A Nyugati Unió felé

Kezdettől fogva bizalmatlan voltam az Európai Unióval szemben. Igazán akkor döbbentem rá a teljes eltévelyedésére, amikor kialakította az euró övezetet, arra tört, hogy a dollárral versenyképes világvalutája legyen. Erről hamar kiderült, hogy csak a gyenge tagállamok gyengítésére, és Németország látszólagos megerősítésére alkalmas. Ez a leggyengébb mediterrán tagországban, Görögországban csúcsosodott ki. A hosszú távon elkerülhetetlen államcsődök lavináját ugyan el lehetett odázni, de a gyenge tagországok válsága csak tovább nő.

 

Az ősszel felpörgött közel-keleti népvándorlás egyelőre elterelte a figyelmet. Ennek a lényege, hogy az elmaradt világban jövőt nem látó mintegy két milliárd ember megmozdult. Először a Közel-Keleten, ahol az Egyedsült Államok meggondolatlan politikai és katonai beavatkozásai feltárták a társadalmi zsákutcájuk lényegét, hogy a politikai demokrácia többet árt, mint használ azokban a kultúrákban, amelyek még éretlenek rá.

A világpolitikában az Egyesült Államok lényegében ugyanazt a hibát követte el, mint az Európai Unió megalakítói. Az előbbi azt akarta, hogy Vietnamban, majd a Közel-Keleten észak-amerikai demokratikus rendszer legyen, Németország pedig azt akarta, hogy Európa nyugati felén a Németország számára sikeres gazdasági rendszer váljon általánossá. Hitler arra akarta kényszeríteni egész Európát, hogy a német fasizmus csizmájában járjon. A fasizmusból kigyógyult demokratikus Németország vezetői pedig abban a hitben élnek, hogy az ő jelenlegi, és otthon sikeres módszerük váljon Európa egész nyugati felében általánossá.

Az első lépésként bevezették a Németországra jellemző, kemény pénzügyi fegyelmet, majd ez sem volt elég, a jámborabb tagországokkal közös valutát vezettek be. Ennek a csődje egyre inkább nyilvánvalóvá válik.

Az euró övezet válsága csúcsán a Nyugat-Európára törő közel-keleti népvándorlás pedig arra kínált Németország számára alkalmat, hogy a közös pénzügyi fegyelem, és többek közös valutája mellé rákényszerítse a saját céljának megfelelő liberális befogadó politikát is. Ez még a közös valutánál is durvább erőszak lett.

Most aztán repedezik az Európai Unió.

Az ultra liberális befogadó politika ellen először az eleve alacsony foglalkoztatást biztosító közép-európai államok lázadtak, élükön Magyarországgal.

Az is gyorsan kiderült, hogy Nagy-Britannia az észak-amerikai befogadási gyakorlat híve. Az ostobaság tetejét jelentő kötelező befogadási kvóta mennyiségét ugyan tudomásul vette, de azzal a különbséggel, hogy nem az illegális bevándorlókat fogadja, hanem Szíriába megy válogatni. Akárcsak az óceánon túli angolszász országok. Azt is hozzátette, hogy a befogadás feltételes, négy év után csak az maradhat, aki alkalmasnak bizonyult. Ez is amerikai gyakorlat.

Minap pedig a finn kormányban merült fel nemcsak a kvóta elleni tiltakozás, hanem az euró övezetből való kilépés gondolata, azaz a Brüsszeltől való nagyobb függetlenség is.

Ezért láttam az idejét annak, hogy mérjük végre fel, hova jutatta Európa nyugati felét a német módszerek átvétele.

Nézzük az adatokat. A világgazdaság összetétele 1980–2015 között. Az adatok a Homach.net-től származnak. Volna néhány előzetes észrevételem hozzá.

A kiinduló évnek nem 1980-at, hanem 1990-et választottam volna. A döntő változás ugyanis akkor kezdődött. Sokkal fontosabb azonban az, amire a beszámoló csak a végén utal, hogyan alakultak az egy lakosra vetített termelés értékei. Mindenekelőtt az egy lakosra jutó jövedelem fogyasztói árparitáson.

A tagolást is módosítanám. Amerikát két részre bonja, Észak- és Dél-Amerikára. Helyette jobb volna a négy angolszász ország együtt, az Egyesült Államok, Kanada, Ausztrália és Új-Zéland, velük szemben Latin-Amerika. Ez a tengerentúli Nyugat kulturális és gazdasági bontása. Ázsiát sem egybe kell venni, mert három nagyon eltérő kultúra él rajta. Ezért Kelet-Ázsiát, Dél-Ázsiát és a Közel-Keletet külön kellene választani. A Közel-Keleten értve a Szaharától északra lévő Afrikát is. Ebből fakad, hogy Afrika helyett csak a Szahara alatti Afrikát érteném.

Az elemzés fő mondanivalóját így foglalható össze: 35 év alatt Európa súlya 32,2 százalékról 20,8 százalékra csökkent. Vagyis harmadával. Ehhez hasonló súlyvesztés ilyen rövid idő alatt még nem fordult elő a világgazdaság történelmében. Európa gazdaságának súlyát is három részre kell bontani, mert azon belül is jelentős változások történtek. A protestáns, jobban mondva puritán országok lépést tudtak tartani a tengerentúli angolszászokkal, a latin és az ortodox keresztények azonban egyre jobban leszakadnak.

De az sem fordult még elő, hogy 35 év alatt hétszeresére nő a világgazdaság termelése, és négyszeresre az egy lakosra jutó jövedelem.

Ez a felmérés is igazolja, hogy a Nyugat a három nagy ázsiai kultúrát elhanyagolja még akkor is, ha a világgazdasági sikernek döntő többsége Kelet-Ázsiában történt. Kínában csak 1990-ben kezdődött.

Dél-Ázsia gazdasági teljesítménye ugyan fejlődött, de mivel elviselhetetlenül gyors a népszaporulata, az egy lakosra jutó jövedelem és vagyon alig javult a világgazdaság átlagával. A puritán kultúrákhoz képest nagyon lemarad, de még a latin-amerikai országokhoz képest is lemaradt Dél-Ázsia, mert nemcsak elve túlnépesedett, de továbbra is gyorsan nő a lakossága. Latin-Amerika csak az élvonalhoz képest marad le. Ez magyarázható azzal is, hogy népességéhez viszonyítva, természeti erőforrásokban gazdag. Amerikában van a még mindig erején felül növekvő lakosságú Ázsia számára a legnagyobb élelmiszerforrás. Az egy lakosra jutó mutatóival fergetegesen gazdagodó Kína ezt már felismerte.

Összefoglalva: Európa lemaradását aligha lehet megállítani, annak jelenlegi sebessége azonban elviselhetetlen. A lemaradást elsősorban az Európai Unió erőltetett egyesítése okozza. Európa vezető hatalmai, mindenekelőtt Németország és Franciaország minden áron a tengerentúli Nyugattól független akar lenni. Képtelen felfogni, hogy a jelen közlekedési feltételei mellett minden közel van, ami tengeren elérhető. Ezért nem Európai, hanem Nyugati Unióban kell gondolkodni. Annak a súlypontja pedig sokkal inkább Washington, mint Brüsszel.

A Nyugat Uniója pedig csak többszintű lehet. A puritánok, angolszászok, germánok és skandinávok kemény integrációja. A latinokkal, közép-európaiakkal és baltikumiakkal pedig vámuniójuk. De különböző kultúrájú és fejlettségű országok számára csak akkor lehet áldásos a vámunió, ha a tagországok szuverenitása gazdasági tekintetben megmarad. Ezért volt a latin országok számára öngyilkosság, a németekkel közös valuta.

Sajnos, ezt nehéz lesz Németországgal és Franciaországgal megértetni.

Ugyanez történt Európa nyugati felén is. A tudományos és technikai forradalom ugyan győzött, a túlnépesedés pedig megszűnt, de a tudati változás elmaradt. Ezt nem vették tudomásul Európa vezető politikusai. Európa nyugati felét továbbra is a társadalmi fejlődés élcsapatának tekintették, amit szoros egységgé lehet integrálni. Elhitték, hogy Európa egységéhez elegendő, hogy keresztény.

Az a hit, hogy a kultúrában és gazdaságban nagyon színes Európában is előny a nagyobb egységbe történő integráció, nem tört meg attól, hogy Európa egyre több szuverén államra osztódott.

Az egységes Németország sikeresnek látszott, hiszen egyértelműen Európa legnagyobb, legerősebb állama lett. Ezen nem is lehet vitatkozni. Az annál inkább elgondolkodtató, hogy elég nagy lett-e Németország ahhoz, hogy Európával el tudja fogadtatni a vezető szerepét. Az az előre nem látható helyzet alakult azonban ki, hogy Németország ugyan egyértelműen a kis kontinens legerősebb állama lett, de amikor maga alá akarta gyűrni Európát, az maga és Európa egésze számára tragédia lett.

Ennek a tragédiának egyik felvonása a jelenlegi közel-keleti bevándorlás is.

Azt a hatvanas években, Olaszországban tapasztalhattam meg, hogy ez az ország is többet vesztett, mint nyert azzal, hogy egyetlen országgá vált. Az ott szerzett tapasztalatok alapján ismertem fel, hogy Olaszország többre ment volna két önálló országként. Az ország északi és déli fele között akkora a kulturális és gazdasági különbség, hogy mindkettő többre ment volna önállóan, mint együtt.

Sajnos az országok vezetői nem hajlandók tudomásul venni, hogy minden országon belül a fejlettebb térségek gazdagabbak lennének, ha önálló államként működnének, de valutamentes övezetben. Ez egyértelműen bebizonyosodik a kis államok esetében.

A középkorban a városállamok minden között magasan a leggazdagabbak voltak. De ez akkor még a városokra is igaz volt, mert jelentéktelenek voltak az államok által elvont adók.

Jelenleg a puritán Nyugat-Európa leggazdagabb állama Luxemburg.

A négy skandináv állam gazdagságának egyik oka, hogy önálló államokként élnek.

Az ellenkezője nehezen bizonyítható, hogy az államok elmaradó térségei is többre mennének, ha gazdaságilag önállók volnának. Kezdetben minden bizonnyal szegényebbek lennének, de hiszek abban, hogy távlatban jobban járnának, ha a saját igényüknek megfelelő felépítményük volna. Ezt először Dél-Olaszországban tapasztaltam meg. Az a tény, hogy az állami alkalmazottak, tisztviselők, pedagógusok, rendőrök délen is olyan fizetést kapnak, mint északi kollégáik, azt eredményezi, hogy a vállalkozói szférába nem mennek azok, akik az apparátusba kerülhetnek. Márpedig vállalkozók nélkül nincs gazdasági felzárkózás.

Az is elgondolkodható, hogy a germánok jobban élnek Svájcban, mint Németországban.

A klasszikus bizonyítást azonban az euró övezet illusztrálja. Azzal, hogy közös pénzügyi felépítményt kényszerítettek a nagyon más kultúrájú és szegényebb mediterrán országokra, azok menthetetlenül eladósodtak, nem felzárkóztak, hanem a közös valuta bevezetése óta lemaradtak.

Hetven éve történelmi materialista vagyok, újra és újra megbizonyosodom arról, hogy minden kultúra és annak minden fejlettségi szintje más felépítményt igényel. Ha az elérő kultúrákra és fejlettségi szintre azonos, a puritán kultúrájú és fejlettebb szintre jutott, ott bevált felépítményt erőltetnek, a kevésbé puritánok és kevésbé fejlettek a várt felzárkózás helyett egyre jobban lemaradnak.

A szeptember végi katalán népszavazásnak azért örültem, mert őket is olyanoknak tekintettem, mint az észak-olaszokat. Visszahúzta őket a kevésbé fejlett spanyol többségnek megfelelő felépítmény. Elég volna néhány napot Barcelonában és Sevillában tölteni, hogy valaki érezhesse, a kettő között sokkal nagyobb a különbség annál, hogy a közös állam – azaz a közös felépítmény – mindkettőjüknek megfelelhessen.

Az Európai Unió azért jutott csődbe, mert Európa a kulturális és gazdasági tekintetben nagyon tarka országait a németeknek bevált felépítménybe kényszerítették.

 

 

A katalán választás

Bár nem szerzett abszolút többséget az „Együtt az (elszakadási) igenért” pártszövetség a szeptember 27-i katalóniai helyhatósági választáson, ám az ugyancsak függetlenségpárti szélsőbaloldali népi egység (CUP) párttal már koalíciós alapon többséget tudhatnak maguk mögött a 135 fős helyi parlamentben.

Bár a regionális választás nem az elszakadásról szól, Artur Mas, a tartomány elszakadás-párti elnöke a választások előtt azt mondta, hogy ha többséget kapnak, azt mandátumnak tekintik arra, hogy tárgyalásokat kezdjenek Madriddal az elszakadásról. Igaz, a Rajoy-kormány alkotmányellenesnek tekint minden egyoldalú függetlenedési törekvést, és tárgyalni sem hajlandó róla.

A pillanatnyi helyzeten túlnézve mégis azt mondhatjuk, hogy szeptember 27-én a katalánok többsége a Spanyolországtól való elszakadás mellett szavazott.

Középiskolás koromban a népem azon ezrelékéhez tartoztam, amely a Trianoni Szerződésben nemcsak régen megért rendezést, de a magyarság többsége számára a nyugatosodásunk feltételeit javító lépést láttam. Az egy ezreléket komolyan mondom, mert hetven évnek kellett eltelni ahhoz, hogy hasonlóan gondolkodót találjak. Egy barátom ekkor mondta, hogy nagypolgár apja is ezt vallotta a halálos ágyán. Végül életem 94. évében jutottam el odáig, hogy ezt egy értelmiségi körben elmondhattam, és nem lettem kiközösített.

Ma is természetes és pozitív jelenségnek tartom, hogy a vegyes kultúrájú és vegyes fejlettségű népek önállóvá válnak. Az első világháború után elemeire esett szét az Osztrák-Magyar Monarchia. Ezen belül Magyarországról leszakadt minden jelentős etnikum. Megtörtént az, amit az Olmützi Alkotmány 1849 tavaszán megfogalmazott olyan értelemben, hogy Magyarország minden jelentős etnikuma örökös tartománnyá vált volna. Ebből ugyan nem lett semmi, még annyi sem, hogy Magyarország vezetői felmérjék a feldarabolás reális veszélyét, de legalábbis lemondjanak a további nem magyar etnikumú területek megszerzéséről.

A Trianon utáni országunk arisztokrata vezetői a helyett, hogy a Kárpát-medencéből részesült országokkal keresték volna a reális együttműködést, az eleve irreális revíziót tekintették a minden társadalmi feladatunkat megelőzőnek. Ehhez megnyerték nemcsak az ebben érdekelt úri középosztályt, de a lakosság igen nagy többségét is.

A háború után Jaltai Szerződés értelmében a Szovjetunió uralma alá kerültünk, ezzel a revizionizmus elvesztette az arisztokrata élcsapatát, az úri középosztály pedig a társadalmi pozíciót, és kötelezővé vált a határok sérthetetlenségének elfogadása. A magyar társadalom gyökerestől átalakult, a mezőgazdasági társadalmunk ipari lett, az értelmiség többsége pedig paraszt-, és munkásszármazású. A gyökeres társadalmi változás sem jelentett azonban ennek megfelelő tudati átalakulást.

Kopátsy Sándor

Érdekes volt a cikk? Ossza meg!

Szóljon hozzá