ÉRTELMISÉG, MÉDIA, POLITIKA – (Roger Willemsen)

2016-ban, hatvanéves korában meghalt Roger Willemsen. Az utolsó két évtized legismertebb és legérdekesebb németnyelvű tévés személyisége volt, aki legfeltűnőbb és sokszorosan nyilvánosan bizonyított képességével egy ideig igen széles spektrumon a legmagasabb intellektuális színvonalat tudta megvalósítani az alapvetően reménytelen, agyonmanipulált, pacifizáló, kispolgári német televízióban.

Willemsen az egyik legtehetségesebb fiatal értelmiségi volt, akit ismertem, sőt talán a legtehetségesebb. Azt nem tudom megmondani, hogy valóban zseni volt-e vagy csak kiemelkedően tehetséges, már csak azért sem, mert a hagyományos értelmiségi szerepet sok mindennel váltotta fel (bár médiaszereplőként írta a legtöbb könyvét).
Az 1989 utáni utazásaimon és németországi tartózkodásaim alatt sokfelé láttam műsorban, akkora már kiemelkedő híre volt, főleg a műveltebb és érzékenyebb közönség körében.
A helyzet eddig tehát az volt, hogy állandóan hallottam beszélni róla és néhányszor, véletlenül, láttam is.
Most, halálának hírére, utólag végignéztem a you tubeon számos szereplését.
Willemsen befutott korszakában Hankiss Elemérre emlékeztetett. Úgy látszik, a hasonló összetevők hasonló jelenségeket hoznak létre: egy nagyon jó képességű, kivételesen művelt, érzékeny, kissé narcistán ambiciózus, ragyogó verbalitású értelmiségi beleveti magát a televíziózás médiumába, annak összes következményével.
Kicsit feminin, macska-rugalmasságú intelligenciával mindketten néhány év alatt a legbefolyásosabb média-értelmiséggé nőtték ki magukat.
Közös volt mind a kettőjükben, hogy isteneknek járó tiszteletet váltottak ki a média összes többi képviselőjében és a média belső közönségében önmaguk iránt.
Mindkettőjüknek kialakult egy közös műfaja: médiátorok kérdezik a nagy mediátort a világ titkairól. Juszt vagy Friderikusz rendszeres áhítatos Hankiss-interjúit magasan übereli az a százra menő interjú és más beszélgető műsor, amelyekben Rogert kérdezte gyakorlatilag az összes talk-műsor az összes német nyelvterületen. Az ebben a kommunikációban való találkozás azonban a maga tanulságaiban ismét nagyon hasonlít: a távolság Juszt (Friderikusz) és Hankiss Elemér között pontosan akkora, mint a német talkshow-k legnagyobbjai és Willemsen között.
További érdekes hasonlóság, hogy mindkettőjüknél bekövetkezett a „műveltség dialektikája” – miután néhány területen – mutatis mutandis meggyőzték a közönséget különleges vonzerejükről, megfelelő lassúsággal, de ütemesen szinte az összes témakör első számú beavatott szakértőjévé nőtték ki magukat.
Roger ebben jobb volt Hankissnál, de ez a saját megítélésem.
Az igazságtalanság ebben az összevetésben az, hogy ő mégiscsak „Nyugaton” működött, Hankiss „Kelet”-en, ettől függetlenül Roger valamivel kreatívabb volt és bátrabban, sőt, kritikusabban is vállalta a médiát (igaz, ennek részleteiben is rögtön megjelennek már a Nyugat és Kelet közötti különbségek).
Ugyanazt a szerepet töltötték be a két eltérő médiarendszerben: látható, átélhető géniuszok lettek azok szemében, akiknek nincs idejük, képességük és tudásuk igazi géniuszok átélésére. Ráadásul ezek a tévégéniuszok még jól el is szórakoztatják őket, más zsenik egyáltalán nem szórakoztatnak.
Roger megjelenése több szempontból is igen kellemes volt. Magas, okos és érzékeny, kedves, intelligens, empatikus, s ami talán a legfontosabb, viszonylag magas, selymes, feminin hangja volt. Nem sugárzott erőt, fölényt, arroganciát, hatalmat, tekintélyt; a valóságos fölény közvetlen artikulációját a televízió médiuma egyáltalán nem viseli el.
A valóságos erő esendő ebben a médiumban.
Mindkettőjük szimbolikus, a hétköznapokban felismerhetetlen feminitása hatalmas tényező volt.
Hála a televízió sajátos gondolat-terjesztő, -felfrissítő, majd a felejtés folyamatait vezénylő ritmusának, mind Roger, mind Hankiss Elemér számára lassan kirajzolódik, melyek azok a gondolatok, amik egyszer már jól beváltak és remélhetőleg újra be fognak válni.
Mindketten elég sokat ismétlik magukat, de ez ebben a ritmusban nem feltűnő.
A nézők nagyon szerették őket, Roger esetében a műveltek különösen is. A műveltebbek, az érzékenyebbek rendre kisebbségben és hátrányban érzik magukat a hétköznapokban. Roger megértette őket, és ők Rogert.
Roger idővel tehát ugyanúgy a világ összes titkának tudójává vált, mint Hankiss. Igaz, Rogert kérdezték, Hankiss monológokat mondott (de azért kérdezték is).
A televízió ritmusa, a zsenialitásba vetett hit, mint a you tubeok mutatják, oda vezettek, hogy Rogert kérdezték meg 2001. szeptember 11-ének politikai jelentőségéről is.
Szeptember 11-e, az igazság a tornyok elleni támadásról így Roger mediális tulajdona lesz. Privatizálja a körülmények eredőjeként.
Így is növekszik a mediális szereplő fontossága.
Ő mondhatja el (nagyon sokértelmű fordulattal): amikor ő először akart beszélni egy adásban a támadás lehetséges politikai üzeneteiről, ezt az adást nem sugározták, mert annak nem jött el még az ideje, hogy valaki valamilyen értelmeset is mondjon. Azt a műsort ugyan nem sugározták, ebben a műsorban azonban Roger neve elválaszthatatlanul összeforrt a világpolitika legfontosabb elemével.
A tévéállomások kinevelik a nagyon szép, jó beszédtechnikájú hölgyeket, akiknek – minden irónia nélkül kifejezve – minősítetten nem szabad érteniük semmihez. Idővel ezekben a hölgyekben (másutt kisebb mértékben férfiakban is) kialakul az az ego, hogy jobbá akarják tenni a világot, őszintén választ akarnak találni a végső kérdésekre.
Segíteni akarnak az emberiségnek.
Ekkor jön el annak az ideje, hogy megkérdezzék Rogert vagy Hankiss Elemért.
Róluk lehet tudni, hogy ők tudják. De a hölgyek azt is tudják, hogy róluk a közönség is tudja, hogy ők tudják, ezen kívül jó nézni ezeket a művelt és csiszoltan okos embereket.
E tekintetben (ehhez az egyetlen tézishez már a you tube-anyagokhoz nyúltam, hiszen erről a nyolcvanas években Klagenfurtban nem lehetett fogalmam) Roger bátrabb volt, mint Hankiss.
Guantanamótól a németek afgán intervenciójáig szinte mindent igen egzaktan és bátran szóvá tett – el egészen napjaink legdöntőbb kérdéséig: teljesen transzparensen leplezte le Merkelt. Egy éven keresztül minden nap bement a Bundestagba és megfigyelte az ottani munkát. Pontosan leírta Merkel minden explicit kifejezést kerülő taktikázását évekkel a mostani migrációválság előtt, amellyel minden lényeges döntésben kikerülte a szavazást, mind a parlamentben, mind a parlamenten kívül.
Musili (és Karl Kraus-i) szinten leplezte le a parlament verbalitását, a politikai nyelv tautológikus jellegét („a szocialisták teszik azt, amit a szocialisták tesznek, mert ők a szocialisták, akiknek a programja szocialista”).
Klagenfurt igazolódik: a közép-európai szellem a legjobb, aki azt ismeri, simán a helyzet áttekintésének pozíciójába kerül.
A politikai rendszer egészét Hankiss Elemér is sokszor bírálta, igaz, inkább, mint tévéelnök, de ebben ismét megmutatkozik „Nyugat” és „Kelet” ellentéte, az, hogy Elemér a maga monológjaiban nem beszélt Guantanamóról, nem lehet itt bírálat tárgya, de az, hogy Roger igen, mindenképpen pozitív.
Azt sohasem tudjuk meg, hogy Roger musili éleslátása mennyiben változtatta meg a közvéleményt. Az is lehet, hogy egyáltalán nem, az is lehet, hogy Roger művelt és igényes közönsége mind elraktározta a bátorság gyümölcseitn és ugyanúgy élt tovább, mint addig.
Ez lenne a valószínű következtetés.
Rogerrel 1986 és 1990 között két-háromszor találkoztam Klagenfurtban, a Musil-Haus augusztusi konferenciáin.
Most is Klagenfurt alapján rajzolom meg alakját (ez az önmagában technikai probléma valóban a legnehezebb: kapásból becsülve legalább 100-200 óra Willemsen hívható le a you tube-on, ez a hatalmas anyag nemcsak egy sor kivételesen érdekes információt tartalmaz, de természetesen az arckép értelmezéséhez is rengeteg anyagot adna).
Hermann Broch felől számomra már régen elementárisan sürgető volt a Musilban való valóságos elmerülés, ekkor már két olyan könyvem is megjelent, amelyekben lényeges szó esett Musilról, és nagyon is esedékes volt ennek további kibontakoztatása.
Musil A tulajdonságok nélküli ember című nagy regénye az írói ethosz felülmúlhatatlan példája, a tudásszociológiába és az ideológiakritikába átmenő intellektuális elemzés mestere, a szexualitás problematikájának értelmezője, Közép-Európa világának megörökítője és feltámasztója – az értelmiségi érzékelés, a gondolkodói differenciálás úttörője – s emellett, ezzel együtt, lelke mélyén anti-humanista, a határátlépés, a transzgresszió határán mozgó, durvalelkű ember, akit csak a hatalmas alkotói feladat, a kivételes intelligencia, a katonai nevelés és festőnő feleségének önfeláldozó szerelme volt képes humanizálni.
Musil óriási író, Broch és Kafka igazi társa, igazi „világ” és „enciklopédia”.
Egy fiatal irodalomtörténésznek, esztétának, filozófusnak és írónak, aki úgy akart nekirontani az életnek, hogy érezze, mindent elsajátított, amit a legnagyobbaktól el kell sajátítani, Musilt feltétlenül el kell sajátítania.
Ez vitte Roger Willemsent is Klagenfurtba.
Ebből a mikroszkopikus Musil elemzésből is nyilvánvaló, miért volt fontos Rogernek Musil.
Értelmiségi fejlődésének döntő állomása lehetett. Megismerni, megérteni, foglalkozni azzal a gondolattal, hogy tudná ő értelmezni Musilt, mint irodalomtudós és germanista, esetleg akár arra is gondolni, mit kezdene a Musil-élménnyel, ha író lenne.
A klagenfurti Musil-házban Josef (Pepo) Strutz volt a szervező, őróla csak annyit, hogy zseniális és megdöbbentő módon egy olyan hipernehéz író körül, mint éppen Robert Musil, hiperlezser, könnyed és baráti konferenciákat szervezett.
Én sokszor kimerülten, sietősen és komoran járkáltam ezeken a konferenciákon, ami nem zavart abban (sőt, titokzatos módon elő is segítette), hogy jól tudjak szerepelni.
Pepo a Musil-konferencia estéin diszkóba parancsolta a Musil-kutatókat.
Én legszívesebben aludtam volna. Diszkóban életemben egyszer sem voltam, nem is vágytam, táncolni egyáltalán nem tudtam, de nem is akartam, beszélgetni a diszkózene zajában nem is lehetett.
De azért elmentem Pepo miatt (azért tiltakoztam is).
A munka után ezeken a diszkó-esteken voltam együtt hosszabban Rogerrel.
Roger nagyon kedves volt, magyarázni is kezdte nekem a legnagyobb diszkó-énekeseket (én ma is Janis Joplint szeretem), törődött velem ebben a helyzetben.
Nagyon szerette az akkori diszkó-zenét és diszkó-sztárokat, láthatóan egy teljesen ismeretlen, de kész és zárt kultúrába csöppentem bele. (Joplin kivételével ma nem emlékezem senkire.)
Roger feltűnően tehetséges germanistának mutatkozott (talán a legtehetségesebbnek, akit életemben láttam). Nagyon tájékozott volt, jól és könnyedén fogalmazott, gyorsan gondolkodott, gyorsan megértett mindent, s mindezt az egyik legnehezebb, legkomplexebb írói életmű összefüggésében.
Nagyon is illett Pepo diszkójához (az egész napi kemény munka után), hogy három-négy lány vette körül Rogert és kollégáját, Joseph Vogelt (akkor volt konferencia-ösztöndíj, a diákok részvételét Németországban anyagilag is támogatták).
Roger szerelmes volt az egyik szőke lányba ebből a körből, és láthatóan nem tudta megszólítani.
A szőke lány volt az a mozzanat, ami teljessé tette az akkori Willemsen képét.
Láttam a rendkívül intelligens fiatal tudóst, akin már látszott, hogy kritikus problémája van a szerelemmel. Ez a bizonytalanság bizonyosan ugyanarra a forrásra ment vissza, mint amelyből a valóban nehéz tudományos pálya elutasítása származott.
Robert Musil és a szőke lány ezen a tengelyen egymás mellé kerültek.
Roger nem merte megszólítani őket.
Ehelyett egész életében milliókat szólított meg.
Ma a vele és róla készített anyagok százai találhatóak meg a you tube-on, ezek alapján mondtam az előbb, hogy vastag életrajzot lehetne írni róla.
Roger műsorainak elemzése az elmúlt két-három évtized politikájának egzakt, mások által el nem végzett elemzésévé válhat.
Roger visszatért Musilhoz.
A 2000-es évek politikája is a „tulajdonságok nélküli” emberek korszaka volt. Ez ugyanúgy tragédiába fog torkollni, mint Kákánia összeomlása.
Klagenfurt nem volt hiábavaló.
Negyven év múlva jöhet egy új Musil, aki pontosan úgy elemezheti a kétezres évek Willemsenét, mint Musil saját korának arisztokratáit, szalonhölgyeit vagy korai, még feltörekvő fasisztáit.
Musil és Roger között pontosan az lehet a különbség, mint az 1900-es és a 2000-es évek között.
Roger remekül csinált mindent egy mindent magába szívó média szorításában, ami naggyá tette és egyben fogságba is ejtette.
Musilnak visszapillantva csodálkoznia kellett, hogy nem az intellektuális folyamatok és azok elemzése vezet a teljes történeti értelmezéshez (sem 1914 előtt, sem 1919 után), hanem annak a ténynek a monumentális érvénye, hogy egy hatalmas, egymásba illesztett rendszer elveszíti önmaga irányításának eszközeit, miközben a benne szereplő ezer és ezer aktor szabadon nyilvánul meg, szabadon valósítja meg érdekeit, és szabadon harcol önmaga értelmezésének megvalósításáért.
Roger fölénye korának médiája fölött musili fölény volt.
Ennek a harminc évnek igazi értelmiségre már nem volt szüksége, ezt egyébként tiszteletreméltó őszinteséggel minden alkalommal ki is nyilvánította.
Értelmiséggel vagy értelmiség nélkül, a nagy rendszer működött, de halálra volt ítélve.
Szellemi univerzuma úgy volt felépítve (számos történeti okból), hogy nem tudta megfogalmazni saját legnagyobb veszélyét. Nem tudta felismerni ellenségét, aki meg akarta semmisíteni.
Musil Bécse nem tudta felismerni, hogy a német expanzió végső soron Ausztria-Magyarország megsemmisítésére (is) törekszik, még ha ez természetesen közvetetett folyamat volt is. Nemcsak a háborús vereség, de a győzelem is véget vetett volna létezésének.
Európa utolsó harminc éve nem tudja felismerni, hogy az amerikai expanzió az ő beszippantására (is) törekszik (milyen módon, milyen mértékben, milyen átmenetekben – ez mind természetesen lehet vita tárgya).
Roger ennek a harminc évnek a mediátora, mindent megtett, amit ez a média engedett neki, megtette azt is, amit mások nem.
Azt nem lehet az ő szemére hányni, hogy ez a folyamat nyugodtan halad előre a maga pályáján.

Kiss Endre

Érdekes volt a cikk? Ossza meg!

Szóljon hozzá