Kétségek közt hányódva

Jósolni mindig kockázatos, a jeles román történészt, Lucian Boiat idézve: a jövőről bizonyosan csak annyit tudhatunk, hogy bizonyosan semmit nem tudhatunk. Legfeljebb sejtéseket fogalmazhatunk meg. Arra a kérdésre, hogy az újesztendőben mi várható, még rövidtávon is könnyebb úgy válaszolni, hogy azt vesszük számba, ami egyelőre szinte bizonyosan nem várható.

Először is, – 2016-ban – még (vagy már?) aligha várható, hogy a világot ma irányító politikai elitek végre valóban szembenézzenek a valósággal. Mindenekelőtt azzal a nyilvánvaló ténnyel, hogy az ember közösségi lény. Következésképpen individualitását is közösségi kötődései határozzák meg. Individuumként is azért vagyunk olyanok, amilyenek vagyunk, mert meghatározott közösségekben formálódtunk. Hogy ezekkel összhangban vagy ezek ellenében, egyre megy. Másodszor, azzal a nem kevésbé nyilvánvaló ténnyel, hogy a közösségek hierarchikus rendbe szerveződnek. A legszűkebb közösségtől, a családtól az ez idő szerint legtágabbig, az emberiségig. S mindeniknek, a családnak, a szomszédságnak, a tömbháznak, a lakónegyednek, a munkahelynek, a foglalkozási csoportnak, a településnek, a régiónak, az államnak, az államszövetségnek, a kontinensnek, s végül az emberiségnek megvan a maga illetékességi köre. A közösségek egymásba és egymásra épülnek, soha nem kizárják, hanem feltételezik és kiegészítik egymást. Harmadszor, a szociális piramis egyetlen eleme sem abszolutizálható a másik rovására. Az állampolgári közösség (nyugat-európai terminussal a nemzet) nem helyettesítheti a családot, ahogyan a kulturális közösség (keletközép-európai terminussal a nemzet) sem helyettesítheti az államot, és így tovább.

Következésként az állam (gyakorlatilag minden állam) csakis családokból illetve eltérő kulturális, szociális, területi, baráti közösségekből épülhet fel. Ha ezek közül bármelyiket kizárólagos érvényűvé avatjuk, vagy kizárjuk az állampolgári közösségből (a politikai nemzetből, vagy a nemzetközi közösségből) elkerülhetetlenné válnak a társadalmi konfliktusok.

Identitásválság

Az egyenlőség soha nem pusztán elvi azonosságok, hanem – legalább annyira – gyakorlati különbözőségek egyenlősége. Függetlenül attól, hogy az egyes egyének vagy csoportok milyen (számarányukból, történelmükből, gazdasági hatalmukból, az egyének esetében fizikai vagy intellektuális adottságaikból fakadó) súllyal rendelkeznek.

Nos, arra, hogy a közeljövőben az egyének, a kulturális közösségek, az államok tényleges egyenlősége megvalósulhasson – ha az emberiség jelenét meghatározó domináns ideológiákat nézzük –, semmiféle tényleges esély nincs. A nagyhatalmak ugyanúgy ráerőltetik akaratukat a kisebb államokra, mint az egyes államok kulturális többségei a kulturális kisebbségekre, az egyes többségi és kisebbségi kulturális közösségek saját individuumaikra. Legtöbbször azoknak az emberi jogoknak a nevében, melyek a gyakorlatban mindig állampolgári jogok, s lényegüket tekintve egyértelműen kulturálisak, amennyiben Franciaországban a francia, Németországban a német, Angliában az angol, Romániában a román, Magyarországon a magyar nyelv, kultúra és szokásrend jobbára feltétel nélküli és kizárólagos elfogadtatásán alapulnak. Miközben az ideológia (überelhetetlen cinizmussal) az adott államok kulturális semlegességéről (értsd: a többségi kultúrák egyetemességéről, a kisebbségiek partikularitásáról) papol.

Ilyen körülmények közt szinte már borítékolható, hogy – nem utolsó sorban a migránsok megjelenése miatt – 2016-ban világszerte (Európában különösen) kiéleződnek a korábban is mindenütt ott lappangó konfliktusok. Aligha várható el, hogy az identitásuktól, s ezzel emberi méltóságuk jelentős részétől is megfosztott bevándorlók kevesebb pénzért és másodrendű állampolgárok gyanánt önként és dalolva eltartsanak bennünket, európaiakat, akiknek végső fokon szülőföldjükről való elűzetésüket is köszönhetik.

Európa nem Amerika

Angela Merkel a migránsválság kezdetekor még abból az erősen túlzó és ideológiai elfogultságokra alapozott hipotézisből indult ki, hogy minden bevándorló menekült, s ekként a Willkommenskultur Németországa az észak-afrikai háborúk borzalmai után az országba érkező muszlimok számára a biztonságot, a jólétet, a nyugalmat fogja jelenteni. Azaz – az Amerikai Egyesült Államokba évszázadokon át betelepedett eltérő nyelvű, kultúrájú, sőt bőrszínű bevándorlókhoz hasonlatosan (itt nem az erőszakkal behurcolt feketékre, hanem a kínaiakra, japánokra, indiaiakra, vietnamiakra gondolok) – a jövevények lelkesen beolvadnak a német nemzetállamba.

Csakhogy az európai és ázsiai bevándorlók valóban kivétel nélkül menedéket kerestek Amerikában, új életük európai és ázsiai helyzetükkel összehasonlítva minden esetben társadalmi-gazdasági felemelkedést jelentett, ha nem is tökéletes egyenjogúságot, de az eurázsiaiaknál mindenképpen kiegyensúlyozottabb érvényesülési esélyeket kínált. Ezek realitását főként az európaiak esetében a vallások, a kultúrák és a nyelvek nagyfokú rokonsága is megalapozhatta. Arról nem is beszélve, hogy nem az Amerikai Egyesült Államok hozta létre azokat a – középkori eredetű – méltánytalanságokat, melyek elől a bevándorlók menekülni kényszerültek. Sőt, az Amerikai Egyesült Államok számos vonatkozásban ezek ellenében jött létre. S természetesen a bevándorlóktól sem követelt meg olyan drasztikus integrációt, mint a mai Európa („kulturálisan semleges”) nemzetállamai.

Az olvasztótégely azért is működhetett – sokáig szinte zökkenőmentesen –, mert az amerikai szabadságjogok által is garantált részleges (az utóbbi terminus a hangsúlyos) asszimiláció nem válthatott ki olyan ellenállást, mint amilyet a teljes (a hangsúly itt is a „teljes”-en van) asszimiláció európai igénye kiválthat. S ha ellenállás jelentkezett, azt az amerikai demokrácia rugalmas hatalomgyakorlási technikái jó ideig sikeresen kezelni tudták.

Az arab világot ezzel szemben, amint azt dr. Michael Lüders – német Közel-Kelet-szakértő – Aki szelet vet… című könyvében leírja, illetve előadásaiban a német kulturális tévék által több rendben is sugárzott előadásaiban kifejti, az arab világot az euro-atlanti térség államai verték szét, majd tákolták össze „európai típusú” államokká – gyakorta a szó szoros értelmében. Ezek az államok semmiféle reális állampolgári identitást nem tudtak nyújtani. Az egyetlen kapaszkodó a vallás (implicite a kultúra) maradt. Amiből az következett volna, hogy az adott államok valamiféle szövetségi rendszerre, de legalábbis kulturális autonómiákra alapozva szervezzék meg önmagukat. De ezt nem tehették, mert a Nyugat a maga egynyelvű-egykultúrájú állammodelljének erőltetésével – uralma fenntartása érdekében – a különféle vallási-kulturális csoportokat következetesen ki is játszotta egymás ellen.

Az ősbűnök

Lüders úgy véli, hogy mindaz, ami a Közel-Keleten manapság zajlik, a nyugati hatalmak, mindenekelőtt Franciaország, Anglia és újabban az Amerikai Egyesült Államok műve. A szó szoros értelmében. Az ősbűnnek Napóleon egyiptomi hadjáratát tekinti, de a mai helyzet közvetlen okát a demokratikusan megválasztott iráni miniszterelnök, Mohammad Moszadek ellen szervezett 1953-as államcsínyben látja.

Moszadek, aki a szociális biztonság, a korszerű közjogi-rendszer, a földreform bevezetésével, az angol tulajdonú olajtársaság államosításával Iránt modern állammá alakította, országa érdekeit szem előtt tartó, meggyőződéses demokrata volt, s a Neuchatel-i Egyetemen végezte tanulmányait is. A kőolajtársaság államosítását azonban Winston Churchill és amerikai szövetségesei nem tudták neki megbocsátani. Moszadeket, mint azóta csaknem mindenkit, aki szándékaikat keresztezi, a nyugati értékek ádáz ellenségeként, gyűlölködő fanatikusként, s mindennek betetőzéseként második Hitler gyanánt aposztrofálták. Az államcsínyt, melyet Ajax Hadművelet néven az amerikai CIA és a British Intelligence Service tervezett el és a CIA-vel karöltve a hírhedt angol MI6 ültetett gyakorlatba, a Közel-Kelet legnyugatiasabb irányultságú, fejlett középosztállyal is rendelkező demokratikus társadalmának fejlődését törte derékba.

Annak ellenére is, hogy az akkori Irán az egész Közel-Kelet számára a modernizáció tényleges modelljét jelenthette volna. Moszadeket három évre börtönbe vetették, de élete fennmaradó részét is házi őrizetben kellett töltenie. 1967-ben halt meg. A hatalmat – rövid katonai közjáték után – Reza Sah Pahlavi, a perzsa sah vette át, aki az amerikai típusú titkosszolgálatra, a SAVAH-ra épített kőkemény diktatúrát vezetett be. Ezt a diktatúrát döntötte meg aztán az ország legfőbb vallási vezetőjét, Kommeini Ajatollahot a hatalomba emelő nyugat-ellenes iszlám forradalom, mely Lüders szavaival a politikai iszlám igazi Big Bangje volt.

Lüders e véleménnyel korántsem áll egyedül. Moszadek amerikai és angol titkosszolgálatok általi megbuktatását a 2012-es elnökválasztási kampány során Ron Paul az amerikai képviselőház texasi tagja is az iszlám diktatúra közvetlen előidézője gyanánt nevezte meg.

A Nyugat azonban Moszadek megbuktatását követően is folyton beavatkozott a közel-keleti folyamatokba. A térség két meghatározó hatalmát, Iránt és Irakot az „oszd meg és uralkodj!” ősrégi elve alapján évtizedekig módszeresen kijátszotta egymás ellen. Erre a síita-szunnita ellentét is kiváló lehetőségnek mutatkozott, hiszen Irán többségében síita, Irak meg szunnita. Nem csak Reza Sah Pahlavi, vagy Szaddam Huszein, de maga Oszama Bin Laden is amerikai „gyártmány”.

Lüders magas rangú amerikai politikusokkal készült interjúkra hivatkozva azt is bizonyította, hogy még a Szovjetuniót is az amerikaiak kényszerítették bele az afganisztáni intervencióba, tudván, hogy annak terheit a szovjet gazdaság nem lesz képes elviselni. A szovjetek gyanútlanul belesétáltak a csapdába.

Az Iszlám Állam kialakulásának közvetlen okait Lüders Irak és Afganisztán lerohanásában, majd Asszad szíriai uralmának aláásásában látja. Ezek az akciók azonban az amerikaiak számára is csapdának bizonyultak. A szunnita és síita vallási közösségek egymásra uszítása, aminek a szerző szerint semmi vallási alapja nincs, olyan ellentétet generált, mely, akárcsak a palesztin-izraeli konfliktus, beláthatatlan időn belül orvosolhatatlannak látszik. A vérbosszú szellemének felélesztése számukra is ugyanolyan végzetes lépésnek bizonyulhat, mint a szovjetek számára az afganisztáni kaland.

Az arab államok népességében ezek az arrogáns, mindvégig fegyveres erőszakra alapozott fellépések olyan, szinte már zsigeri Európa- és Amerika-ellenességet alakítottak ki, mely a tehetetlenség, a megalázottság és a bosszúvágy érzületeivel súlyosbítva az arab terrorizmus melegágyává válhatott, és melynek következményei manapság az ún. Iszlám Állam rémtetteiben csúcsosodnak. A szeptember 11-ei merényletek után az USA (miközben leghűségesebb arab szövetségesének, Szaúd-Arábiának emberi jogokat lábbal tipró rendszerét gyakorlatilag fenntartotta) az emberi jogok nevében – nem csak arabellenes bosszúhadjáratokat indított, de a muszlim vallásúak előtt újabban lezárja határait is, s az Amerikában élő muszlimokat folytonos megfigyelés alatt tartja. A bosszúvágy kielégítésére – immár, de legalábbis főként – csak az „emberi jogok” tekintetében jóval „liberálisabb” Európa mutatkozhatott alkalmasnak.

Ráadásul a szabadság liberális retorikája a nyugattal szimpatizáló muszlimokban azt a tévképzetet ültethette el, hogy ami országaikban lehetetlen, vagyis valamiféle kulturális autonómia (s ebbe számukra a vallás is beleértetődött) Nyugaton lehetséges. Ha kiderül, hogy náluk is azért volt lehetetlen, mert a kizárólagosságot – minden szabadságretorika ellenére – éppen a Nyugat exportálta az arab államokba, iszonyatos dolgok történhetnek.

Willkommenskultur és kényszerasszimiláció

Ezektől a tényektől bűn volt eltekinteni, hiszen Európa akadálytalan lerohanásának lehetőségét – ez kezdettől nyilvánvaló lehetett volna – az európai kultúra iránti megvetés, sőt gyűlölet vírusaitól súlyosan megfertőzött emberek is kihasználhatták. Arról nem is beszélve, hogy muszlim nézőpontból nem csak az európai kultúra dekadens, s ekként értéktelen, de az európai nő is voltaképpen valamiféle prostituált, aki gátlástalanul megcsalja a férjét, falja a férfiakat, kihívóan viselkedik, aki tehát a „hűséges, engedelmes, tiszta és családias” muszlim nővel ellentétben valamiféle nősténynek tekinthető. Ezt a képet az arab világ Európából bevándorolt fehér prostituáltjai (mert ilyenek is vannak, hiszen az olajdollár mindenható) szintén alátámasztották. Hogy az euro-atlanti filmtermés „remekeiről” ne is beszéljünk!

A bevándorlók túlnyomó többsége feltehetően tényleg menekült, aki a hazájában elviselhetetlenné vált körülmények elől keres menedéket Európában. Ők minden kétséget kizáróan megpróbálnának integrálódni az észak-európai társadalmakba. (Legalábbis a mi, európai standardjaink szerint – ha azoknak lehetne némi közük a valósághoz – így lenne logikus.) Csakhogy az integrációt nem csupán a mély nyelvi, kulturális és vallási különbségek juttathatják zátonyra, hanem a többségi társadalmak zsigeri kisebbségellenessége is. Angela Merkel azzal próbálja megnyugtatni polgártársait, hogy irgalmatlan asszimilációt (értsd: beolvasztást) hirdet, ő ezt nevezi integrációnak (értsd: beilleszkedésnek), azaz az arabokból (merthogy a multikulturális társadalmak fenntarthatatlanságának tételéhez továbbra is ragaszkodik) záros határidőn belül echte németeket szeretne fabrikálni. Csakhogy az ember soha nem önként mond le nyelvéről, kultúrájáról, szokásairól. A nyelv és a kultúra mélyen gyökerezik a személyiségben. (Ezt egy határon túli magyarnak aligha kéne magyarázni, egy magyarországinak – horribile dictu – kell.) Illúzió, hogy a család által is továbbörökített identitásjegyek egyik napról a másikra levetkőzhetők. Hogy a két (egyébként számos vonatkozásban közös eredetű) kultúra, az arab és az európai több évszázados szétfejlődésének következményei egyik napról a másikra semmissé tehetők. Az ilyesfajta kísérletek kétségtelenül ellenállást váltanak ki, a muszlim „hálátlanság” pedig a többségi társadalmakból mind agresszívabb reakciókat hív elő. Az elkerülhetetlen konfliktusok (az Iszlám Állam fanatikusainak manipulációitól sem függetlenül) így aztán még a tényleg integrációs szándékkal Európába menekülő muszlimokat is polarizálhatják, a bosszúvágy fanatikusainak táborába terelhetik.

Rendkívül veszedelmes gyúanyag jöhet létre.

Ezeknek a trendeknek a jelei máris világosan kirajzolódnak. A nyilvánosság hajlik arra, hogy a – legrosszabb esetben is legfeljebb egy-másfélezernyi Szilveszter-éjszakai – agresszor tetteit a mintegy másfél milliónyi muszlim bevándorló számlájára írja. Ajrópa-szerin tova. A magyar nyilvánosság – ismét Európa élvonalában – megfeledkezik arról, hogy nemrégen Magyarország is az egyetemi gólyatáborokban zajló zabolátlanságok (köztük szintén erőszaktételek) lelepleződése miatti botrányoktól volt hangos. Azokat a tetteket magyar egyetemisták, leendő (nagyzoljunk kissé) nyugat-európai értelmiségiek követték el. Sok vonatkozásban hasonló késztetésekből. Arról is kevesebb szó esik, hogy esetenként a menekülttáborok muszlim tagjai voltak azok, akik a szilveszteri szervezkedésekről (Finnországban és Németországban is) már előre tájékoztatták a rendőrséget. (Az más kérdés, hogy a német rendőrség angelamerkeles „liberalizmussal” figyelembe sem vette őket.)

A magyar Echo tévé Törésvonalak című műsorának résztvevői is a teljes muszlim közösséget tették felelőssé a Kölnben és a többi európai városban lezajlott erőszakoskodásokért. Mindhárman olyan emberek, akik egyébként a magyarságot ért (ma is gyakori) kollektív bűnösség vádjait nemes önérzettel utasítják vissza. Méltán.

Még szerencse, hogy a magyar hatalom nem hajlandó befogadni migránsokat! A jelek szerint ugyanis ismét kimutathatnók a fogunk fehérjét…

„Párhuzamos társadalmak”

Jövőre töltöm be hetvenedik életévemet. Az ember ebben a korban – a közvélekedés szerint is – már hanyatlik. S valóban így lehet, hiszen a mai zűrzavaros világban egyre több olyan fogalom, érzület, zsigeri reakció merül fel, mely számomra merőben értelmezhetetlen.

Befejezésül egyetlen egyet szeretnék körüljárni. Merthogy ez a mai világállapot egyik kulcsfogalma. A „párhuzamos társadalmak” soha senki által nem definiált, de – a hazai és főként a magyarországi nyilvánosságban is – mantraként hajtogatott „kategóriáját”.

Gyerekkoromban csupa párhuzamos társadalomban növekedtem fel. Szülőfalum, Köpec volt számomra is a világ közepe, de ahogy kitettem a lában Köpecről, azonnal párhuzamos társadalmakba csöppentem. A szomszéd falu, a jó ideig Köpec község alárendeltségébe tartozó Miklósvár már egy meglehetősen eltérő világ volt (még nyelvjárásunk is különbözött). Ők a középkor évszázadaiban (akárcsak az a másik szomszédfalu, Felsőrákos, ahol egy éven át tanítottam is) jobbágyvilág volt, mi viszont büszke szabadszékelyek voltunk. Az Olton túl a Sztálin-, majd Brassó tartományi Augustin (Ágostonfalva) színromán közösség volt. Időnként ide is, oda is átjártam-átjártunk, hiszen a „határok” soha nem voltak átjárhatatlanok. Ágostonfalvára – bár 1848-ban a császári hadak oldalán ők dúlták fel Köpecet – többször is ortodox temetésekre mentem, és Ánó az ágostonfalvi beszédhibás román nő (ma értelmi fogyatékosnak hívnók) Köpecen élte a fél életét. A mi adományainkból élt. Arról nem is beszélve, hogy az ötvenes évek Brassójában még három párhuzamos társadalom létezett egymás mellett, de együtt. Az unokanővérem egy szász szakihoz ment feleségül. Nyaraim nagy része náluk telt. A szomszédban egy román család lakott. És mi székely, félig szász és egészen román kamaszok zavartalanul eltársalogtunk egymással. Akkor kezdtem tanulni németül, s ott az udvarban kezdtem rájönni, hogy mintha románul is tudogatnék.

Mindenki élte a maga többé-kevésbé párhuzamos életét, de a „határok”, ismétlem nem voltak átjárhatatlanok. S ezt a tényt – akkor még – a román hatalom is (internacionalizmus meg egyéb szemétségek) úgy-ahogy tudomásul vette. Sajnos nem sokáig. Erdély nagyvárosainak átmeneti multikulturalitását (mely – ismétlem – egy rövid ideig még nagyon is ténylegesnek tűnt) a magyar 56-ot követő (a marxizmus, vagy az álmarxizmus nevében, utólag egyre megy) tételesen is vállalt ceaușiszta homogenizáció verte szét. Brassónak ez a multikulturalizmusa annyira megkapó volt, hogy azon még Brassó bennszülött románjai sem igen tudták túltenni magukat. Máig menően. Szívesen részletezném, egy éven át tanítottam a brassói Transilvania egyetemen is, de ez túl messzire vezetne… (Brassónak a középkor óta volt – hosszú időn át ugyan a városfalakon túl élő, de korántsem jelentéktelen – román népessége is.) A brassói szászok (németek) évszázadokon át párhuzamos társadalom gyanánt voltak a magyar királyság polgárai, ahogy mi, székelyek, vagy a Hátszeg, a Mócföld, a Szilágyság, Máramaros vagy a Szamosvölgye románjai is. A XVIII. századig komolyabb nemzetiségi összecsapásokról (legalábbis tudomásom szerint) nem igen tud a történelem, ha csak a szász kereskedőket meggyilkoló és kifosztó Dózsa György és társai rajtaütéseit nem tekintjük azoknak. De a kuruc „nótákba” is hasznos volna beleolvasni, gyakorta (mai nézőpontból eléggé el nem ítélhető módon, de attól még bűbájosan) kétnyelvűek.

Próbálom megérteni, hogy mit is érthetnek a hosszú évszázadokon át Kelet-közép Európa leggyönyörűbb párhuzamos társadalmait fenntartó és busásan kamatoztató németek „párhuzamos társadalmakon”. Az persze tény, hogy a felvilágosodás homogenizáció-eszményét importáló „nemzetállamaink” – „korszerű” nemzeti ideológiáik jegyében – amikor már tehették, mindenekelőtt ezeket a német párhuzamos társadalmakat próbálták felszámolni. A brassói szászokat például bizonyíthatóan (persze csak egyebek közt) az Árpád-apánkat a brassói Cenk csúcsára telepítő magyar hatalom kergette a románok karjaiba. Hogy aztán a Kárpátok géniuszának románjai (nesze neked hála!) jó német márkákért egyszerűen kiárusítsák őket.

Mondom, Angela Merkel – nem kis mértékben – kelet-német eszét próbálom megérteni. A dolog azonban reménytelen. Az az érzésem, hogy a németek sem értik önmagukat. (De ez nem megbélyegzés, én – magyarként – nem vagyok kevésbé zavarban, ha magyarságomról kell elmélkednem.) Németország ugyanis az újszülött nemzetállamokból – igaz a II. Világháború traumái nyomán – (Oroszországig menően) „hazatelepítette” integrálhatatlan németjeit. (A kétségtelen német tragédiáért ezek a kelet-közép európai államok legfeljebb részben lehettek felelősek.) Most azonban az angyali Merkel „integrálhatatlan” arabokat akar Németországba telepíteni. Azzal a kemény kikötéssel, hogy nem alkothatnak párhuzamos társadalmakat.

Értem én azt, hogy a mi posztmodern korunk nem középkor, ámbár Umberto Eco, korunk egyik legjelentősebb szelleme világunkat valamiféle új középkor gyanánt aposztrofálja. De mégis. Ha nem lenne is igaza, ami a jóval primitívebb társadalmi struktúrákban működőképesnek bizonyult, a mi szofisztikált (mind intelligensebb fordítóprogramokkal telezsúfolt műszaki kütyüinkre alapozott) szupermodern társadalmainkban miért ne lehetne az?

De amit még ennyire sem értek: ha a párhuzamos társadalmak elviselhetetlenek, mit keresünk mi ma – és még mindig – Romániában, Szlovákiában, Szerbiában, Ukrajnában?

A mai Magyarország persze hajlik a racionális gondolkodásra (az irónia itt csak nagyon részleges). Számos magyar politikus levonja a „konzekvenciákat”. Magyarország elutasítja a migránsokat, csak menekülteket hajlandó fogadni, de mert gyakorlatilag nem létezik semmi megfogható kritérium a migránsok, a terroristák és a menekültek megkülönböztetésére, Magyarország elvben fogadja a menekülteket, a gyakorlatban azonban legalábbis nemigen. Ehelyett – racionálisan, s ez továbbra sem tiszta irónia – olyan törvényeket próbál szentesíteni, melyek a demográfiai helyzetet normalizálhatnák. Persze magyarjaink sem akárkit szeretnének szaporítani (s itt már az iróniának is helye van), elsősorban valamiféle magyar középosztályt. Számos jel utal arra, hogy ez a középosztály a „párhuzamos társadalmakhoz” hasonlóan nehezen (ha egyáltalán) értelmezhető „mélymagyarokat” akarja jelenteni. Mi, határon túliak (jobbára megkérdezésünk nélkül) szintén mélymagyaroknak számítanánk. Amiben lehet is némi igazság, hiszen, amikor egyik marosvásárhelyi ismerősöm elmeséli, hogy amikor feleségét a kórházba beutalták, s a magyar asszisztens figyelmeztette őket, hogy a román professzor jelenlétében, ha jót akarnak, ne szólaljanak meg magyarul, én is erős késztetést érzek arra, hogy mélymagyarrá nemesedjek.

De mielőtt ezt megtenném, ismétlem: feltehetőleg szellemem öregkori hanyatlása okán, kénytelen vagyok elgondolkodni azon, hogy a mi gyönyörű Európánk, „akivel” én – Rácz Lajos, Heidelbergben végzett sepsiszentgyörgyi némettanáromnak hála – Coudenhov-Kalergi gróf manapság a szélsőjobboldali blogokon derekasan legyalázott műveivel már kamasz koromban megismerkedhettem, mi egyéb lenne, ha nem párhuzamos társadalmak egyvelege. Még akkor is, ha a mai tényleg riasztóan eltájolódott európai elit vágyai szerint Európa tényleg valamiféle konföderációvá alakulna. Az amerikai típusú konföderáció elve, azaz, hogy a záros határidőn belül ugyanazt a nyelvet fogjuk beszélni, ugyanazt a kultúrát valljuk magunkénak, ugyanazt a testbeszédet működtetjük, a mi esetünkben semmi körülmények közt nem lehetne életszerű. (Mellesleg ma már Amerikában sem maradéktalanul az.)

Mi a gond akkor a párhuzamos társadalmakkal? Ha ezek rettenetesek, akkor Európa a rettenet rettenete. Akkor sürgősen abba kell hagyni ezt az egészet.

S ami még tragikusabb, abba kell hagynunk holdkóros reménykedéseinket abban, hogy Romániában, de bármely más „határon túli” államban nekünk, magyaroknak magyarként lehetne esélyünk. Magyarországnak – a mára mindenkit csak echte németként befogadni hajlandó – Németország mintájára „haza” kellene telepítenie minden határon túli magyart. Hogy aztán odahaza mindenkiből – származásától, kultúrájától, szokásaitól függetlenül – mélymagyart fabrikálhasson. A németek – nekik kissé nehezebb – nem beszélnek mélynémetekről. Csupán a német nyelv, kultúra, szokásrend maradéktalan elsajátításáról. (Ami azonban nem zárja ki, hogy a nem kevésbé „européer” magyar nacionalistákat valamiféle színfasiszta „Magyarország” gyanánt bélyegezzék meg.)

De a mai nyugat-európai államok „arab származású” népessége által alkotott párhuzamos társadalmak (Nyugat-Európa városainak no-go zónái) vajon nem azért (valóban) veszedelmesek, mert ezeket az állítólagos társadalmakat a többség saját társadalmainak perifériáján igyekszik megtartani? (Ilyen körülmények közt válhatnának egyáltalán a szó európai értelmében vett, azaz szervezett társadalmakká?) Minek lehet nevezni azt a röstelkedés nélkül vállalt „piacgazdasági” igényt, hogy a többségi társadalom ugyanazért a munkáért az arabból lett német munkavállalónak fele annyi fizetséget kínáljon, mint az egykor németből lett, de már (az is megérne egy misét, hogy miért) megszületni sem akaró német munkavállalónak? Csaknem valamiféle XXI. századi bársonyos rabszolgaságról lenne szó? A diszkrimináció-mentesség fennkölten európai eszméinek jegyében, nyilván.

Vajon nem az lenne-e (a mi határon túli magyar státusunkat is – esetleg – legitimizáló) megoldás, hogy Németország (implicite Európa) nem demonizálná, hanem elfogadná a párhuzamos társadalmakat? Ha a hozzánk betelepített arabokat nem csak darabonként, hanem csoportosan, emberi közösségekként fogadnók el. S elgondolkodnánk azon, hogy a vajon a kölni szilveszter-éjszaka arab agresszorainak személyében nem a mi családot, házastársi hűséget bagatellizáló, a szexuális kicsapongásokat legitimáló szabadságunk fordul-e ellenünk? Kétszeresen is. Egyrészt azért mert elfogadtunk egy olyan rendet, melyben a gyerekvállalás kész középkori őrültség, szabadságunk és jólétünk esztelen feláldozása, a szerelem pedig merő szex. A szabadság mindig korlátok meghaladása. Rómeó és Júlia, ha rögtön egymásnak eshetnének, aligha lehetnének egymásba – máig megrázó intenzitással – szerelmesek. Szabadságot csak korlátok definiálhatnak! A korlátlan szabadság a legiszonyatosabb rabság. Az gálánstalanság embert és emberiséget irtó terrorja. Hiszen mi más lenne a terrorista is, mint – a bosszúszomj jegyében – még az életösztön kötöttségei alól is felszabaduló individuum?

Jövőre hetven éves leszek. Kapkodom a fejem, s lassan nem is értem, mit keresek még ebben az – ismét csak Shakespeare-rel szólva – kizökkent időben.

S hogy Shakespeare 66. szonettjének záró soraival is zárjam: „Fáradt vagyok, jobb volna sírba mennem./ Meghalnék, csak ne hagynám el szerelmem.” A szóban forgó hölgy (az én esetemben) immár hetven éves. S mert immár másodszor operálják a térdét, Sánta Luciának aposztrofálja önmagát, pedig valóságos szent. Ebben a lassan kibírhatatlan világban kibírt mellettem 50 évet.

Vajon az emberiség kibír még ugyanennyit?

Bíró Béla

A Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem tanára

Érdekes volt a cikk? Ossza meg!

Szóljon hozzá