Mit akarnak a törökök valójában?

A török hadsereg augusztusban megkezdett szárazföldi offenzívája némileg közelebb hozott bennünket a fenti kérdés megválaszolásához, de még messze vagyunk attól, hogy tisztában legyünk a valós török szándékokkal. Talán még maga Törökország sem tudja pontosan, hogy mit akar, de főképp azt, hogy hogyan. A közel-keleti válságban alkalmazott török taktika és egyáltalán az Erdoğan-féle külpolitika egészen a legutóbbi időkig nem bizonyult túl sikeresnek. A nyár végén egy váltásnak lehettünk tanúi, s egyre inkább úgy tűnik, hogy az nem pusztán stílusbeli, hanem irányváltás volt. A bizonyosság, persze, még a jövő zenéje, de a hiánya, éppúgy, mint a megléte mit sem változtat azon, hogy Törökország, úgy ahogy van, továbbra is egy nagy kérdőjel. Beavatkozása a szíriai háborúba talán reményteljesebbé teszi az Iszlám Állam (IÁ) feletti győzelmet, de általánosságban bonyolítja az eddig sem éppen egyszerű közel-keleti helyzetet.

Amik valószínűleg nem változtak és nem is fognak, azok az ún. „neo-oszmán” elképzelések, amelyeknek szellemi atyja a korábbi külügyminiszter, majd miniszterelnök Ahmet Davutoğlu volt. Ezek értelmében Törökország, ha nem is feltétlenül az oszmán török birodalom, de a korábbi török befolyás visszaállítását tűzte ki célul, nemcsak a Levante térségében, hanem a Balkánon, sőt, tovább is. (Az utóbbit a magyar döntéshozóknak is érdemes számításba venniük a magyar–török kapcsolatok alakításában.) Davutoğlu ebben figyelemre méltó sikereket ért el, különösen a balkáni országokban. Nagyon jó kapcsolatokat épített ki Szerbiával, elismerve annak elsőbbségét a délszláv utódállamok között. Ez az atyafiságos viszony azonban nem akadályozta meg abban, hogy Bosznia-Hercegovinában és a Szandzsákban a muszlim lakosság jogai felett őrködő „véderőként” fogadtassa el Törökországot. Albániában, a régi szép időknek, vagyis az albán származású hadvezérek oszmán birodalomban betöltött fontos szerepének felidézésével javítja a törökökről alkotott képet, nem kizárólag az otthon maradottak, hanem az utóbbi egy-két évtizedben erősen felduzzadt közép- és nyugat-európai az albán diaszpóra körében is. Ez érdekes, ha figyelembe vesszük, hogy Ankara sokkal szerényebb eredményeket ért el a Szovjetunió romjain függetlenné vált vele rokon népek között. Kezdeti lendülete részben azon tört meg, hogy elsősorban a török szolgáltatások és fogyasztói javak exportjára alapozta offenzíváját, a szóban forgó népek ellenben komoly gazdaságfejlesztésre számítottak. Így nem sikerült őket kivonni az orosz befolyás alól, legalábbis nem annyira, mint amennyire Törökország és az USA szerette volna. Ankara Oroszország gyanakvását is fölébresztette, ami más események miatt – főként a Szíriával kapcsolatos ellentétes tervek és az orosz harci repülőgép tavaly novemberi lelövése miatt – egyre fokozódott, és fölöttébb károsnak bizonyult, hiszen fontos energetikai-gazdasági partnere. Ankara többször tört borsot az USA orra alá is, de nem jutott el a nyilvános „haragszom rád”-ig, nem úgy, mint Izraellel. A Mavi Marmara, palesztinoknak szánt segélyt szállító hajó izraeli kommandósok által történt megtámadása 2010-ben komoly diplomáciai konfliktust okozott, jóllehet a színfalak mögött az izraeli–török együttműködés (pl. a katonai) tovább folyt. Hogy mennyire nincs „ab ovo” ellentét Izrael és az iszlámot a politikával szorosan összekapcsoló pártok között, arra jó példa, hogy az izraeli–török katonai és hadiipari együttműködési megállapodást az elsőként kormányzati pozícióba emelkedett iszlámista párt, a Necmettin Erbakan vezette Refah („jólét”) kötötte 1996-ban. Az oszmán birodalom, még ha csak eszmei feltámasztása is, komoly ellenszenvet váltott ki az arab országokban, amelyek az I. világháború előestéjén a nagyhatalmakkal (Franciaországgal és Nagy-Britanniával) szövetkeztek a szétzúzására. Most is szívesebben állnának össze velük, mint a törökökkel, jóllehet, annakidején csúnyán visszaéltek függetlenségi törekvéseikkel és az oszmán birodalom elleni harcban elhullajtott vérükkel. Az Erdoğan-féle Igazság és Fejlődés Pártjának (AKP) országlása enyhülést hozott viszont Iránnal, pedig még két évtizede sincs, hogy az akkori török vezetés az iszlám forradalom erőszakos exportjával vádolta Teheránt. Hogy a kívülről (is) szított siíta–szunnita ellentét hová juttatja, azt egyelőre nehéz megjósolni, annál is inkább, mert mind a két ország regionális nagyhatalmi szerepre tör, tehát más tekintetben is riválisok. Szolgáljon ismét tanulságul a történelem: Perzsiát nem sikerült az oszmán törököknek bekebelezni (vice versa), elindultak, tehát, a könnyebb ellenállás, Európa felé.

Mérsékelt lelkesedés

A törökök mérsékelt lelkesedéssel támogatták az amerikai célkitűzéseket az első Öböl-háborúban, mert tartottak az észak-iraki kurd területek önállóságának megnövekedésétől, s – többek között – ugyanezért igyekeztek megtorpedózni a másodikat. Később azonban egy percig sem haboztak a saját céljaikra kihasználni, s a határon „átnyúlva” megelőző csapásokat mérni a kurdokra Észak-Irakban. A török közvéleményben elterjedt volt az a vélekedés, hogy az első számú közellenséget, a törvényen kívül helyezett Kurd Munkapártot (PKK) tulajdonképpen az USA–Izrael tandem pénzeli, hogy megfélemlítse és a velük való együttműködésre kényszerítse a törököket. Az USA azonban az efféle gyanúsítgatások ellenére sem vonta meg szeretetét Törökországtól, sőt, leszögezte, továbbra is támogatja harcát a kurd terroristák ellen. Török részről pedig, minden sértettség és demonstratív Amerika ellenesség dacára – ez után sem zárkóztak el attól, hogy elfogadják Washington segítségét (így pl. titkosszolgálati információkat). Ankara a Szíriában indított háborút is igyekezett a maga javára fordítani. A török társadalom és politika sosem volt barátságos az iszlám siíta ágához tartozó alavita-szektával, amelynek egyik bázisa Szíria (s amelyhez az Asszad-család is tartozik). A valódi ok azonban az lehetett, hogy Ankara nem volt megelégedve az I. világháború után meghúzott határokkal, s azoknak kiigazítását szerette volna elérni. Ennek ellenére nyíltan nem avatkozott be a háborúba, de minden tőle telhetőt megtett Szíria széthullása érdekében, hogy amennyiben ez bekövetkezik, maga is kihasíthassa a részét belőle. Menekültek millióit engedte be, akik abban a hitben hagyták el lakóhelyüket, hogy a háborúnak hamarosan vége lesz, s visszatérhetnek (ahogy az 1998-as koszovói háborúban ki lett próbálva). Amikor – az orosz fellépés következtében – nyilvánvalóvá vált, hogy ebből nem lesz semmi, készségesen kiengedte őket a határ közelében felállított táborokból, hadd vonuljanak tömegesen Európa irányába. Az IÁ-val ugyan hivatalosan szembe helyezkedett, de zokszó nélkül átengedte területén az annak erősítésére utazó európai harcosokat, fegyvert, lőszert stb. Sőt, a teljes képhez az is hozzátartozik, hogy pl. a németországi muszlim fiatalokat a „hitetlenek” elleni harcra bujtogató imámok túlnyomó többségét szintén Ankara pénzeli. Ellátta fegyverrel az Asszad és a segítségére siető orosz erők ellen harcoló ún. „mérsékelt” szíriai ellenzék erőit (pl. Aleppóban). Folyamatosan lobbizott és teszi ma is egy repülési tilalmi zóna, ill. egy mintegy 40 km-nyire szír területbe benyúló tamponzóna létrehozásáért. Ezt az ötletet egyelőre úgy próbálja „eladni”, hogy ott a török hadsereg sikeresen tarthatná sakkban pl. az illegálisan Európába igyekvőket. Egész városok építését tervezi itt a menekültek számára, hogy mik a későbbi tervei ezzel a területtel, azt egyelőre homály fedi.

Kulcskérdések: a kurdok, Szíria

Ankara politikája azonban jó darabig elhibázottnak, de legalább is eredménytelennek tűnt, sem az USA, sem az európai hatalmak nem voltak hajlandóak nyíltan beavatkozni Szíriában, sem az elképzelt tamponzóna védelmében részt vállalni. A közel-keleti hídfőállása feladásáról hallani sem akaró Moszkva beavatkozása pedig meghiúsította a háború gyors, az USA-nak és Törökországnak tetsző befejezéséről szőtt álmokat, s ezért Asszadot sem sikerült kiütni a nyeregből. Az IÁ visszaszorulóban van. A Törökországgal szomszédos területeket pedig nem azok a kurd erők uralják, amelyekkel Ankarának sikerült kiegyezni (bár utóbb tőlük is visszakérte a „babaruhát”), hanem – a szíriai kurd párton, a PYD-en keresztül – a terrorszervezetnek tartott Kurd Munkapárthoz (PKK) kötődő védelmi egységek (YPD). Ankarában e kedvezőtlen fejlemények hatására megérlelődött az elhatározás: valamit tenni kell, nehogy a török érdekekkel ellentétes irányban fejlődjenek tovább a dolgok. A végső lökést a nyílt török beavatkozáshoz az adta meg, hogyha a YPD-nek sikerül elfoglalnia a török határ közelében fekvő Dzsarabluszt, gyakorlatilag egy összefüggő kurd autonóm terület jön létre a szír-török határon, ami később egy független kurd állam csírája lehet. Ez rémálom a kurd szeparatistákkal a saját területén évtizedek óta küzdő Törökországnak: a lakosságának 18 százalékát kitevő kurdok az ország jelentős részét „magukkal vihetnék” egy ilyen független államba, ezért annak létrejöttét Ankara minden áron meg akarja akadályozni. Jóllehet valójában Szíria szétesésében érdekelt, retorikájának hirtelen megváltozása, hogy ti. csapatai Szíria területi integritásának megőrzéséért harcolnak, alatt ezt kell érteni. A Dzsarablusz és Azaz között a török határ mentén mintegy 100 km hosszan letelepített török  erők létszámát nem lehet pontosan tudni, csak annyit, hogy folyamatosan nő. Ezt a lépést megelőzte egy diplomáciai „mosolyoffenzíva”, amelynek során Ankara látványosan, de a tervezettnél „drágábban” kibékült Izraellel (izraeli bocsánatkérés nem volt, s Törökországnak bele kellett mennie, hogy kevesebb lesz a 2010-ben az izraeli kommandósok által megölt emberek hozzátartozóinak fizetett kárpótlás). Nem egészen világos mi volt az ára a Moszkvával való kiegyezésnek. Ereje és helyzeti előnye tudatában, Putyin nem volt nagyon előzékeny, így pl. a Törökország ellen életbe léptetett gazdasági szankciókat csak fokozatosan óhajtja feloldani, az energetika terén azonban nem akart lemondani a hatalmas török felvevő piacról. Vélhetően abban is megegyeztek, hogy Ankara felhagy az Aleppóban az Asszadhoz hű erők és az oroszok ellen harcoló ellenzék felfegyverzésével, ha cserébe Oroszország is a kurdok támogatásával. Ebbe Putyin könnyen belemehetett, hiszen nem az ő szövetségesei. Egy kurd autonóm terület Szíria egységének megbontását jelentené, ami nem orosz érdek. Az újramelegített barátság az „orosz medvével”nem kerülte el az USA figyelmét. Nem tudni, pontosan mi indukálta a júliusi törökországi puccskísérletet, amelynek szervezésével Ankara és az USA-ban élő Fethullah Gülen hitszónok kölcsönösen egymást vádolják. Azt török részről alighanem jól sejtik, hogy Washington legalábbis tudott róla: valószínűleg úgy okoskodott, jó figyelmeztetés lesz a törököknek, ne melegedjenek túlságosan össze az oroszokkal. Azt is nehéz elhinni, hogy az USA hozzájárulása nélkül távolította volna el Erdoğan a tisztikar circa 40 százalékát a NATO második legnagyobb hadseregéből (amihez a névsort már a puccskísérlet előtt összeállították)! Jens Stoltenberg, NATO-főtitkár november 18-án, Brüsszelben figyelmeztetett a NATO struktúrákban fontos tisztségeket betöltő török tisztek lecserélésének veszélyeire, továbbá arra, hogy a NATO-tagság is bizonyos értékek, köztük a jogállamiság tiszteletben tartásához kötött. Az újonnan megválasztott amerikai elnök, Donald kevésbé érzékeny az emberi jogok megsértésére, miután úgy gondolja, abban az USA sem vétlen. Ellenzi továbbá a fegyverszállításokat a szíriai felkelőknek, ami Asszad elnöknek és – a kurdok okán – Ankarának sincs ellenére. Van, tehát, remény a javulásra a török amerikai – kapcsolatokban. Akivel Törökország folyamatosan tengelyt akaszt, s meg sem próbál kiegyezni, az az EU. A Nyugat-Európában élő törököket saját céljaira használja, alkalmasint éppen azok ellen az országok ellen, amelyeknek a vendégszeretetét élvezik. Jó példa erre a török származású Bundestag-képviselők által tavaly kezdeményezett szavazás az örmény genocídiumról. Nem is történhetett volna rosszabbkor a migránsválság kulcsát kezében tartó Törökország ellen, és persze heves kirohanásokra szolgáltatott alapot a török vezetőknek Németország ellen. Az, hogy Merkel kancellár később elbagatellizálta (mondván, nem kötelező érvényű) a Bundestag határozatát, „öngól”; még akkor is, ha ezzel sikerült elérnie, hogy német parlamenti képviselők október 5-én végre meglátogathassák az incirliki bázison tartózkodó német katonákat. Jóllehet Törökországnak már régen nincs esze ágában sem csatlakozni az EU-hoz, az osztrák kancellár ennek lehetetlenségére vonatkozó kijelentése szintén kiváltotta a felháborodását. Az Angela Merkel által tavaly októberben kötött szerencsétlen alku, a migránsok féken tartása fejében, a török állampolgárok vízum-kötelezettségének feloldásáról, ill. a menekültek ellátásával kapcsolatos pénzügyi kötelezettségvállalásról, bebizonyította, hogy az EU zsarolható, s ezt Ankara bármikor kihasználhatja. A vízumkényszer feloldásának ígéretével pedig az EU közvetve hozzá járult Erdoğan pártjának győzelméhez a választásokon Az eredmény, hogy a megerősödött AKP-hatalom „lábbal tiporja” az ún. európai értékeket, nyilvánvaló. Az Orbán Viktor magyar miniszterelnök által az augusztus 26-i rádióinterjúban elhangzott kitétel, miszerint „a török politika megváltozhat” – a fentiek alapján – csak megerősíthető: ha végképp kútba esik a vízummentesség, meg is fog. A tagországok véleménye megoszlik a vízummentesség és a csatlakozási tárgyalások folytatása kérdésében. Erdoğan pedig ezt kihasználva azzal zsarol, hogy országa számára tulajdonképpen sokkal többet hozna a „konyhára”, ha szorosabbra fonná kapcsolatait Oroszországgal és Kínával, s megfigyelőből tényleges taggá válna a Sanghaji Együttműködési Szervezetben, amely 2001-ben biztonságpolitikai célból, a NATO pandanjaként jött létre. Utóbbi szempontjából fölöttébb érdekes lenne, ha a második legnagyobb hadserege a Sanghaji Szervezetet (is) erősítené.

Kérdőjelek

Miként befolyásolja a törökök belépése a közel-keleti háborút? A megoldás elsősorban nem ezen múlik, de nem visz hozzá közelebb. Törökország, mint láttuk, megbízhatatlan szövetséges az IÁ ellen, s a maga pecsenyéjét kívánja megsütni a mások által szított tűzön. Eltekintve most az iráni-szaúdi szembenállástól, a két fő ellenlábas a térségben Oroszország és az USA, ők pedig eltökéltek a harc folytatása, vagyis a tűz táplálása mellett. Míg az oroszok légicsapásaikkal a szír kormányerők szárazföldi hadműveleteihez nyújtanak támogatást, az USA légierő a kurdokat segíti az IÁ elleni harcban. Amerikai fegyverekkel és katonai tanácsadók közreműködésével harcolnak, éppúgy, mint az ún. mérsékelt szíriai ellenzék, amelyre Ankara támaszkodik a kurdok elleni küzdelmében. Ez egy paradox helyzet, amelyet nem sikerült feloldani Joe Biden, USA-alelnök augusztus 25-i törökországi látogatása alkalmával sem. Washington visszaparancsolta a kurdokat az Eufrátesz keleti partjára, de célszerű volt-e ez, ha győzni akar az IÁ ellen? Oroszországnak magának is van némi félni valója a kurdoktól, de még több az IÁ-tól, amelynek soraiban bőven harcolnak vele szomszédos kaukázusi népek fiai. Kerry és Lavrov aug. 27-i, genfi találkozójukon egyetértettek a mielőbbi szíriai tűzszünetben. Október elején azonban az USA felmondta a tárgyalásokat, amiért az oroszok továbbra is az általa megbuktatni kívánt Asszad elnököt támogatják. Moszkva erre bejelentette, katonai bázisa védelmére S 300-as légvédelmi rakétarendszert telepít Szíriába. Ankara pedig korábban azt hozta a világ tudomására: katonái addig maradnak szír területen, ameddig [a kurdok ellen]szükséges. Ha az USA tényleg békét akarna, akkor belátná, hogy csak az orosz féllel tárgyalhat eredmény reményében, és felhagyna az Asszad ellenes erők támogatásával. Vajon Törökország ebben az esetben szembeszállna-e hatalmas pártfogójával és Oroszországgal, miközben saját hadseregét meggyöngítette, s folytatná-e a harcot Asszad és a kurdok ellen? Erre a kérdésre egyelőre nincs válasz, ahogyan arra sem, milyen hatással lesz egy esetleges kurd exodus, vagy akár csak a kurd-török ellentétek kiújulása az európai biztonságra? Németország, éppen a török uniós csatlakozás hátráltatására nagy kurd közösségnek adott menedéket. Régi bűnök visszajárnak! A Párizs környéki békéké is: a kurdok nagy reményeket fűztek a népek Wilson elnök által proklamált önrendelkezési jogához. Ahogyan mi, ők is csalódtak. A törökökkel 1920-ban, Sèvres-ben megkötött békében 2 paragrafus is szólt egy kurd autonóm terület létrehozásáról. Megvalósítását azonban az Atatürk vezette hazafias mozgalom, amely elsöpörte a szultáni hatalmat, megakadályozta. Az 1923-ban, Lausanne-ban aláírt békeszerződés a kurdokról már említést sem tesz. Most a kurdok egy új lehetőséghez jutottak, nem valószínű, hogy meghátrálnak. Summa summarum, egyedül az EU szeretné befejezni ezt a háborút, hogy a rázúduló menekültáradatot megállítsa, de sajnos nincs egységes álláspontja és sok beleszólása sem.

 

Gyetvai Mária

Érdekes volt a cikk? Ossza meg!

Szóljon hozzá