Clinton célegyenesben

Híven a korszellemhez, magamtól plagizálnék, ha csupán egy cikk nyitómondatát is. „Papíron 2016 nyarán a demokraták Hillary Clintont jelölik elnöknek és november első keddjén meg is nyeri a választásokat. Vagyis mai, tehát emberi számítások szerint.”

Bízvást megismételhettem a tavaly kora nyári, ide írt írásom in medias res kezdését, merthogy ma sem mondhatok mást, leszámítva az elnökjelöltség immár múlt idejű említését. Sőt, ma még több, mondhatni „holtbiztos” esélye van Hillarynak, hogy november 8-án nyerjen, s akként ő legyen Amerika történelmének első női elnöke. Az „emberi számítás szerint” most még inkább valami teljesen váratlan és drámai fejleményt feltételez. Hiszen a komoly felmérések előrejelzései neki toronymagas, majdnem kilencven százalékos esélyt adnak. S akik pénzben is fogadnak az elnökválasztásra, azoknak jó 76 százaléka tette rá dollárjait. Clinton nagy előnnyel ért a célegyenesbe. Hogyne, még ott is akadtak meghökkentő bukások, ám csak elvétve. S ugye a vetélytárs is elvágódhat, sőt, szaporodnak a neki szóló tanácsok: inkább adja fel, minthogy világraszóló vereséget szenvedjen.

Mit mondanak a számok?

Mert immár az is reális lehetőség. Hillary szinte minden közvélemény-kutatás szerint négy-nyolc pontos fölényben van – országosan. Ami sokat mond, de korántsem mindent. Az amerikai elnökválasztáson az nyer, aki az ötven államban – akárcsak egyetlen vokssal – győztesként megszerzi a lakosság számaránya szerint elosztott elektorokat. Az 538-at tízévente újraosztják a népszámlálás nyomán. Pár évtizede még New York alig maradt le az akkortájt előző Kalifornia mögött, amelynek lakossága közelíti a negyven milliót, s elsősége rendíthetetlen. Kivált, hogy az észak-keleti hajdani legnépesebb államok évtizedenként lejjebb csúsznak, mert tőlük vándorolnak sokan délre és nyugatra. New Yorkot már régen megelőzte Texas, s ha csak fejhosszal, Florida is. Most mindkettőnek 29 elektora van, félszázada New York még Kaliforniával együtt volt ötven felett.

Az elnökválasztáson Kalifornia és New York rendíthetetlenül a demokrata jelöltnek adja elektorait, Texas meg a republikánusnak, Florida viszont ide-oda csapódó állam. De novemberben csakis utóbbi számít majd, ahogyan még vagy másfél tucat „harci terep” becenevű állam. Voltaképpen csak ezekben érdemes mindkét oldalnak kampányt folytatnia, vagyis pénzt költeni tévéreklámokra. Mert Kaliforniában, New Yorkban elnökválasztási reklámot vajmi ritkán látni: a demokratáknak nem fontos, a republikánusoknak nem érdemes erre költeni. Ahogyan a harmincnál több „kék” (demokrata) vagy „vörös” (republikánus) államban is csak tessék-lássék (a képernyő és térképfotók pártszínei). Ezek „ki vannak osztva”, bár nem arányosan: a demokratáké a jóval népesebbek, s vele sokkal több elektort adók. Amerika az elnökválasztási térképen két partvidékén kék, középen vörös. Ha tehát egy ilyen, valamelyik oldalra elkönyvelt csatatéren feltűnnek az esélytelennek vélt jelölt hirdetései, az arról árulkodik, hogy a saját felmérései jó esélyt adnak neki a pálfordításra.

Márpedig Hillary Clinton meglepően sok helyütt „tűnt fel”, elemzők szerint nemcsak győzelemre, hanem tarolásra készül. „Vörös” államokban is megelőzni Trump-ot. Ezt annál inkább teheti, mert a választási mérleget elbillentő tucatnyi állam majd mindegyikében is biztosan vezet, s ahol Trumpnak van előnye, az csekély, behozható. Abban a 44 államban, amelyben voltak felmérések, a kép felettébb kedvező Hillarynak: mindegyikben vezet, ahol négy éve Obama nyert, plusz Észak-Karolinában. Márpedig a most távozó elnök akkor 332-206 arányú elektori győzelmet aratott. A Fehér Házba jutáshoz az 538 fele plusz egy kell, s Clintonnak a több tucat közvélemény-kutatást összesítő honlap, a RealClearPolitics ezek alapján most 272 „biztosat” oszt ki, de ha a „harctériek” előre jelzett melléállását is belekombinálják, akkor 362-t.

De kampányának stratégiája arról árulkodik, hogy Clinton láthatóan földcsuszamlást remél. S ez korántsem csodavárás, ha ellenfelének kampánystratégiájára is gondolunk. Arra, hogy Trump néhol szinte nem is kampányol, s ami a fő: változatlanul, sőt ha lehet, fokozottabban a saját törzstáborának udvarol, annak szélsőségeseit lelkesíti, méghozzá elképesztően – és az amerikai elitet mindkét nagy pártban idegesítően – felelőtlen módon. Egy naponta esélyelemző portál ironikusan megállapította augusztus végén, hogy Trumpnak sikerülhet még a „kiosztott” államokat is versenyképessé tennie, mármint a „vörösöket”, vagyis a biztos republikánus bástyákat…

Nem csoda, ha pártjának elitje kétségbeesetten próbálja túlélni a saját elnökjelöltjüket: megmenteni a republikánusok alsóbb szinten küzdő politikusait. S vele jelenlegi többségüket a kongresszus mindkét házában. Ez a mostani jelzések szerint már a tömérdek bebetonozott mandátumú képviselőházban sem holtbiztos, pedig ott akad olyan vidéki körzet, amelyben a republikánusnak nincs is demokrata kihívója, annyira nem érdemes. Viszont a szenátusi többség egyre kevésbé látszik megmenthetőnek. E háznak mindig a harmadát választják újjá (hatéves mandátumokkal). A New York Times szintén augusztusvégi számításai szerint mivel a tizenegy kétesélyes helyből tíz most a republikánusoké, a demokratáknak 60 százalékos esélye van elnyerni legalább ötöt, s vele a szenátus irányítását. Mert az akkor is övék lenne, ha csak ötöt, s vele 50-50 arányt a száz tagú testületben, hiszen döntetlen szavazásoknál az alelnök voksa dönt. S az ugye Clinton párja, Kaine lenne (ha viszont netántalán mégis Trumpé, tehát Pence, akkor a demokratáknak hatot kell elhódítaniuk, ami egyáltalán nem lehetetlen). Lévén november 8-án a hosszú szavazói lap élén az elnökjelölt, s aztán sorra a kisebb tisztségviselők, egy nagy többség által elutasított név koloncként húzhatja le pártja többi politikusát is.

Polarizálódás

Manapság Amerika is sokkal polarizáltabb, mint pár évtizede, amikor meglepően elterjedt a „ticket splitting”, vagyis a szemezgetés a listán a pártjelöltekből: elnök innen, szenátor onnan, kormányzó megint innen. Sokaknál ez felettébb tudatos volt, ezzel is igyekezvén elejét venni akár a végrehajtó, akár a törvényhozó hatalom túlsúlyának. Az egyes törvények megszavazásakor új meg új alkalmi koalíciók jöttek létre a kongresszusban, ellentétben az európai parlamentáris rendszerekkel. De éppen Obama nyolcéves elnöksége alatt a republikánus obstrukció szinte zárt volt. Méghozzá az első naptól kezdve! Szenátusi vezérük ki is bökte, hogy egyciklusú elnököt akarnak csinálni belőle, vagyis semmiben sem működnek együtt (ismerős, ugye?) Ez nem sikerült nekik, viszont a jobboldal szélsőségeseit sikeresen szabadították rá az országra, s balszerencséjükre saját magukra is. A Tea Party néven ismert jobbszárny immár évek óta zsarolja a republikánusokat, megbuktatva (a párt jelöltállításain) a mérsékeltebb, vagy akár csupán racionális politikusokat, kiszorítva a centristák maradékát is. Hogy aztán megkapják – Trumpot.

Ez az ingatlan- és show business milliárdos voltaképpen jószerivel karikatúrája annak a politikának, amely mindent elutasít, legelébb is az ésszerűséget. Trump azzal indult az őt idén elnökjelöltté emelő szélsőjobb kedvencévé válni, hogy kétségbe vonta Obama amerikai születését (és persze a hawaii anyakönyvi kivonat sem szegte kedvüket). Természetesen nem minden rászavazni készülő rasszista, de – gyűléseinek bekiabálásai és plakátjai híven tanúsítják – az olyanok mind az ő táborában vannak. A legriasztóbb fajvédő, neonácik is lelkesen támogatják. S e tábor milliói az alulképzett fehér „kék gallérosok” köreiből verbuválódnak, akik képtelenek belenyugodni Amerika rohamos „elszínesedésébe”. Így kaptak a nyakukba a republikánusok a szavait szándékosan meg nem válogató, a kocsmai odamondogatást és stílust nemcsak élvező, hanem mondhatni művészi fokon előadó populistát, akinek esetleges győzelmétől talán az igazi konzervatív establishment még a liberálisnál is jobban tart. Mert egy Trump a Fehér Házban őket taszítaná a politika perifériájára. Érzékelhető, s a naponta szaporodó és Clinton mellé álló anti-Trump republikánus tényezők ennek bizonyságát is adják, hogy ugyanarra készülnek, mint a másik oldal 1972-ben, amikor a demokrata balszárny hódította el a centristák elől az elnökjelöltséget: a saját pártelitje „lelazsálta” a választásokat.

S ez Hillary Clinton óriási szerencséje. Többen is megírták már, hogy neki Trump az ideális ellenfél. A racionálisan megválaszthatatlan (ilyenkor persze Amerikában is előjönnek az óvatosak, s emlékeztetnek például arra, hogy a weimari köztársaság politikusai és értelmisége is kinevette, bohócnak tartotta Hitlert, mígnem a világválság minden szabályt felrúgott). Amikor idén tavasszal Hillary látszólag ádáz csatában volt a demokrata balszárny és a fiatal nemzedék meglepő kedvencével, Sanders szenátorral, észre lehetett venni, hogy – ellentétben a republikánusokkal – a demokrata establishment biztosra megy, nem engedi ki kezéből a gyeplőt. Ezt lehet bírálni, s hajtogatni, hogy hiszen Sandersnek akkor még Clintonénál is jobb felmérései voltak egy Trump elleni párosversenyre, de ez öncsalás. Mert a nyíltan szocialista politikus ugyan vonzó volt a legfiatalabb nemzedéknek (és ez Amerika rohamos változását ígéri), de az összlakosság felének eleve elfogadhatatlan. Ha látjuk, mit művel a jobboldali propaganda gépezet Hillary lejáratására, csinálva egyik bolhából a másik után nemhogy elefántot, de riasztó mamutot, akkor eltűnődhetünk azon, milyen mumust kreáltak volna egy öreg (és zsidó) „szociból”?

Sanders hatása

Ellenben Sanders váratlan sikere magát Clintont is balra tolta, Hillary eredeti progresszivitása ismét elbukkant. Akik őt balról folyvást a Wall Street bérencének, háborúpárti héjának, miegyebeknek nevezik, s csak azért sem akarnak rászavazni, azok elgondolkodhatnának rajta: vajon miért folytat a jobboldal negyedszázada oly lankadatlan és ádáz kampányt Hillary ellen? Ők mintha jobban tudnák, mi várható a – persze nem sandersista „forradalmár” – reformer elnöktől. Szerencsére maga Sanders a demokrata konvencióra belátta, hogy értelmetlen volna, mint sokan bíztatták, harmadik párti elnökjelöltként próbálkoznia, s akként esetleg behoznia Trumpot a Fehér Házba. Viszont már a demokrata pártprogramon is meglátszik az ő keze nyoma, s ha valóban kampányol Hillary győzelméért, befolyása a kormányzásban lényeges lehet.

Két dolgot kell most összehangolniuk. Hillary látja a republikánusok dezertálását Trumptól, s igyekszik minél több voksot elnyerni jobbról is, nemcsak középről. Ha ez sikerül, akkor nemcsak nagy elektori győzelmet arat, hanem komoly politikai felhatalmazást is szerez azokra a reformokra. S ahhoz elsősorban teret kell nyernie pártjának a kongresszus két házában, csak akkor nem lesz – Obamához hasonlóan – szinte gúzsba kötött elnök. Viszont ez bőszítheti a balszárny hevesebbjeit, akik Sanderst is megalkuvónak tartják, s a felmérések szerint egyelőre harmadik párti lista felé kacsintgatnak (amit persze ellensúlyoz, hogy a jobboldalon még ennél is többen teszik ezt).

Márpedig talán történelmi lehetőség is nyílik az amerikai progresszív erőknek. Utoljára ilyen volt 1965, amikor az előző őszi elnökválasztáson nagy fölénnyel megvert ultrakonzervatív republikánus, Goldwater bukása megnyitotta a politikai terepet nemcsak az afro-amerikaiakat emancipáló polgárjogi törvények előtt (felszámolva a déli államok őket szavazni nem engedő szabályait), hanem egy sor szociális változtatás (Medicaid, Medicare) számára is. Ha nem jön közbe a vietnami háború, Johnson Nagy Társadalom nevű jóléti programja – a rooseveleti reformok kiszélesítése – is megvalósulhatott volna. A magukat baloldalinak vallók mérhetetlen ostobasága volna a Clintonnal szembeni ellenérzéseikkel kizárni ezt a lehetőséget. De minimum azt, hogy az amerikai társadalom fejlődésére perdöntő hatású szövetségi (alkotmányértelmező) főbíróságba ő és ne a jobboldal populistája jelölhessen új tagokat (több tagja már nyolcvan feletti). Szerencsére a felmérések szerint a Sanders-tábor kilencven százaléka lehet ugyan elvakult, de mégsem szenved politikai vakságtól.

Avar János

Érdekes volt a cikk? Ossza meg!

Szóljon hozzá