A végén még ki is léphetünk az Európai Unióból?

Hogyan lehet az alacsony bérek miatti bűnbakkereséssel manipulálni a választókat?

A brit népszavazás után sorra jelennek meg tudósítások arról, hogy a különböző EU-s tagállamokban éppen ki vetette fel a kilépés gondolatát, illetve a legfrissebb közvélemény-kutatások szerint mennyien lépnének ki, és mennyien maradnának az Európai Unióban. Magyarországon is elkezdődött ez a „verseny”. A kormány jó szokása szerint mintha tétovázna, a magukat demokratikus ellenzéknek nevező pártok már is ráugrottak a témára, míg érdekes módon a néppárti irányt vett Jobbik nem nagyon tud mit lépni.
Nyilván két ország társadalma között nagyon nagy eltérések vannak. Mások a viták, a vitakultúra, a pártok beágyazottsága. Nem lehet a brit és a magyar viszonyok között analógiát kreálni. Ugyanakkor érdemes megnézni, hogyan találhatjuk majd kívül magunkat az Európai Unión anélkül, hogy most ezt bárki is akarná. A folyamatok sohasem a népszavazás kiírásakor kezdődnek, hanem jóval korábban.
A brit népszavazás, az osztrák belpolitikai helyzet, de akár a magyar közpolitikai viták is mind megmutatták, hogy a tények gyakran egyáltalán nem számítanak egy politikai versenyben. Már csak azért sem, mivel az, hogy mi számít ténynek, jobbára azok ítélik meg, akik amúgy is szereplői a vitának. Nincsen univerzális igazságosztó, aki bejön a szobába, és objektív szempontok alapján hirdeti ki, hogy aznap éppen ki, és mit hazudott a választók szemébe.
A média szereti magára aggatni ezt a szerepet, és azt mondja, hogy az ő feladata az, hogy ráirányítsa a figyelmet a nyilvánvaló hazugságokra, és bemutassa a tényeket. Csakhogy olyan, hogy „a média” nincsen. Ez is rendkívül sokszereplős, több identitású, világlátása eltérő. Sőt, az internet elhozta nekünk a médiánál sokkal több szereplőből álló véleményvezérek korszakát, akik néha nagyobb hatással vannak az őket követőkre, mint egy közepes olvasottságú politikai lap.
Ha végiggondoljuk, hogy mi alapján alkotunk véleményt a világról, akkor nagyon sok eltérő indíttatású hírforrást tudunk felsorolni. Egyrészt van a napi hírfogyasztás, amely valamilyen szűrőn érkezik hozzánk. Vagy a kedvenc hírportálunk/médiumunk szerkesztői által befolyásolva, vagy a Facebook ismerőseink által kontrollálva (ki, mit olvas, és oszt meg kérdését és ennek hatását már sok tanulmány kutatta), vagy a barátunk, postás, szomszéd, zöldséges interpretációjában. Az utóbbiak hírforrásait már nem is ismerjük, talán ők magunk sem. Sőt legyünk őszinték, saját hírforrásainkat sem tudjuk mindig beazonosítani, még ha azok elsődlegesnek is tűnnek. Hányan vannak úgy, hogy ha megkérdezik tőlük, hogy hol olvasta azt a hírt, akkor azt feleli, hogy a Facebookon. Miközben az csak egy közvetítőfelület, az írás valójában pl. egy hírportálon jelent meg. De ez már elsikkad, tulajdonképpen érdektelenné is válik. Elindult az a folyamat, hogy ami a neten van az igaz (mint ahogy régen így élték meg az emberek a tévét is).
Sok társadalomkutató írásában most itt az következne, hogy az internet azért veszélyes, mert ellenőrizetlen információkkal látja el az erre felkészületlen tömegeket. De én nem akarok ezzel foglalkozni, mert most is pont annyira van lehetőség az információk manipulálására, mint az internet korszaka előtt, és abban sem hiszek, hogy valaki fenntarthatná magának a jogot, hogy ő megmondja, milyen szűrőket kell a hírek és az emberek közé rakni, hogy csak az univerzális igazság szűrődhessen át rajtuk.
Csak tényként állapítom meg, hogy a hatalmas információzuhatagban az emberek olyan információkkal találkoznak, amelyek akár tudatosan, akár tudattalanul manipulálnak. Valamint azt, miért fontos, hogy ha az EU-BREXIT – lehetséges magyar kilépés háromszögben akarunk eligazodni, rögzíteni kell: „az abszolút tények elegendőek egy szavazás megnyeréséhez” – hamis állítás.
Az emberek nem az alapján ítélnek, hogy pénzügyileg mi a jobb egy országnak, ha tagja egy nagy gazdasági egységnek, vagy ha külön utas politikát játszik. Ha Magyarországon lenne egy népszavazási kampány, biztos vagyok benne, hogy mindegyik oldal sok számot tartalmazó tanulmányokat lobogtatna, amelyekben azt vezetnék le, hogy miért jobb, ha valaki tag, vagy nem tag.

Kilépés mondjuk az alacsony bérek miatt?

Annak érdekében, hogy megmutassam, mennyire nem lenne egyértelmű vita egy EU-s tagságról szóló népszavazás, már Lázár János miniszter adott is egy kis „előleget”. Arról beszélt, hogy a választókerületében élők számára az EU-s csatlakozás nem hozta meg a várt eredményt. Nem történt meg a bérfelzárkózás a nyugathoz, emiatt csalódtak. Ebből a gondolatsorból levezetve jutott el a miniszter ahhoz, hogy nemmel szavazna, ha most lenne népszavazás a belépésről.
Először nézzük meg a számokat. 2004 és 2014 között a nettó átlagkeresetek 14 százalékkal nőttek az EU 28 tagállamában. Magyarországon 44 százalékos volt ez a növekedés (euróban számolva). A csatlakozás évében az osztrák átlagkereset és a magyar átlagkereset között majdnem ötszörös volt a különbség (4,97), tavaly 4,31 volt ez az érték.
Akkor most nézzük leegyszerűsítve:

–    Tényszerűen csökkent a távolság például Ausztria és Magyarország között?
–    Igen, csökkent.
–    Ez azt jelenti, hogy megindult a bérfelzárkózás?
–    Igen, az adatok azt mutatják.
–    Élen járunk ebben, és példát mutatunk többieknek?
–    Nem, abszolút nem vagyunk éltanulók.

Érdemes megvizsgálni a velünk együtt, vagy három évvel később csatlakozott országokat, hogyan zárták a bérfelzárkózást tekintve az EU-s tagság mérlegét. A vizsgálatba nem vontam bele Ciprust és Máltát az eltérő földrajzi, történelmi elhelyezkedésük és fejlődésük miatt, valamint kihagytam Horvátországot, amely csak pár éve az EU tagja.
2004 és 2014 között az EU 28 tagállama és Magyarország közötti „olló” 21 százalékkal zárult. Azaz ennyivel kisebb lett az átlagbérek közötti különbség. (A módszertan kapcsán fontos megjegyezni, hogy az Eurostat adatait használtam, és az összehasonlíthatóság miatt az euróra átváltott átlagfizetésekkel dolgoztam. Ez tartalmazza természetesen az árfolyamromlás hatásait is.)
Magyarországon kívül vizsgált országokban a csatlakozást követően átlagosan 3,6 százalékkal csökkent évente az olló az EU átlag és az adott tagállam átlagbére között. Ez nálunk csupán 2,1 százalék volt. Ebből következik, hogy a csatlakozás bérfelzárkózási mérlege Csehországban 35 százalék, Lengyelországban 36, Romániában és Bulgáriában (2007 óta, mivel akkor csatlakoztak) 21 és 46 százalék volt. Nálunk egyedül Szlovénia teljesített rosszabbul, ahol nyílt az olló, azaz valamelyest növekedett a különbség az EU átlag és szlovén átlag között.
Ha csak úgy teljesítettünk volna, mint a környező versenytársaink átlaga, akkor ma nálunk a nettó átlagbér 22 százalékkal kellene, hogy magasabb legyen. Ez tulajdonképpen azt jelenti, hogy minden magyar munkavállalónak a 13. havi, 14. havi és még kb. két heti pénzt kellene kapnia a mostani 12 havi fizetése mellett.
Ez az EU hibája lenne? Biztosan nem, hiszen a többiek is ugyanúgy EU-tagok. Tehát a hibát a saját készülékünkben kell keresni.
De az olvasó nyugodtan mondhatja, hogy nekünk nem is ezt ígérték, hogy az átlaghoz fogunk majd felzárkózni, hanem azt mondták, hogy az elithez. Érdemes ebben az összehasonlításban is megnézni a számokat.
Az EU15 három csoportot képez. A négy fejlett EU-tagországot, a négy relatíve fejletlen GMU-tagországot és az öt fejlett kis EU-tagországot. Ők voltak a közösség alapjai. A magyar átlagbérnek 5,8-szerese volt az ő átlagbérük. 2014-re az olló itt is csökkent 27 százalékkal. De megint csak lemaradásban vagyunk a környező országokhoz képest.
És ennek kapcsán számtalan adatot, összefüggést lehetne hozni, hogy valójában mennyire is a rossz szerkezetű gazdaságunknak a hibája ez. Hogyan tompított a mostani kormány a bérfelzárkózási folyamatot. De nem ebbe az irányba akarom elvinni ezt az írást. Hanem pont arra a fonák helyzetre kell ráirányítani a figyelmet, hogy valójában a fenti számok, következtetések, felelősök pontos megnevezése mind érdektelen például a makói választók számára.
A politika segítené megérteni ezt a helyzetet számukra? Biztosan nem, sőt érzelmi kérdéssé tenné annak eldöntését, hogy kinek hisznek. A jelenlegi miniszterelnökséget vezető miniszter egyértelművé tette, hogy ez az EU hibája. És azt is egyértelművé tenné egy éles helyzetben (ez nem jóslás, vagy prejudikálás a részemről, hanem a folyamatokból következő logikus következtetés), hogy aki általában szereti az ő pártjukat/miniszterelnöküket/politikájukat, az nekik kell, hogy higgyen. És innentől kezdve ez nem számokról szóló vita, hanem hitről.
Mi következik ebből, ha sokáig sulykolják nekik azt a szerintem rendkívül torzképet, hogy az alacsony bérekért nem a magyar kormányok, a hibás gazdaságpolitikai modellválasztás a felelőssé tehető, hanem az EU, akkor el is fogják hinni a választók.
A tények tehát attól számítanak ténynek, hogy ki mondja nekünk. És valójában itt van a veszélye a Brexitnek, és hozhatja el a magyar kilépést.

Hogyan lehet kívül találni magunkat?

Az Európai Unió pár hetet megváltozott. Eddig azt gondoltuk róla, hogy egy zártkörű klub, ahol erős kontroll van a befelé igyekvőkkel szemben. Most azt látjuk, hogy az ajtónál még mindig vannak páran (pl. Szerbia, vagy egy kicsit távolabb a kaputól, de ott nézelődik Törökország), míg az egyik legnagyobb „party arc” távozik Nagy-Britannia személyében. Szóval, mostantól tudjuk, hogy vannak, akik szerint kívül tágasabb, és ők saját politikai logikájuk alapján ezt igyekeznek is bebizonyítani.
Ugyan a britek egy kicsit úgy vannak vele, hogy lehet, hogy bent mégis jobb volt a társaság, mint a következő buliban lehet (hiszen valahova szeretnének ők is tartozni), de azt úgy sem engedhetik meg maguknak, hogy ne akarják jól érezni magukat máshol is. Szóval már van arra példa, hogy az EU-n kívül is van élet.
Tudom, valójában a britek nem tapasztalták még meg, hogy milyen az EU-n kívül, hiszen még a kilépési tárgyalások sem kezdődtek meg, sőt, annyi történt, hogy a nép nem ügydöntős népszavazás keretében nyilvánított véleményt. De ne legyen kétségünk, sok választó van már itthon is és nyilván a szigetországban, aki arra az egyenes kérdésre, hogy akkor Nagy-Britannia már nem az EU-tagja, igennel válaszolna.
Szóval, választói szempontból London már nem feltétlenül EU-s tagország fővárosa, és lám-lám mégis jár ott a metró, emberek fizetést kapnak a munkájukért, az elit meg szokás szerint morog, hogy a tőzsdei részvényeik leestek.
Azaz már tudjuk, hogy van EU-n kívül is élet, és a klubból még a menő arcok is le tudnak lépni. Ez persze nem azt jelenti, hogy a magyarok is kifele igyekeznének a klubból. Abban sem hiszek, hogy a magyar politikai vezetés ki szeretné léptetni az Európai Unió tagországai közül Magyarországot. Ennek ellenére nem látom esélytelennek a dolgot. Ennek legfőbb oka, a végtelenül leegyszerűsített politikai vitastruktúra. A magyar kormány és a magyar ellenzék a másikkal szemben fogalmazza meg saját magát.
Ebből következik, hogy ha egymást belekényszerítik a felek egy EU párti-EU ellenes bináris logikába, akkor ebből nagyon nehéz lesz kitörni. A forgatókönyv pedig innen kiszámíthatatlanná válik. Hiszen hiába mondják most azt a választók nagytöbbségben, hogy az EU-hoz akarnak tartozni, valójában erről nincsen éles vita a közbeszédben.
Ha a játék kedvéért belemegyünk a „mi lenne ha…” kérdésbe, akkor érdemes elképzelni, hogy az ellenzék, a média egy része beleszorítja a Fideszt abba a szerepbe, hogy nem EU-párti, és ki akar lépni valójában. A belpolitikai logika alapján ne higgyük, az lenne Orbán Viktor válasza erre, hogy elkezdi magyarázni EU melletti elkötelezettségét. Valójában átvenné a ráerőltetett szerepet, és azt csinálná, amit most is, csak sokkal harciasabban. Reformokat akarna az EU-ban, követeléseket fogalmazna meg, hogy ez a mostani képződmény nem szolgálja a magyarság érdekeit. (Persze, ezt most is mondja, de ez nagyon visszafogott ahhoz képest, amit egy versenyhelyzetben kénytelen lenne csinálni.)
Az igazi kemény lökést az adná, hogy lenne egy politikai képződmény, amelyik folyamatosan azt mondaná, hogy ki kell lépni, és a brit mintára új feltételekkel, szabadon, függetlenül mindenkitől kellene megállapodást kötni az EU-val. Innentől kezdve a centrális erőtér logikáján ott találná magát a Fidesz, hogy kicsit EU-reformernek, kicsit kilépéspártinak kell lennie.
És innen már ismert a történet, a brit analógia egy az egyben átemelhető lenne. A brit népszavazás tanulsága, hogy az események egy idő után kontrolállhatatlanná válnak. Hiába próbált úgy feltűnni a brit miniszterelnök, hogy érdemi reformokat ért el az EU-ban, és ezért már ő is maradáspárti, nem volt elég.
Persze sokan reménykednek, és mondják, hogy a racionalitás miatt a választók úgyis az EU mellett szavaznak, és legalább – mondja néhány kormányellenes véleményvezér – ennek farvizén Orbán-rendszerének legitimitását is tönkre lehet tenni.
Ezzel kapcsolatban az a probléma, hogy van egy másik tanulsága a brit népszavazásnak: az átlagválasztó számára túl absztrakt képződmény az egész EU. Nem tudja, hogy mit ad neki, és miről kell emiatt lemondania. Lásd az EU és a bérfelzárkózás kérdése.
Szerintem rossz politikai érvrendszer, hogy EU=fejlesztési pénzek. Ez ugyanis azt az érzetet kelti, hogy könyöradományként kapnak a hátrányos területek pénzeket a nyugati országoktól, amiért még hálásnak is kell lenni. Ha végiggondoljuk, ezeknek a pénzeknek nagy része úgy kerül felhasználásra, hogy az átlagválasztó nem sikerként éli ezt meg, sőt, az orrát is beleverik, hogy ezért legyél hálás.
A politika pedig képes ezt nagyon otrombán kezelni. Olyan tulajdonságokkal ruházzák fel ezt a nemzetállamokból álló közösséget, amelyeket nem állják meg a helyüket. A korábbi példámnál maradva ez olyan, hogy a zártkörű buliban lévőként (aki a belépéssel együtt a hely tulajdonjogának egy részét is megkapta) azért elégedetlenkedünk, mert rossz zenét játszanak, és megmondják, hogy milyen italok közül lehet választani. Ezek önmagukban helytálló problémák. Erre lehet az a megoldás, hogy kimegyünk az ajtón, és keresünk egy másik helyet, ahol lehet, hogy szintén rossz a zene, és gyenge az italválaszték, vagy megpróbáljuk meggyőzni a többieket, hogy változtassunk.
Ez utóbbi akár sikeres is lehet, hiszen lássuk be, attól nem kell félni, hogy kiutálnának minket a kritikáink miatt. Főleg a brit kilépés után senkinek sem érdeke egy olyan forgatókönyv, ahol tagállamokat kezdenek kiszórni az ablakon, csak azért, mert változtatni akarnak. Ha a változtatási igényünket zsarolva tesszük meg, azaz vagy más zenét raktok be, vagy lelépünk, az inkább azzal járhat, hogy mi érezzük magunkat egyre kellemetlenebbül, és végül önként hagyjuk ott a helyet.
Az EU–magyar viszonylatban nem jelent mást, minthogy például Németország nem fog kizáratni minket, mert nem fogadunk be kölcsönösségi, vagy ha úgy tetszik szolidaritási alapon menekülteket. Meghallgatja elképzelésünket, majd az EU jogalkotási mechanizmusában átveri a sajátját. Mi pedig követelőzünk, zsarolunk. De változást nem érünk el, ezért emeljük a tétet, és népszavazást tartunk az EU-s csatlakozásról. A többiek, hogy mentsék a helyzetet, megígérik, ha maradunk, egyetlen menekültet sem kell itt tartanunk. De az események már ellenőrizhetetlenné válnak. És mivel a kormány egyes tagjai már mondták, hogy az EU-val az egyik legnagyobb probléma, hogy alacsonyak a bérek nálunk, ezért hamar eljutathatunk olyan ígéretekhez, hogy ha nincsen tagság, akkor az arra fordított pénzeket a bérek emelésére fordítjuk. Jól hangzik, ugye?
Hogy nincsen ok-okozati összefüggés, valójában egy idő után senkit nem érdekel, esetleg a népszavazás másnapján. De akkor már mindegy…

Realitás vagy politikai mese?

Ezzel az írással nem azt akarom mondani, hogy rövidtávon reálisan azzal kell számolni, hogy a magyar kormány kilépteti az országot az EU-ból. Sokkal inkább azt akartam megmutatni, hogy a brit forgatókönyv végigjátszható nálunk is. Valójában most senki sem tervez ezzel az eshetőséggel, de lehet, hogy tudat alatt sok szereplő megteszi az ahhoz szükséges lépéseket, hogy a folyamat egy idő után a tehetetlenségi nyomaték elvén megállíthatatlan legyen.
Szerintem felelőtlenség lenne, ha ezért elkezdenénk a politikai elitet hibáztatni, vagy az embereket bűnbakká tenni, hogy értsék meg, az EU-n kívül nincs élet. Egyrészt az elitet a demokrácia szabályai alapján mi választjuk, másrészt az embereket sem lehet meneszteni, csak mert nem úgy gondolkodnak, ahogy az értelmiség egy része elvárja tőlük.
Talán a megoldás kulcsa ott van, hogy aki úgy érzi, Magyarországnak az Európai Unióban van a helye, próbálja meg megjeleníteni ezt a közösséget a mindennapi életünkben. De ne azzal érveljen, hogy de hát nélkülük itt gazdasági csőd lenne. Ezzel még inkább el lehet idegeníteni az embereket, és úgy beállítani őket, mint akik kitartottjai lennének más államoknak. Ha végiggondoljuk, egy olyan közösségben, ami csak az alamizsnáról szól, valójában senki nem érzi jól magát. Ne legyünk álszentek, de egyikünk sem érzi magát jól egy olyan családi ebéden, ahol a tehetős nagybácsi azt magyarázza, hogy mennyit adott már nekünk, és még mennyit fog, de mi milyen hálátlanok vagyunk vele.
Az EU több mint fejlesztési források, és több mint az, hogy kimehetünk Ausztriába, meg Németországba dolgozni. Ezeket is jelenti, de sokkal inkább egy közösséghez tartozás lehetőségét. Egy olyan esélyt, amely a külső biztonságot, a gazdasági biztonságot hozza el. Amibe beletartozik, hogy külföldön tanulhassunk, de az is, hogy árukhoz könnyen hozzáférhessünk. Ez persze szabályokkal jár, de ahogy egy falusi közösségben is mindenki elfogadja, hogy a valahova tartozás érdekében el kell fogadni a közösség szabályait, ez ugyanúgy belátható mindenki számára az EU-val kapcsolatban. És ebbe az is beletartozik, ha valami nem tetszik, akkor az ellen szót lehet emelni.
Magyarország tehát kiléphet az EU-ból. Erre meg is van az esély, még akkor is, ha a mostani szereplők ezt nem akarják. Elegendő a brit belpolitikai vitákra gondolni, és a vélt, vagy valós társadalmi igények rossz „kiszolgálására”. Ezt mi is elkövethetjük…

Kiss Ambrus

Érdekes volt a cikk? Ossza meg!

Szóljon hozzá