A meglepetések óriása – az óriási meglepetés

Kína ma

A globalizáció váratlanul megoldotta a világtörténelemnek azt a már igen régóta függőben lévő kérdését, vajon hogyan fog Kína egyszer valóban csatlakozni a világ többi országához. A történelem számos eddigi riogatása után (pl. „kínai veszély”), amelynek egy részét már régen el is felejtettük, ez a változás mára hirtelen beállt.

Az történt, ami a történelem számos más nagy fordulatával is. Mindig léteztek régóta felismert nyitott kérdések, amelyek jövőbeli megoldódása egyrészt nyilvánvaló, az adott körülmények között azonban mégis elképzelhetetlen volt. Azután történtek más változások, amelyeknek látszólag semmi köze sem volt az illető, régóta felismert megoldandó kérdéshez, s a nagy fordulat hirtelen már meg is történt – nem egyszer úgy, hogy még mint univerzális folyamatok is, megmaradhattak észrevétlennek.

A globalizáció gigantikus mutációja egyáltalán nem volt érdemlegesen összekapcsolható Kínával.. A „modernitás dialektikája” ez, a fogalomnak abban az értelmében, hogy egy ilyen ugrás végeredményeképpen egészen más jön létre, mint amit az akcióban részt vevő szereplők elképzeltek, egyben pedig új minőség lép színre, új nagyságrend. Új Gólem, amelynek irányítása már azok kezéből is kicsúszik, akik az eredeti változásokon még tudatosan szorgoskodtak. A globalizáció úrrá tette a monetarista neoliberalizmust, tönkretette a szovjet típusú kommunizmust, eközben bevezette Kínát is a világ vérkeringésébe.

A győztes neoliberalizmus nem terjedt ki rögtön a még hallgató, önmagát még ki nem jelentő és meg nem határozó Kínára. Az Egyesült Államokról epitethon ornansként, mint az „egyedüli szuperhatalom”-ról beszéltek a globális hírtelevíziók, még röpke néhány évvel ezelőtt is. Nem azért volt ez így, mert ki akarták hagyni vagy elfelejtették volna Kínát, de azért, mert Kína maga választotta önmeghatározásának elhalasztását.

Az „ész csele” minősített esetével állunk szemben. A kulturális forradalom és a „Négyek bandájá”-val való leszámolás után Teng Hsziao Ping reformjai már egy évtizeddel 1989 előtt rátaláltak arra az útra, ami lényegileg változtatások nélkül bevált a globalizációba belenövő Kína számára is. Ez egyrészt azt jelenti, hogy miközben a peresztrojka nemcsak a Nyugatot, de a kommunista Keletet is annyira meglepte, hogy nem győztek elégszer megbizonyosodni afelől, valóban hihetnek-e a szemüknek, Kínának – a maga nyomvonalán – ekkorra már évtizedes előnye volt. Másrészt Teng szerencsésen reagált olyan folyamatokra is, amelyeket másutt is észrevettek, mégsem voltak képesek hasonlóképpen eredményesen válaszolni rájuk mint kihívásokra. A hetvenes évek Japánjának modernizációs ugrását emelnénk ki, amely mindennek volt tekinthető, csak észrevétlennek nem. Nyugaton az ipari társadalom kritikája, majd válságának deklarációja azért mégsem nevezhető optimális válasznak erre, arról nem is beszélve, hogy a modernizáció ilyen ördögi felgyorsulása a szó szoros értelmében lehetetlen helyzetbe hozta a létező szocializmust, hiszen e társadalomnak nemcsak stratégiája, de még fogalma sem volt egy olyan társadalomról, ami nem indusztriális.

Kína tehát – egyszerre tudatosan és egyszerre véletlenül – kivételesen felkészültnek bizonyult a globalizációra: első évtizedében hallgatott, 2000 táján deklarálta önmagát, érdemes még ezt az időbeli eltolódást is érzékeltetni. Mindenesetre Barack Obama 2012-es győzelme utáni első útja Malaysiába és utána Mianmarba (Burma) vezetett – apró, mégis sokat mondó jelzés ez a globalizáció hétköznapi prioritásairól.

Az 1989-cel győzelmet arató monetarista globalizáció a funkcionális működés globálissá válásán épül fel, ami korántsem közvetlen szálakon viszonylagosan meggyengíti az államot, és ezzel együtt a rendszerelméletileg értelmezett, azaz nem konkrétan vett politikai szférát. Mindez új mozgásteret jelöl ki az állam számára, melyben történhetnek kísérletek arra, hogy az állam megpróbáljon újra megerősödni. Mindezek a kísérletek azonban – alapuljanak akár jogos vagy jogtalan, reformer vagy demagóg, igazságossági vagy (állami) maffiaszerű, zsákmányszerző vagy filantróp magatartásokon – még csak meg sem érintik a globalizáció alapvető újratermelődési köreit.

Ha tehát egy-egy állam „odacsap”, és megpróbál politikai eszközökkel visszaharcolni valamit a funkcionális működés miatt elveszített hatalmi teréből, ez egyáltalán nem változtatja meg a globális működést. Ezek az „izmozó” törekvések az állami visszavágásra tehát végképp nem tévesztendőek össze azzal, ami most Kínában van. Kína igen mély, valóban teoretikus szinten részben igazolja, részben nem igazolja az eddigi globalizácó alaptermészetéről felállított elméletértékű prognózist.

Kína Nyugaton kezdett hozzá Kelet felfedezéséhez. Története nem az állam (strukturális és funkcionális érvényességű, tehát nem szokványosan politikai, hatalmi vagy más módon érdekvezérelt) gyengüléséről, hanem éppen ellenkezőleg: megerősödéséről szól. Csak olyan megerősödés jöhetett azonban a kezdetektől szóba, amely a globalizáció viszonyai között immár képessé teszi ezt az államot arra, hogy integráló erővel önmaga kontrollálja mindazokat a funkciókat, amelyeket a monetarista globalizáció koncepciójában a tőke és a piac játszik el.

Ebben az értelemben a kínai államkoncepció nem elutasítása, hanem pozitív, sőt, harsányan igenlő elfogadása annak a kiinduló alaphelyzetnek, amelynek eddigi egyedüli rendszerszintű megoldását a neoliberális monetarista globalizáció jelentette. Kína tehát egyszerre tökéletesen tagadja és tökéletesen igazolja a globalizáció feltételrendszerét. Pontosan végrehajtja a globalizáció követelményeit, de olyan szerkezettel teszi ezt, amely nemcsak hogy másutt nem volt képes erre, de amelyet nap, mint nap teoretikus evidenciával deklaráltak teljesen alkalmatlannak a globalizáció körülményei közötti eredményes helytállásra.

A funkcionális és nem-funkcionális működés sajátos globális rendjében a politika onnan nyerte a maga rendszerelméleti jelentőségét, hogy a társadalomban – mégiscsak (!) – emberek élnek, emiatt nélkülözhetetlen és elengedhetetlen a szerződések, a jogok, az etikai kötelmek, a kölcsönösség, a hagyomány, a kultúra, azaz a nem-funkcionális szféra teljes működése is.

A nyugati modellel (és valósággal) ellentétben Kína a politikumot, tágabban a nem-funkcionális szférát tünteti fel átfogó mozzanatként, anélkül azonban, hogy mindennek a globális működés térfelén valamilyen jelentős hátrányát vagy deficitjét felfedezhetnénk.

Kína nem nyugati értelemben vett demokrácia. Kommunista Pártja 2012 végén tartotta XVIII. Kongresszusát. Kína maga előtt tolja és hordozza azt a teljes ellentmondásrendszert, amit egy kommunista (létező szocialista) berendezkedés és a globális kompatibilitás kontrasztja jelent egy neoliberális-monetarista univerzumban. Kína nem tudta megszüntetni a kommunizmus (létező szocializmus) összes negatív vonását, miközben tökéletesen tudománytalan és ezért felelőtlen lenne annak feltételezése, hogy Kína kiemelkedően sikeres szerepe a globalizációban a kommunizmus (létező szocializmus) negatív vonásainak erőltetett kihasználásából áll. A kínai csoda nem a kommunizmus (létező szocializmus) represszív elemeinek pozitívumokba való fordítása.

A kínai felemelkedés története a politikai hatalom kreativitásának körébe tartozik. Több mint evidencia, egyenesen hitbéli meggyőződés volt az elmúlt húsz évben, hogy a globális működés csak neoliberális belső berendezkedéssel és az állam strukturális legyengítésének valamiféle eltűrésével, vagy más módon kreatív kompenzálási lehetőségével lehetséges. Kína ebben kivétel, s ez nemcsak azért feltűnő, mert ebben az esetben nem a legkisebb, hanem a legnagyobb aktor játssza el a kivétel szerepét, de azért is, mert amire Kína képes volt, annak még a lehetősége sem jutott eszébe senkinek.

A politikai hatalom léte realitás (bár egy pillanatra sem hanyagoljuk el annak legitimitását), viszonylag hosszú korszakokban éppen túlhatalma révén ez került a társadalmi újratermelés irányító szerepébe. A politikai hatalom is lehet kreatív (sajnálatos módon ezt inkább a diktátorok terjesztik magukról, mintsem demokraták képesek lennének megérteni). A létező szocializmus legnagyobb tárgyi, azaz nem közvetlenül politikai kérdése is éppen ez volt, ami miatt deklarált módon végül le is lépett a történelem színpadáról. A „hatalom”, ahogy a rendszer végén bizonyos kedélyességgel, mint öreg cimborát nevezték, végül is nem volt képes a társadalmi reprodukció irányítására. A politika mindennek bizonyult, csak kreatívnak nem.

Igaz, az európai létező szocializmus mindvégig kettős nyomás alatt állt. Az egyik nyomás kezdettől fogva az egykori erőszakos hatalomátvétel erkölcsi legitimálatlansága volt, a másik a társadalmi újratermelés levezénylésében való permanens ön-legitimáció kényszere. Más szóval az egyik a diktatúra, a másik a tárgyi problémák megoldására való alkalmatlansága.

Ami az erőszakos hatalomátvétel legitimálatlanságát (esetleg legitimálhatatlanságát) illeti (s ez a diktatúra faktora), ez a vonás a kínai példában mindenképpen más jellegű és más nagyságrendű, mint a szovjet típusú kommunizmus történetében volt. A kínai kommunizmus lelkiismerete nem szükségszerűen rossz. Az a szélsőséges dráma-sorozat, amelyben a császárság megdöntése, a Kuomintang, a japán invázió, Csiang és a kommunisták időnként egymással is összefogó taktikázása, a Hosszú Menetelés vagy a Komintern alkották a nagyobb jeleneteket, továbbá a forradalmi terrornak a szovjet fejleményektől eltérő mérsékeltebb nagyságrendje és kultúrája, nem kényszeríti ki kényszerűen az erkölcsi adósságnak azt a mértékét, ami a kommunizmus (létező szocializmus) szovjet változatánál végül feldolgozhatatlannak bizonyult.

A kínai modell jelenlegi sikere sem feledtetheti, hogy a rendszer hatalmas ellentmondásokat görget maga előtt. Sikere mégis a politikai hatalom kreativitásának eredménye. Ráadásul olyan terepen érte el, amely klasszikusan a nyugati kapitalizmus térfele, s mint említettük, olyan előfeltételek alapján, amelyek történelmi sikerét ezen a terepen mindenki tökéletesen lehetetlennek mondta. Olyan területen abszolút és relatív győztes egyszerre, amelyen a kommunizmus (létező szocializmus) lehetőségeit és képességeit egyszer s mindenkorra leírták. A versenytársaknak pillanatnyilag nem marad más hátra, mint szelektíven válogatni a kínai elemekből, és mint tapasztalható, nem is mindig láthatatlan módon le is utánozzák Kínát.

A politikai hatalom kreativitása a funkcionális munkamegosztás meghosszabbításában és többrétegűségének kialakításában áll, a nomenklatúra fogalmának átfogalmazásaként is értelmezhetjük. A nomenklatúra, ami másutt a fejlődés bürokratikus akadályozójának szerepében lépett színre, itt maga modernizál. A pragmatikus részletek forradalmian megsokszorozódnak, a politikai kreativitás és az abból kiinduló társadalomszervezés veszi át azt a szerepet, amit másutt a tőke döntései és mozgása lát el.

Kínára mondják, hogy lekoppintja a technikai innovációkat, de társadalmi és más vonatkozásokban ez meg is fordítható. Melankóliával jut eszünkbe most a távol-keleti kis tigrisek és más modellek európai sorsa, ahol az eladósodás csendes kilúgozódásában és kiüresedésében élő társadalmak még annak komoly felvetésétől is viszolyogtak, hogy kényelmes zsugorodásuk örömei között egyáltalán komolyabban megvitassák ezeket, mint alternatívákat. Modernista hírben álló vezető gazdaságpolitikusok szándékosan nem akarták megérteni, amikor a jövőért aggódók Dél-Koreára kérdeztek, s olyanokat válaszoltak, hogy „jók a kapcsolataink Dél-Koreával”. Mindezt Kína jelenlétében már nem lehet még egyszer eljátszani.

Kína alulról építkezik, ezzel a magatartással jelenik meg a világ nyitott terein is. Amerika (és a Nyugat) fölülről közelít, az ideológia és a kölcsönök egymást gyorsító nyalábjaiban. Kína dolgoztatni akarja a világ többi részét, Amerika (és a Nyugat) akarva vagy nem, erre nem is lenne képes, mert az ő modernizálása átugorja az indusztrializáció sokszor még el sem ért jelenét. Ha a multikat is ide számoljuk, legfeljebb szelektíven tud dolgoztatni, s ennek nagyságrendje pedig érdemileg nem jelenti megoldását egy-egy ország munkanélküliségének. Kína a kölcsönösségre épít, Amerika (és a Nyugat) nem is építhet erre, mert ugyan ki lehetne méltó erre a megtiszteltetésre.

Kína afrikai fejlesztéspolitikájának sikere már csak azért is figyelemreméltó, mert az elmúlt évtizedek történetében Afrika a nyugati politikai tehetetlenség leglátványosabb színtere. Élesen előttünk van az a helyzet, amikor az egykori segélypolitika erkölcsileg hangszerelt offenzív frusztrációval (még a sikertelen segítőknek állt feljebb!) egyszerűen kivonult Afrikából. A kínai olyan fejlesztéspolitikai stratégia, amelynek nemcsak átgondolt terve, de átgondolt értékrendszere is van. Ez a fejlesztéspolitika ideológia nélkül halad előre, a kölcsönös előnyök és az abban való kiszámíthatóság alapján, a „felülről” és az „alulról” dimenziói közül az „alulról” lesz a lényeges, a közös haszon és közös előnyök célkitűzésével. Az „alulról” való építkezés lehet szerves, a „felülről” végbemenő a legtöbbször szervetlen.

Az alulról és a felülről kettőssége (a filozófiában, mint a „von oben” és a „von unten” kettősségeként ismeretes) hozzákezd ahhoz, hogy átértékelje a politikai filozófia 1989 után kialakult alapkategóriáit. Mivel e folyamatnak még az elején járunk, korai lenne részleteibe belebocsátkoznunk. Mindamellett nem kétséges, hogy teoretikus érdekességén kívül ez a folyamat gyakorlati szükségszerűség is. Képzeljük csak el, ha Kínában ugyanolyan posztkommunista rendszerváltás ment volna végbe, mint 1989 után Magyarországon, és ugyanazok a fogalmak ugyanazt jelentenék, mint amit ma Magyarországon jelentenek.

A nyugati globalizáció teljesen felszabadítja az aktorokat a tendenciájában világtörténelmi cselekvésre. Kína erre két oldalról jelent alternatívát. Egyfelől ugyancsak felszabadítja a társadalmát mint aktorokat, de ezt a politikai hatalom jó és rossz kreativitásával egyben kontrollálni is próbálja. Másfelől az aktoriális szabadság egy másik dimenzióját beviszi magába a pártba, s ez után az aktorok harca és felszabadulása a nagy párton belül megy végbe. Nyilván számos és sokban előre nem is látható problémája, hátránya lesz a globalizáció új, aktoriális oldalának Kínában, de, valljuk be, a globális aktoriális szabadság Amerikában (és a Nyugaton) sem maradéktalan sikertörténet.

Az állam, részben a kínai hagyományok, részben az aktoriális dimenzió új kiteljesítése miatt, a politikai hatalom kreativitásában új dimenziókat érhet el. Ez részben érintkezik a demokráciaelmélet alapproblémáival, részben azonban attól viszonylagosan független is. A kínai berendezkedés nem demokratikus, hanem paternalista, sőt, autokratikus. A globalizáció eredendően elválaszthatatlanul kapcsolódott az egyértelműen demokratikus berendezkedéshez. A kínai berendezkedés nem demokratikus, mégis feltűnően és minősítetten sikeres a globalizáció folyamataiban. A kínai berendezkedés nem rendelkezik azokkal a jegyekkel, amelyek a globalizációt egyébként sine que nonként létrehozták, illetve elősegítették. Minden, ami sikeres, így, ezen a közvetítésen át értékelendő. Ez a siker, a másság, a politikai hatalom kreativitása a szabadjára engedett piacgazdaság, a tőke kreativitásával szemben.

Amikor a helyzet alapvető politikaelméleti dilemmáját, meg nem oldott, de nem is tagadott, transzparens ellentmondását szemléljük (s ez nem más, mint az egypártrendszer és a neoliberalizmus koegzisztenciája), hozzá kell tennünk, hogy ez a mai Kína nem az egykori Mexikó, ahol kitalálták az „intézményes forradalom” fogalmát, és ennek alapján neveztek el egy azóta is rendre uralmon lévő nagy pártot is. Miközben elnézést kérünk a mai Mexikó sokszínű és kreatív politikai életétől, a mai Kína „intézményes forradalmát” egészen másként kell megítélnünk.

Egy pillanatra se veszítsük szem elől tehát a nagy paradoxont, de Kína és a kommunizmus legádázabb ellensége sem mondhatja, hogy Kína pillanatnyilag nem a globalizáció legsikeresebb állama, ahogy azt sem, hogy ezek a sikerek elsősorban a kommunizmus represszív erőfeszítéseinek lennének eredményei.

A globalizációt a modernizáció dialektikájának neveztük. Kínában a globalizáció, a modernizáció igazi kezdete. Kína a kommunizmus dialektikája. A globalizáció kínai változatában a kommunista tartalmak is meghatározott dialektikán mennek át. A világnak a globalizáció olyan új Gólemet jelent, amellyel harcban áll – Kínának olyan új Gólem, amellyel eddig meg tudott birkózni, és amelyet megtett felemelkedése alapzatának.

A Nyugat a hetvenes években döntött az ipari társadalom átépítéséről, a fenntarthatóság, a környezetvédelem, a virtualitás és más differenciált termelési változatokból álló új rendszer mellett, nem kis részben az olajárrobbanás miatt. Kínát sajátos, szelektív viszony fűzi az indusztrializmus-posztindusztrializmus kettősségéhez. Mindeddig harmonikusan volt képes egyesíteni ezt a két világtörténelmi korszakot és a vele járó összeegyeztethetetlenségeket. Kína, miközben közismerten nincs is feltűnően sok olaja, fenntartotta a modern újratermelés egész vertikumát az új körülmények között is, mondhatjuk, hogy részben kényszerből és magától értetődően, mégis önmeghatározó jelleggel.

Mindenesetre az a Nyugat, amelyhez immár nekünk is szerencsénk van tartozni, történelmi hibát (talán vétket is) követett el, amikor nem ismerte fel a hetvenes években bekövetkezett fordulatot. A hallgatás a posztindusztriális társadalom felemelkedéséről arra a látszat-érvelésre kényszerítette az establishmenteket, hogy például a munkanélküliséget aktuális és ciklusokhoz, helyzetekhez kötődő jelenségként értelmezzék. Innen nézve a termelés egész vertikumának kínai fenntartása más megvilágításba kerülhet, de más megvilágításba kerülhet a tudás- vagy információs társadalom, a társadalmi tőke, az eladósodás vagy éppen a társadalmi tanulás fogalma, amelyekben Kína mind kitűnik, a kelet-európai posztkommunista országok pedig, különösen Magyarország, a vesztesek közé tartoznak.

A Nyugat leépíti az államot (s ez a monetarista neoliberális berendezkedés normális velejárója). Ha – tegyük fel – az állam visszaszorulása a gazdaságban meg is hozta volna a százszázalékos eredményt (amelyben kételkedünk), a Nyugatnak e leépítés összes további negatív következményét mindenképpen el kell (kellett volna) szenvednie, mivel az állam leépítése korántsem csak gazdasági ügy. Kína a kihívásra az állam átfunkcionalizásával válaszolt, ezzel egy modern állam összes előnyét élvezi, miközben gazdasága sem áll éppen rosszul.

Amerika az egyedüli szuperhatalom helyzetében sajátos defenzív–offenzív stratégiát követett, Kína ezzel szemben saját identitás-centrumának megfelelően az offenzív defenzíva alapmagatartását támogatja, amivel a világ mai helyzetét valamennyire stabilizálja is. Kína számokkal harcol, olyan számokkal, amelyeket még elképzelnünk is nehéz. Kína kijelentette magát, autoritariánus piacgazdaság, maga előtt tolva egy sor ellentmondást, amelyeken eddig úrrá tudott lenni. A globalizáció kedvéért nem kellett modellt váltania, Kína nagy modellváltása a hetvenes évek végén az élet-halál dimenzióban lejátszott valóságos hatalmi harc eldőlésének a modell-váltás szempontjából előnyös szövegösszefüggésében ment végbe.

Kína védettebb volt a posztkommunista globalizáció általános „decizionista” diskurzusának fenyegető kihatásaival szemben, mint a többi posztkommunista ország, mivel kommunista modellje mintegy automatikusan távol tartotta tőle a hirtelen politikai döntések irracionalitását (különösen éles a kontraszt, ha szembeállítjuk egy átlagos posztkommunista országgal, ahol a félévszázados egypártrendszer után véletlenül artikulálódó elitek modell és konszenzus nélkül kezdtek el irányítani).

Kína nagyjából és egészében elkerülte a történelem vége-diskurzust is, ilyennek legfeljebb elemei léphettek fel a Mao-perspektívából a kulturális forradalom után. Gyökeresen eltérően lehet csak alkalmazni Kína esetére az elitváltás diskurzusát, az elitek mozgása egy folyamatban olvadt össze Kína modernizálásával (ahonnan újfent éles fény esik a kelet-európai posztkommunizmus elitváltásaira, hiszen itt ez is nagy irracionalizmus-potenciált hordozott). A társadalomlélektani diskurzus ismét tökéletesen más alakot ölt, mint a közép-kelet-európai posztkommunista országokban, vagy éppen a Szovjetunióban. Éppen a sikeres kínai reformfolyamat hosszú távúsága veszi elejét annak az egész jelenségsornak, ami mifelénk a rendszerváltozás társadalomlélektani következménye volt, pozitív és negatív vonatkozásban egyaránt. A modell fokról fokra való érvényesítése lelassította és lélektanilag megszokhatóvá tette az átalakulást, maga a kínai modell inkluzív és befogadó jellegű, lehetővé teszi, hogy a globalizáció valóban érvényesíthesse a társadalmi energiáknak azt a felszabadító hatását, amely Közép- és Kelet-Európában csak részlegesen ment végbe.

 

Kiss Endre

Érdekes volt a cikk? Ossza meg!

Szóljon hozzá