhetését önállóan biztosítani, de ehhez még rendszeres saját erőfeszítésre van szüksége” – írta 2012-ben Matolcsy György (még nemzetgazdasági miniszterként) A felelős és független középosztályról címmel a Nemzeti Érdekben. A középosztály felett szerinte azok helyezkednek el, „akik már képesek lennének kizárólag befektetéseikből és vagyonuk passzív jövedelméből élni, ha így döntenek.” A politikai intézkedések zöme esetén a döntéshozók e bizonytalan társadalmi konglomerátumra hivatkoztak. Valóban őket erősít a 2010 óta épülő berendezkedés? Ha nem, akkor kiket?

Általánosságban azt mondhatnánk: legelsősorban azokat, akik hűek a rendszerhez (vagy legalábbis nem tesznek nyíltan keresztbe neki). A rendszer pedig annál jobban támogat valakit, minél magasabban áll a társadalmi szerkezetben és minél inkább lojális a rendszerhez. A többkulcsos, progresszív személyi jövedelemadót a 2010-ben hivatalba lépő kormányzat egykulcsossá tette. Egy ennek hatásait vizsgáló elemzés 2013-ban kimutatta, hogy „Az adóreform eredményeképpen megvalósult 444 milliárd forintos adócsökkentés 74 százaléka a két legmagasabb jövedelemi tizedbe tartozó gyermektelen adózók nettó jövedelmét növelte.” A legnagyobb adókedvezményt tehát éppen azok kapták, akiknek egyébként is a legnagyobb a jövedelmük, a társadalom felső egyötöde. Ennek eredményeképpen a „legmagasabb jövedelmi tized hozzájárulása az összes adóbevételhez 61 százalékról 42 százalékra mérséklődött.” (Tóth G. Csaba–Virovácz Péter: Nyertesek és vesztesek: A magyar egykulcsos adóreform vizsgálata mikroszimulációs módszerrel. Pénzügyi Szemle, 2013. 58. évf. 4. szám, 397. old.)

E tények fényében a „nemzeti középosztály” egy olyan politikai kategória, amellyel a kormányzat a döntéseit próbálja legitimálhatja, de amelynek nincsen szociológiai tartalma. A rendszer ugyanis mindenekelőtt azokat a magas jövedelmű, vagyonos, tettekben vállalt módon is nemzeti érzelmű (párthoz és kormányhoz hű), legalább látszatra keresztény és konzervatív fehér férfiakat (és – csak másodsorban – a hozzájuk kapcsolódó nőket) támogatja, akik maguk is építik és támogatják e rendszert. Matolcsy fenti definíciója értelmében ugyanis Andy Vajna, Garancsi István, Mészáros Lőrinc, Tiborcz István, Csányi Sándor vagy Habony Árpád ugyanúgy nem középosztálybeliek, ahogyan Simicska Lajos sem az. (Hacsak a miniszterelnökkel 2014 tavasza óta elmérgesedett viszonya óta nem bukott akkorát.)

A rendszer tehát a hozzá hű nemzeti tőkét építi, a társadalomszerkezet csúcsát – természetesen annak viszonttámogatásáért (a párt- és kampányfinanszírozásért) cserébe. A polgári Magyarország és a polgári (vagy nemzeti) középosztály építésének politikája ennyiben valóban nem (volt) több politikai terméknél. G. Fodor Gábor kivételesen valóban a fején találta a szöget, amikor a Magyar Narancsnak adott interjújában szokatlan nyíltsággal így fogalmazott:

A jobboldali értelmiségiek közül sokan vannak abban a tévedésben, hogy a »polgári Magyarország« hívószót politikai realitásnak gondolják, pedig az természete szerint politikai termék volt. Ők még ma is azt gondolják, hogy az 1998 és 2002 közötti Magyarország valóban polgári Magyarország volt. Ez óriási tévedés.” (Magyar Narancs, 2015. 27. évf., 8. szám, február 19.)

Ennek fényében új színben tűnik fel a terhes babapiskóta képzete is. Az 1998 és 2002 között miniszterelnöki tanácsadóként is dolgozó Kolosi Tamás a valójában nem létező széles és erős középosztály víziójával a polgári Magyarország, a polgári kormányzás, a polgári-nemzeti középosztály építésének politikai céljait igazolta.

A középosztály Nyugaton és Északon a második világháború végétől máig

A 2008-as pénzügyi és gazdasági válság óta az észak-amerikai, valamint a nyugat- és észak-európai középosztályok helyzete is romlik. A középosztály-képződés fő periódusa a második világháború végétől az első és a második olajválságig (1973, 1979), majd a neoliberális fordulatig tartó három évtized volt. A társadalmi prosperitás és a jóléti kompromisszum e korszakára a progresszív adórendszer (a magas jövedelműeknél különösen nagy adókulcsokkal), a javarészt ebből finanszírozott jó minőségű oktatási, egészségügyi és szociális szolgáltatások, a jogok és védelmek fokról-fogva kiterjesztett intézményes rendszere, a népes és erős szakszervezetek, és az ezeken keresztül viszonylagos biztonságban tudható munkahelyek voltak jellemezőek. Ez volt a jóléti állam közvetítésével a tőke és a munka között kialkudott kompromisszum, a szabályozott piacok, a „megfékezett” kapitalizmus huszadik századi korszaka. Társadalomszerkezetileg ez a sokrétű intézményes szabályozás biztosított ideális keretet a középosztály képződésének: bővülésének és erősödésének.

Két korlátozó megjegyzés kívánkozik ehhez. E kedvező feltételek egyrészt a világnak csak egy meglehetősen szűk szegmensében álltak rendelkezésre, hiszen a középosztály növekedéséhez és erősödéséhez ideális táptalajhoz szükség volt érdemi mennyiségű újraosztható jövedelemre. Másrészt hangsúlyozandó az is, hogy a Nyugat és az Észak esetében valóban csak egy viszonylag rövid (hozzávetőlegesen három évtizedes) kivételes történeti korszakról van szó, amelynek tartópilléreit a hetvenes évek végének-nyolcvanas évek elejének neoliberális fordulata alapjaiban rengette meg, majd ásta alá.

Lássuk e két sajátos körülményt részletesebben!

(1) Térbeni-gazdaságföldrajzi korlátok: a középosztály-képződés mindenekelőtt azokban a centrumországokban indulhatott meg, amelyeknek volt elegendő újraosztható jövedelmük. A világgazdaság azon fejlettebb, gazdagabb térségeiről van szó, amelyek a globális munkamegosztás előnyeit a legnagyobb mértékben sajátíthatták el. Lényegében Észak-Amerikáról, Nyugat- és Észak-Európáról, valamint Ausztráliáról van szó. E térségekben (a globális társadalomszerkezet csúcsán) a világ népességének csak egy kisebbsége élt (és él), miközben a transznacionális munkamegosztásból származó profit döntő többsége e térségekben realizálódott. Mindezzel együtt természetesen érdemi különbségek voltak (és vannak) a nyugati-angolszász és az északi-skandináv modell között.

A jóléti kompromisszum azt jelentette, hogy e centrumországok nagyvállalatai és tőkései (a centrumtőke) rábírható volt arra, hogy jövedelmét az állami szabályozás közvetítése révén érdemben megossza e centrumországok munkás- és középosztályával (a centrummunkával). A jóléti kompromisszum ilyenformán a centrumtérségek társadalmainak belső konszenzusa volt, érdemben aligha fokozta a félperifériás vagy perifériás térségek középosztályainak növekedését. A középosztályosodás így döntően a centrumra korlátozódó jelenség maradt. (Magyarország például sosem élvezhette e centrumhelyzet előnyeit; a mi sajátosan felemás kádári középosztályunk az államszocialista félperiférián jött létre a hatvanas évek közepe-végétől a nyolcvanas évek végéig, s részben más okokkal is magyarázható.)

(2) Időbeni-történeti korlátok: a középosztályosodás elsősorban a jóléti kompromisszum három évtizedes korszakának tendenciája. Ahogyan hiba volna azt hinni, hogy „ez egész világon” általánosan megfigyelhetőek voltak a középosztályosodás folyamatai (hiszen a világ távolról sem egyenlő a Nyugattal és az Északkal, vagyis a centrummal), úgy azt is tévedés volna gondolnunk, hogy e kompromisszum megkötése és fenntartása előtt, illetve annak felrúgása után változatlanul adottak voltak a középosztály-képződés feltételei. A gazdasági prosperitást és társadalmi gyarapodást a centrumban az 1929–1933-as nagy válságok követő, majd – különösen – a második világháború utáni kedvező világgazdasági periódus, a Kondratyev-ciklus felívelést jelző „A” szakasza tette lehetővé. Ez a konjunktúra a hatvanas évek végének stagflációs válságával a centrumban is véget ért, hogy aztán a hetvenes évek (olaj)válságai után a recessziót hozó „B” fázisba lépjen.

A válságok és a kezdődő hanyatlás az angolszász Nyugaton a hetvenes évek végén, a nyolcvanas évek elején Ronald Reagant és Margaret Thatchert emelte a hatalomba. A felemelkedésükkel kezdődő időszakot nevezzük neoliberális fordulatnak. Irányvonaluk gazdaságpolitikailag volt neoliberális, társadalompolitikailag inkább neokonzervatívnak – egyszerűbben: tőkebarátnak és társadalomellenesnek – nevezhetnénk. Thatcher híres állítása – „there is no such thing as society” – nem véletlenül vált egy kompromisszumra, igazságosságra, egyenlőségre és szolidaritásra épülő korszak végének vészterhes jelmondatává. Társadalom nem létezik, csak szabad és önérdekkövető egyének. Elég csak „felszabadítani a piacokat” (azaz felrúgni a tőkét szabályozó kompromisszumot), és az ilyen módon elért hasznok leszivárogva mindenki javát fogják szolgálni. Közép-, illetve hosszú távon az egyenlőtlenségek is mérséklődnek majd, mégpedig önmaguktól! – gondolták.

Gondolják és mondják mindezt sokan ma is, noha pontosan tudható: nincs igazuk. Thomas Piketty nagy sikert arató remek könyveA tőke a 21. században (Budapest: Kossuth, 2015) – pontot tett az e kérdésekről folyó viták többségének végére. A tőkefelhalmozás hosszú távú trendjének vizsgálataiból – köztük Pikettyéből is – mostanra biztosan tudjuk, hogy a társadalmi és politikai szabályozás nélkül maradó tőkelogika szétfeszíti (polarizálja), nem pedig a közép felé húzza a társadalomszerkezetet. A szabadjára engedett piacok növelik, nem pedig csökkentik a társadalmi és gazdasági egyenlőtlenségeket, a jövedelmi és vagyoni különbségeket. A fékeit a neoliberális fordulattal önmagáról lerúgó tőke a piacok felszabadításának jelszava mögé bújva éppen e társadalmi-gazdasági egyenlőtlenségeket növelő, a társadalomszerkezetet szétfeszítő erőt engedte szabadjára. Ez indította el a középosztályt is a lassú zsugorodás útján – noha ez eleinte még egyáltalán nem látszott ilyen egyértelműen.

A neoliberális korszakváltással meginduló financializáció ugyanis a társadalmat szétfeszítő hatást egy ideig még képes volt tompítani, részben el is fedte. A szabályaitól megfosztott (deregulált) pénzügyi közvetítőrendszer kiépülésével és felfúvódásával a részvényessé (és ez által a nagy részvénytársaságok résztulajdonosává) váló centrumközéposztályt egy ideig még kompenzálhatták a kiugróan magas tőkejövedelmek osztalékai. A munkásosztály gyors és hatékony „ledarálásával” (bizonytalan, kiszolgáltatott helyzetbe hozásával és individualizálásával, a szakszervezetek meggyengítésével, a munka biztonságának elvételével) szembehelyezve a középosztály még akár győztesnek is mutatkozhatott.

A 2008-as pénzügyi válság és az annak nyomán kialakuló gazdasági krízis azonban végérvényesen lezárta ezt a korszakot és újra felhívta a figyelmet a hitelekre és pénzügyi spekulációkra épülő pénzügyi közvetítőrendszer társadalmi kockázataira. A válság terhei immár nemcsak a munkás- és középosztályt sodorták nehezebb helyzetbe; a krízis számláját a centrumban a társadalmak „alsó 99 százalékának” kellett megfizetnie, miközben a felső 1 százalék csak tovább növelte addig is példátlannak számító vagyonát. A középosztály megrendülése tehát már felzárkózási reményeink vágyterét, a Nyugatot s annak széles és erős középosztályait is réges-régen elérték. Jó ideje már a centrumtérségekben sem láthatók a középosztályosodás jelei – ott is olvadnak, még ha van is minek olvadniuk.

A középosztály-építés politikája Nyugaton és Északon

A centrumtérségek középosztályának megerősödése és kiszélesedése ennek ellenére természetesen nem kizárólag gazdasági folyamatok eredménye volt. A jóléti konszenzus kivívásához és fenntartásához határozott politikai akaratra is szükség volt: intézményépítési szándékra, egy egyenlőbb és igazságosabb társadalom felépítésének több évtizeden keresztül tartó, szilárd víziójára. Ez különösen az északi-skandináv modell esetében vált mintaszerűvé, bár a neoliberális fordulat előtti angolszász-nyugati modell is példaértékű volt egynémely tekintetben. Elég, ha csak arra gondolunk, hogy a jóléti kompromisszum időszakában a személyi jövedelemadó legnagyobb jövedelműekre vonatkozó kulcsai az Egyesült Államokban a 80-90 százalékot is elérték. Ezek az adókulcsok még a vizsgált időszak nyugat-európai mércéjével mérve is nagyon magasnak tűnnek.

A centrumtőke szabályozását, kompromisszumokra bírását mindazonáltal olyan geopolitikai-geoökonómiai feltételek is segítették a második világháború után, mint az államszocializmus megjelenése és rendszeralternatívát megjelenítő térfoglalása a centrumtérségek határain. (Elég itt csak az 1945 utáni Kelet-Közép-Európára és az 1959 utáni Kubára gondolnunk.) A jóléti kompromisszumot a legtöbb helyen kivívó szociáldemokraták mögött több helyütt is ott álltak olyan „nyugati” kommunista pártok, amelyekről feltételezhető volt, hogy erős „keleti” kapcsolatokkal rendelkeznek; azaz anyagi támogatásban is részesülhetnek. Azokról a munkásságot forradalmasítani, nem pedig reformpárti szakszervezetekbe tömöríteni kívánó radikális erőkről van szó, amelyek a szociáldemokratáknál csak sokkal kedvezőtlenebb alkut tudtak felkínálni a centrumtőke számára. Ez az alku meglehetősen dermesztően hatott a tőke képviselőire, ami nem csoda: a fenyegető ajánlatot a „kommunistának” csúfolt államszocialista rendszerek ereje és nyugati terjeszkedésük veszélye nyomatékosította. A centrummunkának így két okból is viszonylag könnyű volt kompromisszumra bírnia a centrumtőkét. Egyfelől volt mit újraosztaniuk: a centrumprofittal szemben a (fél)perifériákról ez már sokkal kevésbé lett volna elmondható. Másfelől: a szakszervezeti munkássággal a háta mögött igen erős volt a centrummunka alkupozíciója.

A neoliberális fordulat nem véletlenül ezzel a szervezett erővel számolt le legelőször. Meggyengítette a szakszervezeteket, megkezdte visszametszeni a munkának korábban adott jogok és védelmek körét s közben radikálisan csökkentette a tőke, valamint a nagy jövedelemmel és vagyonnal rendelkezők adóterheit. (Ismerős valahonnan? Az egykulcsos SZJA bevezetése vagyonadó nélkül a 2010 utáni Magyarországot idézi.) Tette ezt mindenekelőtt az amúgy sem kifejezetten fejlett nyugati-angolszász jóléti modell gyors és radikális leépítésével. (Az északi-skandináv modell eróziója jóval kisebb mértékű volt.) A Nyugat angolszász térfelén előbb Ronald Reagan és Margaret Thatcher, George Bush és John Major, majd az amerikai demokrata és a brit munkáspártot neoliberalizáló Bill Clinton és Tony Blair kurtította meg a széles és erős középosztály fennmaradásának feltételeit. George W. Bush és David Cameron dúlása is e – Reagan és Thatcher által elindított – folyamatba illeszkedik.

A neoliberális fordulat fokozta terhek túlnyomó többsége ennek ellenére a (valahai) munkásosztályra hárultak, ez hozta létre és terjesztette ki a bizonytalan léthelyzettel és biztonsághiányos munkaviszonnyal jellemezhető prekariátust. A középosztály ehhez képest sokkal kisebb károkat szenvedett. Olvadó átalakulása, zsugorodó lecsúszása mindazonáltal ugyanúgy megindult, 2008 után pedig csak felgyorsult. Részben ez magyarázza a demokratikus szocializmus azon híveinek újbóli sikereit, akik újra kívánják kötni a jóléti kompromisszumot: Bernie Sanders váratlanul erős demokrata kihívóvá emelkedését az Egyesült Államokban, valamint a Labour Jeremy Corbyn általi visszavételét az Egyesült Királyságban. Mint ahogyan részben szintén a középosztályi élethelyzet megroppanása, a felemelkedési csatornák bedugulása és az ennek nyomán feltörő frusztráció és düh magyarázza Donald Trump és Ted Cruz botrányszámba menő sikereit az Egyesült Államok elnökválasztási kampányában, de részint David Cameron szigetországbeli támogatottságát is.

A szemünk előtt lebegő nyugati minta: a középosztályi társadalom eszménye

A rendszerváltás idején a széles középosztály megteremtésének vágya elválaszthatatlanul összeforrott a Nyugathoz történő felzárkózás reményével. A centrumtérségek vívmányait céloztuk meg, ám régiónk nem lett a centrum része. Egy olyan nyugati minta vált az eszményünkké, amelynek elérése feltételezte felemelkedésünket, de amely időközben a neoliberális fordulat miatt valamelyest meghaladottá is vált. A nyugati minta már akkor leáldozóban volt, amikor mi a magunkévá tettük. A neoliberális receptek importálásának kudarca – ma már látható – elkerülhetetlen volt. A széles és erős középosztály eszménye ennek ellenére megmaradt, noha megvalósulása ma jóval távolabbinak tűnik, mint az illúziókkal teli kilencvenes években.

Tegyük fel mégis, hogy lehetséges! Mit kellene tenni?

A középosztályi társadalom másik mintája: az északi-skandináv modell

Bőven volna mit tenni. Az állam rendelkezésére álló forrásokat radikálisan át kellene csoportosítani az oktatás, az egészségügy és a szociális ellátórendszerek minőségi fejlesztésére. Mindenekelőtt a dolgozó, jól teljesítő emberbe kellene befektetni, hogy területi és osztály-hovatartozástól függetlenül mindenkinek juthasson jó minőségű közszolgáltatás. Mindenki kapjon esélyt arra, hogy közösségileg támogatott erőfeszítései révén kibontakoztathassa a benne szunnyadó lehetőségeket, és megvalósíthassa önmagát.

Hogy miből volna mindez finanszírozható? Az alacsony jövedelmek esetében adómentességgel induló, majd fokozatosan emelkedő (végül kifejezetten magas kulcsokkal jellemezhető) progresszív jövedelemadóra, nyereségi és örökösödési adóból, az adóoptimalizálás feltételeinek radikális szűkítésével beszedett hozzájárulásokból. Korlátozni kellene mindenekelőtt a közteherviselés alól kivonni szándékozott tételek kimenekítési lehetőségeit (az offshore-technikákat), mint ahogyan a lehetséges minimumára kellene visszaszorítani a korrupció útján elfolyó közpénzeket is.

Megnövekedett bevételeinek köszönhetően az állam így már jóval aktívabb szerepet játszhatna a foglalkoztatáspolitikában és a munkaerőpiac formálásában. Felnőttképzéssel és átképzésekkel segíthetné a munkanélküliség csökkentését, a lakhatási ellentmondások oldásával, valamint a közösségi közlekedés támogatásával és fejlesztésével hozzájárulhatna az otthonukból munkába vagy iskolába igyekvő állampolgárok környezetkímélő eljutásához. A szakszervezetek támogatásával és erősítésével a termelékenység arányában emelhetne a béreken. Az állampolgárok védelmével és szabadságának biztosításával, vállalkozások ösztönzésével elérhetné a társadalomban ma elnyomott, lappangó energiák felszabadítását. Hosszabb távon pedig mindez a középosztály gyarapodásában és szélesedésében ölthetne testet.

A középosztály építésének e politikája mindazonáltal igen erős politikai és társadalmi támogatásra szorulna, hiszen a jelenlegi politikai rendszer és annak ideológiája e törekvésekkel homlokegyenest szembe megy. A tőke kiváltságainak visszametszése erős ellenállást váltana ki – a nemzeti és a nemzetközi tőke részéről egyaránt. Markáns stratégiára volna szükség az államadósság visszaszorítására is. A belföldi és külföldi tőkeérdekeltségek (beleértve az államnak hitelezők nyomását is) könnyen szűk korlátok közé szoríthatnák az intézményépítő, állampolgáraiba befektető politika autonómiáját. Ennek ellenére e modell nagyobb eséllyel mutat kiutat a jelenlegi helyzetből, mint bármely más elképzelés.

Az egyenlőbb, igazságosabb, élhetőbb és emberhez méltóbb világ – benne a széles és erős középosztállyal – az északi-skandináv modell útján közelíthető meg. A mi számunkra is.

Éber Márk Áron

Érdekes volt a cikk? Ossza meg!

Szóljon hozzá