Mi foglalkoztatja a baloldalt Európában?

Ínséges időkben gyakran nyújt vigaszt a régi szép napok felidézése. Nem volt ez másként a világ egyik legnagyobb szociáldemokrata rendezvényén, a Policy Network brit agytröszt által minden évben megrendezett Haladó Kormányzás (Progressive Governance) konferencia 2016-os, stockholmi kiadásán sem. Azt, hogy a balközép pártok régi szép napjai mennyire a távoli múltba vesznek, jól jelezte, hogy a napjainkban indokoltnál jóval gyakrabban hangzott el Tony Blair és Bill Clinton neve, és a legjobb anekdoták is az 1990-es és a 2000-es évekhez kötődtek.

Szintén jól mutatja az európai szociáldemokrata pártok nehéz helyzetét, hogy a történelmileg megszokott erejéhez képest az utóbbi tíz évben jóval gyengébb, de azért 2014 ősze óta mégiscsak ismét kormányon lévő svéd szociáldemokraták a jelenlegi mezőnyben abszolút tekintélynek, követendő modellnek számítanak. A korábbi szakszervezeti vezető, Stefan Löfven kabinetje a svéd történelem egyik leggyengébb kisebbségi kormánya (a mandátumok mindössze 39 százalékát birtokolja), ráadásul a szocdemek 57 év után először koalíciós partnerrel – a zöldekkel – tudtak csak kormányt alakítani. Ez a párt hagyományaihoz képest nem egy kiemelkedő teljesítmény, de az európai balközép pártcsaládban a helyzetük irigylésre méltónak számít, így nem is lehetett kérdés, hogy 2016-ban jogosan látják ők vendégül a világ szociáldemokratáit.

A sarki pubtól a kézműves sörözőig – összehozható még győztes szavazói koalíció egy párton belül?

A vezető politikusok és tanácsadók stockholmi előadásai alapján egyértelmű, hogy a szociáldemokratákat továbbra is kiemelten foglalkoztatja, és továbbra is megoldhatatlan feladványnak tűnik a baloldali szavazók fragmentálódása, a választási győzelemhez szükséges szavazói koalíciók kiépítése. Utóbbi fontosságát nem szabad alábecsülni: ez volt hagyományosan a szociáldemokrata választási győzelmek titka. A baloldali néppártok akkor tudtak jelentős sikereket elérni, ha egyszerre tudhatták támogatóik között a hagyományos munkásosztálybeli szavazókat és a magasan képzett közép- és felső-középosztálybeli választókat. A választási győzelem megszerzéséhez ez a társadalmi koalíciós kényszer továbbra is fennáll, azonban számos országban egyre nehezebb feladatot jelent egy párt ernyője alatt megoldani ezt a mutatványt. A korábban természetesnek tekintett szavazóbázis egyre élesebb kettéválásáról van szó. Egyik oldalon a gazdasági és társadalmi átalakulások nyertesei, az újonnan nyíló lehetőségekkel élni tudók, a másikon a globalizáció által még nagyobb nyomás alá helyezett, a még megmaradt biztos fogódzókba egyre erősebben kapaszkodó társadalmi csoportok találhatók. Végső soron egy kulturálisan liberálisabb, és akár a gazdasági liberalizmust sem elvető – más esetekben: a szociáldemokrata pártokénál éppen hogy radikálisabb baloldali javaslatokat követelő – szavazói csoportot kellene valamilyen módon egy platformra hozni a bal-közép gazdasági megoldásokra, a társadalmi-kulturális kérdésekben viszont centristább, olykor konzervatívabb álláspontokra vevő állampolgárokkal. A konferencián is elhangzó szemléletes példával élve, a liverpooli sarki pub világa kellene hogy találkozzon a londoni kézműves sörözők közönségével – ez pedig láthatóan egyre kevésbé megy.

Fragmentálódó szavazótábor, riválisok minden oldalról

Ez a választói törésvonal Nyugat- és Kelet-Közép-Európában egyaránt okoz kihívásokat a szociáldemokrata pártok számára. A baloldalt hagyományosan domináló szociáldemokrata pártok mellett számos helyen nagy erővel jelennek meg alternatív baloldali és liberális pártok, amelyek támogatóik jelentős részét a szociáldemokraták potenciális szavazói közül szerzik. Másik oldalról a jobboldali populisták fenyegetik a balos törzsgárdát. Németországban balról a zöldek és a Die Linke, jobbról az anti-establishment, bevándorlás-ellenes AfD mar bele az SPD táborába. A brit Munkáspártnál is három párt jelent konkurenciát azokra a szavazókra, akikre a Labournek mindenképpen szüksége lenne a győzelemhez. A 2015-ös brit választás elemzése alapján a kiábránduló munkásosztályból sokan a jobboldali populista UKIP-nél találtak új otthonra, a feltörekvő középosztály egyes tagjaiból könnyen tory szavazó lett, míg a magasan képzett, városi, kulturálisan liberális szavazók a zöldek felé is kacsintgattak. A mindenkori mainstream konzervatív pártoktól a politikai térképen balra álló szavazók fragmentálódása Magyarországon sem ismeretlen jelenség: erről az MSZP tudna sokat mesélni. A hátrányos helyzetű, vidéki szocialista szavazók közül a Jobbik tudott sokakat megnyerni magának 2009-2010-től kezdve, de a gazdasági és kulturális értelemben is liberálisabb – de korábban jórészt az MSZP-t támogató – választóknak (DK), illetve a technokrata-centrista (Együtt) és a zöld-baloldali (LMP, PM) választóknak is van már más választási lehetőségük. Németországtól Nagy-Britannián át Magyarországig az vitán felül áll, hogy akár egy, akár több pártban, de ezen szavazók összefogására van szükség ahhoz, hogy a balközép győzelmi eséllyel léphessen be a választási küzdelembe.

Egyensúlyozás a választói csoportok között: egyedül vagy koalícióban?

A nem jobboldali szavazók integrációjára két stratégiai út mutatkozik. Az egyik lehetőség, hogy a legnagyobb baloldali párt tud olyan politikát és politikusokat, tartalmi lépéseket és stílusjegyeket egyaránt felmutatni, amivel a választások közeledtével a kisebb mozgalmak számára is választható alternatívává tud válni. Ez egy rendkívül nehéz politikai feladat, amely rendre azzal a veszéllyel fenyeget, hogy amennyiben túlsúlyba kerülnek a választói koalíció egyik felének az értékvilágát kielégítő politikai megoldások, a tábor másik fele elfordul a párttól. Nyugat-Európa némely országaiban ez úgy jelentkezik, hogy míg a még létező munkásosztály szocialista keménymagja örömmel és megkönnyebbüléssel fogadhatja a bevándorlással és a bűnözéssel szembeni keményebb fellépést, addig a kulturális sokszínűség és az emberi jogok felé elkötelezettebb középosztálybeli, értelmiségi szavazók ezt csalódottan vehetik tudomásul. Egy fordított alapállás pedig a legszűkebb szavazói hátországban vezethet lemorzsolódáshoz. Ha ez az egyensúlyozás a különböző szavazói csoportok között nem működik, a vezető szociáldemokrata pártnak arra érdemes berendezkednie, hogy az alapvető bázisát jelentő társadalmi csoportokban erősíti meg a lehető legjobban hátországát, de ugyanakkor nem zárkózik el riválisaitól. A többi, kisebb baloldali és liberális politikai erővel konstruktív viszonyra törekszik és felkészül a választási és kormányzati együttműködés különböző formáira. Azt az utat nem választhatják a szociáldemokraták, hogy feladják törzsszavazóikat, és kizárólag egy szűk, magasan képzett elitnek politizálnak, az ugyanis választási értelemben a semmibe vezet.

A törzsszavazók nyomában

A törzsszavazókkal való kapcsolat megerősítése most már hosszú évek óta kiemelt téma európai szociáldemokrata körökben, és nem volt ez másként a Progressive Governance konferencián sem. A konszenzusos diagnózis az, hogy a baloldali pártvezetők számos országban nem kezelték/kezelik kellő empátiával szavazótáboruk egy részének vészkiáltásait. A szociáldemokrata pártok sokszor nem vettek arról tudomást, hogy a gazdasági-technológiai változásokból kirajzolódó új világ sokaknak bizonytalanságot, kiszolgáltatottságot, növekvő versenyt, és emellett alacsony béreket jelenthet. A baloldali szavazótáborok széttöredezéséhez az is jócskán hozzájárult, hogy ami a jól képzett eliteknek a nyitott határokkal megnyíló lehetőségeket, szabad munkavállalást, élethosszig tartó tanulást jelentett a tudásalapú társadalomban, az másoknak már a szlogenek szintjén is maga volt a rémálom. A baj akkor van, ha a baloldali törzsszavazók a szociáldemokrata pártokat azon modernizációs út részének látják, amely az ő biztonságukat erodálja.

Ezt felismerni persze könnyebb, mint a törzsszavazókkal meggyengült bizalmi viszonyt visszaállítani. Abban mindenesetre egyetért minden szereplő, hogy a szociáldemokrata pártok és a korábbi törzsszavazók közötti kötelék újbóli megerősítéséhez nagyobb odafigyelésre van szükség abban, hogy melyek azok a problémák, amelyek szorongásban tartják a választókat – legyenek azok materiális vagy kulturális ügyek. A több empátia azt jelenti, hogy megértés jelenik meg ott, ahol esetleg korábban a lesajnálás ütötte fel a fejét. Nem történhet meg az, hogy teljes közösségek érezzék úgy, a problémafelvetéseiket a politikai elit irrelevánsnak tekinti. Amennyiben mégis így történik, a pálya Franciaországtól Ausztrián át Magyarországig még könnyebbé válik a baloldali pártoktól jelentős mennyiségű szavazót elcsábító jobboldali populista pártoknak.

Fókuszban az egyenlőtlenségek és az oktatás

Szakpolitikai téren Stefan Löfven svéd miniszterelnök mutatta az utat: az első számú célkitűzés az egyenlőtlenségek elleni küzdelem, amelynek kulcsfontosságú része az oktatási rendszer fejlesztése. „A tudás hatalom” – ez a régi mondás volt a rendezvény címe, de egyben jól érzékelteti az irányt, amelyben a progresszív politikusok a kitörést látják. A növekvő egyenlőtlenségek korában a baloldal prioritása nem lehet más, mint azok csökkentése, a közpolitikai eszköztárban pedig az esélyteremtés legfontosabb eszköze az, ha a fiatal és kevésbé fiatal korosztályokat olyan tudással vértezzük fel, amely megnyitja előttük a társadalmi mobilitás lehetőségét. Az esemény második napján felszólaló svéd pénzügyminiszter, Magdalena Andersson erre a gondolatmenetre az állami szerepvállalás előnyeinek hangsúlyozásával erősített rá. Andersson kiemelte, hogy a piaci alapú reformok után korábban nem látott mértékben zuhant a svéd oktatás teljesítménye a PISA-teszteken, és az idők folyamán olyan helyzet állt elő, amelyben az állami iskolai helyekért megy a küzdelem a szülők között, mivel ezek az iskolák hozzák a jobb tanulmányi teljesítményt a magániskolákhoz képest.

Löfven az európai társadalmak polarizálódását, a szolidaritás fogyatkozását és a populizmus növekedését is nagyrészt az erősödő egyenlőtlenségeknek tudja be, ahogy a globalizációellenes hangok erősödését is. „Az egyenlőtlenségek szörnyen veszélyesek”, hangsúlyozta a svéd miniszterelnök, és az országon belüli jövedelmi egyenlőtlenségek mellett a globális gazdaság és az Európai Unió működését is példaként hozta fel. Löfven szerint a globalizációt csak akkor fogják széles körben elfogadni, ha előnyeiből mindenhol részesülnek, a gazdasági átalakulásokból keletkező profit is igazságosan oszlik el, illetve ha globális megállapodások garantálják majd a tisztes munkakörülményeket, a szociális biztonságot, és véget vetnek a lefelé tartó bérversenynek.

A svéd kormányfő az EU jövője szempontjából is fontosnak tartja az integráció szociális pillérének erősítését. Ebben is sok igazság van, hiszen az európai állampolgárok az integrációhoz hagyományosan a javuló életszínvonalat is hozzákapcsolták. Löfven figyelmeztetett, az Európai Unió csak akkor számolhat hosszú távon az európai állampolgárok széleskörű támogatásával, csak akkor növekedhet az EU népszerűsége az utóbbi évek bizalmi eróziója után, ha az emberek azt érzik, a mindennapi életükben is segít az, ha részei az Európai Uniónak. Ehhez több szolidaritásra van szükség minden szinten: az EU-n belüli centrum és periféria közötti polarizációt csökkenteni kell, vissza kell szorítani az országokon belüli egyenlőtlenségeket, új munkahelyeket kell teremteni (főleg a továbbra is súlyos helyzetben lévő fiatalok körében), és fel kell készíteni az állampolgárokat arra, hogy ezeket az állásokat el is tudják látni.

A munkahelyek jövője és az alapjövedelem

A korábbi évekhez képest jóval nagyobb aggodalommal kezelték a balközép politikusok és szakértőik a munkahelyek jövőjének kérdését. Az emberi munkaerő gépekkel történő kiváltása, és az attól való félelem nem újdonság, kétszáz éve időről időre előkerülő témáról van szó. A vészharangot azonban az utóbbi időszakban több szakértői tanulmány is megkongatta. Az egyik leghíresebb anyag, Frey és Osborne kutatásának drámai következtetéseit éppen az utóbbi hetekben igyekezett tompítani az OECD témába vágó publikációja. Érdemes azonban látni, hogy az OECD is azzal számol, hogy a jelenlegi munkahelyek tíz százaléka komoly veszélyben van a fejlett országokban, és igen valószínű, hogy a digitalizáció áldozatává esik. A régi munkahelyek helyett persze mindig jönnek létre újak, olyan szektorokban is, amelyek ma még nem is léteznek, de abban valamennyi előadó egyetértett, hogy a mérleg negatív lesz. Míg a magas képzettséget igénylő munkahelyek száma érdemben növekedni fog, addig a közepes képzettségű állások szűnhetnek meg a legnagyobb számban, és a legalacsonyabb képzettségű munkahelyek közül is sokat érinthet a negyedik ipari forradalom.

Ilyen előrejelzések mellett a politikai nehézséget nem csak az jelenti, hogy milliókat kellene átképezni, illetve még képzettebbé tenni, hanem az is, hogy a teljes foglalkoztatás politikai és szakpolitikai célja így még nagyobb távolságba kerülhet. Ebben a kontextusban merül fel az alapjövedelem kérdése, amely néhány évvel ezelőtt még periférikus, utópikus témának számított szociáldemokrata körökben. Egyértelmű támogatás továbbra sincs az ötlet mögött, a korábbiaknál viszont mindenképpen komolyabb vita bontakozott ki Stockholmban az alapjövedelem bevezethetőségének kérdéséről. Milyen módon lehet a szociális biztonságot fenntartani, biztonságos jövőt kínálni a választóknak, ha munkahelyet felelősen nem tud majd ígérni a baloldal? Hogyan lehet elérni, hogy ne zuhanjanak milliók teljes nyomorba, ha valóban kevesebb munkavállalóra lesz szükség? Ha a technológiai és munkaerőpiaci előrejelzések valóra válnak és az automatizáció csak megközelítőleg is olyan foglalkoztatási következményekkel jár, mint amilyet jósolnak neki, az megnyithatja az utat az alapjövedelem koncepciója előtt a mainstream baloldalon, és további támogatókat nyerhet a szociáldemokraták között is.

– – –

A 2016-os Progressive Governance konferencián elhangzottak alapján összességében szembetűnő, hogy a diagnózis a legtöbb kérdésben már évek óta ismert, viszonylag nagy egyetértés övezi őket, de azon politikai vezetőkből nagy a hiány a baloldalon, akik az ismert problémákra koherens és vonzó narratívát tudnának felépíteni és megjeleníteni. Úgy nem is lesz ez könnyű, ha a kulturális, az állampolgárok identitását érintő kérdések gyakorlatilag csak széljegyzetként merülnek fel a nemzetközi szociáldemokrata csúcstalálkozókon is. Az nem vitás, hogy minden politikai erőnek olyan témákra érdemes összpontosítani, amelyben erősebb (ezt tette most Stockholmban a mainstream baloldal), de ha elengedi azokat a témákat, amelyekben gyengébb, akkor teljesen kiszolgáltatottá teszi magát attól, hogy mely kérdéseket tartják az emberek aktuálisan a legfontosabbnak. A nehéz ügyekben persze jelenleg több a kérdés, mint az állítás, de ezek a viták sem spórolhatók meg. Az helyes, ha egy politikus minél inkább ki akarja aknázni az erősségeit, de az nem stratégia, hogy nem beszélünk valamiről, ami egyébként fontos az embereknek.

 

Bíró-Nagy András

Érdekes volt a cikk? Ossza meg!

Szóljon hozzá