Az újraelosztásról – Lehetségesek-e még szakpolitikai viták?

Kezdetben vala az elosztás. A gazdaságban keletkezett jövedelmeknek a piaci erőviszonyok szerinti elsődleges elosztása. A jövedelem elosztódik a tőke és a munka között, s a tőkejövedelmek elosztódnak a tőketulajdonosok, a munkajövedelmek elosztódnak a munkatulajdonosok (a munkavégző képességüket a munkapiacon áruba bocsátó magánszemélyek, a munkavállalók) között. A jövedelmekre az állam adókat vet ki (vesse bár ki nem közvetlenül a jövedelmekre – fogyasztásra, vagyonra stb. –, azok úgyis csak jövedelemből megfizethetők), s a beszedett adókat el is költi. Az állam jövedelmet von el és oszt újra. Ennek során megváltozhatnak a piaci jövedelemelosztás során kialakult arányok a tőke és a munka között, s azon belül is. Ami számunkra most érdekes: megváltozhatnak a munkajövedelmek arányai is, az elsődleges (piaci) elosztásból másodlagos (állami újraelosztással korrigált piaci) elosztás lesz. Az újraelosztás során a kormányok (társadalom)politikai célokat követnek, közülük a legfontosabb, de nem kizárólagos, hogy az alacsony jövedelmek (ide értve a munkajövedelem-nélküliséget) emelkedjenek. Mindközönségesen: csökkenjen a szegénység. Ha a másodlagos elosztás a magasabb jövedelműek számára kedvezőbb helyzetet teremt, mint a piaci, akkor az újraelosztás perverz.

A fenti leírás, lévén ez egy olvasói levél, nem túl szofisztikált, ráadásul van benne egy nehezen elkerülhető és kevesek által elkerült hiba. Az újraelosztás számviteli és közgazdasági fogalma keveredik ugyanis benne. Az állami kiadások egésze számviteli értelemben újraelosztás, míg közgazdasági értelemben – s ez a valódi jelentés – csak az elsődleges és másodlagos elosztás különbsége az. A helyzet valójában még ennél is bonyolultabb, de ettől most tekintsünk el.

Révész Sándor – (F)osztóképző, január 9. –, F. Szabó Emese kollegináját – Antiszocpol, január 6. –, Jámbor Andrást – január 1., www.kettosmérce.blog.hu –, sőt még a rendszerváltás előtti Szelényi Ivánt, Kemény Istvánt és „a magyar valóság többi igazmondó”-ját is maga mögé sorakoztatva (viszont Lakner Zoltánról megfeledkezve – Kerítés idebenn, január 5.) azt írja, hogy az új lakástámogatási rendszer leginkább azokat támogatja, akiknek a lakáshoz jutáshoz amúgy is van elég pénzük, az állam azoknak ad, akik e nélkül is a legtöbbet fogyasztanak, s ez a rezsicsökkentésre, ártámogatásokra és a gyermekek után járó adókedvezményre is igaz. Az állam növekvően antiegalitárius, egyre perverzebb újraelosztást folytat: növeli az egyenlőtlenséget, a társadalmi rétegek közötti távolságot, holott ennek éppen az ellenkezője volna a feladata.

Szakpolitikai viták akkor lehetségesek, ha képesek vagyunk élesen elválasztani egymástól a szakmai és a politikai kérdéseket – politikán itt és most értékválasztást értve. Az politikai kérdés, hogy az újraelosztás céljának kizárólag a szegénység csökkentését tartjuk, vagy mellette mást is. Révész szerint csak azt tarthatjuk, szerintem meg nem. Politikai kérdés az is, hogy valaki az alanyi jogosultság kizárólagosságát hirdeti meg, mint Révész, vagy úgy gondolja, hogy a segítésnek feltételei is szabhatók, például az, hogy a segítésre szoruló igyekezzék segíteni önmagán, ahogy magam is gondolom. Vele szemben magam érdemesnek tartom közpénzből is fenntartani színtársulatokat, zenekarokat stb., hogy azok szívet-lelket gyönyörködtető produkcióit az is élvezhesse, aki a piaci árat nem tudná vagy azt már nem akarná érte adni – még azon az áron is, aki tudná és akarná is érte adni, az kevesebbet fizet érte.

Az viszont szakmai kérdés, hogy mi is az újraelosztás. Ha az ország népesedési helyzetét aggasztónak, ezért a magasabb születésszámot kívánatosnak tartjuk, akkor a szülőknek a gyermekük felnevelése érdekében tett anyagi erőfeszítéseit, legalábbis részlegesen, költségnek ismerjük el, s kivonjuk az adózás alól. A családi kedvezmény közgazdasági tartalmát tekintve (részleges) költségleírás. Ez azt hivatott biztosítani, hogy az azonos jövedelmű gyermeket nevelők és nem nevelők (vagy kevesebb gyermeket nevelők) életszínvonala között ne legyen akkora különbség. Szó nincs tehát perverz újraelosztásról. Az persze védhető álláspont, hogy az államnak nem feladata aggódni az alacsony születésszám miatt, nem feladata észrevennie, hogy az milyen jövőbeli társadalmi-gazdasági problémák okozója lesz és nem feladata elkerülésükre lépéseket tenni. Mert a gyermek is épp oly magánjószág, mint egy lakás, egy autó, egy értékes festmény vagy ékszer, külföldi nyaralás stb., így ha az utóbbiak nem minősülnek költségnek, az előbbi miért minősülne annak? De akkor ezt az emberek szemébe nézve ki kell mondani! S azt is, hogy nem csupán a családi kedvezményt ellenzi, hanem a hozzá hasonló többit is (lakástakarékpénztári, pénztári, nyesz, tbsz). Azok logikája hasonló: az kap, akinek van. Mert a lakáshoz jutás és a felújított lakás, az időskor, ha szerényen is, megnövelt anyagi biztonsága, a takarékoskodás valamiképp közjószág. E kedvezmények ellen azonban egyetlen felzúdulást sem volt szerencsém olvasni a nevezett személyek tollából, sőt a Népszabadságban és a nol.hu-n sem.

A kormány új, valóban lórúgásszerű családi otthonteremtési kedvezménye (csok) hasonló logikát követ: aki terhet vesz magára – már gyermeket nevel és/vagy születendő gyermeke felnevelésére tesz ígéretet –, az mentesül e terheik további részei alól.

A kormány bírálható azon értékválasztások miatt, melyre egyes szakpolitikáit alapozza. Bírálható azért, mert bár értékválasztása helyes, a választott szakpolitikai eszköztárral a cél nem vagy csak túl drágán érhető el. Bírálható azért, mert nem folytat vagy nem kellő elszántsággal és anyagi források rendelkezésre bocsátásával folytat olyan szakpolitikákat, melyekre a bírálók szerint igencsak szükség lenne. A kormány szakpolitikáin bőven található politikai és szakmai fogás. De a szakpolitikákat egymás ellen fordítani és tudáshiányosok öntudatával a nemszeretem szakpolitikákat az állampolgári szuverenitásra való alkalmatlansággal, jogokra érdemtelenséggel, alsóbbrendűséggel, úri kedvből elemi létfeltételektől megfosztással denunciálni nem illenék. Már ha valódi szakpolitikai vitákat akarunk. De akar itt valaki? Lehetségesek-e azok egyáltalán?

 

Németh György

Érdekes volt a cikk? Ossza meg!

Szóljon hozzá