Egy dedikáció nyomában

Amikor a Nyugati pályaudvarnál lévő aluljáró könyvárus pultjánál rápillantottam a bordó kötet gerincén olvasható feliratra, még nem tudtam, hogy megéri-e az érte kért 200 forintot. Oscar Wilde – Dorian Grayn moutokuva. Először ezt olvastam el, s mivel minden Wilde-dal foglalkozó dolog érdekel, kiemeltem, hogy belelapozzak. Kinyitottam, és azonnal tudtam, megéri az árát. A szennycímlapon ugyanis, a lap fölső sarkában a következő dedikáció volt olvasható a finn Dorian Gray arcképe első, 1906-os kiadásának egyébként fölvágatlan példányában: Nagyságos Rozsnyai C. V. H. úrnak mély tisztelete jeléül a fordító. Vagyis a kötetet a XX. század eleji Wilde-kultusz egyik hazai megalapítójának és legismertebb propagálójának, Rozsnyai (Rozsnyay) Kálmánnak (aki eredetileg Hoschke, illetve – kissé túlzóan – von Hoschke volt) ajánlotta az ismert vezetéknevet viselő Helmi Setälä. Mindketten érdemesek arra, hogy e dedikáció kapcsán közelebb hajoljunk hozzájuk.

Rozsnyai Kálmán neve nem cseng ismeretlenül a korszak irodalom-, színház- és iparművészete történetének ismerőinek körében, a századforduló irodalmi, művészeti és társasági életének színes, ellentmondásos és bizarr alakja volt.[1] Kalandos életéből itt csupán néhány mozzanatot érdemes fölvillantani. 1871-ben született Aradon, s mivel tehetséges festőnek tűnt, Munkácsy Mihály javaslatára a pesti Mintarajziskolába iratkozott be. Festő azonban nem lehetett belőle, mert színvak volt, ezért átnyergelt a színészetre, és Rákosi Szidi tanodájába kezdett járni. A rajz iránti vonzalma azonban nem foszlott darabokra: a magyarországi ex libris-rajzolás egyik fő serkentője lett, aki maga is számos ex libris-t alkotott, majd több cikket is publikált erről a grafikai műfajról a Magyar Iparművészet című lapban.[2] Mivel ezek nagyrészt fekete-fehér nyomatok voltak, látásának fogyatkozása sem készítésükben, sem értékelésükben nem befolyásolta Rozsnyait. Színészi szárnypróbálgatásainak köszönhetően a kor számos ismert emberének, köztük főként írók, költők közelébe került, s itt kiélhette egymással szorosan összekapcsolódó két legfőbb szenvedélyét: ismert emberek társaságában lenni s összegyűjteni az életük és alkotótevékenységük folytán asztalukról ereklyeként lehulló értékes forgácsokat. Még 1898-ban vitatott okokból külföldre ment, Londonba, Párizsba, ahol állítása szerint az ekkor már önmaga árnyékaként élő Oscar Wilde köréhez tartozott, illetve Rodin mellett titkároskodott. 1902-ben tért haza, de már korábban is küldözgetett haza cikkeket Wilde-ról, akinek haláláról az első magyar nyelvű tudósítás tőle származik.[3] Itthon 1904-ben jelent meg Emlékeim címmel első, híres emberekről szóló anekdotákat tartalmazó írása, majd egy évre rá, egy botrányosnak tartott esemény a közérdeklődés középpontjába lökte. 1905 Karácsonyán feleségül vette Prielle Kornéliát, a nemzet híres, ekkor már közel nyolcvanéves díváját, Petőfi Sándor menyasszonyát. A korkülönbség csekély negyvenöt esztendő volt. Jól jellemzi az általános megütközést és fölhorgadást az a tudósítás, amely jó fél évvel a frigy előtt jelent meg. Így írt róla és menyasszonyáról a Pesti Napló – sz – n szignójú szerzője Petőfi utóda című írásában: „Hogy az irodalom terén már itt van-e, ez még bizonytalan, a Prielle Kornélia szívébe már megérkezett. […] akit eredeti, sőt lehetne mondani bizarr egyénisége folytán sokan a magyar Wilde Oszkárnak neveztek. Hol az az elfásult lélek, az az ernyedt idegrendszer, mely e csodásan rendkivüli szerelem elgondoltára izgalomba ne jönne? A menyasszony nyolcvan éves a férfi harminc, a nő művésznő, az ifju költő, az egyiknek multjavisszanyulik a nemzeti ébredés hajnalbiboros hős korába, a másik talán megfogja alapitani a magyar szellemi és lelki élet modern angol-görög korszakát. […] Szabadság és szerelem ez a szent-kettőség, melynek prófétája Petőfi volt s mely, ime, buzgó hívőre talált a nyolcvanéves müvésznőben s a harmincéves költőben.” Az ironikus írás végén aztán elhelyezi a szerző a kegyelemdöfést: „Szegény színésznők! Annyi maszlagot nyelnek, hogy még nyolcvanéves korukra sem képesek kijózanodni.”[4]Mivel a zűrös anyagi viszonyok közt élő „magyar Wilde Oszkár” szándékainak tisztasága felől nem mindenki volt meggyőződve, több újság is meglehetősen vitriolos cikket közölt a nászról, Prielle Kornélia rokonai pedig a hozományvadászat minősített esetének tartva a tervet elmeorvosi vizsgálatot kértek. Azt nem lehet tudni, hogy Prielle Kornélia igen-je mögött nem a rokonok megleckéztetésének szándéka állt-e, a vizsgálat alkalmával kétségtelenül sikerült bebizonyítania, hogy nemcsak elméjének tisztaságát, hanem humorát is megőrizte. Az egyik korabeli tudósítás részlete igazolja ezt: „Vagy két hete [december 14-e táján], hogy a hivatalos vizsgálatot Moravcsik [Ernő Emil, 1858–1924] tanár vezetésével megtartották. A tanár bemutatkozott és ezt mondta: – Remélem, tudja, hogy miért jöttem. – Hogyne, – felelte a nagyasszony, – azért jött, hogy megnézze, őrült vagyok-e. Azután a nagyasszony végigtapogatta a doktor zsebeit. Ez érthetetlen volt és általános konsternációt keltett. Mindenki azt gondolta, íme hát mégis igaz. – Mit csinál? kérdezték tőle. Prielle Kornélia mosolygott és felelte: – Megnézem, melyik zsebében hozta el a kényszer-zubbonyt. […]”[5]Prielle Kornélia néhány hasonlóan frappáns megjegyzésével ugyan eloszlatta az elmebetegség gyanúját, néhány héttel később azonban, 1906. február 25-én meghalt, vagyonának és értékes emléktárgyainak (köztük Petőfi-relikviáknak is) az örököse Rozsnyai lett, akinek későbbi élete nem kevésbé ellentmondásos.

Oscar Wilde iránti rajongását és a hozzá kapcsolódó nyilvánvalóan kiszínezett és nagyrészt légből kapott emlékeket kiegészítette a pletyka is, amely Rozsnyait is a tragikus bukásba taszított ír költővel azonos vonzalmakkal ruházta fel, s aminek – úgy tűnik – alapja is volt. Miután Rozsnyai 1908-ban sajtóperben maradt alul az őt házasságkötése miatt dehonesztáló újságírókkal szemben, akik „rovott multú kalandor”-nak nevezték,[6] egy évvel később újabb kellemetlen ügyben találta magát, amelyről a Budapesti Hirlap „A népfürdő rejtelmei” címmel tudósított: „A budapesti rendőrség vasárnap délelőtt a főváros mélységéből tárt föl rémes, förtelmes képet. Elfajult természetű férfiak megrontottak zsenge, tizenöt-tizenkilenc éves fiukat s valóságos orgiákat rendeztek egy népgőzfürdőben. […] Egy fiatal gyerek, foglalkozására nézve evőeszköz-tiszító, elmondotta, hogy ő vele egy budai korcsmában kezdett foglalkozni egy ur. A fiu később Rozsnyai, azelőtt Van der Hoske Kálmán volt színész lakásán is több ízben fönjárt alja célból, fizetségért.”[7] Majd a cikk szerzője egy érdekes, intim adalékkal is szolgál: „A fiuk sorba mind ilyen dolgokat beszéltek s körülményesen leírták, hogy mit tettek velük s mit kellett nekik cselekedni, nekik, a kiket még a nevüktől is megfosztottak s lett belőlük Aranka, Paraszt Mari, Zsazsa, Klári, Aszpázia, Ezred Marcsa, Postás Klári és más efféle.” A szerepjáték tragikomikus nevei közül Rozsnyaihoz leginkább Periklész szeretőjének neve illik, akiről régóta köztudomású volt az említett Wilde-másolás. Később ez a név fölbukkan Kosztolányi Dezső Nero, a véres költői című regényében is, akivel szintén személyes és ellentmondásos viszony fűzte Rozsnyait, amiről Bíró-Balogh Tamás közölt évekkel ezelőtt körültekintő tanulmányt.[8]

Rozsnyai közben már rendületlenül gyűjtötte az Ady- és Holnap-relikviákat, amelyek később a nagyváradi Ady-gyűjtemény alapjául szolgáltak. Persze, érdemes lenne életét jobban föltárni, neki is ronthatta ugyanis a hírét és kárt okozhatott, hogy ebben az időben működött egy szélhámos, „világjáró csaló festőművész” Sterk Nándor, akinek kilenc álneve közt a Rozsnyai Kálmán is szerepelt.[9] Az igazi Rozsnyai ekkor már (viszonylag) konszolidált életet élt: újra megnősült, feleségül vette a Nilnév alatt publikáló költőt, Dapsy Gizellát, akivel előbb Szeghalmon, majd 1926-tól Nógrádverőcén (ma: Verőce) élt 1948-ban bekövetkezett haláláig.

De hogyan került kapcsolatba Wilde finn fordítójával?Helmi Setälä (a híres finnugor nyelvész és politikus Eemil Nestor Setälä felesége volt.[10] Lánykori nevén Anni Helmi Krohn. Atyja a szintén egyetemi tanár Julius Leopold Fredrik Krohn (1835-1888) volt, testvérei pedig a nála ismertebbé lett Kaarle Leopold (1863-1933) és az Aino Kallasként ismert Anna Julia Maria (1878-1956). Helmi a finn Oscar Wilde-recepció egyik meghatározó alakja, aki az ír-angol költő több művét is lefordította angolból finnre. A Dorian Gray arcképe című művet a mai napig az ő fordításában olvassák a finnek. Hogy mikor és hogyan került kapcsolatba Rozsnyaival egyelőre bizonytalan, abból a szempontból azonban kétségtelenül érdekes, hogy mutatja, a magyar irodalmi és színházi élet kétes alakjának Wilde-vonzalma nem maradt a külföldiek előtt sem ismeretlen. Ez lehetett az oka, hogy Helmi Setälä neki dedikálta a fordítás egyik példányát. Szintén bizonytalan, hogy mikorra nyúlik vissza ismeretségük, s milyen módon álltak kapcsolatban. Erre vonatkozóan szintén nincs adatunk. Nem tudjuk azt sem, hogy Helmi tudott-e magyarul, s nem a férje írta-e bele kérésére magyarul a szöveget, hiszen Rozsnyaival, mivel mindketten tudtak angolul, akár azon a nyelven is érintkezhettek. Ha megvan, Krohn hagyatéka nyújthatna ebben eligazítást. A datálás időpontja sem biztos, bár két tényből némi következtetést vonhatunk le. Mivel Helmi nem említi Prielle Kornéliát, a dedikációt már Rozsnyai hitvesének halála után írhatta bele, ami egybevág azzal, hogy a kötet 1906-ban jelent meg, vagyis aligha juthatott el Rozsnyaihoz Prielle februári halála előtt. Másfelől Helmi és Eemil Setälä ekkor Finnországban éltek, ahol a férj a helsingforsi egyetem professzora volt. Ennek az egyetemnek az énekkara 1906 júniusában Magyarországon vendégszerepelt. Könnyen lehet, hogy a professzor és felesége ezt az alkalmat használta föl, hogy Magyarországra jöjjenek. Lehet, hogy ekkor találkoztak először. És utoljára. Ez sem kizárt. Tény, hogy Rozsnyai és Helmi Setälä ismerték egymást, és Wilde összekapcsolta őket. Lehet, hogy Wilde mélyebben elkötelezte őket egymással, lehet, hogy nem. A „magyar Wilde Oszkár” mindenesetre kapott egy becses ajándékot, amellyel nem tudott mit kezdeni. Mi is csak annyit, hogy általa dokumentálhatóvá válik a századforduló magyar és finn Wilde-recepciójának egyik kapcsolódási pontja.

[1] Legutóbb erről Csehy Zoltán írt: Dorian Gray arcképei, Uj Szó, 2013, 11, 30.

[2] Első ide vonatkozó cikke 1900-ban jelent meg. Rozsnyay V. H. Kálmán: Walter Crane,  Magyar Iparművészet, 3 (1900) 155–171.

[3]Sydney Carton [Rozsnyai Kálmán]: Két halott,Sullivan Artur és Wilde Oszkár, Uj Idők, 1900, 6. évf., 2, 531.

[4] – sz – n: Petőfi utóda, Pesti Napló, 1905. július 12., 6. o.

[5] Pesti Hirlap, 1905. december 27. 356. szám.

[6] Budapesti Hirlap, 1909. március.

[7] Budapesti Hirlap, 1909. nov. 23., 9.

[8] Bíró-Balogh Tamás: A Holnap társaság „botrányos” kültagja. Rozsnyay Kálmán Nagyváradon, Tiszatáj, 2008, 11, 115–135.

[9] Az Est, 1915, szeptember.A Fővárosi Levéltár iratanyaga szerint Sterket már 1898-ban, huszonkét évesen letartóztatták sikkasztás miatt, majd tolmácsként dolgozott, Bécsben lakott, amikor 1906-ban újra börtönbe került csalás miatt: BFL – VII.102.a – fogoly – 1898 – 91;  BFL – VII.102.a – fogoly – 1906 – 453.

[10] A finn vonatkozásokért Falk Nórának tartozom köszönettel.

 

Takács László

Érdekes volt a cikk? Ossza meg!

Szóljon hozzá