Csak egy köpés

Párizsban él egy fura kis tér, a Vendôme. Aki számít, helyet bérel, a fáma szerint, négyzetméterekért világcég-tulajdonosok képesek ölre menni. Ott az a Ritz, ahonnan a hercegnő és Dodi, ugyancsak a fáma szerint, kisszlisszolt, a cselédkijárón, a mellékútra. Ezen a téren, ahol Madonnának is van egy tizenöt négyzetméteres lyuka, nem illik lehajolni az elejtett százeurósért. Gilvánfán, nem a fáma szerint, ha elejtesz egy tízforintost, nem koppan.

A baranyai Gilvánfa, sok éve – amellett, hogy Magyarország legszegényebb településeinek listáját vezeti –, másként is szerepel, rendre, a híradásokban. Volt, hogy míg a rendőrök helyszíneltek a boltbetörésnél elöl, hátul már bontották a falat a cigányok. Megírta az újság, azért kell időközi választás, mert a polgármesternek, akkor két éve, be kellett vonulnia, köztörvényesen, a karcerbe – a falubusszal jártak lopni. Itt nem csodálkoznak, ha valakiről hónapokig, évekig csak – szólnak.

Gilvánfán kicsit más az élet, mint máshol. Oltatlan kutyahadak csatangolnak az útmentén, normális, hogy víz az út szélén van csak, a vacsora sokszor cukros víz. Normális, hogy az alpolgármester, aki késik a megbeszélt találkozóról, pontosan huszonkét percet szab meg, a világhírhez. Az alpolgármestert Palkó Lászlónak hívják, míg késik, bejön a hivatalba bizonyos Ignácz, jelentőségteljesen mondja, hogy ő képviselő – ennek itt megélhetési rangja van. A Móni nevű, harminckét éves bogárszemű, kever egy kávét. Tizennégy volt, amikor szülte az első gyerekét, és most jó neki, mert januárig van pénze, meg az urának is. Biztos közmunkások.

gilv01

Palkó megjön, azt mondja, Gilvánfán százkilencvennyolc százalékos a foglalkoztatás… Persze. Százkilencvennyolcan dolgoznak éppen, közmunkában. Szebb lett a falu, söpörnek rendesen, de nem ez a világhír. Hanem: épül is. Rendesen. Van a központ, hivatallal, már a bolt is nyitva néha, meg a telepen új házakat szülnek. Építenek.

A Telep csatornányira van a központtól, három éve elöntötte a Feketevíz-patak, tocsogtam benne, átadtam a homokzsákok fölött a kiló rizst meg a narancsot, akkor is szűk volt a tér. Ismerős a környék.

Gilvánfán, amit nyolcvanhat család lakik, ezt szorozzuk föl átlag hárommal, naponta egy fehér ember fordul meg, rajtam kívül, az is a távolsági busz sofőrje – mondom Orsósnénak. Katalin hadonászik a kapuban kicsit, aztán int a három pulinak, beengednek. Ha nem lenne a három puli, már betörtek volna hozzá.

– Cigányok vagyunk – mondja –, baj?!

Néz, nagyon kéken, és úgy néz Tomola Ferenc is, az unokavő, aki azon túl, hogy elmúlt harminc, és nem akar a semmire családot, értsd: gyereket, éppen ott és azon dolgozik, amiből világhír lehet, amire idevetett a jó szerencsém. Ebédidő van, hazajött, a morzsák után lerázza magáról a maltert, mehetünk. Megnézzük a cigánytelepen épülő új cigánytelepet. Megyek utána, mint egy puli, a kék, akárcsak a zöld szemek, nem hazudnak.

Szégyellem magam kicsit, ahogy bandukolunk. Nincs számítógép-kezelői, targoncavezetői és más munkaügyi-központos képesítésem, mint Ferinek, meg alacsonyabb is vagyok nála. De a malterhoz én is értek, mondom, erre csak pislant, oldalra. Ám a különbség eltűnik a szeméből, amikor bizalmasan megnyitja az első, majdnem kész ház ajtaját, és megsimogatom a friss vakolatot.

Beléptem a világhír-birodalomba.

A világhír nyolc darab negyvenöt négyzetméter vályogház, a gilvánfai közmunkásokból húszan ezeket építik. Értékteremtés, kétség nincs, nem a temetőhöz vezető utat söprik újra meg újra.

De a kék cigányszem sarkában is incselkedik az ördög. Nézd meg, mondja Feri, a bejáraton egy tisztességes bútort nem lehet behozni, a padláshoz olyan lépcső jár, amin a kéményseprő fölmehet, a lépcső meg a padlás másra nem jó. Aztán van az egy szoba, ahol legfeljebb egy gyerekkel lehet lakni, tisztességesen.

Mondom, számoljunk kicsit. A spájz másfél négyzetméter. A fürdőszoba legalább három, de a csövek alapján, akár az előtér-konyhában, lesz benne víz. Hogy honnan, nem tudom, mert nem akarom, a kövezetlen telepi utca túloldaláról majd irigykednek, ha valaki megnyitja itt a csapot.

gilv02

Számolunk tovább, Ferivel, már a vályoggépnél. Ez már a harmadik gép. Az elsőt Devecserből vetette le magáról a Katasztrófavédelem, a vörösiszap-ár után. Ott nem vált be, gondolták, bevethetik majd valahol, például Gilvánfán, hiszen van valami országos vályogprogram: Csak természetesen, természetes anyagból! Taposs magadnak! – a cigányoknak jó lesz.

Nem lett jó. Palkó, a jó húszperces alpolgármester, miután megvette a község az amúgy ingyen gépet, kiszúrta a hivatali interneten, hogy van jobb, kölcsön is kérték, a Tisza mellől, aztán a minap, éppen a nyolcadik ház falazásához, nyertek megint egyet. Kormányprogram, vagy mi a szösz! Muszáj volt nyerniük, hetvenmillió forintot, a nyolc házra.

Nem mesélem, csak magamban tartom, a közelben volt egy időközi választás, az nyerte, akinek a faluban a legnépesebb a családja, a programja egy játszótér volt, mert arra lehetett pályázni, kell is az, erdő-mező közepén!

Feri nyom egy vályogtéglát, a kedvemért, de nem hagyjuk abba a számtant. Miközben természetesen kiveszi a természet adta anyagot: föld meg szalmatörek, egyre nagyobbra kerekedik a tekintetem. Gilvánfán, bárhogy finomítom, nyolcmillió forintba kerül egy bő negyven négyzetméteres ház. Mondom neki, pályázzon rá! Vagy költözzön, ennyi pénzért, a fővárosba. Nem áll kötélnek, helyben, értem én, miért! Hiszen vályogot nyomni, vakolni a legkönnyebb, de megfelelni: más. Mondom, hogy mások megfelelnek, pedig még láncfűrész-vizsgájuk sincs. Majdnem elfelejtettem, Tomolának az is van, de minek? Hiába a papír, fűrészelni, csak úgy, nem lehet.

Becsukjuk a kirakatot, bandukolunk vissza, megugatnak az éhes kutyák.

Egy lépés. Kettő. Száz. Viszem az eszemben a programot, Feri a hátán cipeli a demokráciát. Azt mondta, nagyon régen, egy francia író, Anatol France, hogy a demokrácia lényege: a szegénynek és a gazdagnak egyaránt joga van a híd alatt aludni. Szóval, Feri a hátán cipeli a demokráciát, soha nem találkozott Anatollal, tőlem is csak morgást hall, amikor sorolja, hogy jövőre megint lesz nyolc ház. Amiket úgy osztanak ki, mint ahogy most sem tudni, mi alapján: vagy a Kormány dönt, vagy a helyi képviselők voksolnak, vagy népszavazás lesz. A Kormányon valami hivatalt kell érteni, ami, aki nem tudja, mi van itt. Illetve, sejti talán az Aki vagy az Ami, azt mondja Feri, a százegyedik lépésnél. Jött egy államtitkár, ellenőrizni az építkezést, falusilag jól megnézték, nemcsak a kék szemek: az ember nagyon furcsán állt, bele a cementfelhőbe, amikor kiborították a zsákot, biztos kellett egy jó fotó.

Az államtitkárt az a tíz perc meg az a cement köti Gilvánfához, lépjük meg Ferivel a százkettediket.

Az önkormányzat? – hunyorít rám Sándor, a kert végében. Sándor arcát hatvankét év barázdálta, Orsós Katinak a férje, lassan kiismerem magam. Nagy bográcsban nagy halászlé, ponty, amur, kárász. Maga fogta, elhiszem, miképpen fogta, nem érdekel. Inkább belenézünk a tányérba. – Csíp? Csíp.

November közepére készen lesznek a házak, mert a cigány nem lusta, épít, csak mutassanak munkát! – mondja az unokavő, a Feri.

Volt valamikor egy tévésorozat, Egymillió lépés Magyarországon, ezzel a címmel. Gilvánfán, most, nem emlegetem föl, hiszen a százharmadik lépés is messze van…

Balogh Zoltán

a szerző újságíró

Érdekes volt a cikk? Ossza meg!

Szóljon hozzá