Lázadás két szélről

Felborult a papírforma, már az amerikai elnökjelölési akadályverseny nyitányán sutba dobhatták számításaikat mindkét nagy párt elitjében, hiszen mindkettő ellen – egyelőre kezelhetetlennek tűnő – lázadás bontakozott ki, élén egy milliárdossal és a milliárdosok ellenfelével.

A republikánusoknál évek óta lázongó teapárti jobbszárny már eddig is lehetetlenné tette a centrista politizálást (a párt a kongresszusban semmilyen konszenzusra nem volt hajlandó Obamával), s már az előválasztások kezdete előtti hónapokban látszott, hogy az establishment elleni berzenkedés ennél is szélesebb körű. Hiába sorakozott fel a pénzes támogatók többsége az elit nyilvánvaló jelöltje, Jeb Bush mögé, a tavalyi felméréseken csúnyán lemaradt az „outsider”-ek, s főleg az égből pottyant milliárdos Trump mögött, akit pedig eleinte csupán az ő versenytársainak felemelkedését gátlónak képzeltek. Az üstökös csak nem akart lezuhanni, s noha az első akadálynál, Iowában őt is meglepte az ultravallásos szavazókat mozgósító (lépten-nyomon Istent emlegető) Cruz szenátor, New Hampshire-ben már ismét fölényesen verte a mezőnyt.

Miként Sanders szenátor is Hillary Clintont, ő is rácáfolva a tavalyi jóslatokra. Már Iowában is csak célfotóval vesztett, hogy aztán az ő államával, Vermonttal szomszédos (és tévépiacaival összenőtt) New Hampshire-ben nagyobb előnnyel győzzön, mint ami a „helyi fiúnak” szokásosan jár. Ez immár szintén pártlázadás, itt balról politikailag és korosztályosan is, hiszen a fiatalabb nemzedék fordult szembe a demokrata elit jelöltjével. Az „ezredévinek” (millennials) becézett 18–29 évesek körében Sanders elképesztő, nyolcvannál több százalékos fölényben van Clintonnal szemben, aki a 45 év felettiektől kezdve vette át a vezetést. Ami meglepő a már 74 éves és kivált a magát nyíltan baloldalinak, skandináv típusú szocialistának valló politikus láttán. S bár óvni kell e két nyitó állam feltételeinek általánosításától (mindkettő etnikailag szinte színtisztán fehér, s demokrata szavazói az országos átlagnál jóval progresszívabbak, ott liberálisnak mondják), az egyenesen meghökkentő, hogy a huszonévesek 43–32 arányban a szocializmust részesítik előnyben a kapitalizmussal szemben. Miközben az amerikai lakosság kerek fele képtelen lenne egy bevallottan szocialista jelöltre szavazni! Ez valóban korosztályi szakadék, amit alighanem az magyaráz, hogy míg az idősebb nemzedékek a hidegháborúban nevelkedtek, az ezredvégiek fő élménye a 2008-as Nagy Recesszió, és akként nem az emberarcú kapitalizmus, a szocializmus pedig nekik a skandináv jóléti állam, még magas adóival is. S hát Svédország mégsem a hajdani Szovjetunió, amely az idősebbeknek kisajátította a szocializmust (szigorúan személyes megjegyzés: ezen talán el kellett volna gondolkozni negyedszázada, amikor a skandináv modell szóba sem jöhetett Kelet-Európában, ahol mára a vadnyugati kapitalizmus összes politikai hatását kell tapasztalnunk). S legalább ennyire meghökkentő Sanders nyitányát nézve az a tény, hogy New Hampshire-ben még a nők körében is hét százalékkal verte Hillaryt, aki pedig mégis csak nemének első elnökjelöltje. S a huszonéves nők körében már hatvan (!) százalék hátrányba került (erre aligha magyarázat a feminista legenda Gloria Steinem őket megrovó nézete, hogy „oda mennek, ahol a fiúk vannak”).

Ez a mindkét párti lázadás kétségtelenül a recessziót csak lassan leküzdő és a társadalmi egyenlőtlenségeket még nyíltabban megélő Amerika válságtünete. Túl széles körben zúgolódnak túl sok okból. S túl nagy körben hat az egzisztenciális félelem, ami indulatfokozó mindenütt, minden időben. A demokrata balszárny lázad a (válságért felelősnek tekintett) Wall Street változatlan uralma ellen, s Sanders fő kampányfegyvere éppen az volt, hogy Clintont e pénzügyi körökhöz kapcsolta, s még a Hillaryt nyolc éve legyőző kedvencüket, Obamát is túl megalkuvónak tartják. A jobboldalon viszont a republikánus pártelit az ellenfél, Trump jószerivel az amerikai legendák magányos cowboya. S a színesek fokozatos, ám elkerülhetetlen többséggé válásától éppúgy rettegő, mint a korábbi anyagi biztonságának elvesztését érző (a recesszió előttinél rosszabbul fizető állásokba visszakerülő) nem tehetős fehérek bűnbakot keresnek, s boldogan tapsolnak az elitnek beolvasó – szuperelit! – politikusnak. S Amerikában mindig komoly hagyománya volt a populista szólamoknak, már a roosevelti New Deal örökséget védő demokrata Truman elnök is azzal nyert, hogy kampánykörútján szidta az elitet és a tömeg harsogta: „küldd őket a pokolba, Harry!”.

Iowa és New Hampshire azonban csupán nyitó volta folytán fontos, hiszen több éves szüntelen közvélemény-kutatási szondázás nyomán most először voksoltak maguk a polgárok. S ez persze óriási médiaérdeklődéssel járt, hogy aztán a publicisták és szakértők hada hetekig elemezze az eredményeket, s vonjon le újabb – netán ismét alaptalan – következtetéseket. Ennél is fontosabb, hogy a jelölteket anyagilag támogatók is hatása alá kerülnek, s az előválasztási sorozathoz ugyanaz kell, mint Montecuccoli szerint a háborúhoz: pénz, pénz, pénz (érdekes módon Sanders háromszor annyit költött New Hampshire-ben, mint Clinton, aki nyilván ezt az államot leírta). New Hampshire féltékenyen őrzi is a neki négyévente hírnevet biztosító elsőségét, még állami törvény is kimondja, hogy nem engedhetik magukat megelőzni (ha kell, Újév napjára tűzik ki előválasztásokat). Eddig a nagy pártok hozzájárultak ehhez, de más „féltékeny” államok akár ki is használhatják majd, hogy voltaképpen az amerikai szavazók vagy éppen a nyári elnökjelölő konvenciók küldötteinek kevesebb, mint egy százaléka ennyire befolyásolhatja a június eleji kaliforniai előválasztásig tartó sorozatot. Ráadásul például Clinton a veresége ellenére már magáénak mondhatja a konvencióküldöttek egy hatodát, mivel az un. szuperdelegátusok (párttisztviselők) százai előre elkötelezték magukat a tavaly még toronymagasan vezető jelölt mögött. Már 1992-ben, történetesen egy másik Clinton, Bill esetében megdőlt az addigi tétel, hogy csak a New Hampshire-ben győztesből lesz elnök (ő is egy szomszéd szenátorral szemben maradt alul), s hát Obama nyolc éve éppen Hillarytól kapott ki, hogy aztán mégis megnyerje az előválasztási akadályversenyt. Kezdve mindjárt a következő Dél-Karolinával, amelynek előválasztására e sorok írása után, de megjelenése előtt került sor. Itt már színes a demokrata szavazók többsége, Obama érthetően gyorsan feledtette a New Hampshire-i kisiklást, s ezt jósolták az iowaihoz hasonló nevadai caucusokon már csekély előnyre szert tevő Hillarynak is, aki ha nem is annyira, mint az afro-amerikai politikus, fölényesen vezet a feketék körében. Hogy utána a március 1-i „szuperkedden” voksoló tucatnyi állam többségében kerekedjen felül.

Mert azt elszánt – Sanders esetében minden internetes fórumot bombázó – híveiken kívül senki sem hiszi, hogy ő lehetne a pártja elnökjelöltje. Clinton országosan továbbra is tetemes előnnyel vezet, s amint jönnek a vegyesebb etnikai, politikai összetételű államok, csökken a demokrata balszárny aránya. Ellentétben a színesekre érthetően vonzó és szónokként is kiváló Obamával, az idős és nem orátori képességei, hanem nyíltan vállalt progresszív nézetei miatt csodált szenátort nehezebb lesz „eladni” az afro-amerikaiaknak, hispanóknak, vagy éppen fehér „kék gallérosoknak”, ahogyan a munkásokat nevezik (a szakszervezetek is főleg Hillary mögött állnak). Csalóka az is, amit hívei – önmagukat is lelkesítve, de inkább becsapva – hajtogatnak, hogy jó szerepelne egy republikánus ellenében, kivált Trump vagy Cruz jelöltsége esetén. Sanders e felméréseken valóban helytállt, ám a jobboldal eddig nem is támadta (nyilván nem véletlenül), például rá se rántottak szocialista mivoltára. De ugye azt az amerikaiak fele eleve elutasítja, s ezt – vagy a programjában szereplő adóemelést – a jobboldal lejárató kampányokban bajnok matadorai nem fogják szem elől téveszteni (2004-ben a vietnami háborús hős Kerryt járatták le). S akik Obama ellen minden piszkos trükköt bevetettek (élükön Trumppal!), azok aligha lennének finnyásak. Noha Hillary esetében Damoklesz kardjaként lebeg a magánszerverének ügye (egy hivatalos gyanúsítás végzetes lenne), addig Sanders a nagypolitikában még szűz, de egy elnökválasztási kampányban jobban átvilágítják, mint a lemeztelenítő szkenner…

Amerikában nagy hagyománya van a „piszkos trükkök” alkalmazásának, a Watergate-botrány idején, amikor (utólag) lelepleződött, hogy Nixon emberei ilyenekkel tették tönkre a legveszélyesebb elnökválasztási ellenfélnek tartott Muskie szenátor esélyeit történetesen éppen New Hampshire-ben, a tévékben még magyarázgatták is, hogy hol a határ a már büntetőjogba is ütköző húzások és a pusztán erkölcstelenek közt (az előbbieket is bevető Fehér Ház pár embere börtönbe is került). E mostani nyitányon maga Bill Clinton rontott neki Sandersnek, hogy miért nem mondja ki nyíltan, amit aztán hívei szétkürtölnek Hillaryról, míg Trump egyenesen az iowai eredmények megsemmisítését követelte (tudván persze, hogy hiába) amiért az ott őt megelőző Cruz csapata a caucus kezdete előtt dobta be az álhírt Carson visszalépéséről, ami az őt kedvelő evangelistákat a texasi szenátorhoz csalta. Így az már meg sem kottyant, hogy a kampány hajrájában a republikánusok egymás elleni támadásaikban eszükbe sem jutott betartani – az általuk amúgy is elutasított – politikai korrektség minimális szabályait sem (a csúcsot itt is Trump érte el, aki egy gyűlésén bekiabáló hívének gyalázkodó szavát ismételte meg a pódiumon). Ezek a gyakran alaptalan, de egy-két napig ható vádak természetesen a versenyből végül kikerülő két elnökjelöltnek okozhatnak kárt az őszi, igazi kampányban, ahol hasonló gátlástalansággal melegítik fel különböző csoportok. Hiszen Obama egész elnökségét végigkísérték az alaptalan állítások születési helyéről, muszlim mivoltáról, vagyis ebben a közegben nagyon is érdemes az erre már fogékony tömegeket ilyesmivel bombázni. S amint tudjuk, a rágalomból valami mindig megragad, nekem erős a gyanúm, hogy a 2010 előtti Fidesz-kampány is támaszkodott az amerikai (finkelsteini) tapasztalatokra. Az internet korában, amikor bármi felkerülhet a világhálóra és a mérvadó média is gyakran csábul átlépni a határokat, még nagyobb tere nyílt a piszkos trükkök politikájának. Hiszen a komoly sajtó sem akar lemaradni arról, amiről „beszélnek”, s ekként maga is elköveti a híresztelés vétkét. S nehéz is megállni: 1998-ban már napok óta fenn volt a Drudge Report nevű jobboldali honlapon a sztori Monica Lewinskyről, mígnem a Newsweek úgy döntött: nem várhat tovább…

Trump viszont még ennél is nagyobb leckét adott fel a republikánusoknak. Őt ugyanis szinte lehetetlen lejáratni, ahogyan maga évődött: „ha valakit lelőnék a Fifth Avenue-n, akkor is megmaradnának szavazóim”. Tábora azt akarja hallani, a beolvasást az elitnek, a világnak „újra nagy Amerikát” szólamot, amit ő hajtogat. De benne a republikánusok többsége éppúgy kételkedik, ahogyan a higgadtabb demokraták kétlik Sanders „eladhatóságát” az őszi kampányban (persze e párt elégedetlen balszárnya már többször játszotta el az esélyeket, 1980-ban Ted Kennedyvel saját elnökük, Carter ellenében, 1984-ben Hart szenátor lepte meg Mondale korábbi alelnököt, s hát 1972-ben a helyszínen láttam, hogyan ünnepelték a novemberben aztán 38-61 arányban vesztes McGovernt lelkes ifjú hívei New Hampshire-ben). Sanders nyerhetett a neki kedvező terepen, de ettől még a Gallup számai szerint az amerikaiaknak csak negyede vallja magát liberálisnak (mi szociáldemokratát mondanánk), egyharmaduk mérsékeltnek és 38 százalék konzervatívnak. A vermonti szenátor és ujjongó tábora beszélhet ugyan politikai forradalomról, amit csakis Sanders ígér, de a szintén progresszív (és a jobboldalon férjével és Obamával együtt ádázul gyűlölt) Hillary kétségtelenül ígéretesebb lehet a fehér liberálisok körén kívül is, akiknek ma Sandersre szavazó túlnyomó többsége egyébként kész lenne őreá is voksolni, ha ő lesz az elnökjelölt, a gond csupán a lelkes fiatalok kiábrándulásból fakadó apátiája lehet, mert nélkülük – és a nők mozgósítása nélkül – nem érvényesülhet a demokraták demográfiai előnye.

Amíg a demokratáknál páros verseny van, a republikánusoknál hármas: Trump mellett az iowai meglepetésember, Cruz lemaradt ugyan New Hamsphire-ben, de a déli és középnyugati államokban vannak esélyei. Ámde ő még a show-bajnok milliárdosnál is utáltabb a republikánus elitben (egyetlen szenátortársa sem volt hajlandó támogatni!), amelyben némelyek már kezdtek beletörődni Trump elnökjelöltségébe. Csak hát e két éllovassal biztos lenne az őszi bukás, hiszen még republikánusok is készek kimondani, hogy „akkor inkább Hillary” (egy esetleges Sanders-Trump elnökválasztás kilátása pedig behozná – minden számítást felborító – centrista harmadik jelöltként Bloomberg New York-i expolgármestert, szintén milliárdost). S pontosan ez tartotta a lelket azokban, akik a „nem Trump, nem Cruz” republikánus szavazótöbbséget eddig megosztották: mindegyik abban reménykedett, hogy belőle lesz a nevető – és a pártelitnek elfogadható – harmadik. Iowában Rubio (kubai emigránsok fiaként a spanyol nyelvű amerikaiakat is vonzó) floridai szenátor tört ki, s Dél-Karolinában is tartotta magát, a New Hamsphire-ben jól szerepelt Kasich ohiói kormányzó már nem. S noha a nyitányon Jeb Bush is megkapaszkodott a tíz százalék fölött, Dél-Karolinában dupla vagy semmit játszott: még exelnök bátyját is elvitte kampányolni, ám ez sem segített, így már az eredmények ismertetésekor bedobta a törülközőt, véget vetve a dinasztikus ábrándoknak. Hamarosan kiderül, hogy e hármas vetélkedőben a pártelitnek elfogadható Rubio képes-e begyűjteni a Trump (és Cruz) elleni voksokat, de Amerikában semmi sem sikeresebb a sikernél, s így a nagyszájú milliárdos kezd valóban megállíthatatlannak tűnni. A lapzárta utáni „szuper kedd” tucatnyi állam egyidejű előválasztása) tehát Rubio számára lett sorsdöntő, ha Trump ezekben is tarol, emberi számítás szerint ő és Hillary vívja az őszi párviadal. Amikor aztán végre olyan alapvető témák lesznek a meghatározók, hogy a Sanders-sikerrel is balrább nyomott Hillary megőrizheti-e avagy a republikánusok, mint fenekednek felszámolják Obama progresszív örökségét (benne a kiterjesztett egészségbiztosítást). S talán a fiatal nőknek is addigra eszébe jut, hogy az új elnök jelölhet majd akár két-három főbírót abba a testületbe, amely folyamatos konzervatív nyomás alatt áll az 1973-as abortusz-liberalizáló döntés visszacsinálása végett.

Avar János

Érdekes volt a cikk? Ossza meg!

Szóljon hozzá